Szerenád a szomszédban

Már világosodott az éjjel,
mint a tintám, ha fogy, s felöntöm.
Szerenádhangok kúsztak széjjel
a kásás légben; lent a földön
sündisznó futott; víg madárdal
vitatkozott a szürkeséggel.
Füllel látható füst a hang: szét-
olvad és vége, mint a habcsók
a szájban, s másként hagyja ízét
mindünkben. Ó dallamra tett szók!
ó szerenád! – nekem riasztás,
valakinek becézés, szentség.
Hordozom én is, ami rámhullt
kéretlenül, mint ő is hordja.
Részes lettem egy láthatatlan
osztozkodásban, és nem tudja
az egyedüli úr – mert ő úr,
én meg kis koncos akaratlan.
Véletlenül kapott élmények
töltik a lelkünk tűrt teherrel,
mert nagy udvara van a létnek,
és kicsiny helyen él az ember –
szép a külön világ – hiába:
összenőtt ikrek, akik élnek. –
Le lehet kaparni a képet,
a hanglemezt meg összetörni,
de a nyomok nélkül történtet
hogyan lehet nem-volttá tenni?
az orzott, drága szerenádot
visszaadnom, mint nem enyémet?
Meg kell nyugodnunk, s meghajolnunk:
nem lehetünk páratlan-mások,
egyetlenek, míg itt bolyongunk
a föld színén, a más hatások
akkor pattannak csak le rólunk,
ha majd a hűs gödörbe omlunk.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]