Levél

A kék üveg fejünk fölött
széttört: valami rengeteg
ököl zuhant rá. Semmiség
ásít helyén, a sok cserép
a szélbe hullt, most ott kering,
s karcolja arcunk élesen.
Az embereknek nincs nyakuk,
a sok lovacska fondoran
gőzöl, minthogyha mondaná:
ha már köd van, legyen nagyobb,
s játsszunk bújócskát benne! A
bokrok, mint robbanás után
kővémeredt bombák: szedett
águk szörnyűen szúr bele
a légbe. És a fák, a fák!
zörgő csontvázként állanak
egy nagy-nagy anatómián. –
Felétek, ott az agg Duna
partján, még barbárabb a tél.
Ilonka, gyenge arcodat
úgy óvnám s gyenge testedet!
Magam helyett e versemet
küldöm mint sálat és subát
s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor,
pajkos szemekkel nézz a már
valahol mégis rejtező,
győztes seregét szervező
tavasz felé…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]