Hadak múltán

Már ásít, ásít minden porcikám: hunyorgó órák doh-szagát igéri orromba a hatéves küszködés lázában fél-halottra nyűtt s pihenni hajló világ. hajló világ. A sarki házhelyen fogócskát játszó kisfiúk sokágú zajgása fúl belé a sűrüdő homályba, homályba, s ó, a csillagok, megint ők, a csillagok s a hold, a jég-szemű, megint csak ők az egyetlen szinesség! Reggel nap ébred, este csillagok s növő-fogyó hold, mint ma is: tudom jól! és alszom és eszem meg dolgozom, és újra, újra, mint ma is: tudom jól! A vérivó kalandok hadsora széjjelszaladt, kis életem vigyázva kerítik árkok, bástyák, őrszemek, és mind az én nyugalmamért vesződik. – Már ásít, ásít minden porcikám, de izzó sóhaj füstöl néma számról: tántorgó percek, kik csúszós hidak, omlékony parti-ösvények vidékén terelgettétek ingó lábaim, hogy rémület térképe lett az arcom, tántorgó percek, most, hogy ólmosan hunyorgó órák doh-szagát igéri orromba a hatéves küszködés lázában fél-halottra nyűtt s pihenni hajló világ –: koporsómig kivánt tündér-idő tanúiként becézem, dajkálgatom megfásuló szivem fészkében sarkait sietve vesztő emléketek pokol-szépségeit.