SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké. Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy; a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek; tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. – Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, és szemrehányó szavak fekete seregét bocsátanom utánad, mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom; mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. – Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül; mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok – mint ki gyermekek nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. – Azt hiszi ő, hogy elhagyott, – azt hiszed, hogy elhagytál engem, s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd. Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég, szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem. Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül, a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz, tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód, a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod. – Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, de nem lehetsz te hűtelen, – sokkal jobban szeretlek annál, s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]