Előszó
| Aggódva válogatsz: nem méltó az sem, ez sem, |
| hogy versbe-fogd. Csodák villámlására vársz. |
| Tárulkozó eget fürkészel: onnan essen |
| eléd költői tárgy: magos nyilatkozás. |
|
| Bozótok, dzsungelek fordulnak útjaidra, |
| – ó, minden szürke perc bogos dzsungel, bozót, |
| s a jámbor dolgok is! figyelj álarcaikra! |
| és zúgva rajzanak szájad köré a szók. |
|
| Az észrevétlenül növekvő semmiségek |
| omló, alaktalan homokba rejtenek, |
| igékre őrzött torkod zizegve eltömik, |
|
| s ki hajthatatlanul lesed jelét az égnek, |
| már-már mozgatni is felejted nyelvedet, |
| s a némaság lekúszik didergő lelkedig. |
|
|
Szomorúság
| Szél fut a tollpihének, a lepke |
| A csukott ablak résein át a cifra fenyő |
| Fényes útak csúsznak a tájba, |
| a hegy éle embereket szab mind rövidebbre, |
| fürgén gurulnak szét a tarka gyöngyök. |
|
| A nap ketrecbe hull, ketrec rácsai várják a napot, |
| leroskad a híd, mely az este homályos partjairól |
| a hajnal tiszta ormaihoz vezet. |
|
| Nem kondul a harang se többé, hangja |
| egyre fogyóan párázik, akár |
|
| s szomorúan bámulnak rám. |
|
| s szomorúan bámulnak rám. |
|
| Köveket hoznak az emberek nehéz kocsikban, |
| téglát, gerendát, cserepet is hoznak: |
| menekül az árvacsalános rét, sohasem érem utol. |
|
| Akik ismertek, sorra hagynak cserbe: |
| porló szivüktől lényem ízét |
|
| Felhő-árnyék lebben a sűrű- |
| zománcos szappanbuborékok |
| rajától csillog e szüntelen |
|
|
Május
| A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét, |
| s az íves láthatár merev szélébe ékelt |
| és hasztalan szabadkozó tavakból |
| mohón hörpölget hosszú kortyokat |
| a földre-hajló teknő-forma ég-alj. |
|
| Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban, |
| süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr, |
| fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös, |
| hullám-vető, szelid lapály ölében, |
| aztán a dermedő magasba csap. |
|
| Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd, |
| serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle, |
| kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet |
| a tátott-szájú kémények vidám |
| torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz. |
|
| Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön |
| a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan |
| villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –, |
| ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek, |
| s szívedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak. |
|
| Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék |
| szívedre hull, akár a zizzenő por, ha |
| megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd |
| őket, hiszen csak múló emberszívben él |
| tovább a kagyló-héjú pillanat. |
|
|
Tél
| Remeg már. Háborodva futna, futna –, |
| fagy dönti el. Mint üldözött bogár, |
| gyors életére gyors halált hazudva |
| hever hatalmas buktatóinál. |
|
| Csírái, lám, fordítva nyíladoznak, |
| békéje omló köddel vándorol, |
| jelei fönt a hegy-tetőn lobognak |
| s a csillanó ablak-kristályokon. |
|
| A tornyok és a bástyák összedőlnek, |
| az orra-ejtő árok föltelik, |
| a támadó orcái tündökölnek, |
| nevetve látja érett terveit. |
|
| Nevetve néz szét karcsú trónusáról, |
| kiszáll belőle régi szégyene, |
| szelid párák lebegnek hűs vasáról, |
| szelid nyugalmat ringat kék szeme. |
|
| A vesztes mégse, mégse csöndesedhet: |
| győzők irgalma: átok és parázs, |
| sebei inkább égnek, üszkösödnek, |
| inkább csigázza forró borzadás. |
|
| De menti bőrét, föld alá igyekszik, |
| beléd igyekszik: enyhelyet keres. – |
| Körmét behúzza, hálásan lefekszik, |
| az álma mély és szikrázó-üres. |
|
|
Chiaroscuro
| Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég. |
| A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét |
| érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt, |
| s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt. |
| Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére, |
| s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse, |
| sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy |
| a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot, |
| majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen |
| egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem. |
| S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb, |
| hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat |
| csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére. |
|
| Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem, |
| és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos |
| szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos: |
| s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap, |
| s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad, |
| mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen, |
| fészekrakó madár. |
Hanem motorbúgás hasítja lenn |
| ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt |
| mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb, |
| már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se: |
| lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be. |
| Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már, |
| gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál, |
| ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt, |
| alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat. |
| Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem, |
| s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem, |
| alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott, |
| zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot, |
| szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok |
| ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok |
| betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok: |
| előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt, |
| a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag |
| belőle. – |
Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul. |
| Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul. |
| Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán |
| élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán! |
|
|
Falun
| nagyobbá vált egy háztető, mint |
|
| Íme, ember lettem újra én, |
| Ember lettem –, egy kicsit állat is: |
|
| Itt, a szegénység halmain |
| bolond, aki a kézzelfoghatóról |
| a bizonytalanra vet szemet. |
|
| Friss táj, ha megfakulsz, |
| éles tükör, ha megvakulsz, |
|
|
A Dunánál
| Nagy most a Duna, sebesen folyik, |
| a túlsó parttól eddig, lábomig |
| Homályosul a domb-sor tömbje, |
| hullong az est a nedves völgybe, |
|
| Nagy most a Duna, sebesen folyik, |
| föl-fölszaggatja csöndes habjait, |
| rettegve nézem: mit takargat? |
| hoz, vagy visz végzetet? – |
| Ügyes szellő tölcsért kavargat |
|
| Már sebeimre pólya készül, |
| Nagy a Duna, s a szürke mélybül |
| rémeket vet föl zöld vize, |
| csapatostul kelnek a rémek, |
| kiönt a Duna, gyors vizének |
|
| ujja, küldi a dolgos népet, |
| sok volt-pajtásom ül poros |
| kocsin, szemén a súlyos élet, |
| szívében is a súlyos élet, |
| mind bölcs és mind komoly, |
|
| Kérni megyek hozzájuk mégis, |
| temetőjükben nyugszom én is, |
| erős mellük homályos kripta, |
|
| Nagy most a Duna, sebesen folyik, |
| hová sodorta gyönge lábait, |
| szines szoknyája tarka színét, |
| hol úsznak róla szép virágai? |
| – A parton ifjú fűz-bokor nőtt, |
| a habba lógnak vékony ágai, |
| szemem ringatják, mint a bölcsők. |
|
| a töltés friss, smaragd-gyepérül |
| hová röpültek, mely világ |
| egében zúgnak? – Tolluk egyre gyérül, |
| elhull a tolluk mind egy szálig, |
| elhull a tolluk, mint a hó, |
| de visszavillognak halálig |
|
| tarlóba is mentünk velük, |
| lazult az árny a sikló napban, |
| a kukorica súgott-sajgott, |
| – de bújtunk volna mind a ketten! |
| ős gyávaság gyeplője tartott, |
| s dideregtünk a fülledt csendben. |
|
| Idézzem-e még? – hasztalan már: |
| régesrég másnak felesége, |
| ott voltam én is lakodalmán, |
| elaludtam, s azóta alszom, |
| álomként jár csak néha bennem, |
| meg-meglegyinti csontos arcom, |
| amint ruhája messzelebben. – |
|
| Szállt, szállt a por, és hullott az eső, |
| hol rejtik zsenge-ifjuságom? |
| a zölden és pirosan serkenő |
| élet alatt hogyan találom? |
| hideg papiron, forró szájon, |
| mint levegőtlen, gyilkos tájon! |
|
| Ki valahonnan messze ment, |
| messze ment és hosszú időre, |
| a múltra szabni, gyorsan süllyedőre, |
| ki valahonnan messze ment, |
| ne térjen oda vissza többet, |
| ne túrja föl a sima földet. – |
|
| idegen, váratlan sorokban, |
| szemük kútjában nem lelem |
| a régi képet, semmilyen horoggal |
| nem bírom már napfényre hozni: |
| más vízben szokták arcuk mosni, |
|
| Múltamba futnék: lehetetlen, |
| jelenem, jövőm: rettenet, |
| féregként forgok, tehetetlen, |
| eke szaladt rám, kivetett, – |
| zúgjatok mégis, karcsú fűzek, |
| bújtassatok el, drága szűzek, |
|
| Ne hagyjatok elmenni innen, |
| szeretnék végre megnyugodni, |
| ne próbáljak kalandba fogni, |
|
| Vagy te vezess, vörös-arany híd, |
| puha iszap padjára hajlik, |
| hajam hínárként ringatózik, |
| markom síkos habba fogódzik, |
|
|
Árnyék
| Ki hinné el, ha mondanánk: a hosszú, |
| fakó napok szörnyebbek, mint a kínpad. |
| Tudják a bírák fájó pontjainkat, |
| jó helyre sújtja pallosát a bosszú. |
|
| Mint nyomtató ló, járunk körbe-körbe: |
| eszünk, iszunk és alszunk rendületlen. |
| Növő reggelben, omló szürkületben |
| elindulunk, és megtérünk letörve. |
|
| A szándékos halál csont-szája csattog |
| mindenfelé a kergebirka földön –, |
| minket derékul zár és óv e börtön. |
|
| A véresekhez sóhajtunk: szerencsés |
| élők ti, kikben gazdag lángokat fog |
| a lét, mivel csapdák között forogtok. |
|
|
| Hegyek közül jő, ránknéz, és továbbmegy, |
| szemét figyeljük: bágyadtan mereng el, |
| kezéhez érünk: erre sem dereng fel, |
| hegyek közül jő: síkságon nem áll meg. |
|
| Úszó hajával, csillogó hajával |
| szikrázó sávot húz az éjszakába, |
| szállván az élők csillogó honába, |
| sodorja fátylas kedvünk is magával. |
|
| Ismertük egyszer, akkor ő is ismert, |
| tompán sajog még: emlék? képzelődés? |
| nyugalmunk akkor tékozolni is mert: |
|
| elengedtük. – Ki gondolhatta volna: |
| megkoldusodnak majd a dús idők, és |
| jeget növeszt magányunk nyájas orma. |
|
|
| Utáljuk rég a várost és magunkat |
| és otthonunkat, ezt a gyáva fészket, |
| (kerít, kerít az ólom-léptü végzet, |
| csak távol árnyék súlyával szorongat). |
|
| Ha már a romlás, pusztulás kiméli, |
| a jó felejtés jöjjön és segítsen: |
| rab életünkbe újságot terítsen, |
| mely boldog hírek balzsamát igéri. |
|
| Csodálkozzunk anyánk naponta látott |
| vonásain s a százszor összenyargalt |
| utcákon, és csodálkozzunk magunkon, |
|
| mint aki most fedez föl új világot, |
| köszönt először táró, drága hajnalt, |
| s amerre jár, nincs még előtte unt nyom. |
|
|
|
Új Halál-versek
|
Hélinant szellemének
| Halál, kit egyszer ó szavak |
| kölcsön-kürtjével hívtalak, |
| s régen-porokhoz küldtelek, |
| közül, választott gyermeked. |
| Aggastyán, kisded egyremegy, |
| mindaz, ki él: a bő harag |
| heggyé növelt. Szerettelek, |
| s mint ordas állat, rettegek, |
| ha vad vadász elé szalad. |
|
| voltál, s a bűn bolond borát |
| ellökted ős szomjunk elől, |
| szétfújtad gőgünk mámorát, |
| sírásba törted, ím, ledől |
| a szép világ, fejünkre dől! |
| Hogy ostorozván mentse föl |
| nem küldlek hozzá. Nagy pöröly, |
| szórsz, mint a szél az út porát. |
|
| Halál, Halál, nem küldelek, |
| de szólok gyermekül veled, |
| s meghallgatod riadt szavam. |
| Hűvös figyelmed rajta van |
| szívünkön, s rágja zajtalan, |
| mint féreg a gyümölcsbelet. |
| s egy színt terít ránk untalan: |
| csak reszketünk élet helyett. |
|
| Halál, te nézed sorsomat, |
| tudod: mióta s mily sokat |
| gyapjában hányszor fennakadt |
| hányszor törődtem térdemen, |
| fordult ki számból ételem, |
| Halál, menekvő két szemem |
| hűs haj takarja, hűs selyem- |
|
| Halál, Halál, kerüld el őt, |
| a pusztulók között kelőt, |
| ne szóljon rá goromba szád, |
| míg nem jön el szabott időd, |
| s nem törheted le szűz nyakát. |
| végünk helyetted s nagy baját |
| annak, ki emberbőrbe nőtt. |
| Ó, hagyd a dolgok fátyolát, |
| rajtuk keresztül lásson át, |
|
| Halál, Halál, szolgád vagyok, |
| s urad leszek, ha meghalok, |
| s gáncsodtól el nem bukhatok, |
| Halálnál is több a halott. |
| örök biztosság sípja szól, |
|
| De nyirkos pincék mélyeit |
| bújkálni, hogyha fölnyerít |
| a ronda, újdon szörnyeteg, |
| nyeldesni, mint sötétbe vitt |
| kölyök, s csak tűrni rebbeteg, |
| hogy szédülő fejünk felett |
| a zordon bolt dörög-remeg: |
| ekkor vagyunk, Halál, rideg |
| kezed cibál, mint rossz gyerek |
|
| Ha tudnám: meglepsz ostobán |
| istállód szárnyas, új lován, |
| s legázolsz engem, védtelent, |
| elnyúlva holtan). Ferde csend |
| nyitná fölém a végtelent, |
| s már látnám: minden mit jelent, |
| amin tűnődtem hajdanán. – |
| mit látok így? a csúf jelent, |
| s maradsz ijesztő mostohám. |
|
| Halál, ne veszkődjünk, legyünk |
| úr, mint te vagy): feléd megyünk |
| mindannyian, tehetsz velünk |
| kedved szerint. Mért nem hagyod |
| s komor napodhoz érkezünk. |
|
| Halál, Halál, bújj vissza mély |
| a föld. Ne küldjön ránk szeszély! |
| Ha egykor kértelek: beszélj, |
| ma kérlek: hallgass! – elrepedt |
| szívünk amúgyis sír, remeg, |
| Nekem se mondd: ne félj, ne félj! |
| tudom szoros törvényedet, |
| s tudom, hogy égő nyelvedet |
| romlás borítja és veszély. |
|
|
Tanulság
| Másokért? Egy italnyi vízről, |
| arról se mondj le! A halál |
| bitang felhője száll az égen, |
|
| Hát ennyit ért a sok-sok ájtatos |
| szemforgatás, kegyes tündérmese? |
| Husángját a világ fölé emelte |
|
|
Vigyázzon, aki él
| Égő erdő-koronák fölött kuszált madársereg –, |
|
mi lett a hűséges szavakkal? |
| Guggolnak a tárgyak, a dolgok szürkén és fénytelen: |
|
alkonyat elé készülődnek. |
| A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait |
| Él s áll a törvény, s engedelmes a törvény gyermeke, |
|
a mag s a lényeg engedelmes. |
| De áruló a szó és ringyó: barátja s ura van: |
|
úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, |
| de áruló a szó és ringyó: a tékozló fiak |
|
nem ismerik szülőiket sem. |
| A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait, |
|
rossz szelek zúgnak, kavarognak. |
| Vigyázzon, aki él, vigyázzon! ne nézzen fölfelé, |
|
ne nézzen a kápráztatókra! |
| Rossz szelek zúgnak, kavarognak: a lényeg és a mag |
|
szilárd csak és rendíthetetlen. |
| Vigyázzon, aki él, vigyázzon! a lényeg és a mag |
|
legyen a holdja és a napja; |
| a lépés és a kéz mozgása és a szem villámai |
|
vezessék a nehéz sötétben! |
| Hessentse el a kerge szókat: ringyók és árulók: |
|
nem vihet jóra jótanácsuk. |
| Rossz szelek zúgnak, kavarognak: homály építkezik: |
|
vigyázzon, aki él, vigyázzon! |
| Guggolnak a tárgyak, a dolgok. Széttéphetetlenül |
|
tapadjon megtartó szívükhöz. |
|
Erdő
| A kicsi vad retteg a nagytól, a még nagyobbtól fél a nagy, |
| a rettegés a fő-fő törvény az erdő lombjai alatt. |
| Nem otthon az odú, a fészek: ravasz búvóhely, gyönge vár; |
| kevés a föld a bujdosónak: a víz, a lég, a földi sár, |
| mind-mind kell, és kevés az izmok munkája s az érzékeké, |
| a test megannyi porcikája áll a halálos vész elé. |
| Nincs éjszaka, és nincsen nappal: a gyomor folyton kér, emészt, |
| nem a pihent tagok: szorongás idézi meg az ébredést. |
| Farkasul farkas, őzül őz vagy rigó rigóul sosem él: |
| belső parancs helyett a sorsát rángatja külső szenvedély. |
| Ugatna bátran sárga holdra, vagy jókedvére játszanék, |
| vagy végigfújná kedve telvén akármi hosszú énekét, |
| ha hordozhatná úgy a lényét, miként a sejtek rendelik: |
| másokkal és nem mások ellen állítva föl hadrendjeit, |
| ó, akkor – bár a száj csukottan –, az öröm égig verne fel, |
| és hallaná a hűs magasság: az erdő zengőn égre kel. |
| Most átkot hall, nyögő kesergést, véget-nem-érő jajgatást, |
| és innen, onnan, mindenünnen szívtépő, dermedt hallgatást. |
| Erdőben erdőé a törvény, s törvény a karom és a fog: |
| haljon meg aki fél, ki nem fél, gyilkoljon, így tán élni fog. |
|
Háborús esti harangszó
| Ömölj harangszó, mint a köd: |
|
| Most újra éjbe fordulunk, |
| s ki tudja, hogy mi lesz velünk, |
|
| milyen veszélyt ereszt reánk. |
|
| rudak mindannyi csillagig, |
|
| szép, villogó ezüst rudak, |
| és védenének, mint a rács, |
|
| hogy hittel néznénk fölfelé, |
| mint szentek régi képeken, |
|
| remegne pilláink között. – |
|
| Ömölj harangszó, mint a köd, |
| ércboltozatként nőlj fölénk: |
|
| tehessük elfáradt fejünk. |
|
|
Aggódás
| Félve bocsátlak el, hogy fél napig |
| ne lássalak. Máskor nyugodtan |
| néztem igyekvő, boldog lábaid, |
| s figyeltem, amint lépted fogyva koppan. |
|
| A szeles égben álnokság lakik, |
| madár helyett gép szálldos ottan, |
| fene sárkányok úszkálnak a híg |
| vizek mélyén az átlátszó habokban. |
|
| Minden búcsúnkban egy kicsit temetlek, |
| kicsit mindig sírok partjára csetlek, |
| (valóság lett e szürke frázis). |
|
| Mindig kissé az őr-emlékezetnek |
| adom búcsú-pillantását szemednek. |
| – Ó, lesz-e új találkozás is? |
|
|
Ének 1944-ben
| Se házakat, se terveket ne építs: |
|
inog a föld, és inog az idő, |
| papírrá váltak a kövek s a téglák, |
|
| Vermekbe sem bújhatsz, sem álmaidba, |
|
a rétre sem futhatsz, a hegyre se: |
| a láthatatlan iszonyat feléd nyúl, |
|
| Rideg szigorral zárulj önmagadba, |
|
részvétlenül nézd önnön koponyád, |
| végtagjaid hiányos, sárga vázát, |
|
| Békülj, nyugodjál, kushadj, mint a szikla, |
|
légy szikla, mely nem él, csak létezik, |
| s a robbantó vagy mállasztó erőre |
|
| Most az kegyes magához, ki kegyetlen, |
|
az marad meg, ki elrontja magát, |
| ki nyálát sem nyeli le, az lakik jól, |
|
s ételbe nem mártja fogát. |
|
|
Frontra menő bolgár katonák
| Többnyire békések, szelídek; láttam közöttük szőkét s kékszeműt is. |
| Egyik bolond szeretetében nem tudta, mit csináljon: |
| szögletes, apró üvegéből rózsaolajat szórt kezemre. |
| (Ó, ismeretlen ember, ó, oldaladon a zörgő késsel, |
| ó, ismeretlen ember, ó, a konok fegyver hátadon, |
| legigazibb lényed az a rózsaillat volt, hiszem én.) |
| Többnyire békések, szelídek, nem akarnak vihart kavarni: |
| s anyaszült testeket sietnek szegények mégis rontani, |
| ugyanolyan örömök-kínok gyermekeit, mint ők maguk. |
| Sietnek, robognak, mikéntha egyéb útjuk nem is lehetne, |
| oldalukon szurony zörög, konok fegyver a hátukon. |
| Hegy emeli és völgy süllyeszti őket az éghez és az égtől, |
| messzire járnak – (jaj, talán van már, ki nem jár soha többé!) – |
| Rózsaillat, mely haloványan itt szállongsz még kezem-fejénél, |
| erősödj, nőjj meg, vastag ködként hömpölyögve indulj utánuk, |
| vedd körül őket, védd meg őket, vagy ha már halottan feküsznek, |
| pusztulásuk kegyetlenségét enyhítsd meg omló fátylaiddal! |
|
Intés a lélekhez
| Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a |
| feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik, |
| lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod: |
| térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak, |
| lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek |
| csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába. |
| Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni, |
| vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan: |
| sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve. |
| Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen. |
| Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból: |
| aki gyenge, összeroppan –, ritka most a jó szerencse. |
| Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól, |
| búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba. |
| Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz |
| úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon |
| kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba. |
| Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön. |
| Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát, |
| hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle. |
| Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy |
| máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz: |
| sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk, |
| készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg. |
|
Hadifogság
| Három bátyám, három páncél, három fészek! |
| Sikló felhő, tudod-e, hogy merre vannak? |
|
| Eső hull rám, ezer dárda hegye céloz, |
| három páncél, három bátyám, de jó volnál. |
|
| Leereszti karját egyszer majd a gyilkos, |
| három fészek, három bátyám, visszajössz még. |
|
|
Hadak múltán
| Már ásít, ásít minden porcikám: |
| hunyorgó órák doh-szagát igéri |
| orromba a hatéves küszködés |
| lázában fél-halottra nyűtt s pihenni |
| hajló világ. |
A sarki házhelyen |
| fogócskát játszó kisfiúk sokágú |
| zajgása fúl belé a sűrüdő |
| homályba, |
s ó, a csillagok, megint ők, |
| a csillagok s a hold, a jég-szemű, |
| megint csak ők az egyetlen szinesség! |
| Reggel nap ébred, este csillagok |
| s növő-fogyó hold, mint ma is: tudom jól! |
| és alszom és eszem meg dolgozom, |
| és újra, újra, mint ma is: tudom jól! |
| A vérivó kalandok hadsora |
| széjjelszaladt, kis életem vigyázva |
| kerítik árkok, bástyák, őrszemek, |
| és mind az én nyugalmamért vesződik. – |
|
| Már ásít, ásít minden porcikám, |
| de izzó sóhaj füstöl néma számról: |
| tántorgó percek, kik csúszós hidak, |
| omlékony parti-ösvények vidékén |
| terelgettétek ingó lábaim, |
| hogy rémület térképe lett az arcom, |
| tántorgó percek, most, hogy ólmosan |
| hunyorgó órák doh-szagát igéri |
| orromba a hatéves küszködés |
| lázában fél-halottra nyűtt s pihenni |
| hajló világ –: koporsómig kivánt |
| tündér-idő tanúiként becézem, |
| dajkálgatom megfásuló szivem |
| fészkében sarkait sietve vesztő |
| emléketek pokol-szépségeit. |
|
|
A testemhez
| Sót és epét tettél a számba: páratlan markod |
| páros vagy sokszoros mérgeket rejtett. |
| Más voltál, mint a többi kétlábú: elkanyargott |
| útjuktól útad, s fortyogó szégyenbe ejtett, |
| szégyenbe, amely bűntelen csikart, mint nagy betegség, |
| holott szerény erőmmel ember akartam lenni, |
| s akartam, hogy szegény hibád elvégre tessék, |
| s én is fehér zászlóval akartam hozzád menni, |
| kivel szép éveimben olyan vadul csatáztam, |
| mert árulónak hittem, aki pokolra csábít, |
| kivel sokat csatáztam, s míg könnyeimben áztam, |
| nem vettem észre mélyre süllyedt csodáit. – |
| Sót és epét tettél a számba: most borral, tiszta mézzel |
| kínálgatsz egyre-másra: mögöttem, érdekemben |
| szövetkeztél egy békés, fegyvertelen vitézzel: |
| biztos derűvel állok ijesztőimmel szemben, |
| s kihez úgy véltem: hullok, úgy látom: emelődtem, |
| – fehér karok emeltek, s okos, mozgékony ujjak |
| futják be tájait, bontják előttem |
| burkolt szépségeit. – De új vagy! ó, de újak |
| zeg-zugaid, jó testem! – nézem magam, bolondot, |
| ki lassú évekig zsebében víg arannyal |
| kolduskodott, míg egyszer eszére tért, s a gondot |
| kedvvel cserélte fel s a jajgatást kacajjal. |
|
Alázat
| Szeretném elmondani végre egyszer, |
| Megcsöndesedtem, nem verekszem |
| hogy gazdag terveit betöltse |
|
| Fáj a hiány szivemben, restelem, |
| hogy lelkemen és testemen |
| de rendelés ez, jogerős itélet, |
|
| Nem lázadok, csak mentem magamat, |
| fürkészem a hiú magány helyett, |
| ajándékot számomra rejteget. |
|
| Szeretném elmondani végre, végre, |
| hát így terelt hálóm elébe |
| hogy fönnakadva gyönge szálain, |
|
| Tőled már a viharok elszaladtak; |
| fényezte békés vonalát utadnak, |
| mint sérthetetlen levegő. – |
|
| Szél támad, és elvinni készül, |
| beteg vagyok a rettegéstül, |
| úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr |
|
| az én hűségem? kis virágos ággal, |
| mi lesz veled? – károdra tennéd. |
| Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább: |
|
| Szél támad, és elvinni készül – |
| az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül |
| mindenfelől a hiány szakad rám, |
|
| Szeretném elmondani végre egyszer, |
| most, amikor már húzódol, menekszel, |
| horgadva várja: koszorúzza meg már |
|
|
Kit nyugtalan ágyad
| Kit nyugtalan ágyad ismeretlen tájakon |
| ringat, s keserű habok csapnak át a szájadon, |
| s jaj, fekete határ súrolja a szivedet, |
| kit az anya-békesség kelyheiből kivetett, |
| régi dolgok bőrein tétovázol kezeddel, |
| s háborodva firtatod, mily tudásod veszett el, |
| kit vadak kerítenek, marnak minden oldalon, |
| s lándzsás őrrel űz tovább minden boldog oltalom, |
| aki meggyürődtél, mint marokban a papír, |
| kit gonosz betűkkel kínok égő tolla ír, |
| ki elől a szépet lopja csak az alkonyat, |
| akinek a hajnal csupa borzadályt mutat: |
| a körébem sűrülő magánosság falain, |
| mint fehér galambokat, átröpítem szavaim: |
| látod, én is úszom, messze tőled, ám veled, |
| forgatom a számban ízevesztett nyelvemet; |
| ó, mi több: a kín-e vagy a dermedt semmiség? |
| néptelen a tág föld, néptelen a széles ég, |
| zsugorodva alszik rejtekén a lendület, |
| az időre hagyja, ami elvégeztetett – |
| semmit sem csinálok, úgy történik csak velem, |
| s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem. |
| Más ketrecbe zárva egy-test módján szenvedünk, |
| sikló életünket sírva tartja bús kezünk. – |
|
Mint a kút
| „Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd, |
| halott tükörré kerekítsd – |
| közönnyel álljon, mint a telihold.” |
|
| Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó, |
| hisz úgy kell a bábáskodó |
|
sírás is olykor! gyáva, roncs |
| szívemre ömlő könnyek melege. |
|
| Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam, |
| azt gondolod, hogy hasztalan |
|
kolonc és nyűg csupán a szó, |
| s az érintésed, mellyel védenél. |
|
| Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress, |
| sorsunk kötik, s jó vége lesz |
|
talán, talán megnyughatok, |
| s kigyúl a béke bennem, mint a nap. – |
|
| Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem, |
| ó, nem szabad egy percre sem, |
| a cérnaszálon hintázó pokol. |
|
| Van példa rá: pár napja már veszett az életem, |
| reszket: – nem hallom gyönge hangodat. |
|
| „Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom, |
| fáj nélküled, panaszkodom, |
| fáj nélküled, és sírok, mint a kút. |
|
|
Post amorem
| nincs a földön több remény. |
|
|
Kendő
| Puha álom óvja, puha szender – |
| hova tereled ég-szinű szemét? |
| Mély-fekete utakon érsz haza, – ó, |
| a fehér utak fekete fátylat öltenek! |
|
| Mozog, él a föld, tüzeket ápol, |
| fejeden a vihar virágos ék – |
| fürge, fiatal ütem űzi őket, |
| amit őrzöl, őrzi veled álom és vihar. |
|
|
| Szakadozik a homályos éjszaka, |
| ide-oda száll a derű, utadba áll. |
|
| Akarod-e? ijedezve nyúlsz felé, |
| simogatod, ujjaidon tüzet fakaszt. |
|
| Hova siet, aki éppen erre járt? |
| nyomaira barna uszály kering alá. |
|
|
| Hátat fordít, – csupa sugár, |
| szirmok közé bújt a jókedv, |
| Ó, drága órák, szép láncok, |
| kormos terítőn rög-arany, |
| holt hamu száll, száll az égből. |
|
| Hajló sírás csillog, élő virág nő |
| vert szivedből. Jobb, ha ezzel törődöl, |
| ezt pólyálod – járjon az csak magában |
| sikló útján, mint a fáradt kisértet. |
| Hátat fordít – már csak omló fehérség, |
| apró foltját szétzilálják a lombok. |
|
|
Védelmedben
| Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek – |
| sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek: |
| szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek, |
|
aki virágtalan elszáradott. |
|
| Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven: |
| ernyő és fészek a kezed: szelíden |
| szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben |
|
lendítsz a zeg-zugos világ felett. |
|
| Melletted a valóság, a lankadatlan hála |
| mellette sérült hiúság varázsa, |
| alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága, |
|
s rajta adakozó, szines szemem. |
|
| Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz: |
| helyesen korholsz, mikor engem korholsz, |
| meleg bilincseidből futok – a gondozó sors |
|
hiába szólogat, hiába fog. |
|
| Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel! |
| ki száz irányba szállhatsz a szelekkel, |
| terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel, |
|
bontsd le fejem fölül a házamat. |
|
| Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton, |
| fejetlensége ágáljon, sikoltson |
| üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom, |
|
a teljesült remény, e szent erő. |
|
|
Két gyermek fogatán
| Csak gátak voltak köztünk, |
| sőt, bár mozgott a föld alattunk, |
|
| Meg kell magunkat adnunk, |
| nyelje le szomját lelkünk és a testünk: |
| már egymás sorsából kiestünk, |
| él a törvény, és nem másul miattunk. |
|
| Két gyermek fogatán repülsz, |
| ott koccanó legű tetőkig érsz, |
|
| sikamlós hátú szikla-csúcsra ülsz, |
| többé már el nem érhető lidérc. |
|
|
Epigrammák
| Jársz-kelsz, mint aki szédül, vagy titkos sebet őriz: |
| ríva fakad, kire rápillantasz. No, fülelj ide csöppet: |
| mártír-kép senkit nem emelt az Olympra idáig, |
| oly költői ne légy, és tán költő leszel öcskös. |
|
| Szelleme ormaihoz nem férhet törpe agyával: |
|
hálóbocskorait kezdi ki, rágja vigan. |
|
| Hajts térdet és fejet, poéta, |
| versed kegyeskedik agyon- |
| ütni, lám, egy analfabéta. |
|
| Gyors rangjával nem tudja, mit tegyen. – |
| Morc és nyűgös, ráncolja homlokát, |
| s álla alá gyűjt gondosan |
|
| Szembe dícsérik: mint a lány, |
| Dícsérjük: elolvad talán. |
|
| Főnöke szól hozzá, reszket, mint a nyárfa a szélben. |
|
Ám odamond neki jól, hogyha magára marad. |
|
| Mocsokban turkált reggel óta, |
| s hogy asszonya köténye délben |
| foltos volt kissé, vérig sértve szólt a |
| másikhoz: „Ejha! erről is |
|
|
Két szonett
|
Hát hagyd a dalt, ha úgy tetszik! Ki bánja? |
|
Vagy ingyen add, mint ócska ráadást! |
|
A szent közérdek két karod kivánja, |
|
nem holdra-néző, meddő gajdolást. |
|
|
Ki esztelen csak rímeit csinálja, |
|
s a fellegek között keres lakást, |
|
az itt a szorgos dolgozók zsiványa: |
|
nem érdemel meg egyetlen falást. |
|
|
Rühes féreg, ki port eszel, s iszol, |
|
semmittevésem munkádnál nagyobb: |
|
miért akarsz bolond kocsidba fogni? |
|
|
Ha nem vagyok, mocsokba kárhozol, |
|
embernek látszol olykor, mert vagyok: |
|
tudsz ember-hangon néhány szót dadogni. |
|
|
| Bendője élő szörnyeteg, hiéna-mancsok markai, |
| tetőtől-talpig tátogó szájak lepik be testét, |
| kiontott bélek száradó rojtjától cifrák sarkai, |
| fejében hű öröklakó a visszhangzó üresség. |
|
| Vadak szülöttje, ronda vad, nyugalmat, álmot kergető, |
| a sarjú kertek ágyain tapos fáradhatatlan, |
| fú, mint a kan, forog, kapál, kidől a szár s a gyenge tő, |
| nyomában jajgatás suhan fakó holló-csapatban. |
|
| De nyelvén – nyelve szüntelen-bimbós virág – fehér szavak |
| teremnek, hófehér szavak, ha hallod, sírni készülsz, |
| remegnek bűnös térdeid, bánón eléje szédülsz, |
|
| s ő, mint az irgalmas nagy-úr, leinti háborgásodat, |
| szívedre rakja szent kezét, kétséged elterelve, |
| s már érzed: könnyebb lett szegény zsebed soványka terhe. |
|
|
|
Naplójegyzet
| Fölcsapódó fény lassú-lejtésű tánca, ide-oda hajló ragyogás |
| ütemes éneke könnyed siklással lendül a mohó kapu tárt |
| íve felé, amely izzóan, szomorúan nyílik elébe. |
| S a fátyolos élénkség gyengéd suhanása megül keveset |
| a napos csucsokon, leereszti a szárnyát. |
|
| Hívó hang fut a mélység peremére, a tántorgó suta válla-szögére |
| sima tenyér fekszik, hosszan-tartó panaszok lobbannak |
| a makacs maradás, az igyekvő romlás harci-zajában, |
| a hanyatló bágyadtan járatja szemét a vesző táj |
| zeg-zugain, meghajtja fejét, és várja az ítélet szavait. |
|
| A kavargó mozgás édes nyugalommá enyhül, a hallgatag völgyek-hegyek |
| konok árnyai kertjében boldog remegés nesze támad. |
| Távoli dallamként foszlik darabokra a köd, s az idétlen |
| fegyelem zörgő páncélján kivirágzik a ritka szabadság: |
| a haragos egyformaságba érzékeny lobogás vékony lángja verődik. |
|
| Bolygók méla és nem látható forgása, omló és éles fuvolahang keveréke |
| fonódik tör elevenséggel a tünékeny álom forró teste köré, |
| a lefittyedt szájából lankadt sóhajtás kúszik föl a légbe, |
| halálra-űzött fecskeként vesződik az ormok rengetegében, |
| s ferde kalimpálással a bokrok gyilkos tüskéi közé hull. |
|
|
Csak a felszín
| nincs a világon más csak béke! |
| molyáról letekint a hatalmas, elé ke- |
| vesebb mozgás tárul, mint az elé, ki zá- |
| Csak a felszín rezg alig el- |
| tan – munkában kimerült barom éjjel. |
| vér jelzi a porban csöndes nyomainkat, |
| belek tekergőznek finom ujjainkra. |
| nincs a világon más csak béke! |
| földekre hasító jaj. – Mert hallgat a mély, |
| tan, csak a felszín reszket, |
| mert hallgat a mély, csúf képeivel csak a felszin ijesztget. |
|
Szorongás
| Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág. |
| A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját, |
| s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül. |
|
| Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova. |
| Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan, |
| barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. – |
|
| Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép: |
| remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok, |
| csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik. |
|
| Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be, |
| nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti, |
| s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány. |
|
| A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút, |
| megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét, |
| s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. – |
|
| De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait, |
| csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet, |
| s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél. |
|
| Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi, |
| játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad, |
| tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull. |
|
| A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti, |
| sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme, |
| s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl. |
|
|
Betegség után
| tett, markát kitárta az ágyad, |
| lázak savanyú vízben főztek: lázak- |
| Eleresztett lassan az ágyad; |
| telen iram után, inogtál, tétováztak |
| lépéseid, de azt hitted, a régi |
| dolgokat vígan fölleled, melyek |
| az épek közé vissza-törvényesítenek, |
| állottál, hogy karmoljanak, |
|
| Gödrök szívó torkai mellől, |
| örvények sodrásai mellől jöttél magad, |
| már messze voltál életedtől, |
| s akkor kezdtél félni megint, s azóta félsz, |
|
|
Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz
| Áll az időben, s áll az idő benne. |
| Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. – |
| Váltott lovakkal visz a végtelenbe |
| engem egy hallgatag sereg. |
|
| Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék, |
| de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit, |
| úgy szöktetnek, és mintha menekülnék |
| a rosszak törvénye szerint. |
|
| Ó, állandóság temploma, homályos |
| lélek, töretlen íveid között épen ragyog |
| boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most |
| elém: látod, szegény vagyok! |
|
| Látod, útjaim fonalát unottan |
| csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép – |
| hozzád szaladtam, együgyű szavadban |
| remélem a legszebb zenét. |
|
| Bolond siető, mért kellett a puszta |
| homokra jutnom oly buján virágzó rét után? – |
| Most jajgatok, mint jégesőn a gazda, |
| vagy katona vesztett csatán. |
|
| És arcomat fényességedbe tartom, |
| homályos lélek, aki mint a háló a halat, |
| megfogtad múltam, s őrized a parton: |
|
|
Csak a múlót
| Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő |
| dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben |
| békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban. |
| Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük |
| fénylőn villog az űr fagya. |
| fénylőn villog az űr fagya. |
Nézd, nézd gyönge szemeddel |
| tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel, |
| s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod |
| himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük, |
|
| ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót! |
| Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra, |
| messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött. |
| Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát, |
| tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét, |
| sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését, |
| szende szerelmét, vérszomját… |
| szende szerelmét, vérszomját… |
A ganaj-fia féreg |
| inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább |
| annál is, ki a halmos fellegek ormai élén |
| ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de |
| nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal |
| kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében. |
|
|
A magányról
| Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj; |
| a formák fölitták a színt, alszanak |
| a végük-nem-érő utak, míg közé- |
| jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy- |
| beteggé tüzelt város. – Ó, jobb, ha nem |
| vesződöl, pihensz csak fa-érzéktelen. |
|
| A végük-nem-érő utak! Hátukon |
| sugár-fényeket gyújt, s kavar szét a csönd, |
| sugár-fények úsznak tömény álmukon, |
| zilálják a lustán borongó közönyt. |
| Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk, |
| igyekvő szemed csapda torkába fut. |
|
| Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk, |
| nyugalmad koporsóba fektetheted: |
| az ágyadba is víni kell háborúd, |
| parázson csigázni szegény testedet – |
| hegyet döntsz elébük, vagy árkot hasítsz, |
| szökésükre hálót azért nem borítsz. |
|
| Sötéten botorkál a szív és remeg, |
| a zörgő, fagyos tájba vadként figyel. |
| Elégyúl a nap, láng-szegett fellegek |
| terítik be. – Ó, tőrbe jut, vagy kegyel- |
| mes öl várja? Aggódva kételkedik, |
| megébreszti, és veszti félelmeit. |
|
| A boltok berogynak, s a hulló vilá- |
| got omló romok földbe zúzzák-verik. |
| Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá? |
| A vágyak csak irtózva élesztgetik. |
| Ha szétfolyna bár boldog élők meleg |
| husában, hogy őrizze éber sereg. |
|
| Nehéz tűz a fájás, a vándor szemén |
| borúsan lobog, mint szülőház, ha ég – |
| Föléhajlik, elszáll a könnyű remény, |
| hüvös szél süvít, jég-eres lesz az ég – |
| a vándor riadtan tekintget körül: |
| kinyíló kehelyként borul rá az űr. |
|
|
Szabadulás
| Gyorsítja lépteit a nyár, korábban ébred a bagoly, |
|
árnyékos odva űzi, mint a talpat a parázs. |
|
Indázó, vézna dallamot növeszt a zengő hallgatás, |
| a hontalan homály a lomb csipkéin bujdokol. |
|
| Nyúlt-ívű csóva pántja leng a szótalan csúcsok között, |
|
a völgyek nyirkos útjait borzongás kergeti, |
|
kiáltás éled, száll a hang: nincs, aki sorsát mentheti: |
| a mell szorongó fészke vad sárkány-fiaktól sír, nyüzsög. |
|
| Érdes kövek csattognak és sikoltanak reménytelen, |
|
nem nő a zúgás, nem lohad, csak forr kegyetlenül. |
|
A hold derengő fénye, mint a víz, a töprengőre dül, |
| szelid csónakként ring odébb a megfárasztott értelem. |
|
| Nyitott tenyérre fekszik és megcsillan a kemény közöny, |
|
halott mocsár-szag hömpölyög a roncs mező felett, |
|
sudárló nyárfák tőre szúr a légbe: ó, nincs enyhület! |
| s a szél egy ág hegyére ül, tollászkodik szégyenkezőn. |
|
| Gidák s más ifjú állatok bohókás kedve nyugszik el |
|
az álmos út bóbiskoló, fehér hajlásain, |
|
a lassú tompulás mögül virág fakad, kibontja in- |
| gó szirmait, s a múlt felé halódó illatot terel. |
|
| Ágy, biztonság, meleg sarok, meghitt-világú, gyönge mécs, |
|
a védtelen befordul, és páncéljából kilép, |
|
a vágtató megtorpan: ím, szikrázva leng a semmiség, |
| és visszacsúszik, míg lehet, míg nem keríti görbe rács. |
|
| A hajnal éledő jelén dühödt bikák tipornak át, |
|
rikoltás fúr az ég felé, a táj tűzvészt nevel, |
|
király-sasok keringenek az áramlás erőivel, |
| a tolluk lángoló vörös, karmuk galamb húsába vág. |
|
| Kicsendülő ének bolyong a réteken, fodrozva hull |
|
a fűre, csapzott sír-helyét hullám-vonal diszí- |
|
ti, száll a fény, árad-terül, az üldözőket üldözi, |
| bősége homlokukra ég reszketve, mozdulatlanul. |
|
|
Dal
| Az évekkel-szálló nem védheti arcát, |
| pókhálót köt rá a lassúdad idő, |
| port fúj a szemébe, lisztet a hajába, |
| pilláira ólom-gyöngysort kötöget. |
| Az évekkel-szálló nem védheti arcát – |
| de a resten álló túljut a napok |
| s éjek fordulásán, fölhág az oromra, |
| zengő fények-árnyak csóvái közé. |
| Az évekkel-szálló nem védheti arcát, – |
| magasra-segítem mind, aki enyém: |
| tünde-ifjúságban villognak örökké, |
| dalolva hajóznak koporsójukon. |
|
A menekülő
| Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz. |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Folyékony éj hullám-verése csapkodja térded és fejed, |
| lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka. |
| Gyakran leülsz, s a földre bámulsz: bujócskázó utat kutatsz: |
| tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? |
| A fénybe, fénybe visszafutni! Lehúz a duzzadó sötét, |
| a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt bolyongsz vakon. |
| Kicsöppentél a gyermekkorból: hogyan, hogyan történhetett? |
| kicsöppentél az ifjúkorból: hogyan, hogyan történhetett? |
| a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt csetelsz-botolsz. |
| Él még a szomjúság szivedben: érzed szilaj marásait, |
| s nem enyhíted, csak elcsitítod: ígérettel csitítod el. |
| Csalod magad: egy másik út ez, végigfutod, mert így muszáj, |
| aztán a választott mezőre lépsz majd vidám-virágosan. |
| Ó, elfelejted, mennyi szép szó rekedt beléd örökre már, |
| miket vigyázva tartogattál, hogy egyszer elmondd boldogan. |
| Ó, elfelejted, mennyifélét akartál tenni, s rád-borult, |
| rád-alkonyult: becsukta kelyhét a szirmot-táró alkalom. |
| A benned ívelő sugár-bolt tojáshéjként rogyott be, és |
| a gyönge törmelék porában kincsed porát se lelheted. |
| Gyakran leülsz, s magadba bámulsz: utat kutatsz magad felé, |
| tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? – |
| Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek, |
| mint holt körül a gyertya-lángok – talán halott vagy már te is. |
| Nem fény e fény, csak ócska pótlék, mit a szokás gyújt, semmi több, |
| az egy-szövésű némaságban csöpp jajkiáltás itt meg ott. |
| De mégis: ez tiéd egészen, s ha büszkeségre éhezel, |
| szegénységedbe burkolózhatsz sajgó arany-palást helyett. |
| A térded egy irányba hajlik: az út is egy irányba visz, |
| miből kinőttél, dobd a tűzre, s vállald a rád-szabott ruhát. |
| A vissza-nem-jövőket öld meg, szerelmes testük hengerítsd |
| szived földjébe, nől belőlük örökzöld sírok domb-sora. |
| Gyászold el őket újra-újra, akár termő szüléidet, |
| de semmiképp ne várd, ne áhítsd – magadnak ártanál vele. |
| Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek, |
| örülj nekik, ha pislogók is, mint ékkövekre, úgy tekints. |
| Lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka, |
| s az éjszakának réme-árnya rád-élesíti késeit. |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz. |
|
Fogyó világ
| Földbe hullt, vagy nyom-felejtő légbe szállott, |
| váza van csak: bőre, húsa rég lemállott, |
|
csípős szél fúj rajta dallamot. – |
| Lábodat se tedd le, ó, minek kopogjon? |
| úgyis eltűnsz, mint a füst, – de hadd forogjon |
|
homlokodnál kedves csillagod. |
|
| Sárga és rogyott a fű, a fák kopottak, |
| hasztalan vesződtek; ím: alulmaradtak, |
|
megnyugodva várják sorsukat. |
| Ám a házak lankadatlan küzdenek még, |
| bőrükön pusztít a fény – belül hüvösség, |
|
vermek és homályba-vájt utak. |
|
| Hol keressek változatlan ízt e tájon, |
| lángragyúl-e lángom másik tiszta szájon? |
|
ne maradjak egymagam hibás. |
| Hogy terítsem szép palástom más nyakába: |
| tudja ő is, mit veszít, ha már hiába, |
|
óhatatlan lesz a pusztulás. |
|
| Jó sereg te, részesek, tanúk világa! |
| rögbe bújtál, ajkadat kukac lerágta: |
|
titkod együtt rothad el veled. |
| És a szó, mely sírt, morogva lázadott csak, |
| messze zúg már: holdat és napot babusgat, |
|
bátorítják öblös fellegek. |
|
| Gáncs-vető követ gurít az út elébem, |
| rácsot ejt a dárda-fényü ég fölébem, |
|
jobb, ha bölcsen meg se mozdulok – |
| csak magamba nézek, és szemem bogozza: |
| merre jár a vágy, ha néha visszahozza, |
|
merre nem szorul köré hurok. |
|
|
Emlék
| Láncaiból kiszakadt a halott, |
| kiszakadt testvérei láncaiból. |
| S jő, imbolyog, arca merengve ragyog, |
| köd füstölög ősz pillái alól. |
|
| Ím, újra erős, aki félt, akinek |
| lábára síkos kígyó tekerült, |
| vendége se már e világi hideg, |
| amely eddig a csontjai fészkein ült. |
|
| Megzendül a teste, kigyúl, bizsereg, |
| fürtjére szelid felhő gomolyul, |
| tenyerébe simulnak a messzi terek, |
| hűs homloka hajnali fénybe borul. |
|
|
A föld teremtése
| Kék habok hátán, zöld habok hátán, szürke habok hátán |
| hintázik Csám-Páz, az Úr; |
| habokon ringó kőszikla hátán |
| „Víz, víz, víz mindenütt, |
| jó volna teremteni földet!” |
|
| Habokat zúzó kőszikla hátán |
| így sóhajt búsan Égi Apánk: |
| „Egyetlen társam, testvérem sincsen, |
| kivel a dolgot meghányjam-vessem, |
| hol fogjak hozzá, nem is tudom.” |
|
| Így sóhajt Csám-Páz keserű szájjal, |
| s keserű szájjal a tengerbe köp. |
| erre úszkál, arra úszkál, |
| Kapja botját nagy haraggal, |
| hogy bizony majd szétveri. |
| Ráüt egyet: meg se rezdül, |
| csupa szőr a melle, háta, |
| s homlokából két zömökded |
|
| Nézi a Magános a mélyi szörnyet, |
| borzad tőle, de örvend is: |
|
| Sajtán szava Csám-Páz úrhoz: |
| „Testvért kívántál, társat kerestél, |
| világot akarsz teremteni, |
| nem volt, akivel meghányjad-vessed. |
| Testvért kívántál: itt vagyok én, |
| társat kerestél: itt vagyok én.” |
|
| „Testvéremül nem fogadlak, |
| munkatársul elfogadlak. – |
| Nosza, mindjárt lássunk hozzá, |
| szállj a tenger fenekére, |
| hogy a földet megteremtsük.” |
|
| üres kézzel fordul vissza, |
| Háborodva fúj és prüszköl, |
| csillog minden szőre szála, |
| laza tajték jön a száján, |
| „Másik társat végy magadhoz, |
| tűz csapott ki a fövenyből, |
| Másik társat végy magadhoz, |
| visszabújok én a hegybe.” |
|
| Apánk hallgat mosolyogva, |
| „Én vagyok az Ég Ura, mindenek ura én vagyok, |
| Ha az én nevemben indulsz, |
| bátran bújhatsz a homályba, |
| ha nevemben kérsz a tenger mélyes-mélyi fövenyéből, |
| nem csap rád belőle tűz.” |
|
| Próbál Sajtán harmadízben, |
| majd a szemcsés, szép fövenyt |
| kicsit hagy csak nyelve alján. |
| Nosza, Csám-Páz szórja, hinti |
| szerteszét a tenger színén, |
| szórja, hinti fáradatlan. |
| S ím, hová egy morzsa hull, |
| nőni kezd, terülni menten, |
| bőgve torpan, sírva hátrál, |
|
| De hogyan járt a Bozontos, |
|
| Hát, miként a tenger-szerte hullt föveny dagadt, dagadt, |
| úgy dagadt a nyelve alján az elorzott föveny is. |
| Már a két pofája duzzad gömbölyűbbre-gömbölyűbbre, |
| már a feje is nagyobb, és nagyobb lesz egyre-másra; |
| fúj, üvölt a fájdalomtul, |
| már a feje kicsi hegy lett, |
| fúj, üvölt a fájdalomtul, |
| ing a szörnyű súly alatt, |
| fúj, üvölt a fájdalomtul, |
| csontos öklét rágja, marja, |
| nyála ömlik, könnye ömlik, |
| hallja, s hagyja sírni-ríni, |
| hadd fizesse ronda bűnét, |
| végre aztán így kiált rá: |
| „Nosza, köpd ki, esztelen!” |
|
| nagyokat ökrend, köpi, hányja, |
| kő lesz, szikla, sivatag lesz, |
| Már a feje kicsi hegy lett, |
| megrepeszti könnyű bőrét, |
| zúgó völgyek, öblös árkok, |
|
| Nézi Apánk, s megsajdul a szíve: |
| Nézi, s így szól haragos hangon: |
| „Átkozott légy, engedetlen, |
| s mit én bölcsen megcsináltam, |
| hullj az örök tűzbe-lángba!” |
|
| Könyörgésre fogja a Borzas, |
| csókolja a lábát, térdét, |
| meg-megrándul szikla-válla, |
| De csak mozdul ám a tenger |
| gyöngy-szín habján örvény támad, |
| fényes párát lök az égre, |
| még hullámlik hosszú ívben, |
|
| Szomorú az Ég Ura, szomorú a Hatalmas, |
| fátylas szemmel pislog körül olykor, |
| jó volna, ha társa volna. |
| a Gonosz földúlta a földet, |
| egyedül van a dúlt földön: |
| jó volna, ha társa volna. |
|
| Sóhajt és így szól magához: |
| „Van már föld, ha dúlt is, |
|
| S Ange-Patäit megteremti, |
| megteremti az első asszonyt. |
| Habkőből faragja csontját, |
| hajnalpírból szabja bőrét, |
| szeme árnyék, foga gyöngy, |
| tetszik ám az első asszony, |
| – jó volna, ha társa volna – |
|
| Már boldog az Ég Ura, Csám-Páz, |
| mellette az első asszony, |
|
|
|