Kendő

I Puha álom óvja, puha szender – hova tereled ég-szinű szemét? Mély-fekete utakon érsz haza, – ó, a fehér utak fekete fátylat öltenek! Mozog, él a föld, tüzeket ápol, fejeden a vihar virágos ék – fürge, fiatal ütem űzi őket, amit őrzöl, őrzi veled álom és vihar.   II Szakadozik a homályos éjszaka, ide-oda száll a derű, utadba áll. Akarod-e? ijedezve nyúlsz felé, simogatod, ujjaidon tüzet fakaszt. Hova siet, aki éppen erre járt? nyomaira barna uszály kering alá.   III Hátat fordít, – csupa sugár, sarkában árnyék kuporog, szirmok közé bújt a jókedv, haló bogárként rejtőzik. Ó, drága órák, szép láncok, ünnep-idő, teli kehely, kormos terítőn rög-arany, holt hamu száll, száll az égből.   IV Hajló sírás csillog, élő virág nő vert szivedből. Jobb, ha ezzel törődöl, ezt pólyálod – járjon az csak magában sikló útján, mint a fáradt kisértet. Hátat fordít – már csak omló fehérség, apró foltját szétzilálják a lombok.