DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed
dühödt-növésű rengeteg ellepi,
 
külön formáid szétfaragja
 
durva kezével a vad tolongás.
Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz,
az eljövendőt már siratod: fagyos
 
szellők legyintik gyönge szíved,
 
mint kora-ősz a szelid virágot. –
Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem,
szerelmem égő jelt alakít föléd:
 
mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én
 
látni fogom tüneményes arcod.
S szólítalak majd régi neved szerint,
s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,
 
s mint csillagot mély nyári éjen
 
fölmutat újra a földnek, égnek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]