Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz
| Áll az időben, s áll az idő benne. |
| Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. – |
| Váltott lovakkal visz a végtelenbe |
| engem egy hallgatag sereg. |
|
| Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék, |
| de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit, |
| úgy szöktetnek, és mintha menekülnék |
| a rosszak törvénye szerint. |
|
| Ó, állandóság temploma, homályos |
| lélek, töretlen íveid között épen ragyog |
| boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most |
| elém: látod, szegény vagyok! |
|
| Látod, útjaim fonalát unottan |
| csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép – |
| hozzád szaladtam, együgyű szavadban |
| remélem a legszebb zenét. |
|
| Bolond siető, mért kellett a puszta |
| homokra jutnom oly buján virágzó rét után? – |
| Most jajgatok, mint jégesőn a gazda, |
| vagy katona vesztett csatán. |
|
| És arcomat fényességedbe tartom, |
| homályos lélek, aki mint a háló a halat, |
| megfogtad múltam, s őrized a parton: |
|
|
|