Frontra menő bolgár katonák
| Többnyire békések, szelídek; láttam közöttük szőkét s kékszeműt is. |
| Egyik bolond szeretetében nem tudta, mit csináljon: |
| szögletes, apró üvegéből rózsaolajat szórt kezemre. |
| (Ó, ismeretlen ember, ó, oldaladon a zörgő késsel, |
| ó, ismeretlen ember, ó, a konok fegyver hátadon, |
| legigazibb lényed az a rózsaillat volt, hiszem én.) |
| Többnyire békések, szelídek, nem akarnak vihart kavarni: |
| s anyaszült testeket sietnek szegények mégis rontani, |
| ugyanolyan örömök-kínok gyermekeit, mint ők maguk. |
| Sietnek, robognak, mikéntha egyéb útjuk nem is lehetne, |
| oldalukon szurony zörög, konok fegyver a hátukon. |
| Hegy emeli és völgy süllyeszti őket az éghez és az égtől, |
| messzire járnak – (jaj, talán van már, ki nem jár soha többé!) – |
| Rózsaillat, mely haloványan itt szállongsz még kezem-fejénél, |
| erősödj, nőjj meg, vastag ködként hömpölyögve indulj utánuk, |
| vedd körül őket, védd meg őket, vagy ha már halottan feküsznek, |
| pusztulásuk kegyetlenségét enyhítsd meg omló fátylaiddal! |
|
|