Mint a kút

„Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd,   ne rebbenjen szemed: halott tükörré kerekítsd –   a változó világ felett közönnyel álljon, mint a telihold.” Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó,   milyen nehéz parancs! hisz úgy kell a bábáskodó   sírás is olykor! gyáva, roncs szívemre ömlő könnyek melege. Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam,   te béke-hordozó, azt gondolod, hogy hasztalan   kolonc és nyűg csupán a szó, s az érintésed, mellyel védenél. Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress,   – a szorgalmas napok sorsunk kötik, s jó vége lesz   talán, talán megnyughatok, s kigyúl a béke bennem, mint a nap. – Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem,   elhagynod nem szabad, ó, nem szabad egy percre sem,   mert óhatatlan rámszakad a cérnaszálon hintázó pokol. Van példa rá: pár napja már veszett az életem,   és omlik, mint a köd, a szívem nyirkos félelem   hűvöslő karjai között reszket: – nem hallom gyönge hangodat. „Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom,   hisz úgyis öncsalás; fáj nélküled, panaszkodom,   akárhogyan csinálja más, fáj nélküled, és sírok, mint a kút.