A testemhez

Sót és epét tettél a számba: páratlan markod páros vagy sokszoros mérgeket rejtett. Más voltál, mint a többi kétlábú: elkanyargott útjuktól útad, s fortyogó szégyenbe ejtett, szégyenbe, amely bűntelen csikart, mint nagy betegség, holott szerény erőmmel ember akartam lenni, s akartam, hogy szegény hibád elvégre tessék, s én is fehér zászlóval akartam hozzád menni, kivel szép éveimben olyan vadul csatáztam, mert árulónak hittem, aki pokolra csábít, kivel sokat csatáztam, s míg könnyeimben áztam, nem vettem észre mélyre süllyedt csodáit. – Sót és epét tettél a számba: most borral, tiszta mézzel kínálgatsz egyre-másra: mögöttem, érdekemben szövetkeztél egy békés, fegyvertelen vitézzel: biztos derűvel állok ijesztőimmel szemben, s kihez úgy véltem: hullok, úgy látom: emelődtem, – fehér karok emeltek, s okos, mozgékony ujjak futják be tájait, bontják előttem burkolt szépségeit. – De új vagy! ó, de újak zeg-zugaid, jó testem! – nézem magam, bolondot, ki lassú évekig zsebében víg arannyal kolduskodott, míg egyszer eszére tért, s a gondot kedvvel cserélte fel s a jajgatást kacajjal.