Évforduló

Tizenöt éve annak is már, – az édes földbe elvegyültél, csak villogó, szép csontjaidnál gyengült a romlás. Furcsa tündér! – tizenöt éve annak is már – a sűrű földbe elmerültél. Bátyám voltál a lebke létben, – megálltál, és megvártál engem, s lám, útjaidon végigértem, s csalóan eléd-öregedtem, – bátyám voltál a lebke létben, és íme, már a bátyád lettem. Mégis: csillagként állsz fölöttem és égi boltként mindörökre, erőd, varázsod nem-törötten felköltözött fényes körökbe. – Mégis: csillagként állsz fölöttem, s vezetsz a hömpölygő ködökbe. Lehet lengő, fehér szakállam, mindig csodálom barna állad, – s ha majd a süllyesztő halálban egy messzi tájon megtalállak, – lehet lengő, fehér szakállam – mint hű öcséd, szívemre zárlak.