Árnyék

I Ki hinné el, ha mondanánk: a hosszú, fakó napok szörnyebbek, mint a kínpad. Tudják a bírák fájó pontjainkat, jó helyre sújtja pallosát a bosszú. Mint nyomtató ló, járunk körbe-körbe: eszünk, iszunk és alszunk rendületlen. Növő reggelben, omló szürkületben elindulunk, és megtérünk letörve. A szándékos halál csont-szája csattog mindenfelé a kergebirka földön –, minket derékul zár és óv e börtön. A véresekhez sóhajtunk: szerencsés élők ti, kikben gazdag lángokat fog a lét, mivel csapdák között forogtok.   II Hegyek közül jő, ránknéz, és továbbmegy, szemét figyeljük: bágyadtan mereng el, kezéhez érünk: erre sem dereng fel, hegyek közül jő: síkságon nem áll meg. Úszó hajával, csillogó hajával szikrázó sávot húz az éjszakába, szállván az élők csillogó honába, sodorja fátylas kedvünk is magával. Ismertük egyszer, akkor ő is ismert, tompán sajog még: emlék? képzelődés? nyugalmunk akkor tékozolni is mert: elengedtük. – Ki gondolhatta volna: megkoldusodnak majd a dús idők, és jeget növeszt magányunk nyájas orma.   III Utáljuk rég a várost és magunkat és otthonunkat, ezt a gyáva fészket, (kerít, kerít az ólom-léptü végzet, csak távol árnyék súlyával szorongat). Ha már a romlás, pusztulás kiméli, a jó felejtés jöjjön és segítsen: rab életünkbe újságot terítsen, mely boldog hírek balzsamát igéri. Csodálkozzunk anyánk naponta látott vonásain s a százszor összenyargalt utcákon, és csodálkozzunk magunkon, mint aki most fedez föl új világot, köszönt először táró, drága hajnalt, s amerre jár, nincs még előtte unt nyom.