Előszó

Aggódva válogatsz: nem méltó az sem, ez sem, hogy versbe-fogd. Csodák villámlására vársz. Tárulkozó eget fürkészel: onnan essen eléd költői tárgy: magos nyilatkozás. Bozótok, dzsungelek fordulnak útjaidra, – ó, minden szürke perc bogos dzsungel, bozót, s a jámbor dolgok is! figyelj álarcaikra! és zúgva rajzanak szájad köré a szók. Az észrevétlenül növekvő semmiségek omló, alaktalan homokba rejtenek, igékre őrzött torkod zizegve eltömik, s ki hajthatatlanul lesed jelét az égnek, már-már mozgatni is felejted nyelvedet, s a némaság lekúszik didergő lelkedig.