Karácsonyfa-díszítés

Tíz gyermekedből egymagam maradtam:   kettőt befalt a föld, hetet a sűrű távol. Változatlan hangjával a karácsony ránkköszönt; nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? – tele a szívünk, s mással van tele. Ezüstpapiros cukrok a kezemben,   díszítgetem a fát, úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem – mozgásom egyre lassúbb, tétovább: a régi hit nincs, új sincs még helyén, meghalt a gyermek, s nem nyughat szegény. Kínok térképét hordja édes arcod,   nézlek: segítsz nekem. Szorgalmad hány nehéz éven kitartott: erőssé tett a buzgó szerelem, – díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed bús életedben mindig díszitett. Díszítsd a fát és díszítsd a világot,   díszítsd világomat, s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod – elémidézi most az áhitat –, tudom a törvényt: nem lehetsz örök, s csak ő segithet majd, ha szürkülök. Ezüstpapiros cukrok a kezemben,   karácsonyeste van, úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem: de csúf s de szép, hogy áltatom magam, s de szomorú, hogy mégse sikerül: álmos üresség bélel s fog körül. Ki férfi lett, azt nem teheti többé   gyermekké anyaöl, de gyermekké teheti mindörökké egy jó szerelem, mely rátündököl, – ó most érzem csak, mit vesztettem el, ó most tudom csak igazán, mi kell. Ezüstpapiros cukrok a kezemben,   karácsonyeste van, – míg nem nyugszom e boldog szerelemben, ha százszor is karácsony: hasztalan, s bár minden díszt magamra aggatok, kietlen-szürke és kopár vagyok.