ŐSZ lépeget a lombokon, talpa vörhenyes sár, agyag, a boldog zöldre ráragad, – föld felé hull a homlokom – Hozzád szeretnék menni most, jaj, elrontottuk! nem lehet, nem volna most már enyhület, pedig meglásd: kifoszt, kifoszt így minket az idő. – Ha ostorát emelte ránk a rossz világ, mért nem öleltük reszkető testünket egybe? ó miért bántottuk egymást még mi is? Kimondom a nevedben is: botlott, kitért órák ezek, jobban szeretnéd, tudom, ha ujjadat csókolgatnám, s térítgethetnéd fejem öledből (fojtogat a sírás), ó, én is jobban szeretném, hidd el nekem, ha kedves-pajzánul etetnél, s ál-mérgesen meghúzkodnád a hajamat. – Az utca párokkal teli, együgyű áhitat az arcukon; ó együgyűek! ó mesebeli bölcseknél bölcsebb emberek! lám, lám, két ostoba távol remeg, fázik egymástól. – Nagy, csunya lábával lépeget az ősz; hideglelős félelemtől borzong a kert. – Figyeld, amit most mondok: meghalunk, előbb vagy utóbb meghalunk, és deszkák közé zárnak el, szűk lesz a hely, de mindegy lesz nekünk, mert többé úgysem mozdulunk, s ha egymás mellett pihenünk, akkor sem lehet akkora akaratunk soha, hogy érintsük egymás kezét, ha félujjnyira van akár. – Jön párra pár, jön kínra kín: halld ki sírásom halk neszét, halld meg ezeknek a soroknak csukló gyászsípjain jajongani a lelkemet! – A csillagok már hunyorognak, nagyon ideges szél remeg, habos buborékja a holdnak a fák fölé lebeg.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]