Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem. – Megcsöndesedtem, nem verekszem többé, várom türelmesen, hogy gazdag terveit betöltse életemmel a szerelem. Fáj a hiány szivemben, restelem, hogy ember így vagyok, hogy lelkemen és testemen a csonkaság sajog – de rendelés ez, jogerős itélet, nem lázadok. Nem lázadok, csak mentem magamat, ahogy lehet, csak illő társamat fürkészem a hiú magány helyett, aki ölében és kezében ajándékot számomra rejteget. Szeretném elmondani végre, végre, mi vagy nekem – hát így terelt hálóm elébe a gondos szerelem, hogy fönnakadva gyönge szálain, maradj velem. Tőled már a viharok elszaladtak; szelid verő fényezte békés vonalát utadnak, a nyugalom, e fő erő lengett lényed körül, mint sérthetetlen levegő. – Szél támad, és elvinni készül, emelgeti a szoknyád, beteg vagyok a rettegéstül, zokogva borulok rád: úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr szökni-akaró foglyát. Ijesztenélek a világgal: mi lesz, ha nem véd az én hűségem? kis virágos ággal, mi lesz veled? – károdra tennéd. Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább: romjaimon tekints szét! Szél támad, és elvinni készül – nyomaidon bedől az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül többé se ég, se föld, mindenfelől a hiány szakad rám, – te óvsz mindenfelől. Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem, most, amikor már húzódol, menekszel, s nehéz fejem horgadva várja: koszorúzza meg már a szerelem.