Csak a múlót

Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban. Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük fénylőn villog az űr fagya. fénylőn villog az űr fagya. Nézd, nézd gyönge szemeddel tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel, s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük, ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót! Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra, messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött. Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát, tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét, sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését, szende szerelmét, vérszomját… szende szerelmét, vérszomját… A ganaj-fia féreg inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább annál is, ki a halmos fellegek ormai élén ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében.