Chiaroscuro

Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég. A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt, s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt. Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére, s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse, sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot, majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem. S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb, hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére. Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem, és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos: s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap, s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad, mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen, fészekrakó madár. fészekrakó madár. Hanem motorbúgás hasítja lenn ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb, már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se: lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be. Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már, gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál, ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt, alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat. Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem, s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem, alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott, zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot, szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok: előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt, a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag belőle. – belőle. – Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul. Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul. Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán!