Május

A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét, s az íves láthatár merev szélébe ékelt és hasztalan szabadkozó tavakból mohón hörpölget hosszú kortyokat a földre-hajló teknő-forma ég-alj. Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban, süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr, fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös, hullám-vető, szelid lapály ölében, aztán a dermedő magasba csap. Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd, serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle, kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet a tátott-szájú kémények vidám torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz. Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –, ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek, s szívedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak. Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék szívedre hull, akár a zizzenő por, ha megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd őket, hiszen csak múló emberszívben él tovább a kagyló-héjú pillanat.