Tél felé

Vigyázva néztelek, régi, régi lányok,
 
mint a képet;
eljöttetek mégis: hasztalan nőtt árok
 
s gát elétek.
Belőlem jöttetek, ködnevelő múltam
 
csupa-köd-lett
mélyéből, mert elföd, elnyel a múlt gyorsan,
 
de nem öl meg.
Hoztátok tétova vonalak újságát,
 
frisseségét
s gyenge változását – már-már üres rámák
 
betelését.
– A hézagos lombok között átszúró nap
 
kilyuggatta
a vékony árnyékot. Tele-gyerek csónak
 
ment, ugatta
játszani kívánó vén kutyánk. Feküdtünk
 
fent a parton,
haldokoló fűben. Sűrűdött felettünk
 
már az alkony,
őszközeli alkony: reszkető és bágyadt. –
 
Vége, – hallom,
hallom-e ugatni mégegyszer kutyánkat
 
fent a parton
vagy akárhol másutt? – Csak tán a szivemben
 
messze, messze,
indás események bogába keverten. –
 
Ó, szeresse,
ápoló kezetek szeresse a sorsom,
 
tegyetek le,
fektessetek vissza a zöld fűre! arcom
 
kezetekre
rászorítom, hogy míg röpülünk a télbe
 
frissen, épen,
ne lássam, mint hull a piros élet térdre
 
gyilkos szélben.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]