Előszó
Aggódva válogatsz: nem méltó az sem, ez sem, |
hogy versbe-fogd. Csodák villámlására vársz. |
Tárulkozó eget fürkészel: onnan essen |
eléd költői tárgy: magos nyilatkozás. |
|
Bozótok, dzsungelek fordulnak útjaidra, |
– ó, minden szürke perc bogos dzsungel, bozót, |
s a jámbor dolgok is! figyelj álarcaikra! |
és zúgva rajzanak szájad köré a szók. |
|
Az észrevétlenül növekvő semmiségek |
omló, alaktalan homokba rejtenek, |
igékre őrzött torkod zizegve eltömik, |
|
s ki hajthatatlanul lesed jelét az égnek, |
már-már mozgatni is felejted nyelvedet, |
s a némaság lekúszik didergő lelkedig. |
|
|
Szomorúság
Szél fut a tollpihének, a lepke |
A csukott ablak résein át a cifra fenyő |
Fényes útak csúsznak a tájba, |
a hegy éle embereket szab mind rövidebbre, |
fürgén gurulnak szét a tarka gyöngyök. |
|
A nap ketrecbe hull, ketrec rácsai várják a napot, |
leroskad a híd, mely az este homályos partjairól |
a hajnal tiszta ormaihoz vezet. |
|
Nem kondul a harang se többé, hangja |
egyre fogyóan párázik, akár |
|
s szomorúan bámulnak rám. |
|
s szomorúan bámulnak rám. |
|
Köveket hoznak az emberek nehéz kocsikban, |
téglát, gerendát, cserepet is hoznak: |
menekül az árvacsalános rét, sohasem érem utol. |
|
Akik ismertek, sorra hagynak cserbe: |
porló szivüktől lényem ízét |
|
Felhő-árnyék lebben a sűrű- |
zománcos szappanbuborékok |
rajától csillog e szüntelen |
|
|
Május
A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét, |
s az íves láthatár merev szélébe ékelt |
és hasztalan szabadkozó tavakból |
mohón hörpölget hosszú kortyokat |
a földre-hajló teknő-forma ég-alj. |
|
Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban, |
süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr, |
fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös, |
hullám-vető, szelid lapály ölében, |
aztán a dermedő magasba csap. |
|
Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd, |
serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle, |
kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet |
a tátott-szájú kémények vidám |
torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz. |
|
Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön |
a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan |
villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –, |
ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek, |
s szívedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak. |
|
Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék |
szívedre hull, akár a zizzenő por, ha |
megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd |
őket, hiszen csak múló emberszívben él |
tovább a kagyló-héjú pillanat. |
|
|
Tél
Remeg már. Háborodva futna, futna –, |
fagy dönti el. Mint üldözött bogár, |
gyors életére gyors halált hazudva |
hever hatalmas buktatóinál. |
|
Csírái, lám, fordítva nyíladoznak, |
békéje omló köddel vándorol, |
jelei fönt a hegy-tetőn lobognak |
s a csillanó ablak-kristályokon. |
|
A tornyok és a bástyák összedőlnek, |
az orra-ejtő árok föltelik, |
a támadó orcái tündökölnek, |
nevetve látja érett terveit. |
|
Nevetve néz szét karcsú trónusáról, |
kiszáll belőle régi szégyene, |
szelid párák lebegnek hűs vasáról, |
szelid nyugalmat ringat kék szeme. |
|
A vesztes mégse, mégse csöndesedhet: |
győzők irgalma: átok és parázs, |
sebei inkább égnek, üszkösödnek, |
inkább csigázza forró borzadás. |
|
De menti bőrét, föld alá igyekszik, |
beléd igyekszik: enyhelyet keres. – |
Körmét behúzza, hálásan lefekszik, |
az álma mély és szikrázó-üres. |
|
|
Chiaroscuro
Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég. |
A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét |
érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt, |
s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt. |
Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére, |
s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse, |
sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy |
a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot, |
majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen |
egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem. |
S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb, |
hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat |
csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére. |
|
Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem, |
és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos |
szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos: |
s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap, |
s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad, |
mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen, |
fészekrakó madár. |
Hanem motorbúgás hasítja lenn |
ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt |
mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb, |
már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se: |
lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be. |
Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már, |
gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál, |
ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt, |
alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat. |
Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem, |
s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem, |
alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott, |
zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot, |
szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok |
ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok |
betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok: |
előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt, |
a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag |
belőle. – |
Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul. |
Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul. |
Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán |
élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán! |
|
|
Falun
nagyobbá vált egy háztető, mint |
|
Íme, ember lettem újra én, |
Ember lettem –, egy kicsit állat is: |
|
Itt, a szegénység halmain |
bolond, aki a kézzelfoghatóról |
a bizonytalanra vet szemet. |
|
Friss táj, ha megfakulsz, |
éles tükör, ha megvakulsz, |
|
|
A Dunánál
Nagy most a Duna, sebesen folyik, |
a túlsó parttól eddig, lábomig |
Homályosul a domb-sor tömbje, |
hullong az est a nedves völgybe, |
|
Nagy most a Duna, sebesen folyik, |
föl-fölszaggatja csöndes habjait, |
rettegve nézem: mit takargat? |
hoz, vagy visz végzetet? – |
Ügyes szellő tölcsért kavargat |
|
Már sebeimre pólya készül, |
Nagy a Duna, s a szürke mélybül |
rémeket vet föl zöld vize, |
csapatostul kelnek a rémek, |
kiönt a Duna, gyors vizének |
|
ujja, küldi a dolgos népet, |
sok volt-pajtásom ül poros |
kocsin, szemén a súlyos élet, |
szívében is a súlyos élet, |
mind bölcs és mind komoly, |
|
Kérni megyek hozzájuk mégis, |
temetőjükben nyugszom én is, |
erős mellük homályos kripta, |
|
Nagy most a Duna, sebesen folyik, |
hová sodorta gyönge lábait, |
szines szoknyája tarka színét, |
hol úsznak róla szép virágai? |
– A parton ifjú fűz-bokor nőtt, |
a habba lógnak vékony ágai, |
szemem ringatják, mint a bölcsők. |
|
a töltés friss, smaragd-gyepérül |
hová röpültek, mely világ |
egében zúgnak? – Tolluk egyre gyérül, |
elhull a tolluk mind egy szálig, |
elhull a tolluk, mint a hó, |
de visszavillognak halálig |
|
tarlóba is mentünk velük, |
lazult az árny a sikló napban, |
a kukorica súgott-sajgott, |
– de bújtunk volna mind a ketten! |
ős gyávaság gyeplője tartott, |
s dideregtünk a fülledt csendben. |
|
Idézzem-e még? – hasztalan már: |
régesrég másnak felesége, |
ott voltam én is lakodalmán, |
elaludtam, s azóta alszom, |
álomként jár csak néha bennem, |
meg-meglegyinti csontos arcom, |
amint ruhája messzelebben. – |
|
Szállt, szállt a por, és hullott az eső, |
hol rejtik zsenge-ifjuságom? |
a zölden és pirosan serkenő |
élet alatt hogyan találom? |
hideg papiron, forró szájon, |
mint levegőtlen, gyilkos tájon! |
|
Ki valahonnan messze ment, |
messze ment és hosszú időre, |
a múltra szabni, gyorsan süllyedőre, |
ki valahonnan messze ment, |
ne térjen oda vissza többet, |
ne túrja föl a sima földet. – |
|
idegen, váratlan sorokban, |
szemük kútjában nem lelem |
a régi képet, semmilyen horoggal |
nem bírom már napfényre hozni: |
más vízben szokták arcuk mosni, |
|
Múltamba futnék: lehetetlen, |
jelenem, jövőm: rettenet, |
féregként forgok, tehetetlen, |
eke szaladt rám, kivetett, – |
zúgjatok mégis, karcsú fűzek, |
bújtassatok el, drága szűzek, |
|
Ne hagyjatok elmenni innen, |
szeretnék végre megnyugodni, |
ne próbáljak kalandba fogni, |
|
Vagy te vezess, vörös-arany híd, |
puha iszap padjára hajlik, |
hajam hínárként ringatózik, |
markom síkos habba fogódzik, |
|
|
Árnyék
Ki hinné el, ha mondanánk: a hosszú, |
fakó napok szörnyebbek, mint a kínpad. |
Tudják a bírák fájó pontjainkat, |
jó helyre sújtja pallosát a bosszú. |
|
Mint nyomtató ló, járunk körbe-körbe: |
eszünk, iszunk és alszunk rendületlen. |
Növő reggelben, omló szürkületben |
elindulunk, és megtérünk letörve. |
|
A szándékos halál csont-szája csattog |
mindenfelé a kergebirka földön –, |
minket derékul zár és óv e börtön. |
|
A véresekhez sóhajtunk: szerencsés |
élők ti, kikben gazdag lángokat fog |
a lét, mivel csapdák között forogtok. |
|
|
Hegyek közül jő, ránknéz, és továbbmegy, |
szemét figyeljük: bágyadtan mereng el, |
kezéhez érünk: erre sem dereng fel, |
hegyek közül jő: síkságon nem áll meg. |
|
Úszó hajával, csillogó hajával |
szikrázó sávot húz az éjszakába, |
szállván az élők csillogó honába, |
sodorja fátylas kedvünk is magával. |
|
Ismertük egyszer, akkor ő is ismert, |
tompán sajog még: emlék? képzelődés? |
nyugalmunk akkor tékozolni is mert: |
|
elengedtük. – Ki gondolhatta volna: |
megkoldusodnak majd a dús idők, és |
jeget növeszt magányunk nyájas orma. |
|
|
Utáljuk rég a várost és magunkat |
és otthonunkat, ezt a gyáva fészket, |
(kerít, kerít az ólom-léptü végzet, |
csak távol árnyék súlyával szorongat). |
|
Ha már a romlás, pusztulás kiméli, |
a jó felejtés jöjjön és segítsen: |
rab életünkbe újságot terítsen, |
mely boldog hírek balzsamát igéri. |
|
Csodálkozzunk anyánk naponta látott |
vonásain s a százszor összenyargalt |
utcákon, és csodálkozzunk magunkon, |
|
mint aki most fedez föl új világot, |
köszönt először táró, drága hajnalt, |
s amerre jár, nincs még előtte unt nyom. |
|
|
|
Új Halál-versek
Hélinant szellemének
Halál, kit egyszer ó szavak |
kölcsön-kürtjével hívtalak, |
s régen-porokhoz küldtelek, |
közül, választott gyermeked. |
Aggastyán, kisded egyremegy, |
mindaz, ki él: a bő harag |
heggyé növelt. Szerettelek, |
s mint ordas állat, rettegek, |
ha vad vadász elé szalad. |
|
voltál, s a bűn bolond borát |
ellökted ős szomjunk elől, |
szétfújtad gőgünk mámorát, |
sírásba törted, ím, ledől |
a szép világ, fejünkre dől! |
Hogy ostorozván mentse föl |
nem küldlek hozzá. Nagy pöröly, |
szórsz, mint a szél az út porát. |
|
Halál, Halál, nem küldelek, |
de szólok gyermekül veled, |
s meghallgatod riadt szavam. |
Hűvös figyelmed rajta van |
szívünkön, s rágja zajtalan, |
mint féreg a gyümölcsbelet. |
s egy színt terít ránk untalan: |
csak reszketünk élet helyett. |
|
Halál, te nézed sorsomat, |
tudod: mióta s mily sokat |
gyapjában hányszor fennakadt |
hányszor törődtem térdemen, |
fordult ki számból ételem, |
Halál, menekvő két szemem |
hűs haj takarja, hűs selyem- |
|
Halál, Halál, kerüld el őt, |
a pusztulók között kelőt, |
ne szóljon rá goromba szád, |
míg nem jön el szabott időd, |
s nem törheted le szűz nyakát. |
végünk helyetted s nagy baját |
annak, ki emberbőrbe nőtt. |
Ó, hagyd a dolgok fátyolát, |
rajtuk keresztül lásson át, |
|
Halál, Halál, szolgád vagyok, |
s urad leszek, ha meghalok, |
s gáncsodtól el nem bukhatok, |
Halálnál is több a halott. |
örök biztosság sípja szól, |
|
De nyirkos pincék mélyeit |
bújkálni, hogyha fölnyerít |
a ronda, újdon szörnyeteg, |
nyeldesni, mint sötétbe vitt |
kölyök, s csak tűrni rebbeteg, |
hogy szédülő fejünk felett |
a zordon bolt dörög-remeg: |
ekkor vagyunk, Halál, rideg |
kezed cibál, mint rossz gyerek |
|
Ha tudnám: meglepsz ostobán |
istállód szárnyas, új lován, |
s legázolsz engem, védtelent, |
elnyúlva holtan). Ferde csend |
nyitná fölém a végtelent, |
s már látnám: minden mit jelent, |
amin tűnődtem hajdanán. – |
mit látok így? a csúf jelent, |
s maradsz ijesztő mostohám. |
|
Halál, ne veszkődjünk, legyünk |
úr, mint te vagy): feléd megyünk |
mindannyian, tehetsz velünk |
kedved szerint. Mért nem hagyod |
s komor napodhoz érkezünk. |
|
Halál, Halál, bújj vissza mély |
a föld. Ne küldjön ránk szeszély! |
Ha egykor kértelek: beszélj, |
ma kérlek: hallgass! – elrepedt |
szívünk amúgyis sír, remeg, |
Nekem se mondd: ne félj, ne félj! |
tudom szoros törvényedet, |
s tudom, hogy égő nyelvedet |
romlás borítja és veszély. |
|
|
Tanulság
Másokért? Egy italnyi vízről, |
arról se mondj le! A halál |
bitang felhője száll az égen, |
|
Hát ennyit ért a sok-sok ájtatos |
szemforgatás, kegyes tündérmese? |
Husángját a világ fölé emelte |
|
|
Vigyázzon, aki él
Égő erdő-koronák fölött kuszált madársereg –, |
|
mi lett a hűséges szavakkal? |
Guggolnak a tárgyak, a dolgok szürkén és fénytelen: |
|
alkonyat elé készülődnek. |
A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait |
Él s áll a törvény, s engedelmes a törvény gyermeke, |
|
a mag s a lényeg engedelmes. |
De áruló a szó és ringyó: barátja s ura van: |
|
úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, |
de áruló a szó és ringyó: a tékozló fiak |
|
nem ismerik szülőiket sem. |
A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait, |
|
rossz szelek zúgnak, kavarognak. |
Vigyázzon, aki él, vigyázzon! ne nézzen fölfelé, |
|
ne nézzen a kápráztatókra! |
Rossz szelek zúgnak, kavarognak: a lényeg és a mag |
|
szilárd csak és rendíthetetlen. |
Vigyázzon, aki él, vigyázzon! a lényeg és a mag |
|
legyen a holdja és a napja; |
a lépés és a kéz mozgása és a szem villámai |
|
vezessék a nehéz sötétben! |
Hessentse el a kerge szókat: ringyók és árulók: |
|
nem vihet jóra jótanácsuk. |
Rossz szelek zúgnak, kavarognak: homály építkezik: |
|
vigyázzon, aki él, vigyázzon! |
Guggolnak a tárgyak, a dolgok. Széttéphetetlenül |
|
tapadjon megtartó szívükhöz. |
|
Erdő
A kicsi vad retteg a nagytól, a még nagyobbtól fél a nagy, |
a rettegés a fő-fő törvény az erdő lombjai alatt. |
Nem otthon az odú, a fészek: ravasz búvóhely, gyönge vár; |
kevés a föld a bujdosónak: a víz, a lég, a földi sár, |
mind-mind kell, és kevés az izmok munkája s az érzékeké, |
a test megannyi porcikája áll a halálos vész elé. |
Nincs éjszaka, és nincsen nappal: a gyomor folyton kér, emészt, |
nem a pihent tagok: szorongás idézi meg az ébredést. |
Farkasul farkas, őzül őz vagy rigó rigóul sosem él: |
belső parancs helyett a sorsát rángatja külső szenvedély. |
Ugatna bátran sárga holdra, vagy jókedvére játszanék, |
vagy végigfújná kedve telvén akármi hosszú énekét, |
ha hordozhatná úgy a lényét, miként a sejtek rendelik: |
másokkal és nem mások ellen állítva föl hadrendjeit, |
ó, akkor – bár a száj csukottan –, az öröm égig verne fel, |
és hallaná a hűs magasság: az erdő zengőn égre kel. |
Most átkot hall, nyögő kesergést, véget-nem-érő jajgatást, |
és innen, onnan, mindenünnen szívtépő, dermedt hallgatást. |
Erdőben erdőé a törvény, s törvény a karom és a fog: |
haljon meg aki fél, ki nem fél, gyilkoljon, így tán élni fog. |
|
Háborús esti harangszó
Ömölj harangszó, mint a köd: |
|
Most újra éjbe fordulunk, |
s ki tudja, hogy mi lesz velünk, |
|
milyen veszélyt ereszt reánk. |
|
rudak mindannyi csillagig, |
|
szép, villogó ezüst rudak, |
és védenének, mint a rács, |
|
hogy hittel néznénk fölfelé, |
mint szentek régi képeken, |
|
remegne pilláink között. – |
|
Ömölj harangszó, mint a köd, |
ércboltozatként nőlj fölénk: |
|
tehessük elfáradt fejünk. |
|
|
Aggódás
Félve bocsátlak el, hogy fél napig |
ne lássalak. Máskor nyugodtan |
néztem igyekvő, boldog lábaid, |
s figyeltem, amint lépted fogyva koppan. |
|
A szeles égben álnokság lakik, |
madár helyett gép szálldos ottan, |
fene sárkányok úszkálnak a híg |
vizek mélyén az átlátszó habokban. |
|
Minden búcsúnkban egy kicsit temetlek, |
kicsit mindig sírok partjára csetlek, |
(valóság lett e szürke frázis). |
|
Mindig kissé az őr-emlékezetnek |
adom búcsú-pillantását szemednek. |
– Ó, lesz-e új találkozás is? |
|
|
Ének 1944-ben
Se házakat, se terveket ne építs: |
|
inog a föld, és inog az idő, |
papírrá váltak a kövek s a téglák, |
|
Vermekbe sem bújhatsz, sem álmaidba, |
|
a rétre sem futhatsz, a hegyre se: |
a láthatatlan iszonyat feléd nyúl, |
|
Rideg szigorral zárulj önmagadba, |
|
részvétlenül nézd önnön koponyád, |
végtagjaid hiányos, sárga vázát, |
|
Békülj, nyugodjál, kushadj, mint a szikla, |
|
légy szikla, mely nem él, csak létezik, |
s a robbantó vagy mállasztó erőre |
|
Most az kegyes magához, ki kegyetlen, |
|
az marad meg, ki elrontja magát, |
ki nyálát sem nyeli le, az lakik jól, |
|
s ételbe nem mártja fogát. |
|
|
Frontra menő bolgár katonák
Többnyire békések, szelídek; láttam közöttük szőkét s kékszeműt is. |
Egyik bolond szeretetében nem tudta, mit csináljon: |
szögletes, apró üvegéből rózsaolajat szórt kezemre. |
(Ó, ismeretlen ember, ó, oldaladon a zörgő késsel, |
ó, ismeretlen ember, ó, a konok fegyver hátadon, |
legigazibb lényed az a rózsaillat volt, hiszem én.) |
Többnyire békések, szelídek, nem akarnak vihart kavarni: |
s anyaszült testeket sietnek szegények mégis rontani, |
ugyanolyan örömök-kínok gyermekeit, mint ők maguk. |
Sietnek, robognak, mikéntha egyéb útjuk nem is lehetne, |
oldalukon szurony zörög, konok fegyver a hátukon. |
Hegy emeli és völgy süllyeszti őket az éghez és az égtől, |
messzire járnak – (jaj, talán van már, ki nem jár soha többé!) – |
Rózsaillat, mely haloványan itt szállongsz még kezem-fejénél, |
erősödj, nőjj meg, vastag ködként hömpölyögve indulj utánuk, |
vedd körül őket, védd meg őket, vagy ha már halottan feküsznek, |
pusztulásuk kegyetlenségét enyhítsd meg omló fátylaiddal! |
|
Intés a lélekhez
Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a |
feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik, |
lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod: |
térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak, |
lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek |
csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába. |
Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni, |
vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan: |
sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve. |
Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen. |
Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból: |
aki gyenge, összeroppan –, ritka most a jó szerencse. |
Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól, |
búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba. |
Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz |
úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon |
kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba. |
Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön. |
Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát, |
hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle. |
Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy |
máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz: |
sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk, |
készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg. |
|
Hadifogság
Három bátyám, három páncél, három fészek! |
Sikló felhő, tudod-e, hogy merre vannak? |
|
Eső hull rám, ezer dárda hegye céloz, |
három páncél, három bátyám, de jó volnál. |
|
Leereszti karját egyszer majd a gyilkos, |
három fészek, három bátyám, visszajössz még. |
|
|
Hadak múltán
Már ásít, ásít minden porcikám: |
hunyorgó órák doh-szagát igéri |
orromba a hatéves küszködés |
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni |
hajló világ. |
A sarki házhelyen |
fogócskát játszó kisfiúk sokágú |
zajgása fúl belé a sűrüdő |
homályba, |
s ó, a csillagok, megint ők, |
a csillagok s a hold, a jég-szemű, |
megint csak ők az egyetlen szinesség! |
Reggel nap ébred, este csillagok |
s növő-fogyó hold, mint ma is: tudom jól! |
és alszom és eszem meg dolgozom, |
és újra, újra, mint ma is: tudom jól! |
A vérivó kalandok hadsora |
széjjelszaladt, kis életem vigyázva |
kerítik árkok, bástyák, őrszemek, |
és mind az én nyugalmamért vesződik. – |
|
Már ásít, ásít minden porcikám, |
de izzó sóhaj füstöl néma számról: |
tántorgó percek, kik csúszós hidak, |
omlékony parti-ösvények vidékén |
terelgettétek ingó lábaim, |
hogy rémület térképe lett az arcom, |
tántorgó percek, most, hogy ólmosan |
hunyorgó órák doh-szagát igéri |
orromba a hatéves küszködés |
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni |
hajló világ –: koporsómig kivánt |
tündér-idő tanúiként becézem, |
dajkálgatom megfásuló szivem |
fészkében sarkait sietve vesztő |
emléketek pokol-szépségeit. |
|
|
A testemhez
Sót és epét tettél a számba: páratlan markod |
páros vagy sokszoros mérgeket rejtett. |
Más voltál, mint a többi kétlábú: elkanyargott |
útjuktól útad, s fortyogó szégyenbe ejtett, |
szégyenbe, amely bűntelen csikart, mint nagy betegség, |
holott szerény erőmmel ember akartam lenni, |
s akartam, hogy szegény hibád elvégre tessék, |
s én is fehér zászlóval akartam hozzád menni, |
kivel szép éveimben olyan vadul csatáztam, |
mert árulónak hittem, aki pokolra csábít, |
kivel sokat csatáztam, s míg könnyeimben áztam, |
nem vettem észre mélyre süllyedt csodáit. – |
Sót és epét tettél a számba: most borral, tiszta mézzel |
kínálgatsz egyre-másra: mögöttem, érdekemben |
szövetkeztél egy békés, fegyvertelen vitézzel: |
biztos derűvel állok ijesztőimmel szemben, |
s kihez úgy véltem: hullok, úgy látom: emelődtem, |
– fehér karok emeltek, s okos, mozgékony ujjak |
futják be tájait, bontják előttem |
burkolt szépségeit. – De új vagy! ó, de újak |
zeg-zugaid, jó testem! – nézem magam, bolondot, |
ki lassú évekig zsebében víg arannyal |
kolduskodott, míg egyszer eszére tért, s a gondot |
kedvvel cserélte fel s a jajgatást kacajjal. |
|
Alázat
Szeretném elmondani végre egyszer, |
Megcsöndesedtem, nem verekszem |
hogy gazdag terveit betöltse |
|
Fáj a hiány szivemben, restelem, |
hogy lelkemen és testemen |
de rendelés ez, jogerős itélet, |
|
Nem lázadok, csak mentem magamat, |
fürkészem a hiú magány helyett, |
ajándékot számomra rejteget. |
|
Szeretném elmondani végre, végre, |
hát így terelt hálóm elébe |
hogy fönnakadva gyönge szálain, |
|
Tőled már a viharok elszaladtak; |
fényezte békés vonalát utadnak, |
mint sérthetetlen levegő. – |
|
Szél támad, és elvinni készül, |
beteg vagyok a rettegéstül, |
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr |
|
az én hűségem? kis virágos ággal, |
mi lesz veled? – károdra tennéd. |
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább: |
|
Szél támad, és elvinni készül – |
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül |
mindenfelől a hiány szakad rám, |
|
Szeretném elmondani végre egyszer, |
most, amikor már húzódol, menekszel, |
horgadva várja: koszorúzza meg már |
|
|
Kit nyugtalan ágyad
Kit nyugtalan ágyad ismeretlen tájakon |
ringat, s keserű habok csapnak át a szájadon, |
s jaj, fekete határ súrolja a szivedet, |
kit az anya-békesség kelyheiből kivetett, |
régi dolgok bőrein tétovázol kezeddel, |
s háborodva firtatod, mily tudásod veszett el, |
kit vadak kerítenek, marnak minden oldalon, |
s lándzsás őrrel űz tovább minden boldog oltalom, |
aki meggyürődtél, mint marokban a papír, |
kit gonosz betűkkel kínok égő tolla ír, |
ki elől a szépet lopja csak az alkonyat, |
akinek a hajnal csupa borzadályt mutat: |
a körébem sűrülő magánosság falain, |
mint fehér galambokat, átröpítem szavaim: |
látod, én is úszom, messze tőled, ám veled, |
forgatom a számban ízevesztett nyelvemet; |
ó, mi több: a kín-e vagy a dermedt semmiség? |
néptelen a tág föld, néptelen a széles ég, |
zsugorodva alszik rejtekén a lendület, |
az időre hagyja, ami elvégeztetett – |
semmit sem csinálok, úgy történik csak velem, |
s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem. |
Más ketrecbe zárva egy-test módján szenvedünk, |
sikló életünket sírva tartja bús kezünk. – |
|
Mint a kút
„Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd, |
halott tükörré kerekítsd – |
közönnyel álljon, mint a telihold.” |
|
Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó, |
hisz úgy kell a bábáskodó |
|
sírás is olykor! gyáva, roncs |
szívemre ömlő könnyek melege. |
|
Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam, |
azt gondolod, hogy hasztalan |
|
kolonc és nyűg csupán a szó, |
s az érintésed, mellyel védenél. |
|
Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress, |
sorsunk kötik, s jó vége lesz |
|
talán, talán megnyughatok, |
s kigyúl a béke bennem, mint a nap. – |
|
Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem, |
ó, nem szabad egy percre sem, |
a cérnaszálon hintázó pokol. |
|
Van példa rá: pár napja már veszett az életem, |
reszket: – nem hallom gyönge hangodat. |
|
„Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom, |
fáj nélküled, panaszkodom, |
fáj nélküled, és sírok, mint a kút. |
|
|
Post amorem
nincs a földön több remény. |
|
|
Kendő
Puha álom óvja, puha szender – |
hova tereled ég-szinű szemét? |
Mély-fekete utakon érsz haza, – ó, |
a fehér utak fekete fátylat öltenek! |
|
Mozog, él a föld, tüzeket ápol, |
fejeden a vihar virágos ék – |
fürge, fiatal ütem űzi őket, |
amit őrzöl, őrzi veled álom és vihar. |
|
|
Szakadozik a homályos éjszaka, |
ide-oda száll a derű, utadba áll. |
|
Akarod-e? ijedezve nyúlsz felé, |
simogatod, ujjaidon tüzet fakaszt. |
|
Hova siet, aki éppen erre járt? |
nyomaira barna uszály kering alá. |
|
|
Hátat fordít, – csupa sugár, |
szirmok közé bújt a jókedv, |
Ó, drága órák, szép láncok, |
kormos terítőn rög-arany, |
holt hamu száll, száll az égből. |
|
Hajló sírás csillog, élő virág nő |
vert szivedből. Jobb, ha ezzel törődöl, |
ezt pólyálod – járjon az csak magában |
sikló útján, mint a fáradt kisértet. |
Hátat fordít – már csak omló fehérség, |
apró foltját szétzilálják a lombok. |
|
|
Védelmedben
Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek – |
sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek: |
szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek, |
|
aki virágtalan elszáradott. |
|
Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven: |
ernyő és fészek a kezed: szelíden |
szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben |
|
lendítsz a zeg-zugos világ felett. |
|
Melletted a valóság, a lankadatlan hála |
mellette sérült hiúság varázsa, |
alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága, |
|
s rajta adakozó, szines szemem. |
|
Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz: |
helyesen korholsz, mikor engem korholsz, |
meleg bilincseidből futok – a gondozó sors |
|
hiába szólogat, hiába fog. |
|
Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel! |
ki száz irányba szállhatsz a szelekkel, |
terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel, |
|
bontsd le fejem fölül a házamat. |
|
Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton, |
fejetlensége ágáljon, sikoltson |
üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom, |
|
a teljesült remény, e szent erő. |
|
|
Két gyermek fogatán
Csak gátak voltak köztünk, |
sőt, bár mozgott a föld alattunk, |
|
Meg kell magunkat adnunk, |
nyelje le szomját lelkünk és a testünk: |
már egymás sorsából kiestünk, |
él a törvény, és nem másul miattunk. |
|
Két gyermek fogatán repülsz, |
ott koccanó legű tetőkig érsz, |
|
sikamlós hátú szikla-csúcsra ülsz, |
többé már el nem érhető lidérc. |
|
|
Epigrammák
Jársz-kelsz, mint aki szédül, vagy titkos sebet őriz: |
ríva fakad, kire rápillantasz. No, fülelj ide csöppet: |
mártír-kép senkit nem emelt az Olympra idáig, |
oly költői ne légy, és tán költő leszel öcskös. |
|
Szelleme ormaihoz nem férhet törpe agyával: |
|
hálóbocskorait kezdi ki, rágja vigan. |
|
Hajts térdet és fejet, poéta, |
versed kegyeskedik agyon- |
ütni, lám, egy analfabéta. |
|
Gyors rangjával nem tudja, mit tegyen. – |
Morc és nyűgös, ráncolja homlokát, |
s álla alá gyűjt gondosan |
|
Szembe dícsérik: mint a lány, |
Dícsérjük: elolvad talán. |
|
Főnöke szól hozzá, reszket, mint a nyárfa a szélben. |
|
Ám odamond neki jól, hogyha magára marad. |
|
Mocsokban turkált reggel óta, |
s hogy asszonya köténye délben |
foltos volt kissé, vérig sértve szólt a |
másikhoz: „Ejha! erről is |
|
|
Két szonett
|
Hát hagyd a dalt, ha úgy tetszik! Ki bánja? |
|
Vagy ingyen add, mint ócska ráadást! |
|
A szent közérdek két karod kivánja, |
|
nem holdra-néző, meddő gajdolást. |
|
|
Ki esztelen csak rímeit csinálja, |
|
s a fellegek között keres lakást, |
|
az itt a szorgos dolgozók zsiványa: |
|
nem érdemel meg egyetlen falást. |
|
|
Rühes féreg, ki port eszel, s iszol, |
|
semmittevésem munkádnál nagyobb: |
|
miért akarsz bolond kocsidba fogni? |
|
|
Ha nem vagyok, mocsokba kárhozol, |
|
embernek látszol olykor, mert vagyok: |
|
tudsz ember-hangon néhány szót dadogni. |
|
|
Bendője élő szörnyeteg, hiéna-mancsok markai, |
tetőtől-talpig tátogó szájak lepik be testét, |
kiontott bélek száradó rojtjától cifrák sarkai, |
fejében hű öröklakó a visszhangzó üresség. |
|
Vadak szülöttje, ronda vad, nyugalmat, álmot kergető, |
a sarjú kertek ágyain tapos fáradhatatlan, |
fú, mint a kan, forog, kapál, kidől a szár s a gyenge tő, |
nyomában jajgatás suhan fakó holló-csapatban. |
|
De nyelvén – nyelve szüntelen-bimbós virág – fehér szavak |
teremnek, hófehér szavak, ha hallod, sírni készülsz, |
remegnek bűnös térdeid, bánón eléje szédülsz, |
|
s ő, mint az irgalmas nagy-úr, leinti háborgásodat, |
szívedre rakja szent kezét, kétséged elterelve, |
s már érzed: könnyebb lett szegény zsebed soványka terhe. |
|
|
|
Naplójegyzet
Fölcsapódó fény lassú-lejtésű tánca, ide-oda hajló ragyogás |
ütemes éneke könnyed siklással lendül a mohó kapu tárt |
íve felé, amely izzóan, szomorúan nyílik elébe. |
S a fátyolos élénkség gyengéd suhanása megül keveset |
a napos csucsokon, leereszti a szárnyát. |
|
Hívó hang fut a mélység peremére, a tántorgó suta válla-szögére |
sima tenyér fekszik, hosszan-tartó panaszok lobbannak |
a makacs maradás, az igyekvő romlás harci-zajában, |
a hanyatló bágyadtan járatja szemét a vesző táj |
zeg-zugain, meghajtja fejét, és várja az ítélet szavait. |
|
A kavargó mozgás édes nyugalommá enyhül, a hallgatag völgyek-hegyek |
konok árnyai kertjében boldog remegés nesze támad. |
Távoli dallamként foszlik darabokra a köd, s az idétlen |
fegyelem zörgő páncélján kivirágzik a ritka szabadság: |
a haragos egyformaságba érzékeny lobogás vékony lángja verődik. |
|
Bolygók méla és nem látható forgása, omló és éles fuvolahang keveréke |
fonódik tör elevenséggel a tünékeny álom forró teste köré, |
a lefittyedt szájából lankadt sóhajtás kúszik föl a légbe, |
halálra-űzött fecskeként vesződik az ormok rengetegében, |
s ferde kalimpálással a bokrok gyilkos tüskéi közé hull. |
|
|
Csak a felszín
nincs a világon más csak béke! |
molyáról letekint a hatalmas, elé ke- |
vesebb mozgás tárul, mint az elé, ki zá- |
Csak a felszín rezg alig el- |
tan – munkában kimerült barom éjjel. |
vér jelzi a porban csöndes nyomainkat, |
belek tekergőznek finom ujjainkra. |
nincs a világon más csak béke! |
földekre hasító jaj. – Mert hallgat a mély, |
tan, csak a felszín reszket, |
mert hallgat a mély, csúf képeivel csak a felszin ijesztget. |
|
Szorongás
Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág. |
A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját, |
s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül. |
|
Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova. |
Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan, |
barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. – |
|
Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép: |
remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok, |
csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik. |
|
Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be, |
nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti, |
s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány. |
|
A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút, |
megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét, |
s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. – |
|
De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait, |
csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet, |
s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél. |
|
Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi, |
játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad, |
tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull. |
|
A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti, |
sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme, |
s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl. |
|
|
Betegség után
tett, markát kitárta az ágyad, |
lázak savanyú vízben főztek: lázak- |
Eleresztett lassan az ágyad; |
telen iram után, inogtál, tétováztak |
lépéseid, de azt hitted, a régi |
dolgokat vígan fölleled, melyek |
az épek közé vissza-törvényesítenek, |
állottál, hogy karmoljanak, |
|
Gödrök szívó torkai mellől, |
örvények sodrásai mellől jöttél magad, |
már messze voltál életedtől, |
s akkor kezdtél félni megint, s azóta félsz, |
|
|
Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz
Áll az időben, s áll az idő benne. |
Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. – |
Váltott lovakkal visz a végtelenbe |
engem egy hallgatag sereg. |
|
Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék, |
de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit, |
úgy szöktetnek, és mintha menekülnék |
a rosszak törvénye szerint. |
|
Ó, állandóság temploma, homályos |
lélek, töretlen íveid között épen ragyog |
boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most |
elém: látod, szegény vagyok! |
|
Látod, útjaim fonalát unottan |
csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép – |
hozzád szaladtam, együgyű szavadban |
remélem a legszebb zenét. |
|
Bolond siető, mért kellett a puszta |
homokra jutnom oly buján virágzó rét után? – |
Most jajgatok, mint jégesőn a gazda, |
vagy katona vesztett csatán. |
|
És arcomat fényességedbe tartom, |
homályos lélek, aki mint a háló a halat, |
megfogtad múltam, s őrized a parton: |
|
|
Csak a múlót
Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő |
dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben |
békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban. |
Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük |
fénylőn villog az űr fagya. |
fénylőn villog az űr fagya. |
Nézd, nézd gyönge szemeddel |
tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel, |
s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod |
himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük, |
|
ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót! |
Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra, |
messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött. |
Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát, |
tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét, |
sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését, |
szende szerelmét, vérszomját… |
szende szerelmét, vérszomját… |
A ganaj-fia féreg |
inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább |
annál is, ki a halmos fellegek ormai élén |
ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de |
nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal |
kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében. |
|
|
A magányról
Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj; |
a formák fölitták a színt, alszanak |
a végük-nem-érő utak, míg közé- |
jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy- |
beteggé tüzelt város. – Ó, jobb, ha nem |
vesződöl, pihensz csak fa-érzéktelen. |
|
A végük-nem-érő utak! Hátukon |
sugár-fényeket gyújt, s kavar szét a csönd, |
sugár-fények úsznak tömény álmukon, |
zilálják a lustán borongó közönyt. |
Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk, |
igyekvő szemed csapda torkába fut. |
|
Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk, |
nyugalmad koporsóba fektetheted: |
az ágyadba is víni kell háborúd, |
parázson csigázni szegény testedet – |
hegyet döntsz elébük, vagy árkot hasítsz, |
szökésükre hálót azért nem borítsz. |
|
Sötéten botorkál a szív és remeg, |
a zörgő, fagyos tájba vadként figyel. |
Elégyúl a nap, láng-szegett fellegek |
terítik be. – Ó, tőrbe jut, vagy kegyel- |
mes öl várja? Aggódva kételkedik, |
megébreszti, és veszti félelmeit. |
|
A boltok berogynak, s a hulló vilá- |
got omló romok földbe zúzzák-verik. |
Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá? |
A vágyak csak irtózva élesztgetik. |
Ha szétfolyna bár boldog élők meleg |
husában, hogy őrizze éber sereg. |
|
Nehéz tűz a fájás, a vándor szemén |
borúsan lobog, mint szülőház, ha ég – |
Föléhajlik, elszáll a könnyű remény, |
hüvös szél süvít, jég-eres lesz az ég – |
a vándor riadtan tekintget körül: |
kinyíló kehelyként borul rá az űr. |
|
|
Szabadulás
Gyorsítja lépteit a nyár, korábban ébred a bagoly, |
|
árnyékos odva űzi, mint a talpat a parázs. |
|
Indázó, vézna dallamot növeszt a zengő hallgatás, |
a hontalan homály a lomb csipkéin bujdokol. |
|
Nyúlt-ívű csóva pántja leng a szótalan csúcsok között, |
|
a völgyek nyirkos útjait borzongás kergeti, |
|
kiáltás éled, száll a hang: nincs, aki sorsát mentheti: |
a mell szorongó fészke vad sárkány-fiaktól sír, nyüzsög. |
|
Érdes kövek csattognak és sikoltanak reménytelen, |
|
nem nő a zúgás, nem lohad, csak forr kegyetlenül. |
|
A hold derengő fénye, mint a víz, a töprengőre dül, |
szelid csónakként ring odébb a megfárasztott értelem. |
|
Nyitott tenyérre fekszik és megcsillan a kemény közöny, |
|
halott mocsár-szag hömpölyög a roncs mező felett, |
|
sudárló nyárfák tőre szúr a légbe: ó, nincs enyhület! |
s a szél egy ág hegyére ül, tollászkodik szégyenkezőn. |
|
Gidák s más ifjú állatok bohókás kedve nyugszik el |
|
az álmos út bóbiskoló, fehér hajlásain, |
|
a lassú tompulás mögül virág fakad, kibontja in- |
gó szirmait, s a múlt felé halódó illatot terel. |
|
Ágy, biztonság, meleg sarok, meghitt-világú, gyönge mécs, |
|
a védtelen befordul, és páncéljából kilép, |
|
a vágtató megtorpan: ím, szikrázva leng a semmiség, |
és visszacsúszik, míg lehet, míg nem keríti görbe rács. |
|
A hajnal éledő jelén dühödt bikák tipornak át, |
|
rikoltás fúr az ég felé, a táj tűzvészt nevel, |
|
király-sasok keringenek az áramlás erőivel, |
a tolluk lángoló vörös, karmuk galamb húsába vág. |
|
Kicsendülő ének bolyong a réteken, fodrozva hull |
|
a fűre, csapzott sír-helyét hullám-vonal diszí- |
|
ti, száll a fény, árad-terül, az üldözőket üldözi, |
bősége homlokukra ég reszketve, mozdulatlanul. |
|
|
Dal
Az évekkel-szálló nem védheti arcát, |
pókhálót köt rá a lassúdad idő, |
port fúj a szemébe, lisztet a hajába, |
pilláira ólom-gyöngysort kötöget. |
Az évekkel-szálló nem védheti arcát – |
de a resten álló túljut a napok |
s éjek fordulásán, fölhág az oromra, |
zengő fények-árnyak csóvái közé. |
Az évekkel-szálló nem védheti arcát, – |
magasra-segítem mind, aki enyém: |
tünde-ifjúságban villognak örökké, |
dalolva hajóznak koporsójukon. |
|
A menekülő
Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz. |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
Folyékony éj hullám-verése csapkodja térded és fejed, |
lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka. |
Gyakran leülsz, s a földre bámulsz: bujócskázó utat kutatsz: |
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? |
A fénybe, fénybe visszafutni! Lehúz a duzzadó sötét, |
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt bolyongsz vakon. |
Kicsöppentél a gyermekkorból: hogyan, hogyan történhetett? |
kicsöppentél az ifjúkorból: hogyan, hogyan történhetett? |
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt csetelsz-botolsz. |
Él még a szomjúság szivedben: érzed szilaj marásait, |
s nem enyhíted, csak elcsitítod: ígérettel csitítod el. |
Csalod magad: egy másik út ez, végigfutod, mert így muszáj, |
aztán a választott mezőre lépsz majd vidám-virágosan. |
Ó, elfelejted, mennyi szép szó rekedt beléd örökre már, |
miket vigyázva tartogattál, hogy egyszer elmondd boldogan. |
Ó, elfelejted, mennyifélét akartál tenni, s rád-borult, |
rád-alkonyult: becsukta kelyhét a szirmot-táró alkalom. |
A benned ívelő sugár-bolt tojáshéjként rogyott be, és |
a gyönge törmelék porában kincsed porát se lelheted. |
Gyakran leülsz, s magadba bámulsz: utat kutatsz magad felé, |
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? – |
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek, |
mint holt körül a gyertya-lángok – talán halott vagy már te is. |
Nem fény e fény, csak ócska pótlék, mit a szokás gyújt, semmi több, |
az egy-szövésű némaságban csöpp jajkiáltás itt meg ott. |
De mégis: ez tiéd egészen, s ha büszkeségre éhezel, |
szegénységedbe burkolózhatsz sajgó arany-palást helyett. |
A térded egy irányba hajlik: az út is egy irányba visz, |
miből kinőttél, dobd a tűzre, s vállald a rád-szabott ruhát. |
A vissza-nem-jövőket öld meg, szerelmes testük hengerítsd |
szived földjébe, nől belőlük örökzöld sírok domb-sora. |
Gyászold el őket újra-újra, akár termő szüléidet, |
de semmiképp ne várd, ne áhítsd – magadnak ártanál vele. |
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek, |
örülj nekik, ha pislogók is, mint ékkövekre, úgy tekints. |
Lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka, |
s az éjszakának réme-árnya rád-élesíti késeit. |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz. |
|
Fogyó világ
Földbe hullt, vagy nyom-felejtő légbe szállott, |
váza van csak: bőre, húsa rég lemállott, |
|
csípős szél fúj rajta dallamot. – |
Lábodat se tedd le, ó, minek kopogjon? |
úgyis eltűnsz, mint a füst, – de hadd forogjon |
|
homlokodnál kedves csillagod. |
|
Sárga és rogyott a fű, a fák kopottak, |
hasztalan vesződtek; ím: alulmaradtak, |
|
megnyugodva várják sorsukat. |
Ám a házak lankadatlan küzdenek még, |
bőrükön pusztít a fény – belül hüvösség, |
|
vermek és homályba-vájt utak. |
|
Hol keressek változatlan ízt e tájon, |
lángragyúl-e lángom másik tiszta szájon? |
|
ne maradjak egymagam hibás. |
Hogy terítsem szép palástom más nyakába: |
tudja ő is, mit veszít, ha már hiába, |
|
óhatatlan lesz a pusztulás. |
|
Jó sereg te, részesek, tanúk világa! |
rögbe bújtál, ajkadat kukac lerágta: |
|
titkod együtt rothad el veled. |
És a szó, mely sírt, morogva lázadott csak, |
messze zúg már: holdat és napot babusgat, |
|
bátorítják öblös fellegek. |
|
Gáncs-vető követ gurít az út elébem, |
rácsot ejt a dárda-fényü ég fölébem, |
|
jobb, ha bölcsen meg se mozdulok – |
csak magamba nézek, és szemem bogozza: |
merre jár a vágy, ha néha visszahozza, |
|
merre nem szorul köré hurok. |
|
|
Emlék
Láncaiból kiszakadt a halott, |
kiszakadt testvérei láncaiból. |
S jő, imbolyog, arca merengve ragyog, |
köd füstölög ősz pillái alól. |
|
Ím, újra erős, aki félt, akinek |
lábára síkos kígyó tekerült, |
vendége se már e világi hideg, |
amely eddig a csontjai fészkein ült. |
|
Megzendül a teste, kigyúl, bizsereg, |
fürtjére szelid felhő gomolyul, |
tenyerébe simulnak a messzi terek, |
hűs homloka hajnali fénybe borul. |
|
|
A föld teremtése
Kék habok hátán, zöld habok hátán, szürke habok hátán |
hintázik Csám-Páz, az Úr; |
habokon ringó kőszikla hátán |
„Víz, víz, víz mindenütt, |
jó volna teremteni földet!” |
|
Habokat zúzó kőszikla hátán |
így sóhajt búsan Égi Apánk: |
„Egyetlen társam, testvérem sincsen, |
kivel a dolgot meghányjam-vessem, |
hol fogjak hozzá, nem is tudom.” |
|
Így sóhajt Csám-Páz keserű szájjal, |
s keserű szájjal a tengerbe köp. |
erre úszkál, arra úszkál, |
Kapja botját nagy haraggal, |
hogy bizony majd szétveri. |
Ráüt egyet: meg se rezdül, |
csupa szőr a melle, háta, |
s homlokából két zömökded |
|
Nézi a Magános a mélyi szörnyet, |
borzad tőle, de örvend is: |
|
Sajtán szava Csám-Páz úrhoz: |
„Testvért kívántál, társat kerestél, |
világot akarsz teremteni, |
nem volt, akivel meghányjad-vessed. |
Testvért kívántál: itt vagyok én, |
társat kerestél: itt vagyok én.” |
|
„Testvéremül nem fogadlak, |
munkatársul elfogadlak. – |
Nosza, mindjárt lássunk hozzá, |
szállj a tenger fenekére, |
hogy a földet megteremtsük.” |
|
üres kézzel fordul vissza, |
Háborodva fúj és prüszköl, |
csillog minden szőre szála, |
laza tajték jön a száján, |
„Másik társat végy magadhoz, |
tűz csapott ki a fövenyből, |
Másik társat végy magadhoz, |
visszabújok én a hegybe.” |
|
Apánk hallgat mosolyogva, |
„Én vagyok az Ég Ura, mindenek ura én vagyok, |
Ha az én nevemben indulsz, |
bátran bújhatsz a homályba, |
ha nevemben kérsz a tenger mélyes-mélyi fövenyéből, |
nem csap rád belőle tűz.” |
|
Próbál Sajtán harmadízben, |
majd a szemcsés, szép fövenyt |
kicsit hagy csak nyelve alján. |
Nosza, Csám-Páz szórja, hinti |
szerteszét a tenger színén, |
szórja, hinti fáradatlan. |
S ím, hová egy morzsa hull, |
nőni kezd, terülni menten, |
bőgve torpan, sírva hátrál, |
|
De hogyan járt a Bozontos, |
|
Hát, miként a tenger-szerte hullt föveny dagadt, dagadt, |
úgy dagadt a nyelve alján az elorzott föveny is. |
Már a két pofája duzzad gömbölyűbbre-gömbölyűbbre, |
már a feje is nagyobb, és nagyobb lesz egyre-másra; |
fúj, üvölt a fájdalomtul, |
már a feje kicsi hegy lett, |
fúj, üvölt a fájdalomtul, |
ing a szörnyű súly alatt, |
fúj, üvölt a fájdalomtul, |
csontos öklét rágja, marja, |
nyála ömlik, könnye ömlik, |
hallja, s hagyja sírni-ríni, |
hadd fizesse ronda bűnét, |
végre aztán így kiált rá: |
„Nosza, köpd ki, esztelen!” |
|
nagyokat ökrend, köpi, hányja, |
kő lesz, szikla, sivatag lesz, |
Már a feje kicsi hegy lett, |
megrepeszti könnyű bőrét, |
zúgó völgyek, öblös árkok, |
|
Nézi Apánk, s megsajdul a szíve: |
Nézi, s így szól haragos hangon: |
„Átkozott légy, engedetlen, |
s mit én bölcsen megcsináltam, |
hullj az örök tűzbe-lángba!” |
|
Könyörgésre fogja a Borzas, |
csókolja a lábát, térdét, |
meg-megrándul szikla-válla, |
De csak mozdul ám a tenger |
gyöngy-szín habján örvény támad, |
fényes párát lök az égre, |
még hullámlik hosszú ívben, |
|
Szomorú az Ég Ura, szomorú a Hatalmas, |
fátylas szemmel pislog körül olykor, |
jó volna, ha társa volna. |
a Gonosz földúlta a földet, |
egyedül van a dúlt földön: |
jó volna, ha társa volna. |
|
Sóhajt és így szól magához: |
„Van már föld, ha dúlt is, |
|
S Ange-Patäit megteremti, |
megteremti az első asszonyt. |
Habkőből faragja csontját, |
hajnalpírból szabja bőrét, |
szeme árnyék, foga gyöngy, |
tetszik ám az első asszony, |
– jó volna, ha társa volna – |
|
Már boldog az Ég Ura, Csám-Páz, |
mellette az első asszony, |
|
|
|