A gyermekemhez

Megöllek, akármerre vagy, bennem s minden nőben megöllek téged, ki a hinta egyik felén oly könnyen állsz, hogy a toll-könnyű esetlegességnek kell csak ráhullnia a másik felére, hogy létre kelj. Megöllek, akárhol vagy is, megöllek a tagadás őszinte s meg nem fellebbezhető akaratával, amely úgy lopódzik utánad, mint a gyilkoló gáz a békésen alvók szívére. Én gyermekem, gömbölyű és meleg karú gyermekem, szám és fejem helyett szigorúan és kegyetlenül kényszerítelek, hogy a semmit öleld meg gömbölyű és meleg karoddal – vagy inkább köd-karoddal, mely veled együtt arra lesz kárhoztatva, hogy a nemlét küszöbén túl végezze el a születés és a halál nagy dolgait. Megöllek, mert még-köd-szívedben, tudom, te ugyanezt tervezed ellenem, mint minden gyermek, ki kétes örömök fejében apjának mellére tipor. Én szolga nem leszek, mosolygó, bárgyú szolga, ki annyira hű és együgyű, hogy ura ütlegein is örül. Millió gyűjtő, nevelő év és millió ős munkája hozott eddig, piramis csúcsa vagyok, kiben értelmet nyer a rengeteg halott kő, nem akarom, hogy folytatódjam, hogy beálljak a szolgák seregébe, azt akarom, hogy ami eddig történt, mind értem történt légyen, hogy ne legyen közeg közöttem és a végtelen között, ami következik utánam.