A híd panasza

Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,   fekete ereimben keserűség kerengett,   alattam a folyó beteg-sárgán derengett, szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni. Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,   soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:   nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok, lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle. Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,   ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,   cinkosának fogott a kárörvendő élet, és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg. S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,   mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,   felém lengett az ív, és durva testem zengett, bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében. És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,   mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,   ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam. De rontó vihar támadt, és felibe szakított újra,   esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;   bolond játéka, én, egy önkényes, nagy úrnak! gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja. Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,   mintsem az űrbe lógni, és oktalan remélni,   jobb volna a puha iszapba halni térni, hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.