Alkonyat a város-szélről
Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos |
tetőkön szalad, száll, s a józan tetők |
kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most |
a város, mely ott ég a hegy-láb előtt, |
a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény, |
fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg |
– finom pír az arcon. Tovább száll a fény, |
a mély ég szinén még kicsit tetszeleg, |
s tovább száll megint, és a mély elnyeli. – |
A tárgyak homályos szivéből kilép |
a fátylas sötétség. Siet, s meglepi |
a földet; csomókban lapul szerteszét, |
csorog mint a víz és pocsétákban áll |
a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold |
elindul hüs útján, fehér, nagy madár, |
elindul hüs útján a vak fák alól. |
|
|