Egy halott költőhöz
|
József Attila emlékének
| Eddig nem szólhattam veled, |
| mert nem találkoztunk soha, |
| s nem láttam, csak fényképedet, |
| s csak verseid sok hűs sora |
|
| Most többé nincsen akadály; |
| ha megidézlek, megjelensz: |
| Úgy jártál mint a volt-lelenc, |
|
| Hát mondd: a vad vasszörnyeteg |
| hogy szétszaggatta húsodat, |
| mondd: fájt-e úgy, mint életed |
|
| Mondd: ugye lelked kacagott, |
| vígan otthagytad, mint a múlt |
|
| Mondd: ugye jobb most: örökös |
| nyugalmad van, mint, ha kifogy |
| a vihar, és mély csönd lesz? |
|
| Lám, mégis, Költő, szivedet |
| nagyon sajnálom; úgy igaz, |
|
| én igen: s, ha szólítalak, |
|
|
|