Naplójegyzet

Fölcsapódó fény lassú-lejtésű tánca, ide-oda hajló ragyogás ütemes éneke könnyed siklással lendül a mohó kapu tárt íve felé, amely izzóan, szomorúan nyílik elébe. S a fátyolos élénkség gyengéd suhanása megül keveset a napos csucsokon, leereszti a szárnyát. Hívó hang fut a mélység peremére, a tántorgó suta válla-szögére sima tenyér fekszik, hosszan-tartó panaszok lobbannak a makacs maradás, az igyekvő romlás harci-zajában, a hanyatló bágyadtan járatja szemét a vesző táj zeg-zugain, meghajtja fejét, és várja az ítélet szavait. A kavargó mozgás édes nyugalommá enyhül, a hallgatag völgyek-hegyek konok árnyai kertjében boldog remegés nesze támad. Távoli dallamként foszlik darabokra a köd, s az idétlen fegyelem zörgő páncélján kivirágzik a ritka szabadság: a haragos egyformaságba érzékeny lobogás vékony lángja verődik. Bolygók méla és nem látható forgása, omló és éles fuvolahang keveréke fonódik tör elevenséggel a tünékeny álom forró teste köré, a lefittyedt szájából lankadt sóhajtás kúszik föl a légbe, halálra-űzött fecskeként vesződik az ormok rengetegében, s ferde kalimpálással a bokrok gyilkos tüskéi közé hull.