Mecseki séta

Földomborul és elsüllyed a táj, amint az út hulláma ringat. Hegyi szél hínárja akasztja egyszerre lépő lábainkat. Apád, anyád és minden szeretőd köd most és semmi néked, kedves, és én vagyok csak a valóság: hadd szóljak szépen a szivedhez. Százezerévek zúgó mélyein, lám, úgy forgott a múlt miértünk, hogy sírokon, bölcsőkön által szerencsésen egymáshoz értünk. Örüljünk, ríjjunk, mint a gyermekek, mert, ó, be másképp is lehetne: kis késéssel vagy sietéssel nem révedhetnék a szemedbe. Hozzád és hozzám tartó szálakat kévényit font ott lent az élet. Mögénk zuhant a messzi bárdja: mi magunké, s a föld miénk lett. Mégis: szellőként libben az idő, és ujjainkat szétbogozza, és visszasodor menthetetlen régi szürkéknek jóba-rosszba. – Hozzád és hozzám tartó szálakat kévényit font ott lent az élet, nem futhatunk el: öncsalások csupán a gyors feledkezések. Apád, anyád és minden szeretőd köd most, és nálam mégis többek, mert néha minden foghatónál nagyobb ereje van a ködnek. – Földomborul és elsüllyed a táj, amint az út hulláma ringat. Hegyi szél hínárja akasztja egyszerre lépő lábainkat. És már tudom, hogy nem is mi vagyunk, csak énünk egy-egy kósza része, mely hasztalan szabadkozással szédül megint a csonk-egészbe.