Védelmedben

Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek –   de én ember vagyok: sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:   kékség és csillagok szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,   aki virágtalan elszáradott. Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:   viszed fél terhemet; ernyő és fészek a kezed: szelíden   elsüllyeszt és befed – szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben   lendítsz a zeg-zugos világ felett. Melletted a valóság, a lankadatlan hála   s a boldog szerelem, mellette sérült hiúság varázsa,   s mi százannyit terem: alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,   s rajta adakozó, szines szemem. Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:   a gonosz én vagyok, helyesen korholsz, mikor engem korholsz,   hiszen én lázadok, meleg bilincseidből futok – a gondozó sors   hiába szólogat, hiába fog. Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!   pehelynek lássalak, ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,   ahogyan játszanak, terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,   bontsd le fejem fölül a házamat. Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,   ne múltam zendülő fejetlensége ágáljon, sikoltson   bolond számból elő – üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,   a teljesült remény, e szent erő.