FUSS vele, idő, fuss vele, fuss vele visszafele! Habzsoljon össze friss kezed mindent, amit rámszeretett, se testemen, se lelkemen nyoma többé ne legyen! – Bűvölöm magam: ő nem él, de mint a szél, porcikáim mélyeiből zúdulva kitör, s van százszor inkább, mint amikor valóban volt még. – Száll a por, ha fölverik, lustán lebeg, fáradtan visszahull, belep mindent. – Ó, fújj rám, jó idő, fújd ki belőlem széditő kínoktól fölvert emlékeit! mert visszahullva ellepik szemem, fülem, szivem, és újra nem lesz senkisem, akit látok, hallok, érezek, csak ő, csak ő. – Mint rezgőnyárfalevél, rezeg a belsőm. Hűs nyugalom, tőlem mindig riadó, áldott hatalom, települj rám végre, mint izgága folyók tükrére a jég, mint tarka golyók, szertegurultak örökre, ó, szertegurultak örökre az álmok, az őt hazudók!

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]