Mozdulatlanság
| mint a kocsonya vagy a jég. |
| Ha kézzel ráznám meg a fát, |
|
| vagy játszó gyermekek hada, |
| mely százrétűn kiáltozik: |
|
| úsznak a csönd-víz tetején, |
| s bukkannak, buknak, mint a nagy |
|
| nem lélegzik a föld, az ég. |
| mint a kocsonya vagy a jég. |
|
|
Ablakon keresztül
| Fényes-fehér a víz és tompa-vak |
| a föld, mert este van, s magasan áll a hold. |
| A fák könnyű feje egészen meghajolt; |
| őket a szél üli, mint könnyű lovakat. |
|
| Valaki az ablak alatt megy el; |
| mezitláb van: dönög a sarka a kövön. |
| Meglát, és fáradtan, szokásból beköszön; |
| már alig várja, hogy pihenője legyen. |
|
| Szemben a korcsma; ott még van világ. |
| Kocsija kint henyél annak, ki bent iszik. |
| S a két ló bús szeme révedten messzilát: |
|
| És hol egyik, hol másik megrázza nagy fejét: |
| ezzel csitítja meg álmosságát kicsit. |
|
|
Szárazságban
| soknak a töve: nincs eső. |
|
| már szépen fölsudárodott; |
|
| s hogy nem jön: el-elfonnyadoz. |
|
| gunnyaszt, be apró még szegény! |
|
| Mint anyja-vesztett árva, |
| olyan nagyon gyámoltalan. |
|
| a magzott hagyma bólogat, |
|
|
Miska bácsi
| Bal arcára rásütött a nap, |
| ahogy ott ült a kocsi tetején; |
| jobb arcát meg árnyék takarta. |
|
| Föltűrt-ingű karján az erek, |
| mint telt kígyók feküdtek; |
| munkától laktak jól ilyen nagyon: |
| jó néhány éve csak azt ettek. |
|
| Egyszer-egyszer hátra pislogott: |
| ült ott. Intő nézéssel, hogy le ne |
| essen, a kocsihoz kötözte. |
|
|
Rövid lélegzetre
| Nagy játéktér a tág határ, |
| – Mégis van: a szél a búzákon, |
|
| Ni, milyen szép a margaréta! |
|
| Mint piszkos vízbe mártott, |
| s most lecsurgatni tartott |
|
| Az ég olyan, mint rossz festő tájképén |
| a tenger: olyan mereven-habos. |
| És a város sok csúcsával, tornyával, |
| mint egy szálkásan eltört faderék. |
|
| Olyan a hold most, mint egy óriás |
| s a csillagok, mint csodájára csődült, |
|
| Együtt aludtam benne az apámmal. |
| S ahogy megnőtt a karom és a lábam, |
| egyre kijjebb szorítottam belőle. |
| Most ő a sírban, s én – magam az ágyban. |
|
|
Vasárnap déli térzene
| A nép hullámzik, (ahogyan |
| a költők szokták mondani). |
|
| A trombitás csak trombitál, |
| apasztja folyton tüdejét. |
| És sétál csak, sétál a nép, |
| és hagyja, hogy arcára is |
|
| mindenki tudja, mit tegyen: |
| ott van a szükséges helyen |
|
| És egyszer eldől mind hanyatt, |
| aki most itt sétál, zenél, |
| mind, mind. De mindegyik helyén, |
| hogy ne ürüljön meg a tér, |
|
|
Unalom
| Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel, |
| amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel. |
|
| El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap, |
| s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak. |
|
| Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak. |
| – A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad. |
|
| És szél se jár, hogy függönyét múltamnak kissé meglengetné; |
| nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté. |
|
| Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra, |
| és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva. |
|
| – Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy, s ungorkodva |
| feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna. |
|
|
Évszakok
| Egyik nap tél van, máskor ősz, |
| megint tavasz és újra nyár: |
| vagy a pucér gallyat a fán. |
|
| Jönnek-mennek az illatok; |
| számlálatlan szellő szalad; |
|
| elhozza, mikor született: |
| egyik tavaszt hoz, másik őszt, |
| másik nyarat, másik telet. |
|
|
Hülye
| rontotta meg. Nem panaszolja, |
| mert boldog. Fa repülőgéppel |
| játszik naphosszat öt-hatéves |
|
| és húsvét táján izgatott, mert |
| sehogyse tudja kitalálni, |
| hogy a Jézuska mit hoz, és mit |
| tojik a nyuszi ajándékba. |
|
|
Két arckép
| Széljárta, bujafüvű réten |
| Kamasz szívembe egyszerű-szép fénnyel |
|
| Január ablakán tél-keze-rajzolta, |
| Tavaszi nap körme halottra karcolta. |
|
|
Antikváriumban
| Régi könyvek szakadt táblával, |
| össze-vissza és sorba rakva; |
| képek, hegedűk, érmek, pénzek |
| csöndes, ó-illatú csapatja, |
| még az ablak is fedve félig. |
| beteg a gazda: vékony testét |
| Őszült anyja fekete hangon |
| s halkan beszél, hogy meg ne hallja: |
| „Az orvos is lemondott róla, |
| csak az Isten segíthet rajta.” |
| Sír, és szól a másik fiáról: |
| az jogász volt – fullad a búban, |
| szép fiú volt, szép és okos, |
|
Vénlányok
| s a bútorok között, mint fáradt fecske röpköd. |
| A bútorok között, melyekre |
| szorgos kezük bőségét rakta |
|
| halántékuk fölött hajuk fehér-ezüstös, |
| és bús versenyben vetekedve |
| panaszkodnak a gyors időre, |
| s fájlalják fejük, hátuk. |
|
| zöld fátylat dob a halk, meztelen levegőre, |
| s a zugokba be nem találva |
| ott ruhátlan sötétséget hagy: |
|
| és gyermekkacagás pergetett méze csurran; |
| nem lehet tudni: merről, honnan; |
| talán a lámpa zöld színéből, |
|
| tággá mered szemük, megáll a tű kezükben: |
| nem-volt férfi és nem-volt gyermek |
| hancúroznak múlt éveikben, |
|
|
Cigánydalok
| nem moshatom fehérre arcomat. |
|
| gonddal, szépen megfaragva; |
| s szólt hozzám az akasztófa: |
| „Jó cigány, vigyázz magadra!” |
|
| Hideg van, jaj, anyám, nagyon, |
| mint a kocsonya, reszketek. |
|
| „Fiacskám, fogd e madzagot, |
| talán majd ingnek képzeled.” |
|
|
|
Aranka
| kit bélyegzetten indított el útra |
| úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta: |
|
| Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél: |
| mondják, hét évenkint kicserélődik minden |
| mint lepkeszárnyverés-nyom |
| érződik könnyű, fehér emlékecskéd. |
|
| Csak egy fényképed maradt volna! |
| Most hasztalan beszélnek rólad |
| öregebbek, kik tisztább szemmel, |
| megállapodottabban néztek, |
| nem bírom arcod fölismerni. |
|
| Alig-öt éves gyermekfejjel |
| be igen-igen megsirattalak: |
| így mesélik, és én is élesebben |
| az akkori megaludt boldogságnak, |
| ma is ínyemet savanyítja. |
|
| Kis fejfádon világoskék sírtábla, |
| fehér betűkkel: Aranka (aranyka). |
| Ma nincs írás. A tábla tiszta, |
| foltatlan kék, mint az a nagy kék |
| Emléked is ilyen: nincs rajta |
| folt és írás sincs, nem fontos a neved, |
| kicsiny húgocskám: élsz, ameddig én. |
|
|
Egy halott költőhöz
|
József Attila emlékének
| Eddig nem szólhattam veled, |
| mert nem találkoztunk soha, |
| s nem láttam, csak fényképedet, |
| s csak verseid sok hűs sora |
|
| Most többé nincsen akadály; |
| ha megidézlek, megjelensz: |
| Úgy jártál mint a volt-lelenc, |
|
| Hát mondd: a vad vasszörnyeteg |
| hogy szétszaggatta húsodat, |
| mondd: fájt-e úgy, mint életed |
|
| Mondd: ugye lelked kacagott, |
| vígan otthagytad, mint a múlt |
|
| Mondd: ugye jobb most: örökös |
| nyugalmad van, mint, ha kifogy |
| a vihar, és mély csönd lesz? |
|
| Lám, mégis, Költő, szivedet |
| nagyon sajnálom; úgy igaz, |
|
| én igen: s, ha szólítalak, |
|
|
|