Mint a kút

„Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd,
 
ne rebbenjen szemed:
halott tükörré kerekítsd –
 
a változó világ felett
közönnyel álljon, mint a telihold.”
Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó,
 
milyen nehéz parancs!
hisz úgy kell a bábáskodó
 
sírás is olykor! gyáva, roncs
szívemre ömlő könnyek melege.
Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam,
 
te béke-hordozó,
azt gondolod, hogy hasztalan
 
kolonc és nyűg csupán a szó,
s az érintésed, mellyel védenél.
Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress,
 
– a szorgalmas napok
sorsunk kötik, s jó vége lesz
 
talán, talán megnyughatok,
s kigyúl a béke bennem, mint a nap. –
Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem,
 
elhagynod nem szabad,
ó, nem szabad egy percre sem,
 
mert óhatatlan rámszakad
a cérnaszálon hintázó pokol.
Van példa rá: pár napja már veszett az életem,
 
és omlik, mint a köd,
a szívem nyirkos félelem
 
hűvöslő karjai között
reszket: – nem hallom gyönge hangodat.
„Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom,
 
hisz úgyis öncsalás;
fáj nélküled, panaszkodom,
 
akárhogyan csinálja más,
fáj nélküled, és sírok, mint a kút.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]