Falun

Ködökből villantja felém arcát másik magam. Idegen táj ölén kóválygok, nincs szavam a végzetes ügyekre: nagyobbá vált egy háztető, mint az élet-halál örök ikre. Íme, ember lettem újra én, ember: hús, vér, velő –, mik testem rejtekén bújtak, most bújnak elő a boldog ösztönök. Ember lettem –, egy kicsit állat is: a földért küszködök. Csillagok ingó fényeit taposták talpaim: rossz vágyam égre vitt. Itt, a szegénység halmain bánom bűneimet: bolond, aki a kézzelfoghatóról a bizonytalanra vet szemet. Friss táj, ha megfakulsz, új tájakra szalassz, éles tükör, ha megvakulsz, többé itt ne marassz: legyek hűséggel ember, ringassam a sáros földet dédelgető szivemben.