A híd panasza

1938–1943

Szólalj meg bennem!

Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,

nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,

nem törődsz velem, Istenem,

sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant

bomba aluvó vízek mélyein.

Tornyosodik a bűn a szivemen,

és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,

normáim elmentek veled,

nincs már külön a sáros és a tiszta –,

elkeveredtek bús hiányodon.

Szorongok, mint vihar előtt a föld:

lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,

minden dörgésnél rémesebb,

ijesztőbb minden cifra átkozásnál,

– a halott anyák hallgatnak csak így.

Szólalj meg bennem, régen-hallgató!

mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,

törődjél velem, Istenem!

mindegy: veréssel vagy simogatással,

csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

Csöndes lázadás

A lazuló földet a nap fényes

kardjával vered,

síkos felhők akadnak a kényes

fák csúcsaiba.

Díszes Isten, nagy a te hatalmad,

pihe-lelkemet

ujjongások, bánatok, unalmak

szájával fujod.

Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:

lobogó tetők

kendőivel integetsz a távol

párái mögül.

Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:

a tiéd a kedv,

a tiéd a kín, s az unalomnál

te ásítsz nagyot.

Élek eztán mint a gép, s mogorva

közöny áradó

folyamain pálcaként forogva

csak hagyom magam.

Nem segítlek szolga-szorgalommal,

hiszen ellenem,

magam ellen tennék, és magammal

lennék oktalan.

Csönddel zúgom: terveid kohója

többé nem nyel el:

voltomat a bársony semmi ója,

mint a holtakét.

A híd panasza

Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,

fekete ereimben keserűség kerengett,

alattam a folyó beteg-sárgán derengett,

szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,

soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:

nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,

lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.

Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,

ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,

cinkosának fogott a kárörvendő élet,

és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.

S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,

mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,

felém lengett az ív, és durva testem zengett,

bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.

És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,

mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,

ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság

hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.

De rontó vihar támadt, és felibe szakított újra,

esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;

bolond játéka, én, egy önkényes, nagy úrnak!

gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.

Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,

mintsem az űrbe lógni, és oktalan remélni,

jobb volna a puha iszapba halni térni,

hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.

Csalás ellen

Meleg tenyerek ízét hordtad

a szíveden. Ó gyáva, gyáva!

Tudtad, hogy önmagad csalod csak,

s hiába tudtad, mégse hitted.

Látod, minthogyha őszi éjben

meztelenül a kertben állnál:

dideregsz. Hűs harmat vizében

ázott virágok borzongatnak.

Ha most egyszerre megölelne

sok szeretőd, kis törpe tested

dús karjaik közt elmerülne,

és irigyelne, aki látna. –

S, ó, nincsen nálad senki árvább!

te olaj vagy, mindenki más víz,

hát rántsd le már az álnok lárvát,

nézd meg magad, és értsd meg végre:

embernek jöttél, egyetlennek,

páratlannak és társtalannak,

embernek jöttél, jaj, embernek!

ez az igazság, nincs menekvés.

Tanács

Vigyázz! már egyre többen látnak,

fosztják, rabolják lényedet,

prédája lettél a világnak,

gyámoltalan beteg:

magadat óvni nincs erőd,

megnyíltál, mint királyi ház

a csőcselék előtt.

Jöttél anyád rejtő öléből –

tündöklő, végtelen habok

előringattak a sötétből,

– oltalma elhagyott.

Hogy csábított a vaksi fény! –

Magad kárára, te bolond,

mért voltál oly serény?

Ha egyszer a piacra vágytál,

most undorodjál, bújj, remegj,

ölts álruhát és álruhánál

tévesztőbb lepleket,

határaid mint várfalak,

komor gőggel kerítsenek,

s bőrödnél álljanak!

Jusson eszedbe: meg kell halnod,

boldog sötétbe hullanod,

egész-magaddal hullj és halj ott,

mint példás-szép halott,

ne összevissza-feledés

kényére bízd a sorsodat,

rejtőzz el, légy merész!

Magános fa

Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,

társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,

állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim

gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:

láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.

Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,

hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,

kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,

egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,

s a domb mögül jönnek felém az emberek.

Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –

ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,

de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,

s titok marad a volt-titok halálomig.

Alkonyat a város-szélről

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos

tetőkön szalad, száll, s a józan tetők

kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most

a város, mely ott ég a hegy-láb előtt,

a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,

fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg

– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,

a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,

s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –

A tárgyak homályos szivéből kilép

a fátylas sötétség. Siet, s meglepi

a földet; csomókban lapul szerteszét,

csorog mint a víz és pocsétákban áll

a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold

elindul hüs útján, fehér, nagy madár,

elindul hüs útján a vak fák alól.

Őszi kérdés

Megtágul ismét a tömött

világ. Ágbogaik között

egyre nagyobb darabokban

őrzik a fák az eget.

A végtelenből jő a szél,

szárnyán madár és holt levél,

messze röpülnek a széllel –

lankad a nyári verő.

Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,

vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –

szürke ború a szivedben,

hallgatod énekeit.

Volt egyszer pártod és hadad,

most itt tűnődöl egymagad –

ó, nem elég, ha szeretnek,

hogy te szeress, az a fő

Sötét-hajú, mi lesz veled,

ha majd az ősz benned temet,

benned alél el az élet,

száll a levél, a madár?

December

Tél van, meztelen ág-bogak

kúszálják a kerek holdat; a rettegő

földön félve kisér rideg

árnyékom. Valahol bárcsak akadna meg!

Mért juttatja eszembe, hogy

senkim sincs, egyedül járom az életet,

mért juttatja eszembe, hogy

nincs jól így, valamit kellene tenni már.

Vígan tartja elém meleg

karját néhol a fény, átnyul az ablakon. –

Ó, én nem mehetek be: más

nyugszik székemen és más gyüri ágyamat.

Szél ingatja a fák fejét,

rebbenten riadoz, fut föl-alá az árny,

mint a bánat a szívemen:

rebbenten riadoz, s jaj, soha nem hagy el.

Tájkép

Ágbogak közéből

már egészen kiszorult az ég,

teltek és tömöttek

a remegő, szálas jegenyék.

Árnyék-foltok írják,

mintázzák a szelid-zöld füvet,

lábamhoz simítják

a virágok kislány-fejüket.

Sulykolófa-ritmust

ringat által a Dunán a szél,

változó-két hangon

messze szálló repülő zenél.

Fürge cinke siklik

keresztül a sűrű lombokon,

tarka cserrenése

lengő szalag fákon, bokrokon.

Falusi reggel, vasárnap

Réce szalad, a levágott csibe

bele csőrében, a baromfinép

erős zajgással kergeti, öreg

tyúk ugrik mellé, s kapja el felét.

Vigyázok, hogy ne piszkíthassa be

ruhám a kutya: ő ma is szeret,

s rám-rámugrál: kutya-naptár szerint

nincsenek pirosbetűs ünnepek.

A borbély előtt emberek. Sötét

arcuk tüskésen borotvára vár:

politizálnak, mesét mondanak,

szídják a jegyzőt, s hogy rossz volt a nyár.

Nyílt tündérrózsa, számtalan szinű

úszik a Dunán: lányok csapatát

viszi egy csónak, pont tíz órakor

kezdődik a nagymise odaát.

A halott leány

I

Margitka volt. Tizenhat évet

élt. Most halott: verembe lépett. –

Nem láttam én, egyszer se láttam,

mégis ma búm miatta éledt.

Testét, amelyre egyre többen

éheztek, éhesen, dühödt

férgek kaján étvágya falja.

– Sírjak? mit ér? – már menthetetlen.

Vénebbre nőtt töppedt anyóknál,

zsengébbre vált zöld csecsszopóknál,

idő felett időtlen űrben

leng ő, ki nincs, nem lesz, ki volt már.

Több évemet dugnám, ha tudnám,

élő valóm térden tagadnám,

érdemtelen dicsért gyerekként

szégyenkezem, s így menteget szám:

„Margitka, agg s kölyök, ki nem vagy,

lásd, életünk kigyúl s kihamvad,

felsőbb parancs születni, halni,

felsőbb parancs, szabódni nem hagy.

Még élek én, nem én kivánom,

túl szállsz te már síron, halálon.

Tudom, szegény, nem így akartad.

– Hosszabb időm néked ne fájjon.

Kurtább időd úgyis komorló

sok gond nekem, lelkemre omló,

pár évemért magos kamattal

békítelek, hamar koporsó.”

II

Sajnálhatod, sirathatod,

ő az igazi úr: halott.

Minden rend fölbomolhatik,

meg nem zavarja álmait.

Adhatsz rá szép selyemruhát,

ujjára is gyűrűk sorát,

vagy bőréig kopaszthatod,

sőt bőrét is lenyúzhatod.

Aranyat csörgethetsz, pucér

legényt mellé dönthetsz: mit ér?

Nyugalma megkövült: magos

voltához nincs hasonlatos.

Csukott szemével égre néz,

nem bántja többé ébredés.

– A Mindenség, mint kis cseléd,

lehajtja lábához fejét.

Carmen lugubre

A nevét mondom, és a halált mondom,

és nem hiszem el, nem hiszem.

És újra hallom köhögését

a visszhangos, mély semmiben.

Tizennégyéves volt és félkegyelmű,

és pösze is volt még szegény,

szegény Kati! – riadó bánat

ijedezett a két szemén.

Most lefeküdt, a hátára feküdt le,

mint vágya olykor súgta már,

aszott testére vőlegényként

reáfeszült a rossz halál. –

Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek

ölén hagytátok hamvatok,

félelmes nászéjszaka volt ez:

a halál alatt egy halott.

Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,

és szűz maradt a nász után,

mégis fogant zsengécske méhe:

enyészet és örök hiány

támadt belőle, s óriásra sarjadt,

s falánkul anyját falta fel.

– Fülem körül hűs, tiszta hangon

a más-útú rend énekel. –

A nevét mondom, és a halált mondom,

és nem hiszem el, nem hiszem.

És újra hallom köhögését

a visszhangos, mély semmiben.

Ijessz rám!

Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,

és szürke a világ: beleesett a sárba.

Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,

mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.

Most nincs tragédia, és komédia sincsen,

mert mérték nélküli s határozatlan minden,

és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,

és nem tudom, mi ez: a lét-e vagy a nemlét.

Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –

a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,

a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,

ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.

Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen

mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:

mint vak szeme előtt hiába integetnek,

hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.

Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:

ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,

ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –

élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!

Szerenád a szomszédban

Már világosodott az éjjel,

mint a tintám, ha fogy, s felöntöm.

Szerenádhangok kúsztak széjjel

a kásás légben; lent a földön

sündisznó futott; víg madárdal

vitatkozott a szürkeséggel.

Füllel látható füst a hang: szét-

olvad és vége, mint a habcsók

a szájban, s másként hagyja ízét

mindünkben. Ó dallamra tett szók!

ó szerenád! – nekem riasztás,

valakinek becézés, szentség.

Hordozom én is, ami rámhullt

kéretlenül, mint ő is hordja.

Részes lettem egy láthatatlan

osztozkodásban, és nem tudja

az egyedüli úr – mert ő úr,

én meg kis koncos akaratlan.

Véletlenül kapott élmények

töltik a lelkünk tűrt teherrel,

mert nagy udvara van a létnek,

és kicsiny helyen él az ember –

szép a külön világ – hiába:

összenőtt ikrek, akik élnek. –

Le lehet kaparni a képet,

a hanglemezt meg összetörni,

de a nyomok nélkül történtet

hogyan lehet nem-volttá tenni?

az orzott, drága szerenádot

visszaadnom, mint nem enyémet?

Meg kell nyugodnunk, s meghajolnunk:

nem lehetünk páratlan-mások,

egyetlenek, míg itt bolyongunk

a föld színén, a más hatások

akkor pattannak csak le rólunk,

ha majd a hűs gödörbe omlunk.

Öregasszony

Milyen íze van nyelveden a szélnek,

te öregasszony,

s a napsugárnak a szemedben?

Nyilván nagy messzeségek öble bennük,

s ha lábod alól elfogy majd az út,

lakójukká leszel.

Nyár van még, de már nem az érlelő,

hanem a termő nyár ez,

a meleg fullaszt, és mellünkre ül;

valahol, valahol,

borús kertek ágbogai között

már lefelé botlik egy-egy levél,

s tudja a fa: jelez az ősz.

Te öregasszony,

kis öregasszony,

léted kinyílt a végtelen felé.

Csömör

Szólni sem érdemes, és moccanni sem érdemes;

játék a kisded és üres léggömb a nagy,

a zöld a lombokon csaló festék s a lomb csinált,

vásári rossz sípon trilláz a sok madár.

Napban fényeskedő, fehér utcák, ne bántsatok!

bontatlan tiszta kék, hűs ég, ne nyomj agyon!

civódó szél, csitulj! félek, mint aki haldokol, –

már tervben összedől a karcsú épület.

Itt nem maradhatok, és máshová se futhatok,

fölálló rajzszögek födnek minden helyet,

és önmagamban is vad zendülés lármája zúg –

aludni volna jó, s az álom elkerül.

Öledbe rejts, anyám! látod, ki hősen otthagyott,

most tudja: nincs egyéb erősség kívüled.

Öledbe rejts, anyám! a sírba lépni nem merek –

a szebb nemlét terül szülő öledbe rám.

A gyermekemhez

Megöllek, akármerre vagy,

bennem s minden nőben megöllek

téged, ki a hinta egyik felén oly könnyen állsz,

hogy a toll-könnyű esetlegességnek

kell csak ráhullnia a másik felére, hogy létre kelj.

Megöllek, akárhol vagy is,

megöllek a tagadás őszinte s meg nem fellebbezhető

akaratával, amely úgy lopódzik

utánad, mint a gyilkoló gáz

a békésen alvók szívére.

Én gyermekem,

gömbölyű és meleg karú gyermekem,

szám és fejem helyett

szigorúan és kegyetlenül kényszerítelek,

hogy a semmit öleld meg

gömbölyű és meleg karoddal

– vagy inkább köd-karoddal, mely veled együtt

arra lesz kárhoztatva, hogy a nemlét

küszöbén túl végezze el a születés

és a halál nagy dolgait.

Megöllek, mert még-köd-szívedben,

tudom, te ugyanezt tervezed ellenem,

mint minden gyermek,

ki kétes örömök fejében

apjának mellére tipor.

Én szolga nem leszek,

mosolygó, bárgyú szolga, ki annyira hű és együgyű,

hogy ura ütlegein is örül.

Millió gyűjtő, nevelő év és millió ős munkája hozott eddig,

piramis csúcsa vagyok, kiben értelmet nyer a rengeteg halott kő,

nem akarom, hogy folytatódjam,

hogy beálljak a szolgák seregébe,

azt akarom,

hogy ami eddig történt,

mind értem történt légyen,

hogy ne legyen közeg

közöttem és a végtelen között, ami következik utánam.

Karácsonyfa-díszítés

Tíz gyermekedből egymagam maradtam:

kettőt befalt a föld,

hetet a sűrű távol. Változatlan

hangjával a karácsony ránkköszönt;

nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –

tele a szívünk, s mással van tele.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,

díszítgetem a fát,

úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem –

mozgásom egyre lassúbb, tétovább:

a régi hit nincs, új sincs még helyén,

meghalt a gyermek, s nem nyughat szegény.

Kínok térképét hordja édes arcod,

nézlek: segítsz nekem.

Szorgalmad hány nehéz éven kitartott:

erőssé tett a buzgó szerelem, –

díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed

bús életedben mindig díszitett.

Díszítsd a fát és díszítsd a világot,

díszítsd világomat,

s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod

– elémidézi most az áhitat –,

tudom a törvényt: nem lehetsz örök,

s csak ő segithet majd, ha szürkülök.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,

karácsonyeste van,

úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem:

de csúf s de szép, hogy áltatom magam,

s de szomorú, hogy mégse sikerül:

álmos üresség bélel s fog körül.

Ki férfi lett, azt nem teheti többé

gyermekké anyaöl,

de gyermekké teheti mindörökké

egy jó szerelem, mely rátündököl, –

ó most érzem csak, mit vesztettem el,

ó most tudom csak igazán, mi kell.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,

karácsonyeste van, –

míg nem nyugszom e boldog szerelemben,

ha százszor is karácsony: hasztalan,

s bár minden díszt magamra aggatok,

kietlen-szürke és kopár vagyok.

Késő kérés apámhoz

Hanyattfekszel; a melleden

összekulcsolt két kezedről lemállott

a gyönge hús. Könnyen-síró,

apró szemednek nyoma sincsen.

Tudom, tudom,

hiszen tizennégy éve már. –

Bennem azóta hódító erők

bő-terebélyű fája nőtt,

harcoltam a sírásó-emberek

gonosz hadával, s győztem.

Téged szelid víz, gyámoltalan férgek

roncsoltak el, szegény apám!

Most minden erőm hiúsulva,

elmetszve minden ifjú izmom,

s itt állok valakivel

égnek tárt arcod előtt.

Ugye látod?

Fehér, fészek-szívű leány.

Ő az, tudod, kivel reméltem

neked magot támasztani,

de szorgos, ügyes élők

gyorsan helyemre álltak.

Ugye hallod

elvetélt unokáid zokogását?

Élőnél lehet tehetősebb élő,

de halottnál nem.

Én csont-apám,

te mozdulatlan,

segíts a mozgók ellen!

Most visszabújok hozzád,

mint az öledbe bújtam,

amikor még együtt aludtunk.

Meredj a merénylők elé,

ellenkezésük törd meg,

nézz minket össze holt szemeddel,

ne szakadhassunk széjjel,

tetteiden az állandóság

bélyege: védj meg minket!

Szegény apám,

te óriási,

én csont-apám,

te győzhetetlen,

mutasd meg, hogy az apám voltál!

Évforduló

Tizenöt éve annak is már, –

az édes földbe elvegyültél,

csak villogó, szép csontjaidnál

gyengült a romlás. Furcsa tündér!

– tizenöt éve annak is már –

a sűrű földbe elmerültél.

Bátyám voltál a lebke létben, –

megálltál, és megvártál engem,

s lám, útjaidon végigértem,

s csalóan eléd-öregedtem,

– bátyám voltál a lebke létben,

és íme, már a bátyád lettem.

Mégis: csillagként állsz fölöttem

és égi boltként mindörökre,

erőd, varázsod nem-törötten

felköltözött fényes körökbe.

– Mégis: csillagként állsz fölöttem,

s vezetsz a hömpölygő ködökbe.

Lehet lengő, fehér szakállam,

mindig csodálom barna állad, –

s ha majd a süllyesztő halálban

egy messzi tájon megtalállak,

– lehet lengő, fehér szakállam –

mint hű öcséd, szívemre zárlak.

Sötét lesz

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,

a vaksötétben tompán ing az ágyam.

Fölébredtem, a testem, ez a rossz gép

fölébresztett; a zendülő magányban

alattomos hatalmak rontanak rám,

Védjem magam? ki ellen? ó ha tudnám!

Vak gálya úszom parttalan folyókon,

távol az élet, énfelém fonákját

mutatja csak. Zavartan forgolódom:

hogyan is történt? Aggodalmak rágják

húsom, – milyen bűvölt vidékre estem?

Fáradt lázakban fürdik béna testem.

Élek, még táplál szívem buzgó kútja,

de holtan sem lehetnék jobban árva:

mindenki alszik, jaj, anyám se tudja,

vagyok-e, és fia vagyok-e? – sárga,

beteg karján tán visz pár vézna álom,

de óvna-e, ha itt lelném halálom?

Ordítozok, vagy fölcibálom őket,

kik ébren engem féltenek, szeretnek,

és mondom majd a bárgyú ébredőknek:

ím, arcom, s íme, könnyeim peregnek,

– mit érne? látnám: bambán és riadtan

bámulnak rám, s nem aggódnak miattam.

Csak lassan-lassan térnék meg beléjük,

mint köd mögül kibomló kép. – De mindegy:

üres kesergés, százszor elvetélt ügy,

feküdni jobb s tovább hallgatni, mint egy

szorgalmas alvó, legfeljebb a múltban

kutatni, bent, e zárt és régi boltban.

Kik este éltek, mostan mind halottak,

s akik halottak, most akár az élők,

kik közel voltak, messzi elfutottak,

a messziek mellettem ülnek, égőbb,

frissebb szemekkel mint való-korukban,

élőbben élnek most, haló porukban. –

Aranka, édes, kis húgom, húsz éve,

húsz éve már! – az arcom is borostás,

vízbe estem és szelek fújtak, mégse

halványodtál, a képed mégse rozsdás,

szerettelek, s úgy érzem, egyre jobban, –

nőlsz bennem, mint az élet nől a magban.

Lány-néném szült, s te szégyen és fölösleg

voltál közöttünk, (most is említik még,

hogy mennyit ettél) – s én folyton kereslek,

mert az a rossz tűz lankadatlan itt ég

bennem, melyet halott kezecskéd gyújtott,

s tudom, tudom, hogy többé el nem oltod.

A halálból te voltál első lecke,

érthetetlen, de szörnyűséges mégis,

kisded tanár, tudatlan gyermekecske,

látod: azóta többet értek én is,

százannyit értek, s századnyit se félek:

mellem köré páncélt csavart az élet.

Mind együtt van, vagy együtt nincs, ki megholt,

emlékük is együtt ragyog szívemben. –

Halott kicsim, te kezdted el a bús sort,

apám és bátyám vert még így meg engem, –

ó, aki kedves, megmeredt kezével

jobban sebez, mint mások fürge késsel.

Sírásomtól a kórház folyosója

hogy jajgatott! fehér nővérek pille

főkötője milyen vigyázva, óva

szállott fölém, tornyos félelmeimre!

– Már spanyolfal volt apám ágya mellett,

és szólni sem tudott, csak könnye pergett.

Mikor temették, én otthon maradtam,

pajtásaim irigy szemmel csodáltak:

úr voltam köztük, úr módján fogadtam

szolgálatuk. – Bolond rang! ó, hogy áltat

ma is még: balgán hányszor, hányszor érzem

király-palástnak fosztó szenvedésem!

A számban furcsa ünnep-íz merengett,

s tömött emlékek csillogtak szememben,

a rokonok, kik akkor épp temettek,

osztó kezekkel jártak föl-le bennem,

sírás helyett fénylő öröm virágzott

kis arcomon, és már szívem se fázott.

Apró apám, de sokszor kellenél most,

milyen jó volna intésed, ha volna!

Aki apátlan nőtt, aggódva fél most,

hogy eljutott a súlyos férfikorba:

lépéseit mihez formálja, mérje? –

Könnyek közt telik tudása edénye.

Könnyek közt telik? – ugyan, ne siránkozz!

szónok-beszéd: élsz, napjaid szaladnak,

elértél végre a való világhoz,

lettél komoly gazdája önmagadnak.

Ez tán a baj? hogy nem jársz fellegekben,

hogy hasznos is vagy, nemcsak élhetetlen?

Melegért álmot érdemes cserélni,

de ha se álom, se meleg? – Didergő

óráim bamba hivatal fecsérli,

s körülkerít egy álnok ember-erdő,

s tőlem az álmot, meleget riasztja,

kedvem forrását eltömi, apasztja.

A nyelvemen villámos szók lapulnak,

s okos szavakkal kell megölnöm őket,

kápráztató-szép színeim fakulnak,

minden napom a halálból előleg,

(már nem sokáig! éltető szabadság,

szellőid nyúlós undorom dagasztják.)

Hová széledt a sok barát s a lányok

és az a lány, ki több volt mindeneknél?

Hideg helyükön zümmögő hiányok,

más-más hiány azoknál és emennél.

Kezem cél nélkül tétovázik, mint a

karó végére érő gyenge inda.

Soroljam el, kiket, s hogyan szerettem?

fölösleges: nem volna benne újság.

Egyformán játszunk mind ez ős szerepben,

és mitsem ér, akármi nagy tanulság:

tudott kövekben elbotlott a lábam,

s hány botlik el még éppen így utánam!

Rólad, kiről már oly sokat beszéltem,

rólad szólok csupán, – az életemben

ki hűvös csúcs voltál, s míg el nem értem

tehozzádig, szünetlen hegyre mentem,

azóta hullok, nől az éj köröttem,

s a kedves ég alig villan fölöttem.

Tudom: téged törvény bocsátott hozzám,

örömök, kínok nékem szépitettek,

e világ gazdag kincseit kobozván,

magad építve sorsom épitetted.

Döntést jelentett minden moccanásod:

kezed tartotta bennem a világot.

Tol az idő a sír felé – ma még tán

van annyi hely, hogy nyújtózzam, de holnap,

holnap talán belészorít, és aztán

a hullámok fölöttem összecsapnak:

elsüllyedek az öblös űrbe, semmi,

kis nyomaim a feledés belengi.

Porszem vagyok, de élek fontos ügyben:

a mindig-rejtély szépről szólni tisztem.

Békességes, de lázadó is egyben,

előtted e páros vakságba vesztem. –

Te összefogtál mély harmóniába, –

friss zendülés kelt lábaid nyomába.

Lám, jött helyedbe más; aranyhajával

oszlatta gondom terjedő homályát,

s aranyhajával máris messze szállal,

nem hallja szám marasztaló imáját:

fél-emlék, fél-van, már halott, de él még,

szólítom, s mintha magamban beszélnék.

Az Isten is fölszállt a távol égbe,

régen szívemben mindig megtaláltam.

Ma már az ujja csücskével sem ér le,

nincs háza bennem, s én vagyok hazátlan.

Hő lágyulások, gyermeteg melegség,

mily zordak az imátlan férfi-esték!

Ó, messzi lányok, messzi, messzi Isten,

az árvaság hogyan reámtekergett!

Jövőm fakó, akármi színre festem,

s a bő idő álmos folyója görget.

– Ágas borongás! van még egy halottam,

néz, néz merően, árnyékká fogyottan.

Mint vízbehullt, ha fölbukkanva éppen

mohón zihálna, s menten visszanyomják,

úgy jártam: a szakadt felhőjü égen

nap nem derült, más gyász emelte lombját:

apám után bátyám, kit úgy csodáltam,

akadt meg a hurokvető halálban.

Egy gyertyaszentelő utáni reggel,

jeges hajnalban ment az állomásra.

Aludni hitt: figyelt, és nem köszönt el,

de én az alvás partjáig kimászva

láttam tűnő hátát, amint a keskeny

ajtón kifordul, s új alvásba estem.

Nem múlt el még a február egészen,

és megtudtam: többé hiába várom.

Azóta nyájas emlék-napsütésben

áll bennem, mint legendás, hősi várrom.

Ó, hogyha élne, ő értene engem:

költő volt ő is, csak kissé ügyetlen. –

Három halottam és sok-sok halottam,

ki csak nekem halott, de másnak él még,

leskődtök a homály-öblű sarokban,

tudom: szerettek, s mégis, mintha félnék, –

jó társaim, suhogva nő a távol,

ahogy sodortok a szilárd világtól.

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,

száll, száll a fény belőle, mint a pára.

Hol támadott ez ordító üresség,

mely ráterült a gunnyasztó szobára?

Kóválygó árnyak mellemig merülnek,

s mint ólmos gondok, súlyosan megülnek.

Gazdátlan fekszem, s szállong, mint a pára

szívemből is a lassú fény: sötét lesz,

jaj, bennem is! Testem már nem határa

az éjszakának, s mily kártékony éj ez!

mint sót a víz, magába oldva hordja

a bánatot: halálos minden kortya.

Levél

A kék üveg fejünk fölött

széttört: valami rengeteg

ököl zuhant rá. Semmiség

ásít helyén, a sok cserép

a szélbe hullt, most ott kering,

s karcolja arcunk élesen.

Az embereknek nincs nyakuk,

a sok lovacska fondoran

gőzöl, minthogyha mondaná:

ha már köd van, legyen nagyobb,

s játsszunk bújócskát benne! A

bokrok, mint robbanás után

kővémeredt bombák: szedett

águk szörnyűen szúr bele

a légbe. És a fák, a fák!

zörgő csontvázként állanak

egy nagy-nagy anatómián. –

Felétek, ott az agg Duna

partján, még barbárabb a tél.

Ilonka, gyenge arcodat

úgy óvnám s gyenge testedet!

Magam helyett e versemet

küldöm mint sálat és subát

s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor,

pajkos szemekkel nézz a már

valahol mégis rejtező,

győztes seregét szervező

tavasz felé…

Mecseki séta

Földomborul és elsüllyed a táj,

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hínárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

Apád, anyád és minden szeretőd

köd most és semmi néked, kedves,

és én vagyok csak a valóság:

hadd szóljak szépen a szivedhez.

Százezerévek zúgó mélyein,

lám, úgy forgott a múlt miértünk,

hogy sírokon, bölcsőkön által

szerencsésen egymáshoz értünk.

Örüljünk, ríjjunk, mint a gyermekek,

mert, ó, be másképp is lehetne:

kis késéssel vagy sietéssel

nem révedhetnék a szemedbe.

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet.

Mögénk zuhant a messzi bárdja:

mi magunké, s a föld miénk lett.

Mégis: szellőként libben az idő,

és ujjainkat szétbogozza,

és visszasodor menthetetlen

régi szürkéknek jóba-rosszba. –

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet,

nem futhatunk el: öncsalások

csupán a gyors feledkezések.

Apád, anyád és minden szeretőd

köd most, és nálam mégis többek,

mert néha minden foghatónál

nagyobb ereje van a ködnek. –

Földomborul és elsüllyed a táj,

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hínárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

És már tudom, hogy nem is mi vagyunk,

csak énünk egy-egy kósza része,

mely hasztalan szabadkozással

szédül megint a csonk-egészbe.

Tél felé

Vigyázva néztelek, régi, régi lányok,

mint a képet;

eljöttetek mégis: hasztalan nőtt árok

s gát elétek.

Belőlem jöttetek, ködnevelő múltam

csupa-köd-lett

mélyéből, mert elföd, elnyel a múlt gyorsan,

de nem öl meg.

Hoztátok tétova vonalak újságát,

frisseségét

s gyenge változását – már-már üres rámák

betelését.

– A hézagos lombok között átszúró nap

kilyuggatta

a vékony árnyékot. Tele-gyerek csónak

ment, ugatta

játszani kívánó vén kutyánk. Feküdtünk

fent a parton,

haldokoló fűben. Sűrűdött felettünk

már az alkony,

őszközeli alkony: reszkető és bágyadt. –

Vége, – hallom,

hallom-e ugatni mégegyszer kutyánkat

fent a parton

vagy akárhol másutt? – Csak tán a szivemben

messze, messze,

indás események bogába keverten. –

Ó, szeresse,

ápoló kezetek szeresse a sorsom,

tegyetek le,

fektessetek vissza a zöld fűre! arcom

kezetekre

rászorítom, hogy míg röpülünk a télbe

frissen, épen,

ne lássam, mint hull a piros élet térdre

gyilkos szélben.

Áldottak az éjszakák

A nappalok s a fény merev

formákba öntenek.

Külön vagyunk, határaink

tiszták, nincs senkinek

velünk érintkezése. Mint

a sürgönypóznák, hogyha a

drótjuk szakadt, nem küldenek

s nem kapnak tétova

jelzéseket a tág világ

felé s felől. – Csak száz s nehány

kilométerre vagy, de ha

ezerre lennél vagy nehány

méterre, mindegy volna, mert

erős a fény és visszatart;

és nem jöhet közel

a messzi part. –

A nappalok s a fény merev

formákba öntenek,

de áldottak az éjszakák:

lágy kapcsoló-közeg

a dús sötét. Az ég meleg

és roppant nagy kosár,

és minket, mint ma-kelt

csibéket összezár

pihés ölén. A sürgöny-

póznának számtalan

új drótja nő, és érzem:

már nem vagyok magam.

S határát vesztett testem

és tested szétterül

a sűrű légbe, s itt vagy

a bőrömön belül.

Önvédelem

Ki szomoru vesztésre készül,

kell, hogy gyűjtsön vigasztalókat.

Ugráltató önzéseimben

ne haragudj rám: szenvedés ül

mélyeikben. Lesz, hogy lekókadt

kedvem csak az emlék deríti,

s lyukas, megürült tenyeremben

ez lesz a minden.

És a tárgyak,

élők, halottak, jók és rosszak

majd testőrökként sorakoznak

mellém, mikor magamba látnak.

Baljós homályosság keríti

a sorsom szűkülő körökben:

toborzásommal jó sietnem:

mi lesz, ha az éj rajtam átcsap,

míg nincs elég fény a szivemben?

In memoriam

Hulládat görgeti már a csobogó idő,

és nem tudlak siratni.

Bőröd alá visszahúzódott hajdani szép erőd,

s a terjengő halál

alattomos vadvizeibe fulladott.

Olyan vagy, mint egy idegen tárgy,

még csak nem is a magad mása vagy,

a magad szobra,

melynek meghitt vonásain szemem

kedvére bujdokolhat.

Olyan vagy, mint egy idegen tárgy: szürke

s konokul hallgatag,

csak nézlek, és mit bánom: vagy-e, nem vagy. –

Máskép akartad bizonyára,

szerettél volna bennem szívósan megmaradni,

mint a bőrön a tetoválás,

hogy mikor már magad előtt se vagy szép,

légy sérthetetlen

valakiben, kinek a nyelve beletanult dícséretedbe.

Nem sikerült: nyugodj meg!

Elfárad és megváltozik az ember, akarva-akaratlan

elfárad és megváltozik:

volt-nyomaidat széjjelhordták a szelek,

s mint egy idegen tárgyat,

hulládat görgeti már a csobogó idő.

Szilveszter-este

Szomorúságom szürke gömb,

bárhol próbálom bontani,

föltépni és szétrontani,

lesiklik róla a kezem. –

A szívemen gurul, gurul,

behorpad tőle a szivem, –

úgy érzem: szivemen viszem

a legmagasabb hegyeket.

Támad a hideg négy felől,

bevicsorog az ablakon,

fagyott árnyékok a havon, –

meleg a szoba: hasztalan.

Átúsztam újra egy folyót,

kiveri utánam a hab

a nem-szeretem dolgokat,

és nincsen senkim, aki véd.

Távoli, vidám szavaid

jéggé meredve érnek el, –

a hűvös semmi énekel

fülembe, mint a szunyogok. –

Siess, hozd már a meleged,

veszélyes tájon imbolyog

a lábam: könnyen megfagyok,

szívemhez koccant a halál.

Hogy mindörökké áldjalak,

ki másodszor életre szülsz,

s a pusztulás elé feszülsz,

mely már-már arcomba lehel.

Aki sok szépet

Aki sok szépet mondott el hiába,

szűkszavú lesz vagy néma, –

tudom: fáj, hogy neked jutott

szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,

nyirok s penész ölelget;

nem csillagokat üldözök, –

kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,

már-már magam kinozva, –

ha rám gondolsz, a jó helyett

gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,

– embertől más se telhet, –

önnön-szívemre készítem

e gyógyító szerelmet. –

Aki sok szépet mondott el hiába,

szűkszavú lesz vagy néma,

de minden szépnél szebb lehet

szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,

ahogy a víz a gödröt,

a napnyugtát az aratók,

az istállót az ökrök.

Naplórészletek

VAK szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik.

Múltam riasztod, hogyha nézel,

már hárman néztek így rám,

s három halottam sírján

hevesből lettem óvatos.

Nehéz megállnom egymagamban,

karjaid enyhes öble

jó volna mindörökre

menhelynek, hogy ne bántsanak. –

Vak szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik.

Ó, merhessem-e rádaggatni

buja és boldog terhét

szép álmaimnak? Elmégy

ahogy jöttél, vagy ittmaradsz?

Hasonlatosságodra formált

énem veled: barátom,

nélküled: zátony,

melyen magamat roncsolom.

Hasonlatosságodra formált

énem veled: ünneplő

ruhám, madárijesztő

és céda ringy-rongy nélküled.

Vak szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik. –

Mint többször póruljárt gyerek, ha

cukorral csalják, lép is,

vonakodik is, én is

áhítalak is, féllek is.

Ritkulj köd, és tisztulj jövendő,

lássam, hogy mit kell tennem:

hűs kis kezét kezemben

eresszem el, vagy fogjam itt?

FÜVES hegy oldalán ülök,

tisztára fúj a szél.

Fitogtatnám most lelkemet,

ha fürkészné az Úr:

tudom: kellően jó vagyok,

jobb nálam nem lehet.

Ha moccantom vidám fejem,

felhőkhöz súrolom.

A gyengén-vájt mező szelid

mosolyt lenget felém,

ölében gőz-lehelletű,

szorgos vonat kocog,

felőletek jön, hozza tán

a pillantásodat.

Erős kísértés bujtogat,

hogy nyúljak érte le,

hogy két ujjammal fölvegyem,

térdemre rátegyem,

erős kísértés bujtogat,

hogy nyúljak távolabb,

és egy ujjammal toljam el

a rejtő dombokat:

láthassalak, – két napja már

hogy fény, szín, száz alak

harcol miattad ellenem:

szeretnék képedet

széttörni bennem. Hasztalan:

jelenteném neked,

hűséggel állom posztomat

akár örökre is. –

Kis domb, ne nyújtsad útjait,

mindig céljába lejts,

s ha nem jön még, beszélj neki

felőlem szépeket.

Majd fordulj vissza, kis vonat,

veled tér ő haza,

– ó, már csak egy nap múlik el

és csak két éjszaka.

KI hozzám vagy jövendő, maradj el,

ki itt állsz a szívemnél, szaladj el,

ki hűséget fogadtál, tagadj el.

Ki sorsodra fölírtál, törölj le,

ki életem fokán ülsz, röpülj le,

ki egedre szögeztél, söpörj le.

Ki biztatva ígérted, ne várj meg,

ki hallod, hogy kiáltok, ne állj meg,

ki szerettél, s szeretsz is, utálj meg.

HALOTT, bús nyújtózás van bennem,

s idétlen szürkeség.

Nem csalogatlak titkaimmal:

meghaltak a mesék.

A bárgyúnak-sajnált derékot

tisztelve bámulom,

minden üres színig-telt hozzám,

éjt álcáz homlokom. –

Bátor, aki kisujjat moccant,

hős, ki egy szót beszél;

mint száradó ruhát kötélen

az erre-arra szél,

lengeti az idő a lelkem:

énbennem nincs erő.

Százszor inkább való az élni,

ki tervvel áll elő,

akármilyen korccsal, beteggel,

de bomló életét

valaminek akarja látni,

s szabott ütemre lép. –

Ki bennem titkokat gyanított,

csalódott: nézze meg!

Itt fekszem, mint a fáradt ringyó,

ki megfeledkezett

a szépítők ezer cseléről,

és ágyán meztelen

meglepték, s már semmit se bánja,

ha gúnyos, szemtelen

szemek mohón isszák hibáit. –

Szánj, hogyha gondolod,

szánj és sirass, de távozásod

ne hidd, hogy nagy dolog,

hogy kincsektől fosztod magad meg. –

Fölvakkanó falak

csupasz jajgása lesz a válasz,

ha elköszön szavad.

SZAVAIDTÓL fölhussant a bánat

a szívemről, mintha labdát vágnak

sötét varjúsereg közepébe –

nem örülök, nem örülök mégse.

Fáradt vagyok nagyon az örömhöz,

csak a béke langy esője öntöz,

csak feküdni tudok mozdulatlan,

kedven innen, könnyön alig onnan.

Tudja isten: jobb-e így vagy rosszabb,

érzékeim mélán horgadoznak,

nem alszanak, nem is állnak lesbe,

– tücsökhangon horkol kint az este.

MOST a föld az úr, a vermek és a hollók

színe az úr; mint talajvíz fakad

föl a sötét, már a szívem alatt

locsog, s a szívemen

mázsás aggodalom lóg.

Leomlott a négy fal, külső rettegések

ólálkodnak itt, a jövő s a múlt,

két őrizőm, Júdássá aljasult,

az emlék s a remény

húsomban forgó kések.

A kezed után nyúlok, mint tétovázó,

gyáva kacs nyúl a támaszték után,

ó, fölszín-járó, biztos-léptü lány,

igen-igen erős,

ó, fennen-lengő zászló!

Csak nevess sokat, most nem nevetsz hiába,

didergő lelkem régen járt napon,

takard be, édes, rejtő-vastagon

kedved fészek-meleg,

bő felleghajtójába.

VESZÉLYES úton jársz: lábad körül csapdák,

szél ködöt terelget mögéd, ahol ellépsz,

eső csinál rácsot, hadakozik villám,

laza lombzúgásból rejtegetőd épül.

Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:

bátor elleneim teáltalad bátrak:

rég nem voltál erre, messzekerült dűlőn

duhaj gyomok szúrnak gonoszul az égbe. –

Emlékszel-e még rá, kétkedésbe mártott

Isten-hozottamra, okos félelmemre?

Tükröző gyerkőcök játékos kezéből

rámhullt rezge fénynek véltelek szorongva.

Szándékkal maradtál, szándékkal kúszáltad

sorsomba a sorsod. Jólesett, s miként a

lengetett inga a mélyponton, golyó a

fordított kúp szoros csúcsában, megálltam. –

Szándékkal maradtál. – Szándék-e keserves

kalandod ezúttal? Nem tudom. Ki tudja? –

Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:

látsz-e még? vigyázz! már tág a köz közöttünk.

Ne hagyj itt, szegényke, többet ártsz magadnak:

meleg tenyeremből kipottyanó szíved

hóember takarja két fagyos markába.

CSONTJAIMBA tüzet rekesztettél,

tenyeredből futni eresztettél,

az örömök felém csörgő

csermelyeit elsiklattad tőlem. -

Rideg legény szomorú, szép hangon,

síró gerlét utánozó hangon

hivogattam, csalogattam

valakit, de árva vagyok most is.

Magos az ég, nem tudom elérni;

kemény a föld, hova tudjak lenni?

Ha szaladok, ha lefekszem,

fogaimat tördelik a kínok.

Anyám öle, de meghiúsultál!

nagyon régen de hatalmas voltál!

Nagyon régen, nagyon régen; –

íze sincs már keseredett számban.

Áthajol a faág a faághoz,

elröpül a madár a madárhoz;

hát én kihez hajolhatnék?

melegedni hova röpülhetnék?

Rideg legény maradjon magának,

válassza a szelet barátjának;

így, ha néha könnye csordul,

lesz legalább ügyes kifogása.

FINOMMÍVŰ csodatükör a tenyered.

Ha rányomod csukott szememre,

kúszált magamat

gyönyörűszépnek, épnek látom benne.

Látod, te jó, csak ez maradt!

Szívemen, mint baráti ágon

a madarak, tollászkodtak, csevegtek

az örömök.

Közéjük lőtt egy orvvadász: a kín.

Kopasz ágat nyöget a nyurga szél. –

Látod, te jó, csak ez maradt,

csak a kezed maradt! –

Holt hal vagyok a víz szinén:

meghitt mélyekbe el nem bújhatok.

Lábatlan vagyok friss gidák között:

ungorkodón nem ugrándozhatok.

Páva vagyok, megtéptek a kutyák:

nem illegethetem magam. –

Látod, te jó, csak ez maradt,

csak a kezed maradt!

Tavasz van: most mindenki bátrabb, csörtetőbb.

Önnön bújuktól, önnön örömüktől

szédülnek a fejek.

Minden ajtó kinyílt,

nem zárhatok mellém egy részvevőt sem.

Csak a kezed maradt,

látod, te jó, csak ez maradt!

Derék híd, melyen fátylas távolokból

örvényes űrökön keresztül

bajtárs-emlékek

fölmentő seregei özönölnek.

Ringó tutaj, mely paskoló esők

hazájából mindegyre visszavisz

a nyájas délre. –

Csak a kezed maradt;

most nékem ez a minden,

ez a világ és önmagam.

Ne vedd el a kezed!

ha elveszed,

nem lesz világ, s én sem leszek. –

– Látod, te jó, látod, te jó!

FUSS vele, idő, fuss vele,

fuss vele visszafele!

Habzsoljon össze friss kezed

mindent, amit rámszeretett,

se testemen, se lelkemen

nyoma többé ne legyen! –

Bűvölöm magam: ő nem él,

de mint a szél,

porcikáim mélyeiből

zúdulva kitör,

s van százszor inkább, mint amikor

valóban volt még. – Száll a por,

ha fölverik, lustán lebeg,

fáradtan visszahull, belep

mindent. – Ó, fújj rám, jó idő,

fújd ki belőlem széditő

kínoktól fölvert emlékeit!

mert visszahullva ellepik

szemem, fülem, szivem,

és újra nem lesz senkisem,

akit látok, hallok, érezek,

csak ő, csak ő. –

Mint rezgőnyárfalevél, rezeg

a belsőm. Hűs nyugalom,

tőlem mindig riadó, áldott hatalom,

települj rám végre, mint izgága folyók

tükrére a jég, mint tarka golyók,

szertegurultak örökre,

ó, szertegurultak örökre

az álmok, az őt hazudók!

ÍGÉRETEID lajtorjáján

minek hoztál a magasságba?

Csak szavak voltak szavaid, –

zuhanok most halálraválva.

Holt s még nem fogant ellenségek

nyüzsögnek ébren körülöttem;

hessentem őket és sirok, –

ó, többen lesznek, egyre többen!

Mint gyenge őzet vad kopóhad,

futó szívem félelmek marják. –

Én jó vitézem merre jár?

miért nem villogtatja kardját?

Meghalt a béke: vánkosomnak

élő parázzsá vált huzatja,

a sok-tenyerű éjszaka

kegyetlen ökleit mutatja.

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj

takar, melyik vándor-szél ismer?

Nehéz vagy: sajgó-súlyosan

visszhangozol érzékeimben.

Minden való én voltam eddig,

és lám: mindannyi idegen lett.

Ha viszem őket, úgy viszem

kelletlen, mint hordár a terhet.

Növés fájdalma tagjaimban:

elárvultam: kell izmosodnom.

Alábbsüllyedt az ólmos ég,

két vállamon remegve hordom.

ŐSZ lépeget a lombokon,

talpa vörhenyes sár, agyag,

a boldog zöldre ráragad,

– föld felé hull a homlokom –

Hozzád szeretnék menni most,

jaj, elrontottuk! nem lehet,

nem volna most már enyhület,

pedig meglásd: kifoszt,

kifoszt így minket az idő.

– Ha ostorát emelte ránk

a rossz világ,

mért nem öleltük reszkető

testünket egybe? ó miért

bántottuk egymást még mi is?

Kimondom a nevedben is:

botlott, kitért

órák ezek, jobban szeretnéd,

tudom, ha ujjadat

csókolgatnám, s térítgethetnéd

fejem öledből (fojtogat

a sírás), ó, én is jobban szeretném,

hidd el nekem,

ha kedves-pajzánul etetnél,

s ál-mérgesen

meghúzkodnád a hajamat.

– Az utca párokkal teli,

együgyű áhitat

az arcukon; ó együgyűek! ó mesebeli

bölcseknél bölcsebb emberek!

lám, lám, két ostoba

távol remeg,

fázik egymástól. – Nagy, csunya

lábával lépeget az ősz;

hideglelős

félelemtől borzong a kert.

– Figyeld,

amit most mondok: meghalunk,

előbb vagy utóbb meghalunk,

és deszkák közé zárnak el,

szűk lesz a hely,

de mindegy lesz nekünk,

mert többé úgysem mozdulunk,

s ha egymás mellett pihenünk,

akkor sem lehet akkora

akaratunk soha,

hogy érintsük egymás kezét,

ha félujjnyira van akár.

– Jön párra pár,

jön kínra kín:

halld ki sírásom halk neszét,

halld meg ezeknek a soroknak

csukló gyászsípjain

jajongani a lelkemet! –

A csillagok már hunyorognak,

nagyon ideges szél remeg,

habos buborékja a holdnak

a fák fölé lebeg.

DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed

dühödt-növésű rengeteg ellepi,

külön formáid szétfaragja

durva kezével a vad tolongás.

Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz,

az eljövendőt már siratod: fagyos

szellők legyintik gyönge szíved,

mint kora-ősz a szelid virágot. –

Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem,

szerelmem égő jelt alakít föléd:

mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én

látni fogom tüneményes arcod.

S szólítalak majd régi neved szerint,

s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,

s mint csillagot mély nyári éjen

fölmutat újra a földnek, égnek.

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké.

Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy;

a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek;

tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. –

Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,

és szemrehányó szavak fekete seregét bocsátanom utánad,

mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom;

mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. –

Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül;

mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok – mint ki gyermekek

nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. –

Azt hiszi ő, hogy elhagyott, – azt hiszed, hogy elhagytál engem,

s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd.

Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég,

szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem.

Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva

bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül,

a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz,

tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód,

a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod.

– Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,

de nem lehetsz te hűtelen, – sokkal jobban szeretlek annál,

s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

MÁR fáj nagyon, már elmegyek

keresni téged;

ó, melyik óra rekkentett el,

milyen vidékek? –

Teljesség tükre, hű tükör,

torz csonkaságom

benned láttam meg legelőször,

s azóta látom.

Zsengécske kislány, rengeteg

mélységű asszony,

emlék vagy csak, de sok hiányom

veled tapasztom. –

Az erdő szűköl, őszre jár;

lelkemre hajlik;

a rettenet: hogy érek árván

a másik partig? –

Most ápolom, féltem magam,

áldom, becézem

a testemet, ő volt az őröd

sok tolvaj vészben.

A léleknél hívebb a hús,

hűs érintésed

immár örök, akár a törvény,

a kőbe vésett.

S ez jó vezérlő, így kelek

utánad útra,

magamba és a napra nézek

s a csillagokra.

MÉLYRE ástalak magamban,

mélyre nyúlt belém az élet,

nem maradhattál meg épen.

Hetyke lázam egyre-másra

szőtte rád a hímet, éket,

már kicsit sajnáltalak, hogy

test szerint milyen fakó vagy.

És kezem, mely tartva-tartott,

meglazult: mehetsz, a hús-vér

változó és gyatra-gyarló,

és a kép tökéletes csak. –

Mélyre nyúlt belém az élet,

vert, becézett és a hús-vér

változó és gyatra-gyarló:

ó, a kép, a kép hová lett? –

– Mint a jég a kályha mellett,

– mint a hold a pirkadatban,

– mint a nyelv hegyén az ostya,

olvadott, s ma nincs sehol már,

ó, de fáj, hogy nincs sehol már! –

Asztal és szék és a többi

tárgy, mihez csak egyszer értél,

most megannyi bűvölőszer,

mert a legjobb őr a holt: hű

és komoly. Ha akkor én is

meghalok, való szinekkel,

nem nagyítva máig élnél

bennem és nem kéne tompa

füllel és hiába néző

szemmel ezt a sok mogorva,

más halottat keltegetnem. –

Ó, tudom, ha újraéledsz,

és a holt az élet fája

lesz, olyan vigyázva mégsem

bírlak eltakarni, hogy ne

kelljen ismét nemsokára

őreidhez visszajönnöm,

s téged újra visszakérnem.

SZÜKSÉGES búcsúd súlyosodó, nehéz

terhét idáig csak az éjszakák előtt

mertem magamra venni:

könnyítették az éjszakák.

Ó éjszakák, hogy megpihen őriző

öletek mélyein a rettegő szemű,

hogyan rátok bíz mindent:

ügyes kezetek oldja meg.

Erősödöm már: a vonalas, rideg,

morc nappalokba is nyugodtan indulok,

sorsom példáját mások

sorsában bátran figyelem.

Jobb lesz-e így? – én nem tudom. A fagyott

szív majd nem érezi, ha dér esik reá.

Ó, lobbadozó lázak,

titeket pótol-e a csönd?

A fáradságtól lettem erős. Futó

sorsod megtartani próbáltam: hasztalan, –

a markom elnyitottam:

mehetsz, amerre jól esik.

Ne félts már többet! józan a lábom, és

biztos nyomokba lép: elbuknom nem lehet,

nagyon megokosodtam:

nincs kedvem semmihez se már.