Kit nyugtalan ágyad

Kit nyugtalan ágyad ismeretlen tájakon ringat, s keserű habok csapnak át a szájadon, s jaj, fekete határ súrolja a szivedet, kit az anya-békesség kelyheiből kivetett, régi dolgok bőrein tétovázol kezeddel, s háborodva firtatod, mily tudásod veszett el, kit vadak kerítenek, marnak minden oldalon, s lándzsás őrrel űz tovább minden boldog oltalom, aki meggyürődtél, mint marokban a papír, kit gonosz betűkkel kínok égő tolla ír, ki elől a szépet lopja csak az alkonyat, akinek a hajnal csupa borzadályt mutat: a körébem sűrülő magánosság falain, mint fehér galambokat, átröpítem szavaim: látod, én is úszom, messze tőled, ám veled, forgatom a számban ízevesztett nyelvemet; ó, mi több: a kín-e vagy a dermedt semmiség? néptelen a tág föld, néptelen a széles ég, zsugorodva alszik rejtekén a lendület, az időre hagyja, ami elvégeztetett – semmit sem csinálok, úgy történik csak velem, s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem. Más ketrecbe zárva egy-test módján szenvedünk, sikló életünket sírva tartja bús kezünk. –