Szabadulás

1943–1947

 

 

 

 

Előszó

Aggódva válogatsz: nem méltó az sem, ez sem,
hogy versbe-fogd. Csodák villámlására vársz.
Tárulkozó eget fürkészel: onnan essen
eléd költői tárgy: magos nyilatkozás.
Bozótok, dzsungelek fordulnak útjaidra,
– ó, minden szürke perc bogos dzsungel, bozót,
s a jámbor dolgok is! figyelj álarcaikra!
és zúgva rajzanak szájad köré a szók.
Az észrevétlenül növekvő semmiségek
omló, alaktalan homokba rejtenek,
igékre őrzött torkod zizegve eltömik,
s ki hajthatatlanul lesed jelét az égnek,
már-már mozgatni is felejted nyelvedet,
s a némaság lekúszik didergő lelkedig.

 

 

 

Szomorúság

Szél fut a tollpihének, a lepke
szárnyát emelinti.
A csukott ablak résein át a cifra fenyő
karácsonyi illata száll.
Fényes útak csúsznak a tájba,
oszlik a göndör füst,
a hegy éle embereket szab mind rövidebbre,
az ujjaim közül
fürgén gurulnak szét a tarka gyöngyök.
Szerettetek engem,
jók voltatok hozzám:
vállatokra titkon
mért vettetek szárnyat?
Hogyan aludjam most,
hogyan legyek ébren?
A nap ketrecbe hull, ketrec rácsai várják a napot,
leroskad a híd, mely az este homályos partjairól
a hajnal tiszta ormaihoz vezet.
Nem kondul a harang se többé, hangja
egyre fogyóan párázik, akár
hűlő ételböl a gőz.
Kicsi fiúk, kicsi lányok
tenyerükben
jégcsapokat tartogatnak,
s szomorúan bámulnak rám.
Kicsi fiúk, kicsi lányok
tenyerükben
virágokat tartogatnak,
s szomorúan bámulnak rám.
Köveket hoznak az emberek nehéz kocsikban,
téglát, gerendát, cserepet is hoznak:
menekül az árvacsalános rét, sohasem érem utol.
Akik ismertek, sorra hagynak cserbe:
porló szivüktől lényem ízét
megtanulja lassan a föld
Szerettetek engem,
jók voltatok hozzám:
sarkatokra titkon
mért vettetek szárnyat?
Hogyan aludjam most,
hogyan legyek éber?
Felhő-árnyék lebben a sűrű-
hajú mezőn, s a kócos
bogáncsok apró horgai
hiába kapnak utána;
üres folyosókon
haló léptek kopognak:
zománcos szappanbuborékok
rajától csillog e szüntelen
szűnő világ.

 

 

 

Május

A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét,
s az íves láthatár merev szélébe ékelt
és hasztalan szabadkozó tavakból
mohón hörpölget hosszú kortyokat
a földre-hajló teknő-forma ég-alj.
Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban,
süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr,
fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös,
hullám-vető, szelid lapály ölében,
aztán a dermedő magasba csap.
Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd,
serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle,
kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet
a tátott-szájú kémények vidám
torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz.
Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön
a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan
villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –,
ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek,
s szívedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak.
Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék
szívedre hull, akár a zizzenő por, ha
megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd
őket, hiszen csak múló emberszívben él
tovább a kagyló-héjú pillanat.

 

 

 

Tél

Remeg már. Háborodva futna, futna –,
fagy dönti el. Mint üldözött bogár,
gyors életére gyors halált hazudva
hever hatalmas buktatóinál.
Csírái, lám, fordítva nyíladoznak,
békéje omló köddel vándorol,
jelei fönt a hegy-tetőn lobognak
s a csillanó ablak-kristályokon.
A tornyok és a bástyák összedőlnek,
az orra-ejtő árok föltelik,
a támadó orcái tündökölnek,
nevetve látja érett terveit.
Nevetve néz szét karcsú trónusáról,
kiszáll belőle régi szégyene,
szelid párák lebegnek hűs vasáról,
szelid nyugalmat ringat kék szeme.
A vesztes mégse, mégse csöndesedhet:
győzők irgalma: átok és parázs,
sebei inkább égnek, üszkösödnek,
inkább csigázza forró borzadás.
De menti bőrét, föld alá igyekszik,
beléd igyekszik: enyhelyet keres. –
Körmét behúzza, hálásan lefekszik,
az álma mély és szikrázó-üres.

 

 

 

Chiaroscuro

Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég.
A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét
érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt,
s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt.
Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére,
s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse,
sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy
a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot,
majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen
egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem.
S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb,
hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat
csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére.
Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem,
és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos
szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos:
s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap,
s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad,
mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen,
fészekrakó madár.
fészekrakó madár. Hanem motorbúgás hasítja lenn
ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt
mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb,
már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se:
lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be.
Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már,
gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál,
ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt,
alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat.
Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem,
s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem,
alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott,
zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot,
szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok
ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok
betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok:
előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt,
a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag
belőle. –
belőle. – Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul.
Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul.
Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán
élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán!

 

 

 

Falun

Ködökből villantja felém
arcát másik magam.
Idegen táj ölén
kóválygok, nincs szavam
a végzetes ügyekre:
nagyobbá vált egy háztető, mint
az élet-halál örök ikre.
Íme, ember lettem újra én,
ember: hús, vér, velő –,
mik testem rejtekén
bújtak, most bújnak elő
a boldog ösztönök.
Ember lettem –, egy kicsit állat is:
a földért küszködök.
Csillagok ingó fényeit
taposták talpaim:
rossz vágyam égre vitt.
Itt, a szegénység halmain
bánom bűneimet:
bolond, aki a kézzelfoghatóról
a bizonytalanra vet szemet.
Friss táj, ha megfakulsz,
új tájakra szalassz,
éles tükör, ha megvakulsz,
többé itt ne marassz:
legyek hűséggel ember,
ringassam a sáros földet
dédelgető szivemben.

 

 

 

A Dunánál

Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hidat tett rá a nap,
a túlsó parttól eddig, lábomig
arany-vörös hidat.
Homályosul a domb-sor tömbje,
éle keményedik,
hullong az est a nedves völgybe,
lassacskán megtelik.
Nagy most a Duna, sebesen folyik,
mélyében rém lapul,
föl-fölszaggatja csöndes habjait,
jaj, irgalmatlanul;
rettegve nézem: mit takargat?
hoz, vagy visz végzetet? –
Ügyes szellő tölcsért kavargat
a szörnyű sík felett.
Már sebeimre pólya készül,
– vajjon eléri-e?
Nagy a Duna, s a szürke mélybül
rémeket vet föl zöld vize,
csapatostul kelnek a rémek,
vérengző, rossz sereg, –
kiönt a Duna, gyors vizének
sodrán halál lebeg.
Küldi haza a nap piros
ujja, küldi a dolgos népet,
sok volt-pajtásom ül poros
kocsin, szemén a súlyos élet,
szívében is a súlyos élet,
mind bölcs és mind komoly,
ereikben a szűkös évek
híg mérge bujdokol.
Kérni megyek hozzájuk mégis,
magamat kérem el,
temetőjükben nyugszom én is,
bánatuk rajtam is lepel,
erős mellük homályos kripta,
alhat, ki ott lakik,
álmát élő nem háborítja
az ítéletnapig. –
Nagy most a Duna, sebesen folyik,
hová sodorta bőre ízét,
hová sodorta gyönge lábait,
szines szoknyája tarka színét,
hol úsznak róla szép virágai?
– A parton ifjú fűz-bokor nőtt,
a habba lógnak vékony ágai,
szemem ringatják, mint a bölcsők.
S a hófehér, zajos libák
a töltés friss, smaragd-gyepérül
hová röpültek, mely világ
egében zúgnak? – Tolluk egyre gyérül,
elhull a tolluk mind egy szálig,
elhull a tolluk, mint a hó,
de visszavillognak halálig
az éves-öles sár alól.
Őriztük őket fáradatlan,
tarlóba is mentünk velük,
lazult az árny a sikló napban,
kövéredett lapos begyük,
a kukorica súgott-sajgott,
– de bújtunk volna mind a ketten!
ős gyávaság gyeplője tartott,
s dideregtünk a fülledt csendben.
Idézzem-e még? – hasztalan már:
régesrég másnak felesége,
ott voltam én is lakodalmán,
s elaludtam a közepébe,
elaludtam, s azóta alszom,
álomként jár csak néha bennem,
meg-meglegyinti csontos arcom,
amint ruhája messzelebben. –
Szállt, szállt a por, és hullott az eső,
hol rejtik zsenge-ifjuságom?
a zölden és pirosan serkenő
élet alatt hogyan találom?
Ó, képek és történetek
hideg papiron, forró szájon,
már fulladozom tőletek,
mint levegőtlen, gyilkos tájon!
Ki valahonnan messze ment,
messze ment és hosszú időre,
ne akarja a más jelent
a múltra szabni, gyorsan süllyedőre,
ki valahonnan messze ment,
ne térjen oda vissza többet,
aluvó napjai felett
ne túrja föl a sima földet. –
Seregek nőttek ellenem
idegen, váratlan sorokban,
szemük kútjában nem lelem
a régi képet, semmilyen horoggal
nem bírom már napfényre hozni:
új szellő fújta hajukat,
más vízben szokták arcuk mosni,
lábukban másak az utak.
Múltamba futnék: lehetetlen,
jelenem, jövőm: rettenet,
féregként forgok, tehetetlen,
eke szaladt rám, kivetett, –
zúgjatok mégis, karcsú fűzek,
lobogjon fürtötök,
bújtassatok el, drága szűzek,
karjaitok között.
Ne hagyjatok elmenni innen,
baljósak a csillagok,
a pusztulást emlékeimben
kövessék szebb napok,
szeretnék végre megnyugodni,
van már, ki rásegít,
ne próbáljak kalandba fogni,
akármi láz hevít.
Vagy te vezess, vörös-arany híd,
hol horgadó fejem
puha iszap padjára hajlik,
sár tömi szám, szemem,
hajam hínárként ringatózik,
mellem moszat lepi,
markom síkos habba fogódzik,
mely lágyan fürdeti.
 

(Dunaszekcső, 1944)

 

 

 

Árnyék

 

I

Ki hinné el, ha mondanánk: a hosszú,
fakó napok szörnyebbek, mint a kínpad.
Tudják a bírák fájó pontjainkat,
jó helyre sújtja pallosát a bosszú.
Mint nyomtató ló, járunk körbe-körbe:
eszünk, iszunk és alszunk rendületlen.
Növő reggelben, omló szürkületben
elindulunk, és megtérünk letörve.
A szándékos halál csont-szája csattog
mindenfelé a kergebirka földön –,
minket derékul zár és óv e börtön.
A véresekhez sóhajtunk: szerencsés
élők ti, kikben gazdag lángokat fog
a lét, mivel csapdák között forogtok.
 

II

Hegyek közül jő, ránknéz, és továbbmegy,
szemét figyeljük: bágyadtan mereng el,
kezéhez érünk: erre sem dereng fel,
hegyek közül jő: síkságon nem áll meg.
Úszó hajával, csillogó hajával
szikrázó sávot húz az éjszakába,
szállván az élők csillogó honába,
sodorja fátylas kedvünk is magával.
Ismertük egyszer, akkor ő is ismert,
tompán sajog még: emlék? képzelődés?
nyugalmunk akkor tékozolni is mert:
elengedtük. – Ki gondolhatta volna:
megkoldusodnak majd a dús idők, és
jeget növeszt magányunk nyájas orma.
 

III

Utáljuk rég a várost és magunkat
és otthonunkat, ezt a gyáva fészket,
(kerít, kerít az ólom-léptü végzet,
csak távol árnyék súlyával szorongat).
Ha már a romlás, pusztulás kiméli,
a jó felejtés jöjjön és segítsen:
rab életünkbe újságot terítsen,
mely boldog hírek balzsamát igéri.
Csodálkozzunk anyánk naponta látott
vonásain s a százszor összenyargalt
utcákon, és csodálkozzunk magunkon,
mint aki most fedez föl új világot,
köszönt először táró, drága hajnalt,
s amerre jár, nincs még előtte unt nyom.

 

 

 

Új Halál-versek

Hélinant szellemének

 

I

Halál, kit egyszer ó szavak
kölcsön-kürtjével hívtalak,
s régen-porokhoz küldtelek,
ma én magam szólítalak
e félős, ingatag falak
közül, választott gyermeked.
Aggastyán, kisded egyremegy,
ma árnyékodban tévelyeg,
mindaz, ki él: a bő harag
heggyé növelt. Szerettelek,
s mint ordas állat, rettegek,
ha vad vadász elé szalad.
 

II

Halál, ki nemrég jóbarát
voltál, s a bűn bolond borát
ellökted ős szomjunk elől,
szétfújtad gőgünk mámorát,
csaló győzelmeink torát
sírásba törted, ím, ledől
a szép világ, fejünkre dől!
Hogy ostorozván mentse föl
kegyelmed a vak ostobát,
nem küldlek hozzá. Nagy pöröly,
mindannyiunkat tördösöl,
szórsz, mint a szél az út porát.
 

III

Halál, Halál, nem küldelek,
de szólok gyermekül veled,
szepegve és bátortalan.
Talán leejted fegyvered,
dühöd kutyáit elvered,
s meghallgatod riadt szavam.
Hűvös figyelmed rajta van
szívünkön, s rágja zajtalan,
mint féreg a gyümölcsbelet.
A kétszínű idő suhan,
s egy színt terít ránk untalan:
csak reszketünk élet helyett.
 

IV

Halál, te nézed sorsomat,
tudod: mióta s mily sokat
vesződtem véled, életem
gyapjában hányszor fennakadt
világraszóló ágbogad,
hányszor törődtem térdemen,
nyúzott az ejtő értelem,
fordult ki számból ételem,
ízetlenül a jó falat, –
Halál, menekvő két szemem
hűs haj takarja, hűs selyem-
felhő takarja arcomat.
 

V

Halál, Halál, kerüld el őt,
a pusztulók között kelőt,
ne szóljon rá goromba szád,
ne oldalogj elé előbb,
míg nem jön el szabott időd,
s nem törheted le szűz nyakát.
Majd elmesélem én galád
végünk helyetted s nagy baját
annak, ki emberbőrbe nőtt.
Ó, hagyd a dolgok fátyolát,
rajtuk keresztül lásson át,
ha életéhez gyűjt erőt.
 

VI

Halál, Halál, szolgád vagyok,
s urad leszek, ha meghalok,
ha lábad föld alá tipor.
Előled hozzá pártolok,
s gáncsodtól el nem bukhatok,
ha el bírok hasalni jól.
A szerteomló semmi-por
magos hatalmaddal dacol:
Halálnál is több a halott.
A mozdulatlan domb alól
örök biztosság sípja szól,
fújják a bánthatatlanok.
 

VII

De nyirkos pincék mélyeit
bújkálni, hogyha fölnyerít
a ronda, újdon szörnyeteg,
s irtóztatások mérgeit
nyeldesni, mint sötétbe vitt
kölyök, s csak tűrni rebbeteg,
hogy szédülő fejünk felett
a zordon bolt dörög-remeg:
legkoldusabb cselédeid
ekkor vagyunk, Halál, rideg
kezed cibál, mint rossz gyerek
játékszer-semmiségeit.
 

VIII

Ha tudnám: meglepsz ostobán
istállód szárnyas, új lován,
s legázolsz engem, védtelent,
elédsietnék jókorán:
(megóvhatnám magam talán
elnyúlva holtan). Ferde csend
nyitná fölém a végtelent,
s már látnám: minden mit jelent,
amin tűnődtem hajdanán. –
De útjaimra köd kereng,
mit látok így? a csúf jelent,
s maradsz ijesztő mostohám.
 

IX

Halál, ne veszkődjünk, legyünk
barátok újra! Végzetünk
igazgat úgyis (ő nagyobb
úr, mint te vagy): feléd megyünk
mindannyian, tehetsz velünk
kedved szerint. Mért nem hagyod
békén a sok zarándokot?
előre mért sanyargatod
törékeny-csontú életünk?
Hiába könnyek, sóhajok:
elérkezik komor napod,
s komor napodhoz érkezünk.
 

X

Halál, Halál, bújj vissza mély
odúdba, melyet éjes-éj
kerít: hisz élő rettenet
a föld. Ne küldjön ránk szeszély!
Ha egykor kértelek: beszélj,
ma kérlek: hallgass! – elrepedt
szívünk amúgyis sír, remeg,
mi lenne véle még veled?
Nekem se mondd: ne félj, ne félj!
tudom szoros törvényedet,
s tudom, hogy égő nyelvedet
romlás borítja és veszély.

 

 

 

Tanulság

Másokért? Egy italnyi vízről,
arról se mondj le! A halál
bitang felhője száll az égen,
s mindenképp ránktalál.
Hát ennyit ért a sok-sok ájtatos
szemforgatás, kegyes tündérmese?
Husángját a világ fölé emelte
az ősember keze.
 

1944

 

 

 

Vigyázzon, aki él

Égő erdő-koronák fölött kuszált madársereg –,
 
mi lett a hűséges szavakkal?
Guggolnak a tárgyak, a dolgok szürkén és fénytelen:
 
alkonyat elé készülődnek.
A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait
 
félemlítő iparkodással.
Él s áll a törvény, s engedelmes a törvény gyermeke,
 
a mag s a lényeg engedelmes.
De áruló a szó és ringyó: barátja s ura van:
 
úgy táncol, ahogy ők fütyülnek,
de áruló a szó és ringyó: a tékozló fiak
 
nem ismerik szülőiket sem.
A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait,
 
rossz szelek zúgnak, kavarognak.
Vigyázzon, aki él, vigyázzon! ne nézzen fölfelé,
 
ne nézzen a kápráztatókra!
Rossz szelek zúgnak, kavarognak: a lényeg és a mag
 
szilárd csak és rendíthetetlen.
Vigyázzon, aki él, vigyázzon! a lényeg és a mag
 
legyen a holdja és a napja;
a lépés és a kéz mozgása és a szem villámai
 
vezessék a nehéz sötétben!
Hessentse el a kerge szókat: ringyók és árulók:
 
nem vihet jóra jótanácsuk.
Rossz szelek zúgnak, kavarognak: homály építkezik:
 
vigyázzon, aki él, vigyázzon!
Guggolnak a tárgyak, a dolgok. Széttéphetetlenül
 
tapadjon megtartó szívükhöz.
 

1944

 

 

 

Erdő

A kicsi vad retteg a nagytól, a még nagyobbtól fél a nagy,
a rettegés a fő-fő törvény az erdő lombjai alatt.
Nem otthon az odú, a fészek: ravasz búvóhely, gyönge vár;
kevés a föld a bujdosónak: a víz, a lég, a földi sár,
mind-mind kell, és kevés az izmok munkája s az érzékeké,
a test megannyi porcikája áll a halálos vész elé.
Nincs éjszaka, és nincsen nappal: a gyomor folyton kér, emészt,
nem a pihent tagok: szorongás idézi meg az ébredést.
Farkasul farkas, őzül őz vagy rigó rigóul sosem él:
belső parancs helyett a sorsát rángatja külső szenvedély.
Ugatna bátran sárga holdra, vagy jókedvére játszanék,
vagy végigfújná kedve telvén akármi hosszú énekét,
ha hordozhatná úgy a lényét, miként a sejtek rendelik:
másokkal és nem mások ellen állítva föl hadrendjeit,
ó, akkor – bár a száj csukottan –, az öröm égig verne fel,
és hallaná a hűs magasság: az erdő zengőn égre kel.
Most átkot hall, nyögő kesergést, véget-nem-érő jajgatást,
és innen, onnan, mindenünnen szívtépő, dermedt hallgatást.
Erdőben erdőé a törvény, s törvény a karom és a fog:
haljon meg aki fél, ki nem fél, gyilkoljon, így tán élni fog.
 

1944

 

 

 

Háborús esti harangszó

Ömölj harangszó, mint a köd:
a rettegő házak fölé!
Most újra éjbe fordulunk,
s ki tudja, hogy mi lesz velünk,
a nemtörődöm, tompa ég
milyen veszélyt ereszt reánk.
Feszülnének bár pattanó
rudak mindannyi csillagig,
szép, villogó ezüst rudak,
és védenének, mint a rács,
hogy hittel néznénk fölfelé,
mint szentek régi képeken,
ne aggodalmas félelem
remegne pilláink között. –
Ömölj harangszó, mint a köd,
ércboltozatként nőlj fölénk:
hűs párnáinkra biztosan
tehessük elfáradt fejünk.

 

 

 

Aggódás

Félve bocsátlak el, hogy fél napig
ne lássalak. Máskor nyugodtan
néztem igyekvő, boldog lábaid,
s figyeltem, amint lépted fogyva koppan.
A szeles égben álnokság lakik,
madár helyett gép szálldos ottan,
fene sárkányok úszkálnak a híg
vizek mélyén az átlátszó habokban.
Minden búcsúnkban egy kicsit temetlek,
kicsit mindig sírok partjára csetlek,
(valóság lett e szürke frázis).
Mindig kissé az őr-emlékezetnek
adom búcsú-pillantását szemednek.
– Ó, lesz-e új találkozás is?
 

1944

 

 

 

Ének 1944-ben

Se házakat, se terveket ne építs:
 
inog a föld, és inog az idő,
papírrá váltak a kövek s a téglák,
 
holdbéli szóvá a jövő.
Vermekbe sem bújhatsz, sem álmaidba,
 
a rétre sem futhatsz, a hegyre se:
a láthatatlan iszonyat feléd nyúl,
 
s ezer karján ezer keze.
Rideg szigorral zárulj önmagadba,
 
részvétlenül nézd önnön koponyád,
végtagjaid hiányos, sárga vázát,
 
bordáid domború sorát.
Békülj, nyugodjál, kushadj, mint a szikla,
 
légy szikla, mely nem él, csak létezik,
s a robbantó vagy mállasztó erőre
 
csak új formába öltözik.
Most az kegyes magához, ki kegyetlen,
 
az marad meg, ki elrontja magát,
ki nyálát sem nyeli le, az lakik jól,
 
s ételbe nem mártja fogát.

 

 

 

Frontra menő bolgár katonák

Többnyire békések, szelídek; láttam közöttük szőkét s kékszeműt is.
Egyik bolond szeretetében nem tudta, mit csináljon:
szögletes, apró üvegéből rózsaolajat szórt kezemre.
(Ó, ismeretlen ember, ó, oldaladon a zörgő késsel,
ó, ismeretlen ember, ó, a konok fegyver hátadon,
legigazibb lényed az a rózsaillat volt, hiszem én.)
Többnyire békések, szelídek, nem akarnak vihart kavarni:
s anyaszült testeket sietnek szegények mégis rontani,
ugyanolyan örömök-kínok gyermekeit, mint ők maguk.
Sietnek, robognak, mikéntha egyéb útjuk nem is lehetne,
oldalukon szurony zörög, konok fegyver a hátukon.
Hegy emeli és völgy süllyeszti őket az éghez és az égtől,
messzire járnak – (jaj, talán van már, ki nem jár soha többé!) –
Rózsaillat, mely haloványan itt szállongsz még kezem-fejénél,
erősödj, nőjj meg, vastag ködként hömpölyögve indulj utánuk,
vedd körül őket, védd meg őket, vagy ha már halottan feküsznek,
pusztulásuk kegyetlenségét enyhítsd meg omló fátylaiddal!
 

1944

 

 

 

Intés a lélekhez

Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a
feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik,
lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod:
térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak,
lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek
csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába.
Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni,
vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan:
sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve.
Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen.
Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból:
aki gyenge, összeroppan –, ritka most a jó szerencse.
Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól,
búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba.
Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz
úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon
kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba.
Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön.
Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát,
hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle.
Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy
máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz:
sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk,
készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg.
 

1944

 

 

 

Hadifogság

Három bátyám, három páncél, három fészek!
Sikló felhő, tudod-e, hogy merre vannak?
Eső hull rám, ezer dárda hegye céloz,
három páncél, három bátyám, de jó volnál.
Leereszti karját egyszer majd a gyilkos,
három fészek, három bátyám, visszajössz még.

 

 

 

Hadak múltán

Már ásít, ásít minden porcikám:
hunyorgó órák doh-szagát igéri
orromba a hatéves küszködés
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni
hajló világ.
hajló világ. A sarki házhelyen
fogócskát játszó kisfiúk sokágú
zajgása fúl belé a sűrüdő
homályba,
homályba, s ó, a csillagok, megint ők,
a csillagok s a hold, a jég-szemű,
megint csak ők az egyetlen szinesség!
Reggel nap ébred, este csillagok
s növő-fogyó hold, mint ma is: tudom jól!
és alszom és eszem meg dolgozom,
és újra, újra, mint ma is: tudom jól!
A vérivó kalandok hadsora
széjjelszaladt, kis életem vigyázva
kerítik árkok, bástyák, őrszemek,
és mind az én nyugalmamért vesződik. –
Már ásít, ásít minden porcikám,
de izzó sóhaj füstöl néma számról:
tántorgó percek, kik csúszós hidak,
omlékony parti-ösvények vidékén
terelgettétek ingó lábaim,
hogy rémület térképe lett az arcom,
tántorgó percek, most, hogy ólmosan
hunyorgó órák doh-szagát igéri
orromba a hatéves küszködés
lázában fél-halottra nyűtt s pihenni
hajló világ –: koporsómig kivánt
tündér-idő tanúiként becézem,
dajkálgatom megfásuló szivem
fészkében sarkait sietve vesztő
emléketek pokol-szépségeit.

 

 

 

A testemhez

Sót és epét tettél a számba: páratlan markod
páros vagy sokszoros mérgeket rejtett.
Más voltál, mint a többi kétlábú: elkanyargott
útjuktól útad, s fortyogó szégyenbe ejtett,
szégyenbe, amely bűntelen csikart, mint nagy betegség,
holott szerény erőmmel ember akartam lenni,
s akartam, hogy szegény hibád elvégre tessék,
s én is fehér zászlóval akartam hozzád menni,
kivel szép éveimben olyan vadul csatáztam,
mert árulónak hittem, aki pokolra csábít,
kivel sokat csatáztam, s míg könnyeimben áztam,
nem vettem észre mélyre süllyedt csodáit. –
Sót és epét tettél a számba: most borral, tiszta mézzel
kínálgatsz egyre-másra: mögöttem, érdekemben
szövetkeztél egy békés, fegyvertelen vitézzel:
biztos derűvel állok ijesztőimmel szemben,
s kihez úgy véltem: hullok, úgy látom: emelődtem,
– fehér karok emeltek, s okos, mozgékony ujjak
futják be tájait, bontják előttem
burkolt szépségeit. – De új vagy! ó, de újak
zeg-zugaid, jó testem! – nézem magam, bolondot,
ki lassú évekig zsebében víg arannyal
kolduskodott, míg egyszer eszére tért, s a gondot
kedvvel cserélte fel s a jajgatást kacajjal.

 

 

 

Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –
Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

 

 

 

Kit nyugtalan ágyad

Kit nyugtalan ágyad ismeretlen tájakon
ringat, s keserű habok csapnak át a szájadon,
s jaj, fekete határ súrolja a szivedet,
kit az anya-békesség kelyheiből kivetett,
régi dolgok bőrein tétovázol kezeddel,
s háborodva firtatod, mily tudásod veszett el,
kit vadak kerítenek, marnak minden oldalon,
s lándzsás őrrel űz tovább minden boldog oltalom,
aki meggyürődtél, mint marokban a papír,
kit gonosz betűkkel kínok égő tolla ír,
ki elől a szépet lopja csak az alkonyat,
akinek a hajnal csupa borzadályt mutat:
a körébem sűrülő magánosság falain,
mint fehér galambokat, átröpítem szavaim:
látod, én is úszom, messze tőled, ám veled,
forgatom a számban ízevesztett nyelvemet;
ó, mi több: a kín-e vagy a dermedt semmiség?
néptelen a tág föld, néptelen a széles ég,
zsugorodva alszik rejtekén a lendület,
az időre hagyja, ami elvégeztetett –
semmit sem csinálok, úgy történik csak velem,
s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem.
Más ketrecbe zárva egy-test módján szenvedünk,
sikló életünket sírva tartja bús kezünk. –

 

 

 

Mint a kút

„Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd,
 
ne rebbenjen szemed:
halott tükörré kerekítsd –
 
a változó világ felett
közönnyel álljon, mint a telihold.”
Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó,
 
milyen nehéz parancs!
hisz úgy kell a bábáskodó
 
sírás is olykor! gyáva, roncs
szívemre ömlő könnyek melege.
Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam,
 
te béke-hordozó,
azt gondolod, hogy hasztalan
 
kolonc és nyűg csupán a szó,
s az érintésed, mellyel védenél.
Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress,
 
– a szorgalmas napok
sorsunk kötik, s jó vége lesz
 
talán, talán megnyughatok,
s kigyúl a béke bennem, mint a nap. –
Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem,
 
elhagynod nem szabad,
ó, nem szabad egy percre sem,
 
mert óhatatlan rámszakad
a cérnaszálon hintázó pokol.
Van példa rá: pár napja már veszett az életem,
 
és omlik, mint a köd,
a szívem nyirkos félelem
 
hűvöslő karjai között
reszket: – nem hallom gyönge hangodat.
„Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom,
 
hisz úgyis öncsalás;
fáj nélküled, panaszkodom,
 
akárhogyan csinálja más,
fáj nélküled, és sírok, mint a kút.

 

 

 

Post amorem

A szerelem se
titok már előttem,
nincs, ami mentse
kedvem az időben.
Kamaszból férfi
sugarában lettem én.
Érti, ki érti:
nincs a földön több remény.
Nincs, ami ámít,
csúcsok felé csalogat,
élni vidámít,
szinezi a napokat.
Mogorva, higgadt
öntudattal hallgatok,
volt-álmaimnak
vázaival ballagok.
Csak a halál gyújt
tüzet néha bennem,
pompázik árvult,
szigorú szivemben,
ragyogtat fénnyel
minden rögöt utamon,
egyetlen szép jel,
egyetlenegy jutalom:
vízbe, kenyérbe
belopja a félelem,
általa, érte
érdemes még életem.

 

 

 

Kendő

 

I

Puha álom óvja, puha szender –
hova tereled ég-szinű szemét?
Mély-fekete utakon érsz haza, – ó,
a fehér utak fekete fátylat öltenek!
Mozog, él a föld, tüzeket ápol,
fejeden a vihar virágos ék –
fürge, fiatal ütem űzi őket,
amit őrzöl, őrzi veled álom és vihar.
 

II

Szakadozik a homályos éjszaka,
ide-oda száll a derű, utadba áll.
Akarod-e? ijedezve nyúlsz felé,
simogatod, ujjaidon tüzet fakaszt.
Hova siet, aki éppen erre járt?
nyomaira barna uszály kering alá.
 

III

Hátat fordít, – csupa sugár,
sarkában árnyék kuporog,
szirmok közé bújt a jókedv,
haló bogárként rejtőzik.
Ó, drága órák, szép láncok,
ünnep-idő, teli kehely,
kormos terítőn rög-arany,
holt hamu száll, száll az égből.
 

IV

Hajló sírás csillog, élő virág nő
vert szivedből. Jobb, ha ezzel törődöl,
ezt pólyálod – járjon az csak magában
sikló útján, mint a fáradt kisértet.
Hátat fordít – már csak omló fehérség,
apró foltját szétzilálják a lombok.

 

 

 

Védelmedben

Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek –
 
de én ember vagyok:
sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:
 
kékség és csillagok
szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,
 
aki virágtalan elszáradott.
Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:
 
viszed fél terhemet;
ernyő és fészek a kezed: szelíden
 
elsüllyeszt és befed –
szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben
 
lendítsz a zeg-zugos világ felett.
Melletted a valóság, a lankadatlan hála
 
s a boldog szerelem,
mellette sérült hiúság varázsa,
 
s mi százannyit terem:
alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,
 
s rajta adakozó, szines szemem.
Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:
 
a gonosz én vagyok,
helyesen korholsz, mikor engem korholsz,
 
hiszen én lázadok,
meleg bilincseidből futok – a gondozó sors
 
hiába szólogat, hiába fog.
Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!
 
pehelynek lássalak,
ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,
 
ahogyan játszanak,
terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,
 
bontsd le fejem fölül a házamat.
Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,
 
ne múltam zendülő
fejetlensége ágáljon, sikoltson
 
bolond számból elő –
üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,
 
a teljesült remény, e szent erő.

 

 

 

Két gyermek fogatán

Csak gátak voltak köztünk,
nem távolodtunk,
sőt, bár mozgott a föld alattunk,
egymás felé köröztünk.
Meg kell magunkat adnunk,
nyelje le szomját lelkünk és a testünk:
már egymás sorsából kiestünk,
él a törvény, és nem másul miattunk.
Két gyermek fogatán repülsz,
suhansz a csillagokba,
ott koccanó legű tetőkig érsz,
sikamlós hátú szikla-csúcsra ülsz,
villogsz ragyogva,
többé már el nem érhető lidérc.

 

 

 

Epigrammák

 

Egy ifjú költőre

Jársz-kelsz, mint aki szédül, vagy titkos sebet őriz:
ríva fakad, kire rápillantasz. No, fülelj ide csöppet:
mártír-kép senkit nem emelt az Olympra idáig,
oly költői ne légy, és tán költő leszel öcskös.
 

Vie romancée

Szelleme ormaihoz nem férhet törpe agyával:
 
hálóbocskorait kezdi ki, rágja vigan.
 

Egy kritikusra

Hajts térdet és fejet, poéta,
s örülj nagyon:
versed kegyeskedik agyon-
ütni, lám, egy analfabéta.
 

A beérkezett

Gyors rangjával nem tudja, mit tegyen. –
Morc és nyűgös, ráncolja homlokát,
s álla alá gyűjt gondosan
egy nagyságos tokát.
 

A szerény

Szembe dícsérik: mint a lány,
a boldogságtól olvadoz.
Dícsérjük: elolvad talán.
 

A gerinces

Főnöke szól hozzá, reszket, mint a nyárfa a szélben.
 
Ám odamond neki jól, hogyha magára marad.
 

Finnyás disznó

Mocsokban turkált reggel óta,
s hogy asszonya köténye délben
foltos volt kissé, vérig sértve szólt a
másikhoz: „Ejha! erről is
megvan a véleményem!”

 

 

 

Két szonett

 

Párbeszéd

A filiszter szól:
 
Hát hagyd a dalt, ha úgy tetszik! Ki bánja?
 
Vagy ingyen add, mint ócska ráadást!
 
A szent közérdek két karod kivánja,
 
nem holdra-néző, meddő gajdolást.
 
Ki esztelen csak rímeit csinálja,
 
s a fellegek között keres lakást,
 
az itt a szorgos dolgozók zsiványa:
 
nem érdemel meg egyetlen falást.
A költő szól:
 
Rühes féreg, ki port eszel, s iszol,
 
semmittevésem munkádnál nagyobb:
 
miért akarsz bolond kocsidba fogni?
 
Ha nem vagyok, mocsokba kárhozol,
 
embernek látszol olykor, mert vagyok:
 
tudsz ember-hangon néhány szót dadogni.
 

Korszerű

Bendője élő szörnyeteg, hiéna-mancsok markai,
tetőtől-talpig tátogó szájak lepik be testét,
kiontott bélek száradó rojtjától cifrák sarkai,
fejében hű öröklakó a visszhangzó üresség.
Vadak szülöttje, ronda vad, nyugalmat, álmot kergető,
a sarjú kertek ágyain tapos fáradhatatlan,
fú, mint a kan, forog, kapál, kidől a szár s a gyenge tő,
nyomában jajgatás suhan fakó holló-csapatban.
De nyelvén – nyelve szüntelen-bimbós virág – fehér szavak
teremnek, hófehér szavak, ha hallod, sírni készülsz,
remegnek bűnös térdeid, bánón eléje szédülsz,
s ő, mint az irgalmas nagy-úr, leinti háborgásodat,
szívedre rakja szent kezét, kétséged elterelve,
s már érzed: könnyebb lett szegény zsebed soványka terhe.

 

 

 

Naplójegyzet

Fölcsapódó fény lassú-lejtésű tánca, ide-oda hajló ragyogás
ütemes éneke könnyed siklással lendül a mohó kapu tárt
íve felé, amely izzóan, szomorúan nyílik elébe.
S a fátyolos élénkség gyengéd suhanása megül keveset
a napos csucsokon, leereszti a szárnyát.
Hívó hang fut a mélység peremére, a tántorgó suta válla-szögére
sima tenyér fekszik, hosszan-tartó panaszok lobbannak
a makacs maradás, az igyekvő romlás harci-zajában,
a hanyatló bágyadtan járatja szemét a vesző táj
zeg-zugain, meghajtja fejét, és várja az ítélet szavait.
A kavargó mozgás édes nyugalommá enyhül, a hallgatag völgyek-hegyek
konok árnyai kertjében boldog remegés nesze támad.
Távoli dallamként foszlik darabokra a köd, s az idétlen
fegyelem zörgő páncélján kivirágzik a ritka szabadság:
a haragos egyformaságba érzékeny lobogás vékony lángja verődik.
Bolygók méla és nem látható forgása, omló és éles fuvolahang keveréke
fonódik tör elevenséggel a tünékeny álom forró teste köré,
a lefittyedt szájából lankadt sóhajtás kúszik föl a légbe,
halálra-űzött fecskeként vesződik az ormok rengetegében,
s ferde kalimpálással a bokrok gyilkos tüskéi közé hull.

 

 

 

Csak a felszín

Ó, szép béke!
nincs a világon más csak béke!
Ha mennyei zsá-
molyáról letekint a hatalmas, elé ke-
vesebb mozgás tárul, mint az elé, ki zá-
portól vert tóra figyel.
Csak a felszín rezg alig el-
képzelhető remegéssel,
de hallgat a mély,
nyújtózik, alél-
tan – munkában kimerült barom éjjel.
Fehér fogainkat
vér futja be folyton,
vér jelzi a porban csöndes nyomainkat,
belek tekergőznek finom ujjainkra.
Ó, szép béke!
nincs a világon más csak béke!
Semmi a harc, a kifor-
dult bél és semmi a vér,
semmi a porba tiport
arc és semmi a mér-
földekre hasító jaj. – Mert hallgat a mély,
nyújtózik alél-
tan, csak a felszín reszket,
mert hallgat a mély, csúf képeivel csak a felszin ijesztget.

 

 

 

Szorongás

Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág.
A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját,
s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül.
Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova.
Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan,
barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. –
Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép:
remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok,
csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik.
Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be,
nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti,
s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány.
A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút,
megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét,
s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. –
De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait,
csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet,
s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél.
Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi,
játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad,
tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull.
A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti,
sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme,
s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl.

 

 

 

Betegség után

Ágyad lassan eleresz-
tett, markát kitárta az ágyad,
markát, melyben heves
lázak savanyú vízben főztek: lázak-
kal főzött a betegség.
Eleresztett lassan az ágyad;
mint versenyző a fék-
telen iram után, inogtál, tétováztak
lépéseid, de azt hitted, a régi
dolgokat vígan fölleled, melyek
az épek közé vissza-törvényesítenek,
a friss szelek elé ki-
állottál, hogy karmoljanak,
s lám, a térded, kezed,
a szíved is remeg. –
Gödrök szívó torkai mellől,
örvények sodrásai mellől jöttél magad,
s bátor vol-
tál ott, hol
már messze voltál életedtől,
s akkor kezdtél félni megint, s azóta félsz,
mióta újra bizton élsz.

 

 

 

Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz

Áll az időben, s áll az idő benne.
Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. –
Váltott lovakkal visz a végtelenbe
engem egy hallgatag sereg.
Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék,
de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit,
úgy szöktetnek, és mintha menekülnék
a rosszak törvénye szerint.
Ó, állandóság temploma, homályos
lélek, töretlen íveid között épen ragyog
boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most
elém: látod, szegény vagyok!
Látod, útjaim fonalát unottan
csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép –
hozzád szaladtam, együgyű szavadban
remélem a legszebb zenét.
Bolond siető, mért kellett a puszta
homokra jutnom oly buján virágzó rét után? –
Most jajgatok, mint jégesőn a gazda,
vagy katona vesztett csatán.
És arcomat fényességedbe tartom,
homályos lélek, aki mint a háló a halat,
megfogtad múltam, s őrized a parton:
ne rántsa el az áradat.

 

 

 

Csak a múlót

Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő
dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben
békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban.
Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük
fénylőn villog az űr fagya.
fénylőn villog az űr fagya. Nézd, nézd gyönge szemeddel
tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel,
s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod
himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük,
ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót!
Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra,
messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött.
Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát,
tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét,
sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését,
szende szerelmét, vérszomját…
szende szerelmét, vérszomját… A ganaj-fia féreg
inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább
annál is, ki a halmos fellegek ormai élén
ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de
nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal
kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében.

 

 

 

A magányról

Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj;
a formák fölitták a színt, alszanak
a végük-nem-érő utak, míg közé-
jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy-
beteggé tüzelt város. – Ó, jobb, ha nem
vesződöl, pihensz csak fa-érzéktelen.
A végük-nem-érő utak! Hátukon
sugár-fényeket gyújt, s kavar szét a csönd,
sugár-fények úsznak tömény álmukon,
zilálják a lustán borongó közönyt.
Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,
igyekvő szemed csapda torkába fut.
Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,
nyugalmad koporsóba fektetheted:
az ágyadba is víni kell háborúd,
parázson csigázni szegény testedet –
hegyet döntsz elébük, vagy árkot hasítsz,
szökésükre hálót azért nem borítsz.
Sötéten botorkál a szív és remeg,
a zörgő, fagyos tájba vadként figyel.
Elégyúl a nap, láng-szegett fellegek
terítik be. – Ó, tőrbe jut, vagy kegyel-
mes öl várja? Aggódva kételkedik,
megébreszti, és veszti félelmeit.
A boltok berogynak, s a hulló vilá-
got omló romok földbe zúzzák-verik.
Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá?
A vágyak csak irtózva élesztgetik.
Ha szétfolyna bár boldog élők meleg
husában, hogy őrizze éber sereg.
Nehéz tűz a fájás, a vándor szemén
borúsan lobog, mint szülőház, ha ég –
Föléhajlik, elszáll a könnyű remény,
hüvös szél süvít, jég-eres lesz az ég –
a vándor riadtan tekintget körül:
kinyíló kehelyként borul rá az űr.

 

 

 

Szabadulás

Gyorsítja lépteit a nyár, korábban ébred a bagoly,
 
árnyékos odva űzi, mint a talpat a parázs.
 
Indázó, vézna dallamot növeszt a zengő hallgatás,
a hontalan homály a lomb csipkéin bujdokol.
Nyúlt-ívű csóva pántja leng a szótalan csúcsok között,
 
a völgyek nyirkos útjait borzongás kergeti,
 
kiáltás éled, száll a hang: nincs, aki sorsát mentheti:
a mell szorongó fészke vad sárkány-fiaktól sír, nyüzsög.
Érdes kövek csattognak és sikoltanak reménytelen,
 
nem nő a zúgás, nem lohad, csak forr kegyetlenül.
 
A hold derengő fénye, mint a víz, a töprengőre dül,
szelid csónakként ring odébb a megfárasztott értelem.
Nyitott tenyérre fekszik és megcsillan a kemény közöny,
 
halott mocsár-szag hömpölyög a roncs mező felett,
 
sudárló nyárfák tőre szúr a légbe: ó, nincs enyhület!
s a szél egy ág hegyére ül, tollászkodik szégyenkezőn.
Gidák s más ifjú állatok bohókás kedve nyugszik el
 
az álmos út bóbiskoló, fehér hajlásain,
 
a lassú tompulás mögül virág fakad, kibontja in-
gó szirmait, s a múlt felé halódó illatot terel.
Ágy, biztonság, meleg sarok, meghitt-világú, gyönge mécs,
 
a védtelen befordul, és páncéljából kilép,
 
a vágtató megtorpan: ím, szikrázva leng a semmiség,
és visszacsúszik, míg lehet, míg nem keríti görbe rács.
A hajnal éledő jelén dühödt bikák tipornak át,
 
rikoltás fúr az ég felé, a táj tűzvészt nevel,
 
király-sasok keringenek az áramlás erőivel,
a tolluk lángoló vörös, karmuk galamb húsába vág.
Kicsendülő ének bolyong a réteken, fodrozva hull
 
a fűre, csapzott sír-helyét hullám-vonal diszí-
 
ti, száll a fény, árad-terül, az üldözőket üldözi,
bősége homlokukra ég reszketve, mozdulatlanul.

 

 

 

Dal

Az évekkel-szálló nem védheti arcát,
pókhálót köt rá a lassúdad idő,
port fúj a szemébe, lisztet a hajába,
pilláira ólom-gyöngysort kötöget.
Az évekkel-szálló nem védheti arcát –
de a resten álló túljut a napok
s éjek fordulásán, fölhág az oromra,
zengő fények-árnyak csóvái közé.
Az évekkel-szálló nem védheti arcát, –
magasra-segítem mind, aki enyém:
tünde-ifjúságban villognak örökké,
dalolva hajóznak koporsójukon.

 

 

 

A menekülő

Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Folyékony éj hullám-verése csapkodja térded és fejed,
lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka.
Gyakran leülsz, s a földre bámulsz: bujócskázó utat kutatsz:
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még?
A fénybe, fénybe visszafutni! Lehúz a duzzadó sötét,
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt bolyongsz vakon.
Kicsöppentél a gyermekkorból: hogyan, hogyan történhetett?
kicsöppentél az ifjúkorból: hogyan, hogyan történhetett?
a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt csetelsz-botolsz.
Él még a szomjúság szivedben: érzed szilaj marásait,
s nem enyhíted, csak elcsitítod: ígérettel csitítod el.
Csalod magad: egy másik út ez, végigfutod, mert így muszáj,
aztán a választott mezőre lépsz majd vidám-virágosan.
Ó, elfelejted, mennyi szép szó rekedt beléd örökre már,
miket vigyázva tartogattál, hogy egyszer elmondd boldogan.
Ó, elfelejted, mennyifélét akartál tenni, s rád-borult,
rád-alkonyult: becsukta kelyhét a szirmot-táró alkalom.
A benned ívelő sugár-bolt tojáshéjként rogyott be, és
a gyönge törmelék porában kincsed porát se lelheted.
Gyakran leülsz, s magadba bámulsz: utat kutatsz magad felé,
tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? –
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,
mint holt körül a gyertya-lángok – talán halott vagy már te is.
Nem fény e fény, csak ócska pótlék, mit a szokás gyújt, semmi több,
az egy-szövésű némaságban csöpp jajkiáltás itt meg ott.
De mégis: ez tiéd egészen, s ha büszkeségre éhezel,
szegénységedbe burkolózhatsz sajgó arany-palást helyett.
A térded egy irányba hajlik: az út is egy irányba visz,
miből kinőttél, dobd a tűzre, s vállald a rád-szabott ruhát.
A vissza-nem-jövőket öld meg, szerelmes testük hengerítsd
szived földjébe, nől belőlük örökzöld sírok domb-sora.
Gyászold el őket újra-újra, akár termő szüléidet,
de semmiképp ne várd, ne áhítsd – magadnak ártanál vele.
Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,
örülj nekik, ha pislogók is, mint ékkövekre, úgy tekints.
Lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka,
s az éjszakának réme-árnya rád-élesíti késeit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.

 

 

 

Fogyó világ

Földbe hullt, vagy nyom-felejtő légbe szállott,
váza van csak: bőre, húsa rég lemállott,
 
csípős szél fúj rajta dallamot. –
Lábodat se tedd le, ó, minek kopogjon?
úgyis eltűnsz, mint a füst, – de hadd forogjon
 
homlokodnál kedves csillagod.
Sárga és rogyott a fű, a fák kopottak,
hasztalan vesződtek; ím: alulmaradtak,
 
megnyugodva várják sorsukat.
Ám a házak lankadatlan küzdenek még,
bőrükön pusztít a fény – belül hüvösség,
 
vermek és homályba-vájt utak.
Hol keressek változatlan ízt e tájon,
lángragyúl-e lángom másik tiszta szájon?
 
ne maradjak egymagam hibás.
Hogy terítsem szép palástom más nyakába:
tudja ő is, mit veszít, ha már hiába,
 
óhatatlan lesz a pusztulás.
Jó sereg te, részesek, tanúk világa!
rögbe bújtál, ajkadat kukac lerágta:
 
titkod együtt rothad el veled.
És a szó, mely sírt, morogva lázadott csak,
messze zúg már: holdat és napot babusgat,
 
bátorítják öblös fellegek.
Gáncs-vető követ gurít az út elébem,
rácsot ejt a dárda-fényü ég fölébem,
 
jobb, ha bölcsen meg se mozdulok –
csak magamba nézek, és szemem bogozza:
merre jár a vágy, ha néha visszahozza,
 
merre nem szorul köré hurok.

 

 

 

Emlék

Láncaiból kiszakadt a halott,
kiszakadt testvérei láncaiból.
S jő, imbolyog, arca merengve ragyog,
köd füstölög ősz pillái alól.
Ím, újra erős, aki félt, akinek
lábára síkos kígyó tekerült,
vendége se már e világi hideg,
amely eddig a csontjai fészkein ült.
Megzendül a teste, kigyúl, bizsereg,
fürtjére szelid felhő gomolyul,
tenyerébe simulnak a messzi terek,
hűs homloka hajnali fénybe borul.

 

 

 

A föld teremtése

Mordvin hitrege
Kék habok hátán, zöld habok hátán, szürke habok hátán
hintázik Csám-Páz, az Úr;
habokon ringó kőszikla hátán
hintázik az Erős,
felhős a szíve,
így szól magában:
„Víz, víz, víz mindenütt,
víz és ég mindenütt,
jó volna teremteni földet!”
Habokat zúzó kőszikla hátán
hintázik, méláz,
felhős a szíve,
így sóhajt búsan Égi Apánk:
„Egyetlen társam, testvérem sincsen,
kivel a dolgot meghányjam-vessem,
hol fogjak hozzá, nem is tudom.”
Így sóhajt Csám-Páz keserű szájjal,
s keserű szájjal a tengerbe köp.
Azután sétál,
beleszáll a vízbe,
ide-oda úszkál,
feje zúg a gondtól.
és ahogyan térül-fordul,
erre úszkál, arra úszkál,
egyszercsak körültekint.
Lám: köpése óriás
heggyé nőtt a víz alól,
lám: keserű nyála száraz
szirt-orommá változott.
Kapja botját nagy haraggal,
hogy bizony majd szétveri.
Ráüt egyet: meg se rezdül,
ráüt ismét: elhasad,
és amint harmadszor üt,
hát a hegyből napvilágra
pattan Sajtán, a Gonosz.
Keze, lába csupa szőr,
csupa szőr a melle, háta,
dús borosta lepi arcát,
egy szeme a homlokán,
s homlokából két zömökded
szarva duzzad feketén,
lábafeje lópata,
farka húsos, pikkelyes.
Nézi a Magános a mélyi szörnyet,
borzad tőle, de örvend is:
nincs többé egyedül.
Sajtán szava Csám-Páz úrhoz:
„Testvért kívántál, társat kerestél,
világot akarsz teremteni,
nem volt, akivel meghányjad-vessed.
Testvért kívántál: itt vagyok én,
társat kerestél: itt vagyok én.”
Így felel rá a Hatalmas:
„Testvéremül nem fogadlak,
munkatársul elfogadlak. –
Nosza, mindjárt lássunk hozzá,
szállj a tenger fenekére,
hozz fövenyt a víz alól,
hogy a földet megteremtsük.”
Lebukik a Csúf a mélybe,
üres kézzel fordul vissza,
másodszor is üres kézzel
veti föl a sárga hab.
Háborodva fúj és prüszköl,
csillog minden szőre szála,
vad, bozontos üstökérül
szerterázza a vizet.
Dúlva-fúlva toporzékol,
bunkó-ökle veri mellét,
laza tajték jön a száján,
fültépően ordibál:
„Másik társat végy magadhoz,
kétszer is hiába buktam,
tűz csapott ki a fövenyből,
juj, nagyon megégetett!
Másik társat végy magadhoz,
kín harapja porcikáim,
visszabújok én a hegybe.”
Dúlva-fúlva toporzékol,
bunkó-ökle veri mellét,
üvöltése mennydörögve
zúdul végig a vizen.
Apánk hallgat mosolyogva,
aztán lassan így felel:
„Én vagyok az Ég Ura, mindenek ura én vagyok,
nem tudtad-e, Szőrös?
Ha az én nevemben indulsz,
bátran bújhatsz a homályba,
ha nevemben kérsz a tenger mélyes-mélyi fövenyéből,
nem csap rád belőle tűz.”
Próbál Sajtán harmadízben,
a Bozontos harmadikszor
száll a tenger fenekére.
Nemsokára föl is bukkan,
kidagad a két pofája,
majd a szemcsés, szép fövenyt
Urunk markába köpi,
kicsit hagy csak nyelve alján.
Nosza, Csám-Páz szórja, hinti
szerteszét a tenger színén,
szórja, hinti fáradatlan.
S ím, hová egy morzsa hull,
nőni kezd, terülni menten,
s termőfölddé változik.
Háborogva zúg a tenger,
hab-fogait vicsorítja,
bőgve torpan, sírva hátrál,
tajtékozva szűkül egyre.
Nézi boldogan Apánk
a növekvő, ifjú földet,
nézi, nézi, s mosolyog.
De hogyan járt a Bozontos,
hogyan járt a Mély Fia?
Hát, miként a tenger-szerte hullt föveny dagadt, dagadt,
úgy dagadt a nyelve alján az elorzott föveny is.
Már a két pofája duzzad gömbölyűbbre-gömbölyűbbre,
már a feje is nagyobb, és nagyobb lesz egyre-másra;
jajgat, sír az Éktelen,
fúj, üvölt a fájdalomtul,
már a feje dombnyi nagy,
már a feje kicsi hegy lett,
már a felhőket veri, –
fúj, üvölt a fájdalomtul,
vézna teste, gyönge lába
ing a szörnyű súly alatt,
fúj, üvölt a fájdalomtul,
csontos öklét rágja, marja,
nyála ömlik, könnye ömlik,
és a feje egyre nő.
Látja ám az Ég Ura,
hallja, s hagyja sírni-ríni,
hadd fizesse ronda bűnét,
végre aztán így kiált rá:
„Nosza, köpd ki, esztelen!”
Rázkódik a Mély Fia,
nagyokat ökrend, köpi, hányja,
sárga fogai közül
darabokra törve zúdul.
És hová esik belőle:
kő lesz, szikla, sivatag lesz,
terméketlen és kopár.
Már a feje kicsi hegy lett,
már a feje dombnyi csak,
rázkódik az Óriás,
rengeti a gyenge földet,
megrepeszti könnyű bőrét,
s erre, arra, mindenütt
zúgó völgyek, öblös árkok,
meredélyes szakadékok
nyílnak rajta hirtelen.
Nézi Apánk, s megsajdul a szíve:
mivé lett a szép föld?
Simából érdes,
egyenesből görbe,
finomból durva,
bizony rút a szépből.
Nézi, s így szól haragos hangon:
„Átkozott légy, engedetlen,
idejöttél társamul,
s mit én bölcsen megcsináltam,
elrontottad suta kézzel.
Átkozott légy, lázadó,
hullj a tenger fenekére,
tenger feneke alatt
hullj az örök tűzbe-lángba!”
Könyörgésre fogja a Borzas,
odaesik Apánk elé,
csókolja a lábát, térdét,
meg-megrándul szikla-válla,
vonaglik a teste.
De csak mozdul ám a tenger
gyöngy-szín habján örvény támad,
zúgó örvény fenekéből
lila-zöld láng csap elő,
s benyeli a rettegőt.
Sistereg a sárga hab,
fényes párát lök az égre,
még hullámlik hosszú ívben,
aztán lassan elsimul.
Szomorú az Ég Ura, szomorú a Hatalmas,
lehajtja fejét,
fátylas szemmel pislog körül olykor,
ismét egyedül van:
jó volna, ha társa volna.
Szomorú a Hatalmas:
a Gonosz földúlta a földet,
egyedül van a dúlt földön:
jó volna, ha társa volna.
Sóhajt és így szól magához:
„Van már föld, ha dúlt is,
most élőt teremtek.”
S Ange-Patäit megteremti,
megteremti az első asszonyt.
Habkőből faragja csontját,
húsa könnyű bárányfelhő,
hajnalpírból szabja bőrét,
haja kéklő holdsugár,
szeme árnyék, foga gyöngy,
körme kagyló belseje.
Tetszik ám a Bánatosnak,
tetszik ám az első asszony,
– jó volna, ha társa volna –
maga mellé emeli.
Már boldog az Ég Ura, Csám-Páz,
mellette az első asszony,
sarjakat szül majd neki,
isteneknek anyja lesz.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]