MÉLYRE ástalak magamban, mélyre nyúlt belém az élet, nem maradhattál meg épen. Hetyke lázam egyre-másra szőtte rád a hímet, éket, már kicsit sajnáltalak, hogy test szerint milyen fakó vagy. És kezem, mely tartva-tartott, meglazult: mehetsz, a hús-vér változó és gyatra-gyarló, és a kép tökéletes csak. – Mélyre nyúlt belém az élet, vert, becézett és a hús-vér változó és gyatra-gyarló: ó, a kép, a kép hová lett? – – Mint a jég a kályha mellett, – mint a hold a pirkadatban, – mint a nyelv hegyén az ostya, olvadott, s ma nincs sehol már, ó, de fáj, hogy nincs sehol már! – Asztal és szék és a többi tárgy, mihez csak egyszer értél, most megannyi bűvölőszer, mert a legjobb őr a holt: hű és komoly. Ha akkor én is meghalok, való szinekkel, nem nagyítva máig élnél bennem és nem kéne tompa füllel és hiába néző szemmel ezt a sok mogorva, más halottat keltegetnem. – Ó, tudom, ha újraéledsz, és a holt az élet fája lesz, olyan vigyázva mégsem bírlak eltakarni, hogy ne kelljen ismét nemsokára őreidhez visszajönnöm, s téged újra visszakérnem.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]