Szomorúság

Szél fut a tollpihének, a lepke szárnyát emelinti. A csukott ablak résein át a cifra fenyő karácsonyi illata száll. Fényes útak csúsznak a tájba, oszlik a göndör füst, a hegy éle embereket szab mind rövidebbre, az ujjaim közül fürgén gurulnak szét a tarka gyöngyök. Szerettetek engem, jók voltatok hozzám: vállatokra titkon mért vettetek szárnyat? Hogyan aludjam most, hogyan legyek ébren? A nap ketrecbe hull, ketrec rácsai várják a napot, leroskad a híd, mely az este homályos partjairól a hajnal tiszta ormaihoz vezet. Nem kondul a harang se többé, hangja egyre fogyóan párázik, akár hűlő ételböl a gőz. Kicsi fiúk, kicsi lányok tenyerükben jégcsapokat tartogatnak, s szomorúan bámulnak rám. Kicsi fiúk, kicsi lányok tenyerükben virágokat tartogatnak, s szomorúan bámulnak rám. Köveket hoznak az emberek nehéz kocsikban, téglát, gerendát, cserepet is hoznak: menekül az árvacsalános rét, sohasem érem utol. Akik ismertek, sorra hagynak cserbe: porló szivüktől lényem ízét megtanulja lassan a föld Szerettetek engem, jók voltatok hozzám: sarkatokra titkon mért vettetek szárnyat? Hogyan aludjam most, hogyan legyek éber? Felhő-árnyék lebben a sűrű- hajú mezőn, s a kócos bogáncsok apró horgai hiába kapnak utána; üres folyosókon haló léptek kopognak: zománcos szappanbuborékok rajától csillog e szüntelen szűnő világ.