A halott leány

 

I

Margitka volt. Tizenhat évet
élt. Most halott: verembe lépett. –
Nem láttam én, egyszer se láttam,
mégis ma búm miatta éledt.
Testét, amelyre egyre többen
éheztek, éhesen, dühödt
férgek kaján étvágya falja.
– Sírjak? mit ér? – már menthetetlen.
Vénebbre nőtt töppedt anyóknál,
zsengébbre vált zöld csecsszopóknál,
idő felett időtlen űrben
leng ő, ki nincs, nem lesz, ki volt már.
Több évemet dugnám, ha tudnám,
élő valóm térden tagadnám,
érdemtelen dicsért gyerekként
szégyenkezem, s így menteget szám:
„Margitka, agg s kölyök, ki nem vagy,
lásd, életünk kigyúl s kihamvad,
felsőbb parancs születni, halni,
felsőbb parancs, szabódni nem hagy.
Még élek én, nem én kivánom,
túl szállsz te már síron, halálon.
Tudom, szegény, nem így akartad.
– Hosszabb időm néked ne fájjon.
Kurtább időd úgyis komorló
sok gond nekem, lelkemre omló,
pár évemért magos kamattal
békítelek, hamar koporsó.”
 

II

Sajnálhatod, sirathatod,
ő az igazi úr: halott.
Minden rend fölbomolhatik,
meg nem zavarja álmait.
Adhatsz rá szép selyemruhát,
ujjára is gyűrűk sorát,
vagy bőréig kopaszthatod,
sőt bőrét is lenyúzhatod.
Aranyat csörgethetsz, pucér
legényt mellé dönthetsz: mit ér?
Nyugalma megkövült: magos
voltához nincs hasonlatos.
Csukott szemével égre néz,
nem bántja többé ébredés.
– A Mindenség, mint kis cseléd,
lehajtja lábához fejét.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]