Aranka

Kis húgom, Aranka, kit bélyegzetten indított el útra a keserű élet, s akin a bélyeg úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta: hol vagy te most? Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél: mondják, hét évenkint kicserélődik minden ízünk), agyamon, mint lepkeszárnyverés-nyom érződik könnyű, fehér emlékecskéd. Csak egy fényképed maradt volna! Most hasztalan beszélnek rólad öregebbek, kik tisztább szemmel, megállapodottabban néztek, nem bírom arcod fölismerni. Alig-öt éves gyermekfejjel be igen-igen megsirattalak: így mesélik, és én is élesebben emlékezem reá. Savója az akkori megaludt boldogságnak, ma is ínyemet savanyítja. Kis fejfádon világoskék sírtábla, csak a neved volt rajta fehér betűkkel: Aranka (aranyka). Ma nincs írás. A tábla tiszta, foltatlan kék, mint az a nagy kék derűs időben. Emléked is ilyen: nincs rajta folt és írás sincs, nem fontos a neved, kicsiny húgocskám: élsz, ameddig én.