Szólalj meg bennem!

Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz, nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,   nem törődsz velem, Istenem, sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant   bomba aluvó vízek mélyein.   Tornyosodik a bűn a szivemen, és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,   normáim elmentek veled, nincs már külön a sáros és a tiszta –,   elkeveredtek bús hiányodon.   Szorongok, mint vihar előtt a föld: lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,   minden dörgésnél rémesebb, ijesztőbb minden cifra átkozásnál,   – a halott anyák hallgatnak csak így.   Szólalj meg bennem, régen-hallgató! mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,   törődjél velem, Istenem! mindegy: veréssel vagy simogatással,   csak érezzem, hogy van hozzám közöd.