Szorongás

Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág. A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját, s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül. Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova. Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan, barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. – Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép: remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok, csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik. Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be, nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti, s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány. A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút, megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét, s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. – De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait, csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet, s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél. Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi, játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad, tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull. A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti, sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme, s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl.