Ijessz rám!

Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga, és szürke a világ: beleesett a sárba. Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem, mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben. Most nincs tragédia, és komédia sincsen, mert mérték nélküli s határozatlan minden, és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék, és nem tudom, mi ez: a lét-e vagy a nemlét. Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! – a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás, a múzeumba tett szerszám herélti sorsa, ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa. Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen mámort, futást, imát nem kell magamra vennem: mint vak szeme előtt hiába integetnek, hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg. Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek: ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg, ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek – élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!