Tél

Remeg már. Háborodva futna, futna –, fagy dönti el. Mint üldözött bogár, gyors életére gyors halált hazudva hever hatalmas buktatóinál. Csírái, lám, fordítva nyíladoznak, békéje omló köddel vándorol, jelei fönt a hegy-tetőn lobognak s a csillanó ablak-kristályokon. A tornyok és a bástyák összedőlnek, az orra-ejtő árok föltelik, a támadó orcái tündökölnek, nevetve látja érett terveit. Nevetve néz szét karcsú trónusáról, kiszáll belőle régi szégyene, szelid párák lebegnek hűs vasáról, szelid nyugalmat ringat kék szeme. A vesztes mégse, mégse csöndesedhet: győzők irgalma: átok és parázs, sebei inkább égnek, üszkösödnek, inkább csigázza forró borzadás. De menti bőrét, föld alá igyekszik, beléd igyekszik: enyhelyet keres. – Körmét behúzza, hálásan lefekszik, az álma mély és szikrázó-üres.