Összegyűjtött versek

Feleségemnek, Lányaimnak

Prelúdium

1936–1938

Mozdulatlanság

A levegő most megmeredt,

mint a kocsonya vagy a jég.

Ha kézzel ráznám meg a fát,

se moccantaná levelét.

Hangok, miket a villamos

ver vagy a döcögő kocsik

vagy játszó gyermekek hada,

mely százrétűn kiáltozik:

úsznak a csönd-víz tetején,

s bukkannak, buknak, mint a nagy

tavak tetején zuhogó

napban a jókedvű halak.

A levegő most megmeredt;

nem lélegzik a föld, az ég.

Úgy megmeredt a levegő,

mint a kocsonya vagy a jég.

Ablakon keresztül

Fényes-fehér a víz és tompa-vak

a föld, mert este van, s magasan áll a hold.

A fák könnyű feje egészen meghajolt;

őket a szél üli, mint könnyű lovakat.

Valaki az ablak alatt megy el;

mezitláb van: dönög a sarka a kövön.

Meglát, és fáradtan, szokásból beköszön;

már alig várja, hogy pihenője legyen.

Szemben a korcsma; ott még van világ.

Kocsija kint henyél annak, ki bent iszik.

S a két ló bús szeme révedten messzilát:

óhajtásai hazáig viszik.

És hol egyik, hol másik megrázza nagy fejét:

ezzel csitítja meg álmosságát kicsit.

Szárazságban

Guggol a krumpli; sárga

soknak a töve: nincs eső.

A kukorica állja,

neki a harmat is elég.

A kukorica állja:

már szépen fölsudárodott;

rejtő sűrűje várja

a libapásztor párokat.

A tök kerekre tárja

termett levél-tenyereit,

s az esőt kunyerálja

s hogy nem jön: el-elfonnyadoz.

Kelkáposzta-palánta

gunnyaszt, be apró még szegény!

Mint anyja-vesztett árva,

olyan nagyon gyámoltalan.

Mint karmesteri pálca,

a magzott hagyma bólogat,

és a kar kiabálja:

esőt, esőt, esőt, esőt!

Miska bácsi

Bal arcára rásütött a nap,

és ragyogott az arca,

ahogy ott ült a kocsi tetején;

jobb arcát meg árnyék takarta.

Föltűrt-ingű karján az erek,

mint telt kígyók feküdtek;

munkától laktak jól ilyen nagyon:

jó néhány éve csak azt ettek.

Egyszer-egyszer hátra pislogott:

unokája, a Böske

ült ott. Intő nézéssel, hogy le ne

essen, a kocsihoz kötözte.

Rövid lélegzetre

A határban

Nagy játéktér a tág határ,

de nincs játszó gyerek.

– Mégis van: a szél a búzákon,

lám, végighempereg.

Margaréta

Ni, milyen szép a margaréta!

mint egy apróka nap:

közepe sárga, szirmai

vakító sugarak.

Március

Mint piszkos vízbe mártott,

s most lecsurgatni tartott

ujjak, olyanok még a

vadgesztenye-levélkék.

Kép szürkületkor

Az ég olyan, mint rossz festő tájképén

a tenger: olyan mereven-habos.

És a város sok csúcsával, tornyával,

mint egy szálkásan eltört faderék.

Újhold

Olyan a hold most, mint egy óriás

levágott körme,

s a csillagok, mint csodájára csődült,

temérdek törpe.

Ágyam

Együtt aludtam benne az apámmal.

S ahogy megnőtt a karom és a lábam,

egyre kijjebb szorítottam belőle.

Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.

Vasárnap déli térzene

A nép hullámzik, (ahogyan

a költők szokták mondani).

Trombiták fénylő hangjai

mázolnak tarka sávokat

a tiszta levegőbe.

A trombitás csak trombitál,

apasztja folyton tüdejét.

És sétál csak, sétál a nép,

és hagyja, hogy arcára is

a zene napja hulljon.

Jól berendezett a világ:

mindenki tudja, mit tegyen:

ott van a szükséges helyen

mulató és mulattató,

s nem keverednek össze.

És egyszer eldől mind hanyatt,

aki most itt sétál, zenél,

mind, mind. De mindegyik helyén,

hogy ne ürüljön meg a tér,

lesz bizonyára más majd.

Unalom

Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel,

amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel.

El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap,

s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak.

Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak.

– A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad.

És szél se jár, hogy függönyét múltamnak kissé meglengetné;

nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté.

Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra,

és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva.

– Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy, s ungorkodva

feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna.

Évszakok

Egyik nap tél van, máskor ősz,

megint tavasz és újra nyár:

én nem nézem a levelet,

vagy a pucér gallyat a fán.

Jönnek-mennek az illatok;

számlálatlan szellő szalad;

váltva járnak a fellegek

a maradandó kék alatt.

Amilyen emlék visszajön,

elhozza, mikor született:

egyik tavaszt hoz, másik őszt,

másik nyarat, másik telet.

Hülye

Évei száma huszonhárom.

Ép eszét apja-anyja bűne

rontotta meg. Nem panaszolja,

mert boldog. Fa repülőgéppel

játszik naphosszat öt-hatéves

gyerekek közt.

Karácsony táján

és húsvét táján izgatott, mert

sehogyse tudja kitalálni,

hogy a Jézuska mit hoz, és mit

tojik a nyuszi ajándékba.

Két arckép

Tera

Széljárta, bujafüvű réten

pipacsvirág volt.

Kamasz szívembe egyszerű-szép fénnyel

belévilágolt.

Éva

Január ablakán tél-keze-rajzolta,

szeszélyes jégvirág.

Tavaszi nap körme halottra karcolta.

Antikváriumban

Régi könyvek szakadt táblával,

össze-vissza és sorba rakva;

képek, hegedűk, érmek, pénzek

csöndes, ó-illatú csapatja,

még az ablak is fedve félig.

Belátni a másik szobába;

beteg a gazda: vékony testét

régóta őrzi már az ágya.

Őszült anyja fekete hangon

s halkan beszél, hogy meg ne hallja:

„Az orvos is lemondott róla,

csak az Isten segíthet rajta.”

Sír, és szól a másik fiáról:

az jogász volt – fullad a búban,

szép fiú volt, szép és okos,

de elesett a háborúban.

Vénlányok

A hangjuk félős, gyenge,

s a bútorok között, mint fáradt fecske röpköd.

A bútorok között, melyekre

szorgos kezük bőségét rakta

csipkéknek, terítőknek.

A hangjuk félős, gyenge;

halántékuk fölött hajuk fehér-ezüstös,

és bús versenyben vetekedve

panaszkodnak a gyors időre,

s fájlalják fejük, hátuk.

A zöld ernyőjű lámpa

zöld fátylat dob a halk, meztelen levegőre,

s a zugokba be nem találva

ott ruhátlan sötétséget hagy:

helyét kisérteteknek.

Kemény férfiszó dobban,

és gyermekkacagás pergetett méze csurran;

nem lehet tudni: merről, honnan;

talán a lámpa zöld színéből,

vagy egy sötét sarokból.

S a vénlányok figyelnek:

tággá mered szemük, megáll a tű kezükben:

nem-volt férfi és nem-volt gyermek

hancúroznak múlt éveikben,

e nagy, üres szobákban.

Cigánydalok

I

Vízért esengtem,

egyetlen kortyért:

leszídtak rútul,

durván kilöktek,

pedig zokogtam.

– Nem kértem semmit

soha azóta:

szeles hegyek közt

rabló vagyok most.

II

Sem a locsogó fénnyel,

mit önt a pirkadat,

sem bő forrás habjával,

sem a harmat vizével,

sem könnyem záporával

nem moshatom fehérre arcomat.

III

Láttam egy új akasztófát

gonddal, szépen megfaragva;

s szólt hozzám az akasztófa:

„Jó cigány, vigyázz magadra!”

IV

Hideg van, jaj, anyám, nagyon,

mint a kocsonya, reszketek.

„Fiacskám, fogd e madzagot,

kötözd a derekadra jól,

talán majd ingnek képzeled.”

Aranka

Kis húgom, Aranka,

kit bélyegzetten indított el útra

a keserű élet,

s akin a bélyeg

úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta:

hol vagy te most?

Az agyamon (de nem is ez volt, amikor még éltél:

mondják, hét évenkint kicserélődik minden

ízünk), agyamon,

mint lepkeszárnyverés-nyom

érződik könnyű, fehér emlékecskéd.

Csak egy fényképed maradt volna!

Most hasztalan beszélnek rólad

öregebbek, kik tisztább szemmel,

megállapodottabban néztek,

nem bírom arcod fölismerni.

Alig-öt éves gyermekfejjel

be igen-igen megsirattalak:

így mesélik, és én is élesebben

emlékezem reá. Savója

az akkori megaludt boldogságnak,

ma is ínyemet savanyítja.

Kis fejfádon világoskék sírtábla,

csak a neved volt rajta

fehér betűkkel: Aranka (aranyka).

Ma nincs írás. A tábla tiszta,

foltatlan kék, mint az a nagy kék

derűs időben.

Emléked is ilyen: nincs rajta

folt és írás sincs, nem fontos a neved,

kicsiny húgocskám: élsz, ameddig én.

Egy halott költőhöz

József Attila emlékének

Eddig nem szólhattam veled,

mert nem találkoztunk soha,

s nem láttam, csak fényképedet,

s csak verseid sok hűs sora

esőzött rá szivemre.

Most többé nincsen akadály;

ha megidézlek, megjelensz:

tehetőssé tett a halál.

Úgy jártál mint a volt-lelenc,

kit gróf fogad örökbe.

Hát mondd: a vad vasszörnyeteg

hogy szétszaggatta húsodat,

mondd: fájt-e úgy, mint életed

során akár egy pillanat,

amikor tisztán láttál?

Mondd: ugye lelked kacagott,

amikor végre szabadult,

és a sok véres cafatot

vígan otthagytad, mint a múlt

évi bőrét a kígyó?

Mondd: ugye jobb most: örökös

remegés árnya nem inog

benned belül, és öreges

nyugalmad van, mint, ha kifogy

a vihar, és mély csönd lesz?

Lám, mégis, Költő, szivedet

nagyon sajnálom; úgy igaz,

hogy a levegő hidegebb,

mióta éber-parazsas

színe-heve megdermedt.

Sokan talán nem értenek;

én igen: s, ha szólítalak,

bizalmasan megkérdelek:

milyenek arra az utak?

Roppant menős a kedvem.

(1937. december)

A híd panasza

1938–1943

Szólalj meg bennem!

Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,

nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,

nem törődsz velem, Istenem,

sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant

bomba aluvó vízek mélyein.

Tornyosodik a bűn a szivemen,

és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,

normáim elmentek veled,

nincs már külön a sáros és a tiszta –,

elkeveredtek bús hiányodon.

Szorongok, mint vihar előtt a föld:

lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,

minden dörgésnél rémesebb,

ijesztőbb minden cifra átkozásnál,

– a halott anyák hallgatnak csak így.

Szólalj meg bennem, régen-hallgató!

mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,

törődjél velem, Istenem!

mindegy: veréssel vagy simogatással,

csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

Csöndes lázadás

A lazuló földet a nap fényes

kardjával vered,

síkos felhők akadnak a kényes

fák csúcsaiba.

Díszes Isten, nagy a te hatalmad,

pihe-lelkemet

ujjongások, bánatok, unalmak

szájával fujod.

Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:

lobogó tetők

kendőivel integetsz a távol

párái mögül.

Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:

a tiéd a kedv,

a tiéd a kín, s az unalomnál

te ásítsz nagyot.

Élek eztán mint a gép, s mogorva

közöny áradó

folyamain pálcaként forogva

csak hagyom magam.

Nem segítlek szolga-szorgalommal,

hiszen ellenem,

magam ellen tennék, és magammal

lennék oktalan.

Csönddel zúgom: terveid kohója

többé nem nyel el:

voltomat a bársony semmi ója,

mint a holtakét.

A híd panasza

Fekete földből nőttem, keserű földből nőttem én ki,

fekete ereimben keserűség kerengett,

alattam a folyó beteg-sárgán derengett,

szomorú voltam mindig, és sose tudtam mire vélni.

Fekete földből nőttem céltalanul a levegőbe,

soká nem is sejtettem, milyen irányba tartok:

nehéz ködök mögött bújtak a túlsó partok,

lebámultam a vízre, s nem lettem okosabb belőle.

Suta gerendáimra keselyűk, varjak telepedtek,

ha valaki megindult rajtam, vesztébe tévedt,

cinkosának fogott a kárörvendő élet,

és egyre újabb-újabb hóhéri munkával lepett meg.

S ím egyszer a sötétben, ellenkező oldalról éppen,

mintha magamat látnám, egy csonka híd-ív lengett,

felém lengett az ív, és durva testem zengett,

bomló öröm csapott föl minden parányi-csöpp izében.

És édesen-alélva találkoztunk az éjszakában,

mint vastag óbor ömlött belém a jó vidámság,

ép lettem, hajthatott bárkit parancs, kivánság

hátamra, nem csalódott: zöld partra hajlott át a hátam.

De rontó vihar támadt, és felibe szakított újra,

esetlen csonkjaim most megint az éjbe szúrnak;

bolond játéka, én, egy önkényes, nagy úrnak!

gyarló testem hibáit méltatlan tél hidege fújja.

Jobb volna a homályos folyóba rogyni mindenestül,

mintsem az űrbe lógni, és oktalan remélni,

jobb volna a puha iszapba halni térni,

hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.

Csalás ellen

Meleg tenyerek ízét hordtad

a szíveden. Ó gyáva, gyáva!

Tudtad, hogy önmagad csalod csak,

s hiába tudtad, mégse hitted.

Látod, minthogyha őszi éjben

meztelenül a kertben állnál:

dideregsz. Hűs harmat vizében

ázott virágok borzongatnak.

Ha most egyszerre megölelne

sok szeretőd, kis törpe tested

dús karjaik közt elmerülne,

és irigyelne, aki látna. –

S, ó, nincsen nálad senki árvább!

te olaj vagy, mindenki más víz,

hát rántsd le már az álnok lárvát,

nézd meg magad, és értsd meg végre:

embernek jöttél, egyetlennek,

páratlannak és társtalannak,

embernek jöttél, jaj, embernek!

ez az igazság, nincs menekvés.

Tanács

Vigyázz! már egyre többen látnak,

fosztják, rabolják lényedet,

prédája lettél a világnak,

gyámoltalan beteg:

magadat óvni nincs erőd,

megnyíltál, mint királyi ház

a csőcselék előtt.

Jöttél anyád rejtő öléből –

tündöklő, végtelen habok

előringattak a sötétből,

– oltalma elhagyott.

Hogy csábított a vaksi fény! –

Magad kárára, te bolond,

mért voltál oly serény?

Ha egyszer a piacra vágytál,

most undorodjál, bújj, remegj,

ölts álruhát és álruhánál

tévesztőbb lepleket,

határaid mint várfalak,

komor gőggel kerítsenek,

s bőrödnél álljanak!

Jusson eszedbe: meg kell halnod,

boldog sötétbe hullanod,

egész-magaddal hullj és halj ott,

mint példás-szép halott,

ne összevissza-feledés

kényére bízd a sorsodat,

rejtőzz el, légy merész!

Magános fa

Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,

társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,

állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim

gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:

láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.

Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,

hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,

kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,

egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,

s a domb mögül jönnek felém az emberek.

Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –

ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,

de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,

s titok marad a volt-titok halálomig.

Alkonyat a város-szélről

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos

tetőkön szalad, száll, s a józan tetők

kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most

a város, mely ott ég a hegy-láb előtt,

a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,

fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg

– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,

a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,

s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –

A tárgyak homályos szivéből kilép

a fátylas sötétség. Siet, s meglepi

a földet; csomókban lapul szerteszét,

csorog mint a víz és pocsétákban áll

a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold

elindul hüs útján, fehér, nagy madár,

elindul hüs útján a vak fák alól.

Őszi kérdés

Megtágul ismét a tömött

világ. Ágbogaik között

egyre nagyobb darabokban

őrzik a fák az eget.

A végtelenből jő a szél,

szárnyán madár és holt levél,

messze röpülnek a széllel –

lankad a nyári verő.

Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,

vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –

szürke ború a szivedben,

hallgatod énekeit.

Volt egyszer pártod és hadad,

most itt tűnődöl egymagad –

ó, nem elég, ha szeretnek,

hogy te szeress, az a fő

Sötét-hajú, mi lesz veled,

ha majd az ősz benned temet,

benned alél el az élet,

száll a levél, a madár?

December

Tél van, meztelen ág-bogak

kúszálják a kerek holdat; a rettegő

földön félve kisér rideg

árnyékom. Valahol bárcsak akadna meg!

Mért juttatja eszembe, hogy

senkim sincs, egyedül járom az életet,

mért juttatja eszembe, hogy

nincs jól így, valamit kellene tenni már.

Vígan tartja elém meleg

karját néhol a fény, átnyul az ablakon. –

Ó, én nem mehetek be: más

nyugszik székemen és más gyüri ágyamat.

Szél ingatja a fák fejét,

rebbenten riadoz, fut föl-alá az árny,

mint a bánat a szívemen:

rebbenten riadoz, s jaj, soha nem hagy el.

Tájkép

Ágbogak közéből

már egészen kiszorult az ég,

teltek és tömöttek

a remegő, szálas jegenyék.

Árnyék-foltok írják,

mintázzák a szelid-zöld füvet,

lábamhoz simítják

a virágok kislány-fejüket.

Sulykolófa-ritmust

ringat által a Dunán a szél,

változó-két hangon

messze szálló repülő zenél.

Fürge cinke siklik

keresztül a sűrű lombokon,

tarka cserrenése

lengő szalag fákon, bokrokon.

Falusi reggel, vasárnap

Réce szalad, a levágott csibe

bele csőrében, a baromfinép

erős zajgással kergeti, öreg

tyúk ugrik mellé, s kapja el felét.

Vigyázok, hogy ne piszkíthassa be

ruhám a kutya: ő ma is szeret,

s rám-rámugrál: kutya-naptár szerint

nincsenek pirosbetűs ünnepek.

A borbély előtt emberek. Sötét

arcuk tüskésen borotvára vár:

politizálnak, mesét mondanak,

szídják a jegyzőt, s hogy rossz volt a nyár.

Nyílt tündérrózsa, számtalan szinű

úszik a Dunán: lányok csapatát

viszi egy csónak, pont tíz órakor

kezdődik a nagymise odaát.

A halott leány

I

Margitka volt. Tizenhat évet

élt. Most halott: verembe lépett. –

Nem láttam én, egyszer se láttam,

mégis ma búm miatta éledt.

Testét, amelyre egyre többen

éheztek, éhesen, dühödt

férgek kaján étvágya falja.

– Sírjak? mit ér? – már menthetetlen.

Vénebbre nőtt töppedt anyóknál,

zsengébbre vált zöld csecsszopóknál,

idő felett időtlen űrben

leng ő, ki nincs, nem lesz, ki volt már.

Több évemet dugnám, ha tudnám,

élő valóm térden tagadnám,

érdemtelen dicsért gyerekként

szégyenkezem, s így menteget szám:

„Margitka, agg s kölyök, ki nem vagy,

lásd, életünk kigyúl s kihamvad,

felsőbb parancs születni, halni,

felsőbb parancs, szabódni nem hagy.

Még élek én, nem én kivánom,

túl szállsz te már síron, halálon.

Tudom, szegény, nem így akartad.

– Hosszabb időm néked ne fájjon.

Kurtább időd úgyis komorló

sok gond nekem, lelkemre omló,

pár évemért magos kamattal

békítelek, hamar koporsó.”

II

Sajnálhatod, sirathatod,

ő az igazi úr: halott.

Minden rend fölbomolhatik,

meg nem zavarja álmait.

Adhatsz rá szép selyemruhát,

ujjára is gyűrűk sorát,

vagy bőréig kopaszthatod,

sőt bőrét is lenyúzhatod.

Aranyat csörgethetsz, pucér

legényt mellé dönthetsz: mit ér?

Nyugalma megkövült: magos

voltához nincs hasonlatos.

Csukott szemével égre néz,

nem bántja többé ébredés.

– A Mindenség, mint kis cseléd,

lehajtja lábához fejét.

Carmen lugubre

A nevét mondom, és a halált mondom,

és nem hiszem el, nem hiszem.

És újra hallom köhögését

a visszhangos, mély semmiben.

Tizennégyéves volt és félkegyelmű,

és pösze is volt még szegény,

szegény Kati! – riadó bánat

ijedezett a két szemén.

Most lefeküdt, a hátára feküdt le,

mint vágya olykor súgta már,

aszott testére vőlegényként

reáfeszült a rossz halál. –

Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek

ölén hagytátok hamvatok,

félelmes nászéjszaka volt ez:

a halál alatt egy halott.

Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,

és szűz maradt a nász után,

mégis fogant zsengécske méhe:

enyészet és örök hiány

támadt belőle, s óriásra sarjadt,

s falánkul anyját falta fel.

– Fülem körül hűs, tiszta hangon

a más-útú rend énekel. –

A nevét mondom, és a halált mondom,

és nem hiszem el, nem hiszem.

És újra hallom köhögését

a visszhangos, mély semmiben.

Ijessz rám!

Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,

és szürke a világ: beleesett a sárba.

Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,

mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.

Most nincs tragédia, és komédia sincsen,

mert mérték nélküli s határozatlan minden,

és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,

és nem tudom, mi ez: a lét-e vagy a nemlét.

Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –

a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,

a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,

ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.

Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen

mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:

mint vak szeme előtt hiába integetnek,

hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.

Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:

ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,

ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –

élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!

Szerenád a szomszédban

Már világosodott az éjjel,

mint a tintám, ha fogy, s felöntöm.

Szerenádhangok kúsztak széjjel

a kásás légben; lent a földön

sündisznó futott; víg madárdal

vitatkozott a szürkeséggel.

Füllel látható füst a hang: szét-

olvad és vége, mint a habcsók

a szájban, s másként hagyja ízét

mindünkben. Ó dallamra tett szók!

ó szerenád! – nekem riasztás,

valakinek becézés, szentség.

Hordozom én is, ami rámhullt

kéretlenül, mint ő is hordja.

Részes lettem egy láthatatlan

osztozkodásban, és nem tudja

az egyedüli úr – mert ő úr,

én meg kis koncos akaratlan.

Véletlenül kapott élmények

töltik a lelkünk tűrt teherrel,

mert nagy udvara van a létnek,

és kicsiny helyen él az ember –

szép a külön világ – hiába:

összenőtt ikrek, akik élnek. –

Le lehet kaparni a képet,

a hanglemezt meg összetörni,

de a nyomok nélkül történtet

hogyan lehet nem-volttá tenni?

az orzott, drága szerenádot

visszaadnom, mint nem enyémet?

Meg kell nyugodnunk, s meghajolnunk:

nem lehetünk páratlan-mások,

egyetlenek, míg itt bolyongunk

a föld színén, a más hatások

akkor pattannak csak le rólunk,

ha majd a hűs gödörbe omlunk.

Öregasszony

Milyen íze van nyelveden a szélnek,

te öregasszony,

s a napsugárnak a szemedben?

Nyilván nagy messzeségek öble bennük,

s ha lábod alól elfogy majd az út,

lakójukká leszel.

Nyár van még, de már nem az érlelő,

hanem a termő nyár ez,

a meleg fullaszt, és mellünkre ül;

valahol, valahol,

borús kertek ágbogai között

már lefelé botlik egy-egy levél,

s tudja a fa: jelez az ősz.

Te öregasszony,

kis öregasszony,

léted kinyílt a végtelen felé.

Csömör

Szólni sem érdemes, és moccanni sem érdemes;

játék a kisded és üres léggömb a nagy,

a zöld a lombokon csaló festék s a lomb csinált,

vásári rossz sípon trilláz a sok madár.

Napban fényeskedő, fehér utcák, ne bántsatok!

bontatlan tiszta kék, hűs ég, ne nyomj agyon!

civódó szél, csitulj! félek, mint aki haldokol, –

már tervben összedől a karcsú épület.

Itt nem maradhatok, és máshová se futhatok,

fölálló rajzszögek födnek minden helyet,

és önmagamban is vad zendülés lármája zúg –

aludni volna jó, s az álom elkerül.

Öledbe rejts, anyám! látod, ki hősen otthagyott,

most tudja: nincs egyéb erősség kívüled.

Öledbe rejts, anyám! a sírba lépni nem merek –

a szebb nemlét terül szülő öledbe rám.

A gyermekemhez

Megöllek, akármerre vagy,

bennem s minden nőben megöllek

téged, ki a hinta egyik felén oly könnyen állsz,

hogy a toll-könnyű esetlegességnek

kell csak ráhullnia a másik felére, hogy létre kelj.

Megöllek, akárhol vagy is,

megöllek a tagadás őszinte s meg nem fellebbezhető

akaratával, amely úgy lopódzik

utánad, mint a gyilkoló gáz

a békésen alvók szívére.

Én gyermekem,

gömbölyű és meleg karú gyermekem,

szám és fejem helyett

szigorúan és kegyetlenül kényszerítelek,

hogy a semmit öleld meg

gömbölyű és meleg karoddal

– vagy inkább köd-karoddal, mely veled együtt

arra lesz kárhoztatva, hogy a nemlét

küszöbén túl végezze el a születés

és a halál nagy dolgait.

Megöllek, mert még-köd-szívedben,

tudom, te ugyanezt tervezed ellenem,

mint minden gyermek,

ki kétes örömök fejében

apjának mellére tipor.

Én szolga nem leszek,

mosolygó, bárgyú szolga, ki annyira hű és együgyű,

hogy ura ütlegein is örül.

Millió gyűjtő, nevelő év és millió ős munkája hozott eddig,

piramis csúcsa vagyok, kiben értelmet nyer a rengeteg halott kő,

nem akarom, hogy folytatódjam,

hogy beálljak a szolgák seregébe,

azt akarom,

hogy ami eddig történt,

mind értem történt légyen,

hogy ne legyen közeg

közöttem és a végtelen között, ami következik utánam.

Karácsonyfa-díszítés

Tíz gyermekedből egymagam maradtam:

kettőt befalt a föld,

hetet a sűrű távol. Változatlan

hangjával a karácsony ránkköszönt;

nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –

tele a szívünk, s mással van tele.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,

díszítgetem a fát,

úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem –

mozgásom egyre lassúbb, tétovább:

a régi hit nincs, új sincs még helyén,

meghalt a gyermek, s nem nyughat szegény.

Kínok térképét hordja édes arcod,

nézlek: segítsz nekem.

Szorgalmad hány nehéz éven kitartott:

erőssé tett a buzgó szerelem, –

díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed

bús életedben mindig díszitett.

Díszítsd a fát és díszítsd a világot,

díszítsd világomat,

s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod

– elémidézi most az áhitat –,

tudom a törvényt: nem lehetsz örök,

s csak ő segithet majd, ha szürkülök.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,

karácsonyeste van,

úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem:

de csúf s de szép, hogy áltatom magam,

s de szomorú, hogy mégse sikerül:

álmos üresség bélel s fog körül.

Ki férfi lett, azt nem teheti többé

gyermekké anyaöl,

de gyermekké teheti mindörökké

egy jó szerelem, mely rátündököl, –

ó most érzem csak, mit vesztettem el,

ó most tudom csak igazán, mi kell.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,

karácsonyeste van, –

míg nem nyugszom e boldog szerelemben,

ha százszor is karácsony: hasztalan,

s bár minden díszt magamra aggatok,

kietlen-szürke és kopár vagyok.

Késő kérés apámhoz

Hanyattfekszel; a melleden

összekulcsolt két kezedről lemállott

a gyönge hús. Könnyen-síró,

apró szemednek nyoma sincsen.

Tudom, tudom,

hiszen tizennégy éve már. –

Bennem azóta hódító erők

bő-terebélyű fája nőtt,

harcoltam a sírásó-emberek

gonosz hadával, s győztem.

Téged szelid víz, gyámoltalan férgek

roncsoltak el, szegény apám!

Most minden erőm hiúsulva,

elmetszve minden ifjú izmom,

s itt állok valakivel

égnek tárt arcod előtt.

Ugye látod?

Fehér, fészek-szívű leány.

Ő az, tudod, kivel reméltem

neked magot támasztani,

de szorgos, ügyes élők

gyorsan helyemre álltak.

Ugye hallod

elvetélt unokáid zokogását?

Élőnél lehet tehetősebb élő,

de halottnál nem.

Én csont-apám,

te mozdulatlan,

segíts a mozgók ellen!

Most visszabújok hozzád,

mint az öledbe bújtam,

amikor még együtt aludtunk.

Meredj a merénylők elé,

ellenkezésük törd meg,

nézz minket össze holt szemeddel,

ne szakadhassunk széjjel,

tetteiden az állandóság

bélyege: védj meg minket!

Szegény apám,

te óriási,

én csont-apám,

te győzhetetlen,

mutasd meg, hogy az apám voltál!

Évforduló

Tizenöt éve annak is már, –

az édes földbe elvegyültél,

csak villogó, szép csontjaidnál

gyengült a romlás. Furcsa tündér!

– tizenöt éve annak is már –

a sűrű földbe elmerültél.

Bátyám voltál a lebke létben, –

megálltál, és megvártál engem,

s lám, útjaidon végigértem,

s csalóan eléd-öregedtem,

– bátyám voltál a lebke létben,

és íme, már a bátyád lettem.

Mégis: csillagként állsz fölöttem

és égi boltként mindörökre,

erőd, varázsod nem-törötten

felköltözött fényes körökbe.

– Mégis: csillagként állsz fölöttem,

s vezetsz a hömpölygő ködökbe.

Lehet lengő, fehér szakállam,

mindig csodálom barna állad, –

s ha majd a süllyesztő halálban

egy messzi tájon megtalállak,

– lehet lengő, fehér szakállam –

mint hű öcséd, szívemre zárlak.

Sötét lesz

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,

a vaksötétben tompán ing az ágyam.

Fölébredtem, a testem, ez a rossz gép

fölébresztett; a zendülő magányban

alattomos hatalmak rontanak rám,

Védjem magam? ki ellen? ó ha tudnám!

Vak gálya úszom parttalan folyókon,

távol az élet, énfelém fonákját

mutatja csak. Zavartan forgolódom:

hogyan is történt? Aggodalmak rágják

húsom, – milyen bűvölt vidékre estem?

Fáradt lázakban fürdik béna testem.

Élek, még táplál szívem buzgó kútja,

de holtan sem lehetnék jobban árva:

mindenki alszik, jaj, anyám se tudja,

vagyok-e, és fia vagyok-e? – sárga,

beteg karján tán visz pár vézna álom,

de óvna-e, ha itt lelném halálom?

Ordítozok, vagy fölcibálom őket,

kik ébren engem féltenek, szeretnek,

és mondom majd a bárgyú ébredőknek:

ím, arcom, s íme, könnyeim peregnek,

– mit érne? látnám: bambán és riadtan

bámulnak rám, s nem aggódnak miattam.

Csak lassan-lassan térnék meg beléjük,

mint köd mögül kibomló kép. – De mindegy:

üres kesergés, százszor elvetélt ügy,

feküdni jobb s tovább hallgatni, mint egy

szorgalmas alvó, legfeljebb a múltban

kutatni, bent, e zárt és régi boltban.

Kik este éltek, mostan mind halottak,

s akik halottak, most akár az élők,

kik közel voltak, messzi elfutottak,

a messziek mellettem ülnek, égőbb,

frissebb szemekkel mint való-korukban,

élőbben élnek most, haló porukban. –

Aranka, édes, kis húgom, húsz éve,

húsz éve már! – az arcom is borostás,

vízbe estem és szelek fújtak, mégse

halványodtál, a képed mégse rozsdás,

szerettelek, s úgy érzem, egyre jobban, –

nőlsz bennem, mint az élet nől a magban.

Lány-néném szült, s te szégyen és fölösleg

voltál közöttünk, (most is említik még,

hogy mennyit ettél) – s én folyton kereslek,

mert az a rossz tűz lankadatlan itt ég

bennem, melyet halott kezecskéd gyújtott,

s tudom, tudom, hogy többé el nem oltod.

A halálból te voltál első lecke,

érthetetlen, de szörnyűséges mégis,

kisded tanár, tudatlan gyermekecske,

látod: azóta többet értek én is,

százannyit értek, s századnyit se félek:

mellem köré páncélt csavart az élet.

Mind együtt van, vagy együtt nincs, ki megholt,

emlékük is együtt ragyog szívemben. –

Halott kicsim, te kezdted el a bús sort,

apám és bátyám vert még így meg engem, –

ó, aki kedves, megmeredt kezével

jobban sebez, mint mások fürge késsel.

Sírásomtól a kórház folyosója

hogy jajgatott! fehér nővérek pille

főkötője milyen vigyázva, óva

szállott fölém, tornyos félelmeimre!

– Már spanyolfal volt apám ágya mellett,

és szólni sem tudott, csak könnye pergett.

Mikor temették, én otthon maradtam,

pajtásaim irigy szemmel csodáltak:

úr voltam köztük, úr módján fogadtam

szolgálatuk. – Bolond rang! ó, hogy áltat

ma is még: balgán hányszor, hányszor érzem

király-palástnak fosztó szenvedésem!

A számban furcsa ünnep-íz merengett,

s tömött emlékek csillogtak szememben,

a rokonok, kik akkor épp temettek,

osztó kezekkel jártak föl-le bennem,

sírás helyett fénylő öröm virágzott

kis arcomon, és már szívem se fázott.

Apró apám, de sokszor kellenél most,

milyen jó volna intésed, ha volna!

Aki apátlan nőtt, aggódva fél most,

hogy eljutott a súlyos férfikorba:

lépéseit mihez formálja, mérje? –

Könnyek közt telik tudása edénye.

Könnyek közt telik? – ugyan, ne siránkozz!

szónok-beszéd: élsz, napjaid szaladnak,

elértél végre a való világhoz,

lettél komoly gazdája önmagadnak.

Ez tán a baj? hogy nem jársz fellegekben,

hogy hasznos is vagy, nemcsak élhetetlen?

Melegért álmot érdemes cserélni,

de ha se álom, se meleg? – Didergő

óráim bamba hivatal fecsérli,

s körülkerít egy álnok ember-erdő,

s tőlem az álmot, meleget riasztja,

kedvem forrását eltömi, apasztja.

A nyelvemen villámos szók lapulnak,

s okos szavakkal kell megölnöm őket,

kápráztató-szép színeim fakulnak,

minden napom a halálból előleg,

(már nem sokáig! éltető szabadság,

szellőid nyúlós undorom dagasztják.)

Hová széledt a sok barát s a lányok

és az a lány, ki több volt mindeneknél?

Hideg helyükön zümmögő hiányok,

más-más hiány azoknál és emennél.

Kezem cél nélkül tétovázik, mint a

karó végére érő gyenge inda.

Soroljam el, kiket, s hogyan szerettem?

fölösleges: nem volna benne újság.

Egyformán játszunk mind ez ős szerepben,

és mitsem ér, akármi nagy tanulság:

tudott kövekben elbotlott a lábam,

s hány botlik el még éppen így utánam!

Rólad, kiről már oly sokat beszéltem,

rólad szólok csupán, – az életemben

ki hűvös csúcs voltál, s míg el nem értem

tehozzádig, szünetlen hegyre mentem,

azóta hullok, nől az éj köröttem,

s a kedves ég alig villan fölöttem.

Tudom: téged törvény bocsátott hozzám,

örömök, kínok nékem szépitettek,

e világ gazdag kincseit kobozván,

magad építve sorsom épitetted.

Döntést jelentett minden moccanásod:

kezed tartotta bennem a világot.

Tol az idő a sír felé – ma még tán

van annyi hely, hogy nyújtózzam, de holnap,

holnap talán belészorít, és aztán

a hullámok fölöttem összecsapnak:

elsüllyedek az öblös űrbe, semmi,

kis nyomaim a feledés belengi.

Porszem vagyok, de élek fontos ügyben:

a mindig-rejtély szépről szólni tisztem.

Békességes, de lázadó is egyben,

előtted e páros vakságba vesztem. –

Te összefogtál mély harmóniába, –

friss zendülés kelt lábaid nyomába.

Lám, jött helyedbe más; aranyhajával

oszlatta gondom terjedő homályát,

s aranyhajával máris messze szállal,

nem hallja szám marasztaló imáját:

fél-emlék, fél-van, már halott, de él még,

szólítom, s mintha magamban beszélnék.

Az Isten is fölszállt a távol égbe,

régen szívemben mindig megtaláltam.

Ma már az ujja csücskével sem ér le,

nincs háza bennem, s én vagyok hazátlan.

Hő lágyulások, gyermeteg melegség,

mily zordak az imátlan férfi-esték!

Ó, messzi lányok, messzi, messzi Isten,

az árvaság hogyan reámtekergett!

Jövőm fakó, akármi színre festem,

s a bő idő álmos folyója görget.

– Ágas borongás! van még egy halottam,

néz, néz merően, árnyékká fogyottan.

Mint vízbehullt, ha fölbukkanva éppen

mohón zihálna, s menten visszanyomják,

úgy jártam: a szakadt felhőjü égen

nap nem derült, más gyász emelte lombját:

apám után bátyám, kit úgy csodáltam,

akadt meg a hurokvető halálban.

Egy gyertyaszentelő utáni reggel,

jeges hajnalban ment az állomásra.

Aludni hitt: figyelt, és nem köszönt el,

de én az alvás partjáig kimászva

láttam tűnő hátát, amint a keskeny

ajtón kifordul, s új alvásba estem.

Nem múlt el még a február egészen,

és megtudtam: többé hiába várom.

Azóta nyájas emlék-napsütésben

áll bennem, mint legendás, hősi várrom.

Ó, hogyha élne, ő értene engem:

költő volt ő is, csak kissé ügyetlen. –

Három halottam és sok-sok halottam,

ki csak nekem halott, de másnak él még,

leskődtök a homály-öblű sarokban,

tudom: szerettek, s mégis, mintha félnék, –

jó társaim, suhogva nő a távol,

ahogy sodortok a szilárd világtól.

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,

száll, száll a fény belőle, mint a pára.

Hol támadott ez ordító üresség,

mely ráterült a gunnyasztó szobára?

Kóválygó árnyak mellemig merülnek,

s mint ólmos gondok, súlyosan megülnek.

Gazdátlan fekszem, s szállong, mint a pára

szívemből is a lassú fény: sötét lesz,

jaj, bennem is! Testem már nem határa

az éjszakának, s mily kártékony éj ez!

mint sót a víz, magába oldva hordja

a bánatot: halálos minden kortya.

Levél

A kék üveg fejünk fölött

széttört: valami rengeteg

ököl zuhant rá. Semmiség

ásít helyén, a sok cserép

a szélbe hullt, most ott kering,

s karcolja arcunk élesen.

Az embereknek nincs nyakuk,

a sok lovacska fondoran

gőzöl, minthogyha mondaná:

ha már köd van, legyen nagyobb,

s játsszunk bújócskát benne! A

bokrok, mint robbanás után

kővémeredt bombák: szedett

águk szörnyűen szúr bele

a légbe. És a fák, a fák!

zörgő csontvázként állanak

egy nagy-nagy anatómián. –

Felétek, ott az agg Duna

partján, még barbárabb a tél.

Ilonka, gyenge arcodat

úgy óvnám s gyenge testedet!

Magam helyett e versemet

küldöm mint sálat és subát

s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor,

pajkos szemekkel nézz a már

valahol mégis rejtező,

győztes seregét szervező

tavasz felé…

Mecseki séta

Földomborul és elsüllyed a táj,

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hínárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

Apád, anyád és minden szeretőd

köd most és semmi néked, kedves,

és én vagyok csak a valóság:

hadd szóljak szépen a szivedhez.

Százezerévek zúgó mélyein,

lám, úgy forgott a múlt miértünk,

hogy sírokon, bölcsőkön által

szerencsésen egymáshoz értünk.

Örüljünk, ríjjunk, mint a gyermekek,

mert, ó, be másképp is lehetne:

kis késéssel vagy sietéssel

nem révedhetnék a szemedbe.

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet.

Mögénk zuhant a messzi bárdja:

mi magunké, s a föld miénk lett.

Mégis: szellőként libben az idő,

és ujjainkat szétbogozza,

és visszasodor menthetetlen

régi szürkéknek jóba-rosszba. –

Hozzád és hozzám tartó szálakat

kévényit font ott lent az élet,

nem futhatunk el: öncsalások

csupán a gyors feledkezések.

Apád, anyád és minden szeretőd

köd most, és nálam mégis többek,

mert néha minden foghatónál

nagyobb ereje van a ködnek. –

Földomborul és elsüllyed a táj,

amint az út hulláma ringat.

Hegyi szél hínárja akasztja

egyszerre lépő lábainkat.

És már tudom, hogy nem is mi vagyunk,

csak énünk egy-egy kósza része,

mely hasztalan szabadkozással

szédül megint a csonk-egészbe.

Tél felé

Vigyázva néztelek, régi, régi lányok,

mint a képet;

eljöttetek mégis: hasztalan nőtt árok

s gát elétek.

Belőlem jöttetek, ködnevelő múltam

csupa-köd-lett

mélyéből, mert elföd, elnyel a múlt gyorsan,

de nem öl meg.

Hoztátok tétova vonalak újságát,

frisseségét

s gyenge változását – már-már üres rámák

betelését.

– A hézagos lombok között átszúró nap

kilyuggatta

a vékony árnyékot. Tele-gyerek csónak

ment, ugatta

játszani kívánó vén kutyánk. Feküdtünk

fent a parton,

haldokoló fűben. Sűrűdött felettünk

már az alkony,

őszközeli alkony: reszkető és bágyadt. –

Vége, – hallom,

hallom-e ugatni mégegyszer kutyánkat

fent a parton

vagy akárhol másutt? – Csak tán a szivemben

messze, messze,

indás események bogába keverten. –

Ó, szeresse,

ápoló kezetek szeresse a sorsom,

tegyetek le,

fektessetek vissza a zöld fűre! arcom

kezetekre

rászorítom, hogy míg röpülünk a télbe

frissen, épen,

ne lássam, mint hull a piros élet térdre

gyilkos szélben.

Áldottak az éjszakák

A nappalok s a fény merev

formákba öntenek.

Külön vagyunk, határaink

tiszták, nincs senkinek

velünk érintkezése. Mint

a sürgönypóznák, hogyha a

drótjuk szakadt, nem küldenek

s nem kapnak tétova

jelzéseket a tág világ

felé s felől. – Csak száz s nehány

kilométerre vagy, de ha

ezerre lennél vagy nehány

méterre, mindegy volna, mert

erős a fény és visszatart;

és nem jöhet közel

a messzi part. –

A nappalok s a fény merev

formákba öntenek,

de áldottak az éjszakák:

lágy kapcsoló-közeg

a dús sötét. Az ég meleg

és roppant nagy kosár,

és minket, mint ma-kelt

csibéket összezár

pihés ölén. A sürgöny-

póznának számtalan

új drótja nő, és érzem:

már nem vagyok magam.

S határát vesztett testem

és tested szétterül

a sűrű légbe, s itt vagy

a bőrömön belül.

Önvédelem

Ki szomoru vesztésre készül,

kell, hogy gyűjtsön vigasztalókat.

Ugráltató önzéseimben

ne haragudj rám: szenvedés ül

mélyeikben. Lesz, hogy lekókadt

kedvem csak az emlék deríti,

s lyukas, megürült tenyeremben

ez lesz a minden.

És a tárgyak,

élők, halottak, jók és rosszak

majd testőrökként sorakoznak

mellém, mikor magamba látnak.

Baljós homályosság keríti

a sorsom szűkülő körökben:

toborzásommal jó sietnem:

mi lesz, ha az éj rajtam átcsap,

míg nincs elég fény a szivemben?

In memoriam

Hulládat görgeti már a csobogó idő,

és nem tudlak siratni.

Bőröd alá visszahúzódott hajdani szép erőd,

s a terjengő halál

alattomos vadvizeibe fulladott.

Olyan vagy, mint egy idegen tárgy,

még csak nem is a magad mása vagy,

a magad szobra,

melynek meghitt vonásain szemem

kedvére bujdokolhat.

Olyan vagy, mint egy idegen tárgy: szürke

s konokul hallgatag,

csak nézlek, és mit bánom: vagy-e, nem vagy. –

Máskép akartad bizonyára,

szerettél volna bennem szívósan megmaradni,

mint a bőrön a tetoválás,

hogy mikor már magad előtt se vagy szép,

légy sérthetetlen

valakiben, kinek a nyelve beletanult dícséretedbe.

Nem sikerült: nyugodj meg!

Elfárad és megváltozik az ember, akarva-akaratlan

elfárad és megváltozik:

volt-nyomaidat széjjelhordták a szelek,

s mint egy idegen tárgyat,

hulládat görgeti már a csobogó idő.

Szilveszter-este

Szomorúságom szürke gömb,

bárhol próbálom bontani,

föltépni és szétrontani,

lesiklik róla a kezem. –

A szívemen gurul, gurul,

behorpad tőle a szivem, –

úgy érzem: szivemen viszem

a legmagasabb hegyeket.

Támad a hideg négy felől,

bevicsorog az ablakon,

fagyott árnyékok a havon, –

meleg a szoba: hasztalan.

Átúsztam újra egy folyót,

kiveri utánam a hab

a nem-szeretem dolgokat,

és nincsen senkim, aki véd.

Távoli, vidám szavaid

jéggé meredve érnek el, –

a hűvös semmi énekel

fülembe, mint a szunyogok. –

Siess, hozd már a meleged,

veszélyes tájon imbolyog

a lábam: könnyen megfagyok,

szívemhez koccant a halál.

Hogy mindörökké áldjalak,

ki másodszor életre szülsz,

s a pusztulás elé feszülsz,

mely már-már arcomba lehel.

Aki sok szépet

Aki sok szépet mondott el hiába,

szűkszavú lesz vagy néma, –

tudom: fáj, hogy neked jutott

szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,

nyirok s penész ölelget;

nem csillagokat üldözök, –

kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,

már-már magam kinozva, –

ha rám gondolsz, a jó helyett

gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,

– embertől más se telhet, –

önnön-szívemre készítem

e gyógyító szerelmet. –

Aki sok szépet mondott el hiába,

szűkszavú lesz vagy néma,

de minden szépnél szebb lehet

szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,

ahogy a víz a gödröt,

a napnyugtát az aratók,

az istállót az ökrök.

Naplórészletek

VAK szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik.

Múltam riasztod, hogyha nézel,

már hárman néztek így rám,

s három halottam sírján

hevesből lettem óvatos.

Nehéz megállnom egymagamban,

karjaid enyhes öble

jó volna mindörökre

menhelynek, hogy ne bántsanak. –

Vak szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik.

Ó, merhessem-e rádaggatni

buja és boldog terhét

szép álmaimnak? Elmégy

ahogy jöttél, vagy ittmaradsz?

Hasonlatosságodra formált

énem veled: barátom,

nélküled: zátony,

melyen magamat roncsolom.

Hasonlatosságodra formált

énem veled: ünneplő

ruhám, madárijesztő

és céda ringy-rongy nélküled.

Vak szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik. –

Mint többször póruljárt gyerek, ha

cukorral csalják, lép is,

vonakodik is, én is

áhítalak is, féllek is.

Ritkulj köd, és tisztulj jövendő,

lássam, hogy mit kell tennem:

hűs kis kezét kezemben

eresszem el, vagy fogjam itt?

FÜVES hegy oldalán ülök,

tisztára fúj a szél.

Fitogtatnám most lelkemet,

ha fürkészné az Úr:

tudom: kellően jó vagyok,

jobb nálam nem lehet.

Ha moccantom vidám fejem,

felhőkhöz súrolom.

A gyengén-vájt mező szelid

mosolyt lenget felém,

ölében gőz-lehelletű,

szorgos vonat kocog,

felőletek jön, hozza tán

a pillantásodat.

Erős kísértés bujtogat,

hogy nyúljak érte le,

hogy két ujjammal fölvegyem,

térdemre rátegyem,

erős kísértés bujtogat,

hogy nyúljak távolabb,

és egy ujjammal toljam el

a rejtő dombokat:

láthassalak, – két napja már

hogy fény, szín, száz alak

harcol miattad ellenem:

szeretnék képedet

széttörni bennem. Hasztalan:

jelenteném neked,

hűséggel állom posztomat

akár örökre is. –

Kis domb, ne nyújtsad útjait,

mindig céljába lejts,

s ha nem jön még, beszélj neki

felőlem szépeket.

Majd fordulj vissza, kis vonat,

veled tér ő haza,

– ó, már csak egy nap múlik el

és csak két éjszaka.

KI hozzám vagy jövendő, maradj el,

ki itt állsz a szívemnél, szaladj el,

ki hűséget fogadtál, tagadj el.

Ki sorsodra fölírtál, törölj le,

ki életem fokán ülsz, röpülj le,

ki egedre szögeztél, söpörj le.

Ki biztatva ígérted, ne várj meg,

ki hallod, hogy kiáltok, ne állj meg,

ki szerettél, s szeretsz is, utálj meg.

HALOTT, bús nyújtózás van bennem,

s idétlen szürkeség.

Nem csalogatlak titkaimmal:

meghaltak a mesék.

A bárgyúnak-sajnált derékot

tisztelve bámulom,

minden üres színig-telt hozzám,

éjt álcáz homlokom. –

Bátor, aki kisujjat moccant,

hős, ki egy szót beszél;

mint száradó ruhát kötélen

az erre-arra szél,

lengeti az idő a lelkem:

énbennem nincs erő.

Százszor inkább való az élni,

ki tervvel áll elő,

akármilyen korccsal, beteggel,

de bomló életét

valaminek akarja látni,

s szabott ütemre lép. –

Ki bennem titkokat gyanított,

csalódott: nézze meg!

Itt fekszem, mint a fáradt ringyó,

ki megfeledkezett

a szépítők ezer cseléről,

és ágyán meztelen

meglepték, s már semmit se bánja,

ha gúnyos, szemtelen

szemek mohón isszák hibáit. –

Szánj, hogyha gondolod,

szánj és sirass, de távozásod

ne hidd, hogy nagy dolog,

hogy kincsektől fosztod magad meg. –

Fölvakkanó falak

csupasz jajgása lesz a válasz,

ha elköszön szavad.

SZAVAIDTÓL fölhussant a bánat

a szívemről, mintha labdát vágnak

sötét varjúsereg közepébe –

nem örülök, nem örülök mégse.

Fáradt vagyok nagyon az örömhöz,

csak a béke langy esője öntöz,

csak feküdni tudok mozdulatlan,

kedven innen, könnyön alig onnan.

Tudja isten: jobb-e így vagy rosszabb,

érzékeim mélán horgadoznak,

nem alszanak, nem is állnak lesbe,

– tücsökhangon horkol kint az este.

MOST a föld az úr, a vermek és a hollók

színe az úr; mint talajvíz fakad

föl a sötét, már a szívem alatt

locsog, s a szívemen

mázsás aggodalom lóg.

Leomlott a négy fal, külső rettegések

ólálkodnak itt, a jövő s a múlt,

két őrizőm, Júdássá aljasult,

az emlék s a remény

húsomban forgó kések.

A kezed után nyúlok, mint tétovázó,

gyáva kacs nyúl a támaszték után,

ó, fölszín-járó, biztos-léptü lány,

igen-igen erős,

ó, fennen-lengő zászló!

Csak nevess sokat, most nem nevetsz hiába,

didergő lelkem régen járt napon,

takard be, édes, rejtő-vastagon

kedved fészek-meleg,

bő felleghajtójába.

VESZÉLYES úton jársz: lábad körül csapdák,

szél ködöt terelget mögéd, ahol ellépsz,

eső csinál rácsot, hadakozik villám,

laza lombzúgásból rejtegetőd épül.

Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:

bátor elleneim teáltalad bátrak:

rég nem voltál erre, messzekerült dűlőn

duhaj gyomok szúrnak gonoszul az égbe. –

Emlékszel-e még rá, kétkedésbe mártott

Isten-hozottamra, okos félelmemre?

Tükröző gyerkőcök játékos kezéből

rámhullt rezge fénynek véltelek szorongva.

Szándékkal maradtál, szándékkal kúszáltad

sorsomba a sorsod. Jólesett, s miként a

lengetett inga a mélyponton, golyó a

fordított kúp szoros csúcsában, megálltam. –

Szándékkal maradtál. – Szándék-e keserves

kalandod ezúttal? Nem tudom. Ki tudja? –

Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:

látsz-e még? vigyázz! már tág a köz közöttünk.

Ne hagyj itt, szegényke, többet ártsz magadnak:

meleg tenyeremből kipottyanó szíved

hóember takarja két fagyos markába.

CSONTJAIMBA tüzet rekesztettél,

tenyeredből futni eresztettél,

az örömök felém csörgő

csermelyeit elsiklattad tőlem. -

Rideg legény szomorú, szép hangon,

síró gerlét utánozó hangon

hivogattam, csalogattam

valakit, de árva vagyok most is.

Magos az ég, nem tudom elérni;

kemény a föld, hova tudjak lenni?

Ha szaladok, ha lefekszem,

fogaimat tördelik a kínok.

Anyám öle, de meghiúsultál!

nagyon régen de hatalmas voltál!

Nagyon régen, nagyon régen; –

íze sincs már keseredett számban.

Áthajol a faág a faághoz,

elröpül a madár a madárhoz;

hát én kihez hajolhatnék?

melegedni hova röpülhetnék?

Rideg legény maradjon magának,

válassza a szelet barátjának;

így, ha néha könnye csordul,

lesz legalább ügyes kifogása.

FINOMMÍVŰ csodatükör a tenyered.

Ha rányomod csukott szememre,

kúszált magamat

gyönyörűszépnek, épnek látom benne.

Látod, te jó, csak ez maradt!

Szívemen, mint baráti ágon

a madarak, tollászkodtak, csevegtek

az örömök.

Közéjük lőtt egy orvvadász: a kín.

Kopasz ágat nyöget a nyurga szél. –

Látod, te jó, csak ez maradt,

csak a kezed maradt! –

Holt hal vagyok a víz szinén:

meghitt mélyekbe el nem bújhatok.

Lábatlan vagyok friss gidák között:

ungorkodón nem ugrándozhatok.

Páva vagyok, megtéptek a kutyák:

nem illegethetem magam. –

Látod, te jó, csak ez maradt,

csak a kezed maradt!

Tavasz van: most mindenki bátrabb, csörtetőbb.

Önnön bújuktól, önnön örömüktől

szédülnek a fejek.

Minden ajtó kinyílt,

nem zárhatok mellém egy részvevőt sem.

Csak a kezed maradt,

látod, te jó, csak ez maradt!

Derék híd, melyen fátylas távolokból

örvényes űrökön keresztül

bajtárs-emlékek

fölmentő seregei özönölnek.

Ringó tutaj, mely paskoló esők

hazájából mindegyre visszavisz

a nyájas délre. –

Csak a kezed maradt;

most nékem ez a minden,

ez a világ és önmagam.

Ne vedd el a kezed!

ha elveszed,

nem lesz világ, s én sem leszek. –

– Látod, te jó, látod, te jó!

FUSS vele, idő, fuss vele,

fuss vele visszafele!

Habzsoljon össze friss kezed

mindent, amit rámszeretett,

se testemen, se lelkemen

nyoma többé ne legyen! –

Bűvölöm magam: ő nem él,

de mint a szél,

porcikáim mélyeiből

zúdulva kitör,

s van százszor inkább, mint amikor

valóban volt még. – Száll a por,

ha fölverik, lustán lebeg,

fáradtan visszahull, belep

mindent. – Ó, fújj rám, jó idő,

fújd ki belőlem széditő

kínoktól fölvert emlékeit!

mert visszahullva ellepik

szemem, fülem, szivem,

és újra nem lesz senkisem,

akit látok, hallok, érezek,

csak ő, csak ő. –

Mint rezgőnyárfalevél, rezeg

a belsőm. Hűs nyugalom,

tőlem mindig riadó, áldott hatalom,

települj rám végre, mint izgága folyók

tükrére a jég, mint tarka golyók,

szertegurultak örökre,

ó, szertegurultak örökre

az álmok, az őt hazudók!

ÍGÉRETEID lajtorjáján

minek hoztál a magasságba?

Csak szavak voltak szavaid, –

zuhanok most halálraválva.

Holt s még nem fogant ellenségek

nyüzsögnek ébren körülöttem;

hessentem őket és sirok, –

ó, többen lesznek, egyre többen!

Mint gyenge őzet vad kopóhad,

futó szívem félelmek marják. –

Én jó vitézem merre jár?

miért nem villogtatja kardját?

Meghalt a béke: vánkosomnak

élő parázzsá vált huzatja,

a sok-tenyerű éjszaka

kegyetlen ökleit mutatja.

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj

takar, melyik vándor-szél ismer?

Nehéz vagy: sajgó-súlyosan

visszhangozol érzékeimben.

Minden való én voltam eddig,

és lám: mindannyi idegen lett.

Ha viszem őket, úgy viszem

kelletlen, mint hordár a terhet.

Növés fájdalma tagjaimban:

elárvultam: kell izmosodnom.

Alábbsüllyedt az ólmos ég,

két vállamon remegve hordom.

ŐSZ lépeget a lombokon,

talpa vörhenyes sár, agyag,

a boldog zöldre ráragad,

– föld felé hull a homlokom –

Hozzád szeretnék menni most,

jaj, elrontottuk! nem lehet,

nem volna most már enyhület,

pedig meglásd: kifoszt,

kifoszt így minket az idő.

– Ha ostorát emelte ránk

a rossz világ,

mért nem öleltük reszkető

testünket egybe? ó miért

bántottuk egymást még mi is?

Kimondom a nevedben is:

botlott, kitért

órák ezek, jobban szeretnéd,

tudom, ha ujjadat

csókolgatnám, s térítgethetnéd

fejem öledből (fojtogat

a sírás), ó, én is jobban szeretném,

hidd el nekem,

ha kedves-pajzánul etetnél,

s ál-mérgesen

meghúzkodnád a hajamat.

– Az utca párokkal teli,

együgyű áhitat

az arcukon; ó együgyűek! ó mesebeli

bölcseknél bölcsebb emberek!

lám, lám, két ostoba

távol remeg,

fázik egymástól. – Nagy, csunya

lábával lépeget az ősz;

hideglelős

félelemtől borzong a kert.

– Figyeld,

amit most mondok: meghalunk,

előbb vagy utóbb meghalunk,

és deszkák közé zárnak el,

szűk lesz a hely,

de mindegy lesz nekünk,

mert többé úgysem mozdulunk,

s ha egymás mellett pihenünk,

akkor sem lehet akkora

akaratunk soha,

hogy érintsük egymás kezét,

ha félujjnyira van akár.

– Jön párra pár,

jön kínra kín:

halld ki sírásom halk neszét,

halld meg ezeknek a soroknak

csukló gyászsípjain

jajongani a lelkemet! –

A csillagok már hunyorognak,

nagyon ideges szél remeg,

habos buborékja a holdnak

a fák fölé lebeg.

DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed

dühödt-növésű rengeteg ellepi,

külön formáid szétfaragja

durva kezével a vad tolongás.

Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz,

az eljövendőt már siratod: fagyos

szellők legyintik gyönge szíved,

mint kora-ősz a szelid virágot. –

Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem,

szerelmem égő jelt alakít föléd:

mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én

látni fogom tüneményes arcod.

S szólítalak majd régi neved szerint,

s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,

s mint csillagot mély nyári éjen

fölmutat újra a földnek, égnek.

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké.

Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy;

a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek;

tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. –

Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,

és szemrehányó szavak fekete seregét bocsátanom utánad,

mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom;

mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. –

Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül;

mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok – mint ki gyermekek

nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. –

Azt hiszi ő, hogy elhagyott, – azt hiszed, hogy elhagytál engem,

s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd.

Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég,

szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem.

Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva

bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül,

a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz,

tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód,

a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod.

– Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,

de nem lehetsz te hűtelen, – sokkal jobban szeretlek annál,

s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

MÁR fáj nagyon, már elmegyek

keresni téged;

ó, melyik óra rekkentett el,

milyen vidékek? –

Teljesség tükre, hű tükör,

torz csonkaságom

benned láttam meg legelőször,

s azóta látom.

Zsengécske kislány, rengeteg

mélységű asszony,

emlék vagy csak, de sok hiányom

veled tapasztom. –

Az erdő szűköl, őszre jár;

lelkemre hajlik;

a rettenet: hogy érek árván

a másik partig? –

Most ápolom, féltem magam,

áldom, becézem

a testemet, ő volt az őröd

sok tolvaj vészben.

A léleknél hívebb a hús,

hűs érintésed

immár örök, akár a törvény,

a kőbe vésett.

S ez jó vezérlő, így kelek

utánad útra,

magamba és a napra nézek

s a csillagokra.

MÉLYRE ástalak magamban,

mélyre nyúlt belém az élet,

nem maradhattál meg épen.

Hetyke lázam egyre-másra

szőtte rád a hímet, éket,

már kicsit sajnáltalak, hogy

test szerint milyen fakó vagy.

És kezem, mely tartva-tartott,

meglazult: mehetsz, a hús-vér

változó és gyatra-gyarló,

és a kép tökéletes csak. –

Mélyre nyúlt belém az élet,

vert, becézett és a hús-vér

változó és gyatra-gyarló:

ó, a kép, a kép hová lett? –

– Mint a jég a kályha mellett,

– mint a hold a pirkadatban,

– mint a nyelv hegyén az ostya,

olvadott, s ma nincs sehol már,

ó, de fáj, hogy nincs sehol már! –

Asztal és szék és a többi

tárgy, mihez csak egyszer értél,

most megannyi bűvölőszer,

mert a legjobb őr a holt: hű

és komoly. Ha akkor én is

meghalok, való szinekkel,

nem nagyítva máig élnél

bennem és nem kéne tompa

füllel és hiába néző

szemmel ezt a sok mogorva,

más halottat keltegetnem. –

Ó, tudom, ha újraéledsz,

és a holt az élet fája

lesz, olyan vigyázva mégsem

bírlak eltakarni, hogy ne

kelljen ismét nemsokára

őreidhez visszajönnöm,

s téged újra visszakérnem.

SZÜKSÉGES búcsúd súlyosodó, nehéz

terhét idáig csak az éjszakák előtt

mertem magamra venni:

könnyítették az éjszakák.

Ó éjszakák, hogy megpihen őriző

öletek mélyein a rettegő szemű,

hogyan rátok bíz mindent:

ügyes kezetek oldja meg.

Erősödöm már: a vonalas, rideg,

morc nappalokba is nyugodtan indulok,

sorsom példáját mások

sorsában bátran figyelem.

Jobb lesz-e így? – én nem tudom. A fagyott

szív majd nem érezi, ha dér esik reá.

Ó, lobbadozó lázak,

titeket pótol-e a csönd?

A fáradságtól lettem erős. Futó

sorsod megtartani próbáltam: hasztalan, –

a markom elnyitottam:

mehetsz, amerre jól esik.

Ne félts már többet! józan a lábom, és

biztos nyomokba lép: elbuknom nem lehet,

nagyon megokosodtam:

nincs kedvem semmihez se már.

Szabadulás

1943–1947

Előszó

Aggódva válogatsz: nem méltó az sem, ez sem,

hogy versbe-fogd. Csodák villámlására vársz.

Tárulkozó eget fürkészel: onnan essen

eléd költői tárgy: magos nyilatkozás.

Bozótok, dzsungelek fordulnak útjaidra,

– ó, minden szürke perc bogos dzsungel, bozót,

s a jámbor dolgok is! figyelj álarcaikra!

és zúgva rajzanak szájad köré a szók.

Az észrevétlenül növekvő semmiségek

omló, alaktalan homokba rejtenek,

igékre őrzött torkod zizegve eltömik,

s ki hajthatatlanul lesed jelét az égnek,

már-már mozgatni is felejted nyelvedet,

s a némaság lekúszik didergő lelkedig.

Szomorúság

Szél fut a tollpihének, a lepke

szárnyát emelinti.

A csukott ablak résein át a cifra fenyő

karácsonyi illata száll.

Fényes útak csúsznak a tájba,

oszlik a göndör füst,

a hegy éle embereket szab mind rövidebbre,

az ujjaim közül

fürgén gurulnak szét a tarka gyöngyök.

Szerettetek engem,

jók voltatok hozzám:

vállatokra titkon

mért vettetek szárnyat?

Hogyan aludjam most,

hogyan legyek ébren?

A nap ketrecbe hull, ketrec rácsai várják a napot,

leroskad a híd, mely az este homályos partjairól

a hajnal tiszta ormaihoz vezet.

Nem kondul a harang se többé, hangja

egyre fogyóan párázik, akár

hűlő ételböl a gőz.

Kicsi fiúk, kicsi lányok

tenyerükben

jégcsapokat tartogatnak,

s szomorúan bámulnak rám.

Kicsi fiúk, kicsi lányok

tenyerükben

virágokat tartogatnak,

s szomorúan bámulnak rám.

Köveket hoznak az emberek nehéz kocsikban,

téglát, gerendát, cserepet is hoznak:

menekül az árvacsalános rét, sohasem érem utol.

Akik ismertek, sorra hagynak cserbe:

porló szivüktől lényem ízét

megtanulja lassan a föld

Szerettetek engem,

jók voltatok hozzám:

sarkatokra titkon

mért vettetek szárnyat?

Hogyan aludjam most,

hogyan legyek éber?

Felhő-árnyék lebben a sűrű-

hajú mezőn, s a kócos

bogáncsok apró horgai

hiába kapnak utána;

üres folyosókon

haló léptek kopognak:

zománcos szappanbuborékok

rajától csillog e szüntelen

szűnő világ.

Május

A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét,

s az íves láthatár merev szélébe ékelt

és hasztalan szabadkozó tavakból

mohón hörpölget hosszú kortyokat

a földre-hajló teknő-forma ég-alj.

Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban,

süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr,

fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös,

hullám-vető, szelid lapály ölében,

aztán a dermedő magasba csap.

Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd,

serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle,

kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet

a tátott-szájú kémények vidám

torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz.

Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön

a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan

villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –,

ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek,

s szívedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak.

Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék

szívedre hull, akár a zizzenő por, ha

megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd

őket, hiszen csak múló emberszívben él

tovább a kagyló-héjú pillanat.

Tél

Remeg már. Háborodva futna, futna –,

fagy dönti el. Mint üldözött bogár,

gyors életére gyors halált hazudva

hever hatalmas buktatóinál.

Csírái, lám, fordítva nyíladoznak,

békéje omló köddel vándorol,

jelei fönt a hegy-tetőn lobognak

s a csillanó ablak-kristályokon.

A tornyok és a bástyák összedőlnek,

az orra-ejtő árok föltelik,

a támadó orcái tündökölnek,

nevetve látja érett terveit.

Nevetve néz szét karcsú trónusáról,

kiszáll belőle régi szégyene,

szelid párák lebegnek hűs vasáról,

szelid nyugalmat ringat kék szeme.

A vesztes mégse, mégse csöndesedhet:

győzők irgalma: átok és parázs,

sebei inkább égnek, üszkösödnek,

inkább csigázza forró borzadás.

De menti bőrét, föld alá igyekszik,

beléd igyekszik: enyhelyet keres. –

Körmét behúzza, hálásan lefekszik,

az álma mély és szikrázó-üres.

Chiaroscuro

Január harmadika van, s szokatlanul derűs az ég.

A szomszéd iskolából ömlő gyerekcsapat tavasz lehelletét

érezheti, mert kacagás hasogatja a levegőt,

s röpül a táska, a kabát, szinte csak az nem, mi testükre nőtt.

Nyomkodják egymást a lazán-fölengedő telek gyepére,

s ki alul marad, csöppet sem iparkodik fölállni mégse,

sőt elterül, széjjelveti lábát-kezét, és hagyja, hogy

a gyönge szél rángassa meg a homlokán a haj-csikot,

majd – mint akit kígyó csípett – talpára szökken, s hirtelen

egy másik, mit sem sejtő gyerkőc nyakán-hátán terem.

S amint egy-egy csoport közelebb jön, majd újra távolabb,

hangjuk olyan, milyet a vándorló vadlúd-csapat

csorgat a föl-se-néző, de fülelő téliek fejére.

Zárt ablakok mögött ülök, de nékem is lódul a vérem,

és áprilisok, májusok húsvétos, orgonás, leányos

szárnyai verik arcomat, és teljes minden, nem hiányos:

s az a futó sugár, amely rámvillan néha-néhanap,

s továbbmegy, mostan fölragyog, s úgy látszik, ittmarad,

mert szétterül, pipiskedik, s helyet keres a szívemen,

fészekrakó madár.

Hanem motorbúgás hasítja lenn

ketté a békét. Éppen a szemben-levő kis ház előtt

mentőautó áll meg. A szomszédot hozták. Már előbb,

már néhány hete ment el a kórházba. Nincs jobban ma se:

lábra sem áll, az emberek vállon viszik a házba be.

Tudom, mi a baja: a szíve, a szíve rossz sok éve már,

gyakran botorkált már szegény a halál buktatóinál,

ám így nem volt még sohasem: a lába, teste megdagadt,

alig tud lélegzeni is, úgy kapkodja a kortyokat.

Alig tud lélegzeni is – mellemre téved a kezem,

s egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem,

alig tud lélegzeni is, – mint aki megzavarodott,

zihálni kezdek iszonyún, és fölrántom az ablakot,

szürcsölöm, iszom, habzsolom, zabálom, mint az állatok

ételüket, a levegőt. Még többet! még! még! nem tudok

betelni, még! még! görcsösült ujjakkal belémarkolok:

előre tíz-húsz évre is lakjam jól, még a föld alatt,

a zárt koporsó-ágyban is maradjon egynéhány adag

belőle. –

Szörnyű szörnyűség! Ott fekszik mozdulatlanul.

Künn csupa-fénylés a világ, s rá menthetetlen alkonyul.

Gaz fulladás ül mellire, csikarja, gyötri. Ó, talán

élettelen ronccsá nyüvi még ezen az éjszakán!

Falun

Ködökből villantja felém

arcát másik magam.

Idegen táj ölén

kóválygok, nincs szavam

a végzetes ügyekre:

nagyobbá vált egy háztető, mint

az élet-halál örök ikre.

Íme, ember lettem újra én,

ember: hús, vér, velő –,

mik testem rejtekén

bújtak, most bújnak elő

a boldog ösztönök.

Ember lettem –, egy kicsit állat is:

a földért küszködök.

Csillagok ingó fényeit

taposták talpaim:

rossz vágyam égre vitt.

Itt, a szegénység halmain

bánom bűneimet:

bolond, aki a kézzelfoghatóról

a bizonytalanra vet szemet.

Friss táj, ha megfakulsz,

új tájakra szalassz,

éles tükör, ha megvakulsz,

többé itt ne marassz:

legyek hűséggel ember,

ringassam a sáros földet

dédelgető szivemben.

A Dunánál

Nagy most a Duna, sebesen folyik,

hidat tett rá a nap,

a túlsó parttól eddig, lábomig

arany-vörös hidat.

Homályosul a domb-sor tömbje,

éle keményedik,

hullong az est a nedves völgybe,

lassacskán megtelik.

Nagy most a Duna, sebesen folyik,

mélyében rém lapul,

föl-fölszaggatja csöndes habjait,

jaj, irgalmatlanul;

rettegve nézem: mit takargat?

hoz, vagy visz végzetet? –

Ügyes szellő tölcsért kavargat

a szörnyű sík felett.

Már sebeimre pólya készül,

– vajjon eléri-e?

Nagy a Duna, s a szürke mélybül

rémeket vet föl zöld vize,

csapatostul kelnek a rémek,

vérengző, rossz sereg, –

kiönt a Duna, gyors vizének

sodrán halál lebeg.

Küldi haza a nap piros

ujja, küldi a dolgos népet,

sok volt-pajtásom ül poros

kocsin, szemén a súlyos élet,

szívében is a súlyos élet,

mind bölcs és mind komoly,

ereikben a szűkös évek

híg mérge bujdokol.

Kérni megyek hozzájuk mégis,

magamat kérem el,

temetőjükben nyugszom én is,

bánatuk rajtam is lepel,

erős mellük homályos kripta,

alhat, ki ott lakik,

álmát élő nem háborítja

az ítéletnapig. –

Nagy most a Duna, sebesen folyik,

hová sodorta bőre ízét,

hová sodorta gyönge lábait,

szines szoknyája tarka színét,

hol úsznak róla szép virágai?

– A parton ifjú fűz-bokor nőtt,

a habba lógnak vékony ágai,

szemem ringatják, mint a bölcsők.

S a hófehér, zajos libák

a töltés friss, smaragd-gyepérül

hová röpültek, mely világ

egében zúgnak? – Tolluk egyre gyérül,

elhull a tolluk mind egy szálig,

elhull a tolluk, mint a hó,

de visszavillognak halálig

az éves-öles sár alól.

Őriztük őket fáradatlan,

tarlóba is mentünk velük,

lazult az árny a sikló napban,

kövéredett lapos begyük,

a kukorica súgott-sajgott,

– de bújtunk volna mind a ketten!

ős gyávaság gyeplője tartott,

s dideregtünk a fülledt csendben.

Idézzem-e még? – hasztalan már:

régesrég másnak felesége,

ott voltam én is lakodalmán,

s elaludtam a közepébe,

elaludtam, s azóta alszom,

álomként jár csak néha bennem,

meg-meglegyinti csontos arcom,

amint ruhája messzelebben. –

Szállt, szállt a por, és hullott az eső,

hol rejtik zsenge-ifjuságom?

a zölden és pirosan serkenő

élet alatt hogyan találom?

Ó, képek és történetek

hideg papiron, forró szájon,

már fulladozom tőletek,

mint levegőtlen, gyilkos tájon!

Ki valahonnan messze ment,

messze ment és hosszú időre,

ne akarja a más jelent

a múltra szabni, gyorsan süllyedőre,

ki valahonnan messze ment,

ne térjen oda vissza többet,

aluvó napjai felett

ne túrja föl a sima földet. –

Seregek nőttek ellenem

idegen, váratlan sorokban,

szemük kútjában nem lelem

a régi képet, semmilyen horoggal

nem bírom már napfényre hozni:

új szellő fújta hajukat,

más vízben szokták arcuk mosni,

lábukban másak az utak.

Múltamba futnék: lehetetlen,

jelenem, jövőm: rettenet,

féregként forgok, tehetetlen,

eke szaladt rám, kivetett, –

zúgjatok mégis, karcsú fűzek,

lobogjon fürtötök,

bújtassatok el, drága szűzek,

karjaitok között.

Ne hagyjatok elmenni innen,

baljósak a csillagok,

a pusztulást emlékeimben

kövessék szebb napok,

szeretnék végre megnyugodni,

van már, ki rásegít,

ne próbáljak kalandba fogni,

akármi láz hevít.

Vagy te vezess, vörös-arany híd,

hol horgadó fejem

puha iszap padjára hajlik,

sár tömi szám, szemem,

hajam hínárként ringatózik,

mellem moszat lepi,

markom síkos habba fogódzik,

mely lágyan fürdeti.

(Dunaszekcső, 1944)

Árnyék

I

Ki hinné el, ha mondanánk: a hosszú,

fakó napok szörnyebbek, mint a kínpad.

Tudják a bírák fájó pontjainkat,

jó helyre sújtja pallosát a bosszú.

Mint nyomtató ló, járunk körbe-körbe:

eszünk, iszunk és alszunk rendületlen.

Növő reggelben, omló szürkületben

elindulunk, és megtérünk letörve.

A szándékos halál csont-szája csattog

mindenfelé a kergebirka földön –,

minket derékul zár és óv e börtön.

A véresekhez sóhajtunk: szerencsés

élők ti, kikben gazdag lángokat fog

a lét, mivel csapdák között forogtok.

II

Hegyek közül jő, ránknéz, és továbbmegy,

szemét figyeljük: bágyadtan mereng el,

kezéhez érünk: erre sem dereng fel,

hegyek közül jő: síkságon nem áll meg.

Úszó hajával, csillogó hajával

szikrázó sávot húz az éjszakába,

szállván az élők csillogó honába,

sodorja fátylas kedvünk is magával.

Ismertük egyszer, akkor ő is ismert,

tompán sajog még: emlék? képzelődés?

nyugalmunk akkor tékozolni is mert:

elengedtük. – Ki gondolhatta volna:

megkoldusodnak majd a dús idők, és

jeget növeszt magányunk nyájas orma.

III

Utáljuk rég a várost és magunkat

és otthonunkat, ezt a gyáva fészket,

(kerít, kerít az ólom-léptü végzet,

csak távol árnyék súlyával szorongat).

Ha már a romlás, pusztulás kiméli,

a jó felejtés jöjjön és segítsen:

rab életünkbe újságot terítsen,

mely boldog hírek balzsamát igéri.

Csodálkozzunk anyánk naponta látott

vonásain s a százszor összenyargalt

utcákon, és csodálkozzunk magunkon,

mint aki most fedez föl új világot,

köszönt először táró, drága hajnalt,

s amerre jár, nincs még előtte unt nyom.

Új Halál-versek

Hélinant szellemének

I

Halál, kit egyszer ó szavak

kölcsön-kürtjével hívtalak,

s régen-porokhoz küldtelek,

ma én magam szólítalak

e félős, ingatag falak

közül, választott gyermeked.

Aggastyán, kisded egyremegy,

ma árnyékodban tévelyeg,

mindaz, ki él: a bő harag

heggyé növelt. Szerettelek,

s mint ordas állat, rettegek,

ha vad vadász elé szalad.

II

Halál, ki nemrég jóbarát

voltál, s a bűn bolond borát

ellökted ős szomjunk elől,

szétfújtad gőgünk mámorát,

csaló győzelmeink torát

sírásba törted, ím, ledől

a szép világ, fejünkre dől!

Hogy ostorozván mentse föl

kegyelmed a vak ostobát,

nem küldlek hozzá. Nagy pöröly,

mindannyiunkat tördösöl,

szórsz, mint a szél az út porát.

III

Halál, Halál, nem küldelek,

de szólok gyermekül veled,

szepegve és bátortalan.

Talán leejted fegyvered,

dühöd kutyáit elvered,

s meghallgatod riadt szavam.

Hűvös figyelmed rajta van

szívünkön, s rágja zajtalan,

mint féreg a gyümölcsbelet.

A kétszínű idő suhan,

s egy színt terít ránk untalan:

csak reszketünk élet helyett.

IV

Halál, te nézed sorsomat,

tudod: mióta s mily sokat

vesződtem véled, életem

gyapjában hányszor fennakadt

világraszóló ágbogad,

hányszor törődtem térdemen,

nyúzott az ejtő értelem,

fordult ki számból ételem,

ízetlenül a jó falat, –

Halál, menekvő két szemem

hűs haj takarja, hűs selyem-

felhő takarja arcomat.

V

Halál, Halál, kerüld el őt,

a pusztulók között kelőt,

ne szóljon rá goromba szád,

ne oldalogj elé előbb,

míg nem jön el szabott időd,

s nem törheted le szűz nyakát.

Majd elmesélem én galád

végünk helyetted s nagy baját

annak, ki emberbőrbe nőtt.

Ó, hagyd a dolgok fátyolát,

rajtuk keresztül lásson át,

ha életéhez gyűjt erőt.

VI

Halál, Halál, szolgád vagyok,

s urad leszek, ha meghalok,

ha lábad föld alá tipor.

Előled hozzá pártolok,

s gáncsodtól el nem bukhatok,

ha el bírok hasalni jól.

A szerteomló semmi-por

magos hatalmaddal dacol:

Halálnál is több a halott.

A mozdulatlan domb alól

örök biztosság sípja szól,

fújják a bánthatatlanok.

VII

De nyirkos pincék mélyeit

bújkálni, hogyha fölnyerít

a ronda, újdon szörnyeteg,

s irtóztatások mérgeit

nyeldesni, mint sötétbe vitt

kölyök, s csak tűrni rebbeteg,

hogy szédülő fejünk felett

a zordon bolt dörög-remeg:

legkoldusabb cselédeid

ekkor vagyunk, Halál, rideg

kezed cibál, mint rossz gyerek

játékszer-semmiségeit.

VIII

Ha tudnám: meglepsz ostobán

istállód szárnyas, új lován,

s legázolsz engem, védtelent,

elédsietnék jókorán:

(megóvhatnám magam talán

elnyúlva holtan). Ferde csend

nyitná fölém a végtelent,

s már látnám: minden mit jelent,

amin tűnődtem hajdanán. –

De útjaimra köd kereng,

mit látok így? a csúf jelent,

s maradsz ijesztő mostohám.

IX

Halál, ne veszkődjünk, legyünk

barátok újra! Végzetünk

igazgat úgyis (ő nagyobb

úr, mint te vagy): feléd megyünk

mindannyian, tehetsz velünk

kedved szerint. Mért nem hagyod

békén a sok zarándokot?

előre mért sanyargatod

törékeny-csontú életünk?

Hiába könnyek, sóhajok:

elérkezik komor napod,

s komor napodhoz érkezünk.

X

Halál, Halál, bújj vissza mély

odúdba, melyet éjes-éj

kerít: hisz élő rettenet

a föld. Ne küldjön ránk szeszély!

Ha egykor kértelek: beszélj,

ma kérlek: hallgass! – elrepedt

szívünk amúgyis sír, remeg,

mi lenne véle még veled?

Nekem se mondd: ne félj, ne félj!

tudom szoros törvényedet,

s tudom, hogy égő nyelvedet

romlás borítja és veszély.

Tanulság

Másokért? Egy italnyi vízről,

arról se mondj le! A halál

bitang felhője száll az égen,

s mindenképp ránktalál.

Hát ennyit ért a sok-sok ájtatos

szemforgatás, kegyes tündérmese?

Husángját a világ fölé emelte

az ősember keze.

1944

Vigyázzon, aki él

Égő erdő-koronák fölött kuszált madársereg –,

mi lett a hűséges szavakkal?

Guggolnak a tárgyak, a dolgok szürkén és fénytelen:

alkonyat elé készülődnek.

A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait

félemlítő iparkodással.

Él s áll a törvény, s engedelmes a törvény gyermeke,

a mag s a lényeg engedelmes.

De áruló a szó és ringyó: barátja s ura van:

úgy táncol, ahogy ők fütyülnek,

de áruló a szó és ringyó: a tékozló fiak

nem ismerik szülőiket sem.

A „Fiat lux” előtti éjjel építi tájait,

rossz szelek zúgnak, kavarognak.

Vigyázzon, aki él, vigyázzon! ne nézzen fölfelé,

ne nézzen a kápráztatókra!

Rossz szelek zúgnak, kavarognak: a lényeg és a mag

szilárd csak és rendíthetetlen.

Vigyázzon, aki él, vigyázzon! a lényeg és a mag

legyen a holdja és a napja;

a lépés és a kéz mozgása és a szem villámai

vezessék a nehéz sötétben!

Hessentse el a kerge szókat: ringyók és árulók:

nem vihet jóra jótanácsuk.

Rossz szelek zúgnak, kavarognak: homály építkezik:

vigyázzon, aki él, vigyázzon!

Guggolnak a tárgyak, a dolgok. Széttéphetetlenül

tapadjon megtartó szívükhöz.

1944

Erdő

A kicsi vad retteg a nagytól, a még nagyobbtól fél a nagy,

a rettegés a fő-fő törvény az erdő lombjai alatt.

Nem otthon az odú, a fészek: ravasz búvóhely, gyönge vár;

kevés a föld a bujdosónak: a víz, a lég, a földi sár,

mind-mind kell, és kevés az izmok munkája s az érzékeké,

a test megannyi porcikája áll a halálos vész elé.

Nincs éjszaka, és nincsen nappal: a gyomor folyton kér, emészt,

nem a pihent tagok: szorongás idézi meg az ébredést.

Farkasul farkas, őzül őz vagy rigó rigóul sosem él:

belső parancs helyett a sorsát rángatja külső szenvedély.

Ugatna bátran sárga holdra, vagy jókedvére játszanék,

vagy végigfújná kedve telvén akármi hosszú énekét,

ha hordozhatná úgy a lényét, miként a sejtek rendelik:

másokkal és nem mások ellen állítva föl hadrendjeit,

ó, akkor – bár a száj csukottan –, az öröm égig verne fel,

és hallaná a hűs magasság: az erdő zengőn égre kel.

Most átkot hall, nyögő kesergést, véget-nem-érő jajgatást,

és innen, onnan, mindenünnen szívtépő, dermedt hallgatást.

Erdőben erdőé a törvény, s törvény a karom és a fog:

haljon meg aki fél, ki nem fél, gyilkoljon, így tán élni fog.

1944

Háborús esti harangszó

Ömölj harangszó, mint a köd:

a rettegő házak fölé!

Most újra éjbe fordulunk,

s ki tudja, hogy mi lesz velünk,

a nemtörődöm, tompa ég

milyen veszélyt ereszt reánk.

Feszülnének bár pattanó

rudak mindannyi csillagig,

szép, villogó ezüst rudak,

és védenének, mint a rács,

hogy hittel néznénk fölfelé,

mint szentek régi képeken,

ne aggodalmas félelem

remegne pilláink között. –

Ömölj harangszó, mint a köd,

ércboltozatként nőlj fölénk:

hűs párnáinkra biztosan

tehessük elfáradt fejünk.

Aggódás

Félve bocsátlak el, hogy fél napig

ne lássalak. Máskor nyugodtan

néztem igyekvő, boldog lábaid,

s figyeltem, amint lépted fogyva koppan.

A szeles égben álnokság lakik,

madár helyett gép szálldos ottan,

fene sárkányok úszkálnak a híg

vizek mélyén az átlátszó habokban.

Minden búcsúnkban egy kicsit temetlek,

kicsit mindig sírok partjára csetlek,

(valóság lett e szürke frázis).

Mindig kissé az őr-emlékezetnek

adom búcsú-pillantását szemednek.

– Ó, lesz-e új találkozás is?

1944

Ének 1944-ben

Se házakat, se terveket ne építs:

inog a föld, és inog az idő,

papírrá váltak a kövek s a téglák,

holdbéli szóvá a jövő.

Vermekbe sem bújhatsz, sem álmaidba,

a rétre sem futhatsz, a hegyre se:

a láthatatlan iszonyat feléd nyúl,

s ezer karján ezer keze.

Rideg szigorral zárulj önmagadba,

részvétlenül nézd önnön koponyád,

végtagjaid hiányos, sárga vázát,

bordáid domború sorát.

Békülj, nyugodjál, kushadj, mint a szikla,

légy szikla, mely nem él, csak létezik,

s a robbantó vagy mállasztó erőre

csak új formába öltözik.

Most az kegyes magához, ki kegyetlen,

az marad meg, ki elrontja magát,

ki nyálát sem nyeli le, az lakik jól,

s ételbe nem mártja fogát.

Frontra menő bolgár katonák

Többnyire békések, szelídek; láttam közöttük szőkét s kékszeműt is.

Egyik bolond szeretetében nem tudta, mit csináljon:

szögletes, apró üvegéből rózsaolajat szórt kezemre.

(Ó, ismeretlen ember, ó, oldaladon a zörgő késsel,

ó, ismeretlen ember, ó, a konok fegyver hátadon,

legigazibb lényed az a rózsaillat volt, hiszem én.)

Többnyire békések, szelídek, nem akarnak vihart kavarni:

s anyaszült testeket sietnek szegények mégis rontani,

ugyanolyan örömök-kínok gyermekeit, mint ők maguk.

Sietnek, robognak, mikéntha egyéb útjuk nem is lehetne,

oldalukon szurony zörög, konok fegyver a hátukon.

Hegy emeli és völgy süllyeszti őket az éghez és az égtől,

messzire járnak – (jaj, talán van már, ki nem jár soha többé!) –

Rózsaillat, mely haloványan itt szállongsz még kezem-fejénél,

erősödj, nőjj meg, vastag ködként hömpölyögve indulj utánuk,

vedd körül őket, védd meg őket, vagy ha már halottan feküsznek,

pusztulásuk kegyetlenségét enyhítsd meg omló fátylaiddal!

1944

Intés a lélekhez

Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a

feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik,

lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod:

térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak,

lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek

csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába.

Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni,

vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan:

sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve.

Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen.

Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból:

aki gyenge, összeroppan –, ritka most a jó szerencse.

Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól,

búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba.

Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz

úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon

kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba.

Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön.

Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát,

hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle.

Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy

máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz:

sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk,

készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg.

1944

Hadifogság

Három bátyám, három páncél, három fészek!

Sikló felhő, tudod-e, hogy merre vannak?

Eső hull rám, ezer dárda hegye céloz,

három páncél, három bátyám, de jó volnál.

Leereszti karját egyszer majd a gyilkos,

három fészek, három bátyám, visszajössz még.

Hadak múltán

Már ásít, ásít minden porcikám:

hunyorgó órák doh-szagát igéri

orromba a hatéves küszködés

lázában fél-halottra nyűtt s pihenni

hajló világ.

A sarki házhelyen

fogócskát játszó kisfiúk sokágú

zajgása fúl belé a sűrüdő

homályba,

s ó, a csillagok, megint ők,

a csillagok s a hold, a jég-szemű,

megint csak ők az egyetlen szinesség!

Reggel nap ébred, este csillagok

s növő-fogyó hold, mint ma is: tudom jól!

és alszom és eszem meg dolgozom,

és újra, újra, mint ma is: tudom jól!

A vérivó kalandok hadsora

széjjelszaladt, kis életem vigyázva

kerítik árkok, bástyák, őrszemek,

és mind az én nyugalmamért vesződik. –

Már ásít, ásít minden porcikám,

de izzó sóhaj füstöl néma számról:

tántorgó percek, kik csúszós hidak,

omlékony parti-ösvények vidékén

terelgettétek ingó lábaim,

hogy rémület térképe lett az arcom,

tántorgó percek, most, hogy ólmosan

hunyorgó órák doh-szagát igéri

orromba a hatéves küszködés

lázában fél-halottra nyűtt s pihenni

hajló világ –: koporsómig kivánt

tündér-idő tanúiként becézem,

dajkálgatom megfásuló szivem

fészkében sarkait sietve vesztő

emléketek pokol-szépségeit.

A testemhez

Sót és epét tettél a számba: páratlan markod

páros vagy sokszoros mérgeket rejtett.

Más voltál, mint a többi kétlábú: elkanyargott

útjuktól útad, s fortyogó szégyenbe ejtett,

szégyenbe, amely bűntelen csikart, mint nagy betegség,

holott szerény erőmmel ember akartam lenni,

s akartam, hogy szegény hibád elvégre tessék,

s én is fehér zászlóval akartam hozzád menni,

kivel szép éveimben olyan vadul csatáztam,

mert árulónak hittem, aki pokolra csábít,

kivel sokat csatáztam, s míg könnyeimben áztam,

nem vettem észre mélyre süllyedt csodáit. –

Sót és epét tettél a számba: most borral, tiszta mézzel

kínálgatsz egyre-másra: mögöttem, érdekemben

szövetkeztél egy békés, fegyvertelen vitézzel:

biztos derűvel állok ijesztőimmel szemben,

s kihez úgy véltem: hullok, úgy látom: emelődtem,

– fehér karok emeltek, s okos, mozgékony ujjak

futják be tájait, bontják előttem

burkolt szépségeit. – De új vagy! ó, de újak

zeg-zugaid, jó testem! – nézem magam, bolondot,

ki lassú évekig zsebében víg arannyal

kolduskodott, míg egyszer eszére tért, s a gondot

kedvvel cserélte fel s a jajgatást kacajjal.

Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem. –

Megcsöndesedtem, nem verekszem

többé, várom türelmesen,

hogy gazdag terveit betöltse

életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,

hogy ember így vagyok,

hogy lelkemen és testemen

a csonkaság sajog –

de rendelés ez, jogerős itélet,

nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,

ahogy lehet,

csak illő társamat

fürkészem a hiú magány helyett,

aki ölében és kezében

ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,

mi vagy nekem –

hát így terelt hálóm elébe

a gondos szerelem,

hogy fönnakadva gyönge szálain,

maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;

szelid verő

fényezte békés vonalát utadnak,

a nyugalom, e fő erő

lengett lényed körül,

mint sérthetetlen levegő. –

Szél támad, és elvinni készül,

emelgeti a szoknyád,

beteg vagyok a rettegéstül,

zokogva borulok rád:

úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr

szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:

mi lesz, ha nem véd

az én hűségem? kis virágos ággal,

mi lesz veled? – károdra tennéd.

Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:

romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –

nyomaidon bedől

az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül

többé se ég, se föld,

mindenfelől a hiány szakad rám,

– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem,

most, amikor már húzódol, menekszel,

s nehéz fejem

horgadva várja: koszorúzza meg már

a szerelem.

Kit nyugtalan ágyad

Kit nyugtalan ágyad ismeretlen tájakon

ringat, s keserű habok csapnak át a szájadon,

s jaj, fekete határ súrolja a szivedet,

kit az anya-békesség kelyheiből kivetett,

régi dolgok bőrein tétovázol kezeddel,

s háborodva firtatod, mily tudásod veszett el,

kit vadak kerítenek, marnak minden oldalon,

s lándzsás őrrel űz tovább minden boldog oltalom,

aki meggyürődtél, mint marokban a papír,

kit gonosz betűkkel kínok égő tolla ír,

ki elől a szépet lopja csak az alkonyat,

akinek a hajnal csupa borzadályt mutat:

a körébem sűrülő magánosság falain,

mint fehér galambokat, átröpítem szavaim:

látod, én is úszom, messze tőled, ám veled,

forgatom a számban ízevesztett nyelvemet;

ó, mi több: a kín-e vagy a dermedt semmiség?

néptelen a tág föld, néptelen a széles ég,

zsugorodva alszik rejtekén a lendület,

az időre hagyja, ami elvégeztetett –

semmit sem csinálok, úgy történik csak velem,

s csak az idő hömpölyög – nem történik semmi sem.

Más ketrecbe zárva egy-test módján szenvedünk,

sikló életünket sírva tartja bús kezünk. –

Mint a kút

„Légy férfi! puha arcodat szoborrá merevítsd,

ne rebbenjen szemed:

halott tükörré kerekítsd –

a változó világ felett

közönnyel álljon, mint a telihold.”

Ó, súlyos, ingó életem, botló s tápászkodó,

milyen nehéz parancs!

hisz úgy kell a bábáskodó

sírás is olykor! gyáva, roncs

szívemre ömlő könnyek melege.

Elengedsz – hideg útjaim bolyongjam egymagam,

te béke-hordozó,

azt gondolod, hogy hasztalan

kolonc és nyűg csupán a szó,

s az érintésed, mellyel védenél.

Hát elmondom: tudd végre, mint szeretném, hogy szeress,

– a szorgalmas napok

sorsunk kötik, s jó vége lesz

talán, talán megnyughatok,

s kigyúl a béke bennem, mint a nap. –

Hát elmondom: – sokat s nagyon törődnöd kell velem,

elhagynod nem szabad,

ó, nem szabad egy percre sem,

mert óhatatlan rámszakad

a cérnaszálon hintázó pokol.

Van példa rá: pár napja már veszett az életem,

és omlik, mint a köd,

a szívem nyirkos félelem

hűvöslő karjai között

reszket: – nem hallom gyönge hangodat.

„Légy férfi” – biztatnám magam, de már nem biztatom,

hisz úgyis öncsalás;

fáj nélküled, panaszkodom,

akárhogyan csinálja más,

fáj nélküled, és sírok, mint a kút.

Post amorem

A szerelem se

titok már előttem,

nincs, ami mentse

kedvem az időben.

Kamaszból férfi

sugarában lettem én.

Érti, ki érti:

nincs a földön több remény.

Nincs, ami ámít,

csúcsok felé csalogat,

élni vidámít,

szinezi a napokat.

Mogorva, higgadt

öntudattal hallgatok,

volt-álmaimnak

vázaival ballagok.

Csak a halál gyújt

tüzet néha bennem,

pompázik árvult,

szigorú szivemben,

ragyogtat fénnyel

minden rögöt utamon,

egyetlen szép jel,

egyetlenegy jutalom:

vízbe, kenyérbe

belopja a félelem,

általa, érte

érdemes még életem.

Kendő

I

Puha álom óvja, puha szender –

hova tereled ég-szinű szemét?

Mély-fekete utakon érsz haza, – ó,

a fehér utak fekete fátylat öltenek!

Mozog, él a föld, tüzeket ápol,

fejeden a vihar virágos ék –

fürge, fiatal ütem űzi őket,

amit őrzöl, őrzi veled álom és vihar.

II

Szakadozik a homályos éjszaka,

ide-oda száll a derű, utadba áll.

Akarod-e? ijedezve nyúlsz felé,

simogatod, ujjaidon tüzet fakaszt.

Hova siet, aki éppen erre járt?

nyomaira barna uszály kering alá.

III

Hátat fordít, – csupa sugár,

sarkában árnyék kuporog,

szirmok közé bújt a jókedv,

haló bogárként rejtőzik.

Ó, drága órák, szép láncok,

ünnep-idő, teli kehely,

kormos terítőn rög-arany,

holt hamu száll, száll az égből.

IV

Hajló sírás csillog, élő virág nő

vert szivedből. Jobb, ha ezzel törődöl,

ezt pólyálod – járjon az csak magában

sikló útján, mint a fáradt kisértet.

Hátat fordít – már csak omló fehérség,

apró foltját szétzilálják a lombok.

Védelmedben

Nyomait nyomtalanná födik a vastag évek –

de én ember vagyok:

sarjasztom buzgón a tetőtlen égnek:

kékség és csillagok

szóródjanak kitárult szirmára fényes éknek,

aki virágtalan elszáradott.

Bukdácsolásaimban hozzámszegődtél híven:

viszed fél terhemet;

ernyő és fészek a kezed: szelíden

elsüllyeszt és befed –

szép szárnyaidra vettél, hibátlan, tiszta ívben

lendítsz a zeg-zugos világ felett.

Melletted a valóság, a lankadatlan hála

s a boldog szerelem,

mellette sérült hiúság varázsa,

s mi százannyit terem:

alig kikelt gyümölcsfa letört, idétlen ága,

s rajta adakozó, szines szemem.

Velem kell harcra kelned, amikor értem harcolsz:

a gonosz én vagyok,

helyesen korholsz, mikor engem korholsz,

hiszen én lázadok,

meleg bilincseidből futok – a gondozó sors

hiába szólogat, hiába fog.

Támadj föl ellenem hát hasonló fegyverekkel!

pehelynek lássalak,

ki száz irányba szállhatsz a szelekkel,

ahogyan játszanak,

terpeszkedő nyugalmam cseréld el fergeteggel,

bontsd le fejem fölül a házamat.

Terhelj meg sűrű gonddal, veled vesződjem folyton,

ne múltam zendülő

fejetlensége ágáljon, sikoltson

bolond számból elő –

üljön konok nyakamba, ha már meg kell hajolnom,

a teljesült remény, e szent erő.

Két gyermek fogatán

Csak gátak voltak köztünk,

nem távolodtunk,

sőt, bár mozgott a föld alattunk,

egymás felé köröztünk.

Meg kell magunkat adnunk,

nyelje le szomját lelkünk és a testünk:

már egymás sorsából kiestünk,

él a törvény, és nem másul miattunk.

Két gyermek fogatán repülsz,

suhansz a csillagokba,

ott koccanó legű tetőkig érsz,

sikamlós hátú szikla-csúcsra ülsz,

villogsz ragyogva,

többé már el nem érhető lidérc.

Epigrammák

Egy ifjú költőre

Jársz-kelsz, mint aki szédül, vagy titkos sebet őriz:

ríva fakad, kire rápillantasz. No, fülelj ide csöppet:

mártír-kép senkit nem emelt az Olympra idáig,

oly költői ne légy, és tán költő leszel öcskös.

Vie romancée

Szelleme ormaihoz nem férhet törpe agyával:

hálóbocskorait kezdi ki, rágja vigan.

Egy kritikusra

Hajts térdet és fejet, poéta,

s örülj nagyon:

versed kegyeskedik agyon-

ütni, lám, egy analfabéta.

A beérkezett

Gyors rangjával nem tudja, mit tegyen. –

Morc és nyűgös, ráncolja homlokát,

s álla alá gyűjt gondosan

egy nagyságos tokát.

A szerény

Szembe dícsérik: mint a lány,

a boldogságtól olvadoz.

Dícsérjük: elolvad talán.

A gerinces

Főnöke szól hozzá, reszket, mint a nyárfa a szélben.

Ám odamond neki jól, hogyha magára marad.

Finnyás disznó

Mocsokban turkált reggel óta,

s hogy asszonya köténye délben

foltos volt kissé, vérig sértve szólt a

másikhoz: „Ejha! erről is

megvan a véleményem!”

Két szonett

Párbeszéd

A filiszter szól:

Hát hagyd a dalt, ha úgy tetszik! Ki bánja?

Vagy ingyen add, mint ócska ráadást!

A szent közérdek két karod kivánja,

nem holdra-néző, meddő gajdolást.

Ki esztelen csak rímeit csinálja,

s a fellegek között keres lakást,

az itt a szorgos dolgozók zsiványa:

nem érdemel meg egyetlen falást.

A költő szól:

Rühes féreg, ki port eszel, s iszol,

semmittevésem munkádnál nagyobb:

miért akarsz bolond kocsidba fogni?

Ha nem vagyok, mocsokba kárhozol,

embernek látszol olykor, mert vagyok:

tudsz ember-hangon néhány szót dadogni.

Korszerű

Bendője élő szörnyeteg, hiéna-mancsok markai,

tetőtől-talpig tátogó szájak lepik be testét,

kiontott bélek száradó rojtjától cifrák sarkai,

fejében hű öröklakó a visszhangzó üresség.

Vadak szülöttje, ronda vad, nyugalmat, álmot kergető,

a sarjú kertek ágyain tapos fáradhatatlan,

fú, mint a kan, forog, kapál, kidől a szár s a gyenge tő,

nyomában jajgatás suhan fakó holló-csapatban.

De nyelvén – nyelve szüntelen-bimbós virág – fehér szavak

teremnek, hófehér szavak, ha hallod, sírni készülsz,

remegnek bűnös térdeid, bánón eléje szédülsz,

s ő, mint az irgalmas nagy-úr, leinti háborgásodat,

szívedre rakja szent kezét, kétséged elterelve,

s már érzed: könnyebb lett szegény zsebed soványka terhe.

Naplójegyzet

Fölcsapódó fény lassú-lejtésű tánca, ide-oda hajló ragyogás

ütemes éneke könnyed siklással lendül a mohó kapu tárt

íve felé, amely izzóan, szomorúan nyílik elébe.

S a fátyolos élénkség gyengéd suhanása megül keveset

a napos csucsokon, leereszti a szárnyát.

Hívó hang fut a mélység peremére, a tántorgó suta válla-szögére

sima tenyér fekszik, hosszan-tartó panaszok lobbannak

a makacs maradás, az igyekvő romlás harci-zajában,

a hanyatló bágyadtan járatja szemét a vesző táj

zeg-zugain, meghajtja fejét, és várja az ítélet szavait.

A kavargó mozgás édes nyugalommá enyhül, a hallgatag völgyek-hegyek

konok árnyai kertjében boldog remegés nesze támad.

Távoli dallamként foszlik darabokra a köd, s az idétlen

fegyelem zörgő páncélján kivirágzik a ritka szabadság:

a haragos egyformaságba érzékeny lobogás vékony lángja verődik.

Bolygók méla és nem látható forgása, omló és éles fuvolahang keveréke

fonódik tör elevenséggel a tünékeny álom forró teste köré,

a lefittyedt szájából lankadt sóhajtás kúszik föl a légbe,

halálra-űzött fecskeként vesződik az ormok rengetegében,

s ferde kalimpálással a bokrok gyilkos tüskéi közé hull.

Csak a felszín

Ó, szép béke!

nincs a világon más csak béke!

Ha mennyei zsá-

molyáról letekint a hatalmas, elé ke-

vesebb mozgás tárul, mint az elé, ki zá-

portól vert tóra figyel.

Csak a felszín rezg alig el-

képzelhető remegéssel,

de hallgat a mély,

nyújtózik, alél-

tan – munkában kimerült barom éjjel.

Fehér fogainkat

vér futja be folyton,

vér jelzi a porban csöndes nyomainkat,

belek tekergőznek finom ujjainkra.

Ó, szép béke!

nincs a világon más csak béke!

Semmi a harc, a kifor-

dult bél és semmi a vér,

semmi a porba tiport

arc és semmi a mér-

földekre hasító jaj. – Mert hallgat a mély,

nyújtózik alél-

tan, csak a felszín reszket,

mert hallgat a mély, csúf képeivel csak a felszin ijesztget.

Szorongás

Szíjas csapások ébresztik, fején a fény eső virág.

A hullámos hegy élére kitűzi kínja zászlaját,

s küllős-sugárú szép ágyán szakadt inakkal elterül.

Sarkos, verődő sziklákon ijedten ugrál té s tova.

Megáll, továbbmegy irtózva, szivére jajgatás zuhan,

barlangok odvas öbléből dögök bűzét eresztgeti. –

Parázs csirázik útjára, fészek-melegbe lép, ha lép:

remegve bújnak emlőhöz a védtelen, kis állatok,

csukódó arcuk árkába szelid fél-álom ágyazik.

Lehull a kerge vágyódás, folyondár folyja-kússza be,

nyugtot talál a kóborló, botlásait feledheti,

s a változékony fény-árnyat cseréli, mint ruhát a lány.

A rőzse-láng beszédén túl megérti már a szűkszavút,

megérti már a mennydörgés fölé-borult, habos dühét,

s derengő mámor indázza ragyogva, mint arany-fonál. –

De borzadása föltámad, kígyó rekeszti lábait,

csontvázak őrzik álmát is, hiába néz szökő-helyet,

s a gömbölyű vidék hátán sündisznó-bőrt növeszt a tél.

Ó, ráijeszt a morgó ég, villámaival üldözi,

játéka régi völgyében kezéhez törmelék tapad,

tíz ujja rosta-résén át gyér kincse mind a földre hull.

A homlokára jég-pánt nől, fogak zörgése kergeti,

sírása füst és úszó köd, kinyílik két okos szeme,

s a lengő semmi gödrében pihen rezegve, mint a nyíl.

Betegség után

Ágyad lassan eleresz-

tett, markát kitárta az ágyad,

markát, melyben heves

lázak savanyú vízben főztek: lázak-

kal főzött a betegség.

Eleresztett lassan az ágyad;

mint versenyző a fék-

telen iram után, inogtál, tétováztak

lépéseid, de azt hitted, a régi

dolgokat vígan fölleled, melyek

az épek közé vissza-törvényesítenek,

a friss szelek elé ki-

állottál, hogy karmoljanak,

s lám, a térded, kezed,

a szíved is remeg. –

Gödrök szívó torkai mellől,

örvények sodrásai mellől jöttél magad,

s bátor vol-

tál ott, hol

már messze voltál életedtől,

s akkor kezdtél félni megint, s azóta félsz,

mióta újra bizton élsz.

Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz

Áll az időben, s áll az idő benne.

Mint ki a jég közé fagyott, és kiben jég mered. –

Váltott lovakkal visz a végtelenbe

engem egy hallgatag sereg.

Pihennék itt-ott, nyújtóznám, leülnék,

de csak fut mellettem a táj, cseréli díszeit,

úgy szöktetnek, és mintha menekülnék

a rosszak törvénye szerint.

Ó, állandóság temploma, homályos

lélek, töretlen íveid között épen ragyog

boldog sorsom sok kincse; tárva-tárd most

elém: látod, szegény vagyok!

Látod, útjaim fonalát unottan

csavargatom: nem érdekel: nincs rajta semmi szép –

hozzád szaladtam, együgyű szavadban

remélem a legszebb zenét.

Bolond siető, mért kellett a puszta

homokra jutnom oly buján virágzó rét után? –

Most jajgatok, mint jégesőn a gazda,

vagy katona vesztett csatán.

És arcomat fényességedbe tartom,

homályos lélek, aki mint a háló a halat,

megfogtad múltam, s őrized a parton:

ne rántsa el az áradat.

Csak a múlót

Ég és föld és csillagok és sár és a nem-élő

dolgok a földben, a vízben, a föld hátán s az egekben

békén nyugszanak, érzéketlen, bő nyugalomban.

Ágyuk a két-végén-nyílt, öblös idő, körülöttük

fénylőn villog az űr fagya.

Nézd, nézd gyönge szemeddel

tiszta hüvösségük, nézd, bámuld gyönge szemeddel,

s hódolj meg szeliden, forrásként öntse a torkod

himnuszukat! Hódolj meg, hullj le a porba előttük,

ám ne szeresd őket! Ne szeress senkit, csak a múlót!

Azt, aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra,

messzekiáltja jaját: úgy érzed, szíved üvöltött.

Egy törvény él benne, tebenned: tudhatod álmát,

tudhatod undorait, félelmét, ritka derűjét,

sarjú vágyai bomlását, fosztott remegését,

szende szerelmét, vérszomját…

A ganaj-fia féreg

inkább ért téged, mint tündöklő kövek, inkább

annál is, ki a halmos fellegek ormai élén

ül, s ragyogó feje átüti zengve a kék kupolát, de

nem sír, nem táncol soha –: egykedvű nyugalommal

kergeti bolygóit tűz-bokrai rengetegében.

A magányról

Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj;

a formák fölitták a színt, alszanak

a végük-nem-érő utak, míg közé-

jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy-

beteggé tüzelt város. – Ó, jobb, ha nem

vesződöl, pihensz csak fa-érzéktelen.

A végük-nem-érő utak! Hátukon

sugár-fényeket gyújt, s kavar szét a csönd,

sugár-fények úsznak tömény álmukon,

zilálják a lustán borongó közönyt.

Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,

igyekvő szemed csapda torkába fut.

Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk,

nyugalmad koporsóba fektetheted:

az ágyadba is víni kell háborúd,

parázson csigázni szegény testedet –

hegyet döntsz elébük, vagy árkot hasítsz,

szökésükre hálót azért nem borítsz.

Sötéten botorkál a szív és remeg,

a zörgő, fagyos tájba vadként figyel.

Elégyúl a nap, láng-szegett fellegek

terítik be. – Ó, tőrbe jut, vagy kegyel-

mes öl várja? Aggódva kételkedik,

megébreszti, és veszti félelmeit.

A boltok berogynak, s a hulló vilá-

got omló romok földbe zúzzák-verik.

Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá?

A vágyak csak irtózva élesztgetik.

Ha szétfolyna bár boldog élők meleg

husában, hogy őrizze éber sereg.

Nehéz tűz a fájás, a vándor szemén

borúsan lobog, mint szülőház, ha ég –

Föléhajlik, elszáll a könnyű remény,

hüvös szél süvít, jég-eres lesz az ég –

a vándor riadtan tekintget körül:

kinyíló kehelyként borul rá az űr.

Szabadulás

Gyorsítja lépteit a nyár, korábban ébred a bagoly,

árnyékos odva űzi, mint a talpat a parázs.

Indázó, vézna dallamot növeszt a zengő hallgatás,

a hontalan homály a lomb csipkéin bujdokol.

Nyúlt-ívű csóva pántja leng a szótalan csúcsok között,

a völgyek nyirkos útjait borzongás kergeti,

kiáltás éled, száll a hang: nincs, aki sorsát mentheti:

a mell szorongó fészke vad sárkány-fiaktól sír, nyüzsög.

Érdes kövek csattognak és sikoltanak reménytelen,

nem nő a zúgás, nem lohad, csak forr kegyetlenül.

A hold derengő fénye, mint a víz, a töprengőre dül,

szelid csónakként ring odébb a megfárasztott értelem.

Nyitott tenyérre fekszik és megcsillan a kemény közöny,

halott mocsár-szag hömpölyög a roncs mező felett,

sudárló nyárfák tőre szúr a légbe: ó, nincs enyhület!

s a szél egy ág hegyére ül, tollászkodik szégyenkezőn.

Gidák s más ifjú állatok bohókás kedve nyugszik el

az álmos út bóbiskoló, fehér hajlásain,

a lassú tompulás mögül virág fakad, kibontja in-

gó szirmait, s a múlt felé halódó illatot terel.

Ágy, biztonság, meleg sarok, meghitt-világú, gyönge mécs,

a védtelen befordul, és páncéljából kilép,

a vágtató megtorpan: ím, szikrázva leng a semmiség,

és visszacsúszik, míg lehet, míg nem keríti görbe rács.

A hajnal éledő jelén dühödt bikák tipornak át,

rikoltás fúr az ég felé, a táj tűzvészt nevel,

király-sasok keringenek az áramlás erőivel,

a tolluk lángoló vörös, karmuk galamb húsába vág.

Kicsendülő ének bolyong a réteken, fodrozva hull

a fűre, csapzott sír-helyét hullám-vonal diszí-

ti, száll a fény, árad-terül, az üldözőket üldözi,

bősége homlokukra ég reszketve, mozdulatlanul.

Dal

Az évekkel-szálló nem védheti arcát,

pókhálót köt rá a lassúdad idő,

port fúj a szemébe, lisztet a hajába,

pilláira ólom-gyöngysort kötöget.

Az évekkel-szálló nem védheti arcát –

de a resten álló túljut a napok

s éjek fordulásán, fölhág az oromra,

zengő fények-árnyak csóvái közé.

Az évekkel-szálló nem védheti arcát, –

magasra-segítem mind, aki enyém:

tünde-ifjúságban villognak örökké,

dalolva hajóznak koporsójukon.

A menekülő

Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Folyékony éj hullám-verése csapkodja térded és fejed,

lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka.

Gyakran leülsz, s a földre bámulsz: bujócskázó utat kutatsz:

tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még?

A fénybe, fénybe visszafutni! Lehúz a duzzadó sötét,

a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt bolyongsz vakon.

Kicsöppentél a gyermekkorból: hogyan, hogyan történhetett?

kicsöppentél az ifjúkorból: hogyan, hogyan történhetett?

a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt csetelsz-botolsz.

Él még a szomjúság szivedben: érzed szilaj marásait,

s nem enyhíted, csak elcsitítod: ígérettel csitítod el.

Csalod magad: egy másik út ez, végigfutod, mert így muszáj,

aztán a választott mezőre lépsz majd vidám-virágosan.

Ó, elfelejted, mennyi szép szó rekedt beléd örökre már,

miket vigyázva tartogattál, hogy egyszer elmondd boldogan.

Ó, elfelejted, mennyifélét akartál tenni, s rád-borult,

rád-alkonyult: becsukta kelyhét a szirmot-táró alkalom.

A benned ívelő sugár-bolt tojáshéjként rogyott be, és

a gyönge törmelék porában kincsed porát se lelheted.

Gyakran leülsz, s magadba bámulsz: utat kutatsz magad felé,

tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? –

Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,

mint holt körül a gyertya-lángok – talán halott vagy már te is.

Nem fény e fény, csak ócska pótlék, mit a szokás gyújt, semmi több,

az egy-szövésű némaságban csöpp jajkiáltás itt meg ott.

De mégis: ez tiéd egészen, s ha büszkeségre éhezel,

szegénységedbe burkolózhatsz sajgó arany-palást helyett.

A térded egy irányba hajlik: az út is egy irányba visz,

miből kinőttél, dobd a tűzre, s vállald a rád-szabott ruhát.

A vissza-nem-jövőket öld meg, szerelmes testük hengerítsd

szived földjébe, nől belőlük örökzöld sírok domb-sora.

Gyászold el őket újra-újra, akár termő szüléidet,

de semmiképp ne várd, ne áhítsd – magadnak ártanál vele.

Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek,

örülj nekik, ha pislogók is, mint ékkövekre, úgy tekints.

Lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka,

s az éjszakának réme-árnya rád-élesíti késeit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.

Fogyó világ

Földbe hullt, vagy nyom-felejtő légbe szállott,

váza van csak: bőre, húsa rég lemállott,

csípős szél fúj rajta dallamot. –

Lábodat se tedd le, ó, minek kopogjon?

úgyis eltűnsz, mint a füst, – de hadd forogjon

homlokodnál kedves csillagod.

Sárga és rogyott a fű, a fák kopottak,

hasztalan vesződtek; ím: alulmaradtak,

megnyugodva várják sorsukat.

Ám a házak lankadatlan küzdenek még,

bőrükön pusztít a fény – belül hüvösség,

vermek és homályba-vájt utak.

Hol keressek változatlan ízt e tájon,

lángragyúl-e lángom másik tiszta szájon?

ne maradjak egymagam hibás.

Hogy terítsem szép palástom más nyakába:

tudja ő is, mit veszít, ha már hiába,

óhatatlan lesz a pusztulás.

Jó sereg te, részesek, tanúk világa!

rögbe bújtál, ajkadat kukac lerágta:

titkod együtt rothad el veled.

És a szó, mely sírt, morogva lázadott csak,

messze zúg már: holdat és napot babusgat,

bátorítják öblös fellegek.

Gáncs-vető követ gurít az út elébem,

rácsot ejt a dárda-fényü ég fölébem,

jobb, ha bölcsen meg se mozdulok –

csak magamba nézek, és szemem bogozza:

merre jár a vágy, ha néha visszahozza,

merre nem szorul köré hurok.

Emlék

Láncaiból kiszakadt a halott,

kiszakadt testvérei láncaiból.

S jő, imbolyog, arca merengve ragyog,

köd füstölög ősz pillái alól.

Ím, újra erős, aki félt, akinek

lábára síkos kígyó tekerült,

vendége se már e világi hideg,

amely eddig a csontjai fészkein ült.

Megzendül a teste, kigyúl, bizsereg,

fürtjére szelid felhő gomolyul,

tenyerébe simulnak a messzi terek,

hűs homloka hajnali fénybe borul.

A föld teremtése

Mordvin hitrege

Kék habok hátán, zöld habok hátán, szürke habok hátán

hintázik Csám-Páz, az Úr;

habokon ringó kőszikla hátán

hintázik az Erős,

felhős a szíve,

így szól magában:

„Víz, víz, víz mindenütt,

víz és ég mindenütt,

jó volna teremteni földet!”

Habokat zúzó kőszikla hátán

hintázik, méláz,

felhős a szíve,

így sóhajt búsan Égi Apánk:

„Egyetlen társam, testvérem sincsen,

kivel a dolgot meghányjam-vessem,

hol fogjak hozzá, nem is tudom.”

Így sóhajt Csám-Páz keserű szájjal,

s keserű szájjal a tengerbe köp.

Azután sétál,

beleszáll a vízbe,

ide-oda úszkál,

feje zúg a gondtól.

és ahogyan térül-fordul,

erre úszkál, arra úszkál,

egyszercsak körültekint.

Lám: köpése óriás

heggyé nőtt a víz alól,

lám: keserű nyála száraz

szirt-orommá változott.

Kapja botját nagy haraggal,

hogy bizony majd szétveri.

Ráüt egyet: meg se rezdül,

ráüt ismét: elhasad,

és amint harmadszor üt,

hát a hegyből napvilágra

pattan Sajtán, a Gonosz.

Keze, lába csupa szőr,

csupa szőr a melle, háta,

dús borosta lepi arcát,

egy szeme a homlokán,

s homlokából két zömökded

szarva duzzad feketén,

lábafeje lópata,

farka húsos, pikkelyes.

Nézi a Magános a mélyi szörnyet,

borzad tőle, de örvend is:

nincs többé egyedül.

Sajtán szava Csám-Páz úrhoz:

„Testvért kívántál, társat kerestél,

világot akarsz teremteni,

nem volt, akivel meghányjad-vessed.

Testvért kívántál: itt vagyok én,

társat kerestél: itt vagyok én.”

Így felel rá a Hatalmas:

„Testvéremül nem fogadlak,

munkatársul elfogadlak. –

Nosza, mindjárt lássunk hozzá,

szállj a tenger fenekére,

hozz fövenyt a víz alól,

hogy a földet megteremtsük.”

Lebukik a Csúf a mélybe,

üres kézzel fordul vissza,

másodszor is üres kézzel

veti föl a sárga hab.

Háborodva fúj és prüszköl,

csillog minden szőre szála,

vad, bozontos üstökérül

szerterázza a vizet.

Dúlva-fúlva toporzékol,

bunkó-ökle veri mellét,

laza tajték jön a száján,

fültépően ordibál:

„Másik társat végy magadhoz,

kétszer is hiába buktam,

tűz csapott ki a fövenyből,

juj, nagyon megégetett!

Másik társat végy magadhoz,

kín harapja porcikáim,

visszabújok én a hegybe.”

Dúlva-fúlva toporzékol,

bunkó-ökle veri mellét,

üvöltése mennydörögve

zúdul végig a vizen.

Apánk hallgat mosolyogva,

aztán lassan így felel:

„Én vagyok az Ég Ura, mindenek ura én vagyok,

nem tudtad-e, Szőrös?

Ha az én nevemben indulsz,

bátran bújhatsz a homályba,

ha nevemben kérsz a tenger mélyes-mélyi fövenyéből,

nem csap rád belőle tűz.”

Próbál Sajtán harmadízben,

a Bozontos harmadikszor

száll a tenger fenekére.

Nemsokára föl is bukkan,

kidagad a két pofája,

majd a szemcsés, szép fövenyt

Urunk markába köpi,

kicsit hagy csak nyelve alján.

Nosza, Csám-Páz szórja, hinti

szerteszét a tenger színén,

szórja, hinti fáradatlan.

S ím, hová egy morzsa hull,

nőni kezd, terülni menten,

s termőfölddé változik.

Háborogva zúg a tenger,

hab-fogait vicsorítja,

bőgve torpan, sírva hátrál,

tajtékozva szűkül egyre.

Nézi boldogan Apánk

a növekvő, ifjú földet,

nézi, nézi, s mosolyog.

De hogyan járt a Bozontos,

hogyan járt a Mély Fia?

Hát, miként a tenger-szerte hullt föveny dagadt, dagadt,

úgy dagadt a nyelve alján az elorzott föveny is.

Már a két pofája duzzad gömbölyűbbre-gömbölyűbbre,

már a feje is nagyobb, és nagyobb lesz egyre-másra;

jajgat, sír az Éktelen,

fúj, üvölt a fájdalomtul,

már a feje dombnyi nagy,

már a feje kicsi hegy lett,

már a felhőket veri, –

fúj, üvölt a fájdalomtul,

vézna teste, gyönge lába

ing a szörnyű súly alatt,

fúj, üvölt a fájdalomtul,

csontos öklét rágja, marja,

nyála ömlik, könnye ömlik,

és a feje egyre nő.

Látja ám az Ég Ura,

hallja, s hagyja sírni-ríni,

hadd fizesse ronda bűnét,

végre aztán így kiált rá:

„Nosza, köpd ki, esztelen!”

Rázkódik a Mély Fia,

nagyokat ökrend, köpi, hányja,

sárga fogai közül

darabokra törve zúdul.

És hová esik belőle:

kő lesz, szikla, sivatag lesz,

terméketlen és kopár.

Már a feje kicsi hegy lett,

már a feje dombnyi csak,

rázkódik az Óriás,

rengeti a gyenge földet,

megrepeszti könnyű bőrét,

s erre, arra, mindenütt

zúgó völgyek, öblös árkok,

meredélyes szakadékok

nyílnak rajta hirtelen.

Nézi Apánk, s megsajdul a szíve:

mivé lett a szép föld?

Simából érdes,

egyenesből görbe,

finomból durva,

bizony rút a szépből.

Nézi, s így szól haragos hangon:

„Átkozott légy, engedetlen,

idejöttél társamul,

s mit én bölcsen megcsináltam,

elrontottad suta kézzel.

Átkozott légy, lázadó,

hullj a tenger fenekére,

tenger feneke alatt

hullj az örök tűzbe-lángba!”

Könyörgésre fogja a Borzas,

odaesik Apánk elé,

csókolja a lábát, térdét,

meg-megrándul szikla-válla,

vonaglik a teste.

De csak mozdul ám a tenger

gyöngy-szín habján örvény támad,

zúgó örvény fenekéből

lila-zöld láng csap elő,

s benyeli a rettegőt.

Sistereg a sárga hab,

fényes párát lök az égre,

még hullámlik hosszú ívben,

aztán lassan elsimul.

Szomorú az Ég Ura, szomorú a Hatalmas,

lehajtja fejét,

fátylas szemmel pislog körül olykor,

ismét egyedül van:

jó volna, ha társa volna.

Szomorú a Hatalmas:

a Gonosz földúlta a földet,

egyedül van a dúlt földön:

jó volna, ha társa volna.

Sóhajt és így szól magához:

„Van már föld, ha dúlt is,

most élőt teremtek.”

S Ange-Patäit megteremti,

megteremti az első asszonyt.

Habkőből faragja csontját,

húsa könnyű bárányfelhő,

hajnalpírból szabja bőrét,

haja kéklő holdsugár,

szeme árnyék, foga gyöngy,

körme kagyló belseje.

Tetszik ám a Bánatosnak,

tetszik ám az első asszony,

– jó volna, ha társa volna –

maga mellé emeli.

Már boldog az Ég Ura, Csám-Páz,

mellette az első asszony,

sarjakat szül majd neki,

isteneknek anyja lesz.

Ocsúdó évek

Önéletrajzi költemény

1953–1954

Ocsúdó évek

Önéletrajzi költemény

I

Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb.

Múltam szorongó tájékaira

komor zúgás nehéz felhője csap:

a gyors idő rabló-darázs-raja.

Riadtan pislogok szét, s hallgatok:

hová jutottam? ó, mi lesz velem?

Sereglenek próbáló, új napok,

s elvész a mérték, üresül kezem.

Mit enyémnek hittem, testembe martan,

nyomát is veszti e dühös viharban.

II

Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb;

nyugvó s kelő nap egyaránt növeszti.

Más mint az ismerős légáradat,

haragját a hús mélyére ereszti.

Pedig, hogy voltam légyen is, szeretném,

vízre-hullott levélnél több legyek,

gyökérből, biztos száron emelkedném,

ne inganék vak semmiség felett,

hogy aki látja sorsom, bátorítást

hirdessen annak, okos szomorítást.

III

Bölcselkedés ez? Jó, de éppúgy élet.

Rágódtam rajta gyakran, hát tudom:

hogy végigjárjuk a szabott egészet

hasznos megállni olykor. – S féluton

vagy tán még annál is többön vagyok már.

Aki elhagyja szülője ölét,

a halál fia. Tán itt is topog már

ajtóm előtt a győzni-jött sötét.

Mindegy: másoknak használ vagy magamnak,

megállok, mert a jelek sokasodnak.

IV

Megállok s visszanézek. Szürke por hullt

a régi útra. Arcok, szemek, nyelvek

hajdan tüze hamu lett. Éjbe fordult

a nap, s helyén még csillagok se keltek.

Varázstudó szó kell, igazi szándék,

ha sírokat kivánok törni, s jobban

nem szomjúhoztam senki mást még,

mint most magam e tékozló napokban,

támaszt a forgató szélvészek ellen:

a gyermeket dajkáló sejtjeimben.

V

Megállok, s visszanézek: a homályból

szelid árnyak lépnek ki, ismerősen

körülfognak, s szájuk, bár néma, vádol,

hogy én, ki annyi mindenről beszéltem,

őket az elmúlás kényére hagytam. –

Igen, erős szó kell, igazi szándék,

s a vér megindul a halott tagokban,

ébred a gyermek, föltámad a játék,

az élt s mesélt valóság lángra kap,

s varázslóvá lobbantja tollamat. –

VI

Pécsett, Vilmos-utca 23-ban

születtem, kilenc közül nyolcadiknak.

Apám Nagykállóról, a Tiszán-onnan

való volt, anyám Vecséről, a „kis lak”

falujából. A zöld Mecsek gerince

szemük elől mindkettőt eltakarta.

Hogy a felejtőt szép hűségre intse,

köd-arcuk megkísérti még gyakorta,

különben már az új-rakásu fészek

melegén sarjadt a fiú-önérzet.

VII

Anyám parasztlány volt, szegényparasztlány,

porszem az ország szomorú porában.

Népes családból, melynek szinte használt,

hogy néhányuk meghalt már kiskorában.

Anyám parasztlány volt, s hogy a kenyér

otthon bővebben jusson, Pestre ment.

Egyik férjes nővére Pesten élt,

az szerzett néki szolgálóhelyet.

Játék helyett a munka s gond bozótja

sűrült köré, s nem lett másképp azóta.

VIII

Anyám! Alighogy írtam róla eddig.

Rohan az idő, lassan nyolcvanéves.

Jó, ha a szív még valónál melegszik,

az emlék bármi tündérszép, kevés lesz,

mikor már harcot ví a nagy hiánnyal,

mely űr-nyelvéből, űr-szeméből árad.

Társulnia mit ér erőtlen árnnyal,

kit testes rémek tolvaj népe támad?

Fog-e a toll úgy akkor is, ha már a

sosem-szűnő szomj tintájába mártva?

IX

A gyönge sün, ha bántják, összegörbül,

merev tüskéit kifelé mereszti,

s ki hozzáér, riadtan visszahördül,

szeles bátorságát sietve veszti.

De aki bent a sün pihés ölében

bújik meg, annak fészek és melegség.

A tüskéről, ha tud, dicséri szépen,

vagy menti, mert illő, hogy néki tessék.

Boldog, ki másra tudja bízni sorsát,

de áldott, akit másért fűt gonoszság.

X

Anyám, anyám, sün-tüskéid ha láttam,

olykor talán el is búsultam értük.

Láttalak volna inkább glóriásan,

hogy csillagok szórják fejedre fényük,

hibátlan és makulátlan, sugárzó

ragyogásban, hogy szavam akadozzon,

ha rólad szólok, lettél volna zászló,

bár lettél volna élő példa-asszony,

kit bámulat övez, tisztes dicséret

s a hódolat körötte a kiséret.

XI

Anyám, nem voltál zászló s példa-asszony,

de asszony voltál, s ami még több: ember.

Átláboltál velünk tengernyi rosszon,

karodon vittél, s vittél nagy szivedben.

Ki öle fészkén annyi békét rejtett,

aki úgy tudott óvni, simogatni,

nem csoda, ha más törvényt elfelejtett,

ha másnak nem bírt morzsákat sem adni,

ha tenyerei más felé csukottak,

ha másoknak csak tüskéi jutottak.

XII

Sokszor fog karmaiba rémes álom:

hajszolt szív, nyúzott idegek vendége.

Forgolódom, nyögök a forró ágyon,

éber testőreimtől messze tépve,

s anyám, anyám, ilyenkor téged hívlak

már harmincnyolc esztendős férfi-fejjel,

törött erőid új virágba nyílnak,

egyetlen őr, pótolhatatlan menhely!

Mert minden ember lelke mélye gyermek,

s csak anyjánál talál igaz kegyelmet.

XIII

S apám? – Nehéz a szó: hosszú huszonhét

éve halott már, majdnem-üres emlék.

Fölásnám sírját, mellé térdepelnék,

csontjait fognám: végre fia lennék,

csontjait fognám: támasszam valóra,

tudjam pontosan: volt s van. Most erőtlen,

ingó árnyékok árulkodnak róla

valahol bennem, mintha már tünőben

az ébrenlét, s ón-pilláim körül

álmok csapata rajzik, tömörül.

XIV

Nagykálló szülte s lecsúszott család.

Cipészből kalauz lett újra apja,

mert nem akarta megadni magát,

és törni próbált ismét magasabbra.

Mint száműzött király járt a világban,

magán kívül nem érdekelte senki;

két fiát iskolába küldte, hogy talán majd

vesztett trónjára egyik visszamenti.

De száműzött maradt örök időkre:

csak álma volt s nemesi kutyabőre.

XV

Két fiát iskolába küldte. Nem tanultak,

helyette inkább iparosnak álltak.

Apám festő lett, s legényfejjel útnak

eredt, hívták tündöklő, messzi tájak.

Egyszer már-már Amerikába csalták,

(ha elmegy – furcsa gond – lennék-e én ma?)

szíve és emlékei nem akarták,

hajójeggyel zsebében visszatért a

trieszti kikötőből. – Soha többet

nem hagyta el aztán a honi földet.

XVI

Pestre került a MÁV-hoz; nemsokára

meg is nősült ott, elvette anyámat.

De nem szívelték: „túl nagy volt a szája”,

sokat beszélt a „jog”-ról, s egyre lázadt.

Jobb valahová eldugni vidékre

– gondolták. Pécsre ilymódon jutott.

S kinek az élet ormait igérte,

adott helyette egy szegény zugot,

börtönt, mely nem nyílt soha meg előtte,

s ajtaja nem volt, csak a temetőre.

XVII

Mesék, mesék, anyám meséi róla:

„a harmadik fiú” volt ő, a hős,

a könnyesek, búsak vigasztalója,

az erejük-vesztettekért erős.

– Én már csak törtnek láttam, ijedősnek,

aki magát se tudta menteni,

a halállal láttam már viselősnek,

kinek széthulltak földi rendjei,

ki hogyha lázadt, már csak maga ellen,

vádlott és vesztes mindenféle perben.

XVIII

MÁV betűíró volt, de otthon is

dolgozott másnak: sok volt a gyerek.

Ma is látom még, hogy ott ül a kis

vagy nagy táblák előtt, könnyű ecset

kezében, s nőnek, nőnek a betűk

kéken, pirosan, soványan, kövéren,

formás-cifrák és sima-egyszerűk,

ezerfélék és ezerféleképpen. –

Apám betűíró volt, magam is az vagyok,

ki tudta jobban dolgát, eldöntik a napok.

XIX

Anyám, apám és nyolc testvérem: – ím

ama keret, melyet a vér adott.

Ó, hol vagytok, egy-testből véreim,

egy-méhből sarjadt magzatok!

Kilenc testvér, kilenc test, sors, világ,

de idegenné ridegedtünk!

Külön futunk külön célunk iránt,

külön csillag ragyog felettünk.

Egyőnk már végképp elment, hogy jó helyet csináljon,

most ő is maga kószál az égi tájon. –

XX

Pécsett, Vilmos-utca 23-ban

születtem, s éltem hatéves korig.

Szőlős-gyümölcsös, enyhe lanka-oldal

lábához fut föl, s rákapaszkodik

a Vilmos utca. Hol síkká simul

a dombhajlat, majd elkezdődik újra,

ott állt a ház; egy udvara alul,

s egy fönt, bozótok sűrűjébe bújva.

Az alsó udvar közepén temérdek

ágaival egy vén fa terebélylett.

XXI

Gyermekkor! – A világ két kézre készült,

s én eggyel jöttem élni. Semmiség, de

nem semmiség annak, ki kapta részül.

Árnyéka lépteim végigkisérte,

s tudom, kísér a síromig s azon túl,

s míg csontjaim más csonttal nem vegyülnek,

nem szabadulok e cégéres nyomtul.

Perceim most is gyakran keserülnek,

gyakran borít el érdemetlen szégyen,

s roskad be minden szívem közepében.

XXII

Gyermekkor, ó, csak te voltál a mentő

tarkán csillámló álmaid hadával;

szemem tükrén tündöklő rózsa-felhő,

fülemben el nem lankadó madárdal.

„Vaskezed lesz” – mondták, s hittem szilárdan –

„erősebb mint a másik, s aki bántott,

bűnhődik akkor.” – Nagy lenni kivántam,

s megverni a rakoncátlan világot.

Pajtásaim – sokszor dölyfölve többek –

ilyenkor kegyeimért könyörögtek.

XXIII

Próbálom összegyűjtögetni rendre

első hat évem: nem megy sehogyan sem.

Csak szilánkjai fénylenek remegve

valahol kincs-takargató szivemben.

Nem is szilánkok, illó villanások,

a szó elől elszöknének, ha pontos

formáit mint hideg kalitka-rácsot

köréjük raknám, hogy miként belül most,

éljenek kint is. – A tenger vizében

szűrd a beömlő folyók vizét széjjel!

XXIV

Mégis tudok az izgatott napokról,

a nagyfiúk harcáról fönt a dombon,

mi, aprónépség, bámultuk a bokrot,

a „főhadiszállást” s odébb a „fronton”

a „támadást”, a „zsákmányt”, „megbeszélést”.

Közöttük társ szerettünk volna lenni,

de útunk állta a tekintély-féltés,

csak szolga-munkát bíztak ránk vagy semmit.

A fővezér fényes, valódi kardja

irigységünk könnyét szemünkbe csalta.

XXV

Tudok a nyár-estékről, vacsorához

gyűlt a család ilyenkor, – szinte kisded

kaszárnya. A kezünkben tányér, lábos,

pléh, porcelán, kinek mi jutott. Veszteg

álltunk sorban, amíg az étel, gyakran

puliszka, nem került edénybe végre,

aztán hajrá! fatöve, konyha, kamra:

ez itt, az ott fogott buzgó evésbe,

s ha végzett, visszasompolygott szerényen,

de hányszor hasztalan, hogy újra kérjen.

XXVI

Tudok Vince bácsiról, apám furcsa,

öreg barátjáról, gyakori vendég

volt ő nálunk, akinek csoda kulcsa

minden zárat nyitott, s aki az ingét,

kabátját egy-gombra-járóvá tette,

hegedűt csinált, maga-billenő

keménykalapot, s ez köszönt helyette.

Az élet szépségét kereste ő,

s mert megszerezni pénze rá hiányzott,

formált helyébe egy külön világot.

XXVII

Tudok arról, hogy egy kamasz-fiúval

a szomszéd Rácvárosba szöktem egyszer,

s az országúti kocsi- s autózaj

úgy megijesztett, majd kétségbe estem,

hogy hazafelé koldultunk az utcán,

föl tudjunk szállni végre villamosra,

s mint a molnárét, kire könnyű liszt száll,

barna fejem fehér por záporozta,

s mikor síró anyám, ki elveszettnek

hitt már, meglátott, elsőbb meg se ismert.

XXVIII

S tudok, igazán tudok Arankáról,

tudok róla, kit egyik lány-néném szült.

Kilencünket szaporította, s máról-

holnapra máris messzi útra készült.

Látta, igen, nem neki való itt e

csúnya vásár. Kis gyermekpadban hárman

ettünk: ő, én s húgom. Megmerítette

kanalát tányérunkban is: vidáman

„szerzett”, iparkodott: kevés volt hátra,

erőt gyűjtött a szörnyeteg halálra.

XXIX

Mi baja lett, régesrég elfeledtem.

Kórházba kellett vinni. Ünnepélyes

arccal harmadnap látogatni mentem.

Csodákkal várt a kórház, ritka-fényes

csodákkal, s én még toldtam őket. Hosszú

órákig meséltem, hogy ott mit láttam:

a betegekről, ágyakról, a lassú

nővérekről, s hogy mennyi orvosság van

Aranka szekrényén. Irigy-kerek

szemmel hallgatott a gyereksereg.

XXX

Hozzá készültünk aznap is, de egy

tányérsapkás ember jött korareggel.

Néném keresi, s látom, hogy bemegy,

majd sírást hallok, sejtő rémülettel

futok utána: „Istenem, mi történt?”

Néném már az utcán volt, otthagyott.

„Aranka rosszul van” – szólt vissza onnét.

Mint aki kővévált, úgy álltam ott,

aztán kitörtem, rázódva zokogtam:

a pusztulás küszöbébe botoltam.

XXXI

Igen, Aranka meghalt. Két riadt nap

sirattam, a jó szó hiába volt.

A vigasztalás a bimbózó agynak

használt volna, de a szív nem hajolt,

makacsul tudta, nincs vigasztalás:

erősebb, több a játéknál e baj.

A visszatarthatatlan elmulás

csördített csípős ostoraival

nyakam közé, s éreztem: hatalom

suhog bennük, s nincs tőlük oltalom.

XXXII

A gyermekparcellában temették el.

Fakeresztjén kicsiny, tojásdad tábla,

zománcosan, nevető égszínkéken,

s egyetlenegy, alig-mondott szó állt a

táblán: „Aranka”, fehéren: „Aranka”. –

A gaz sietve benőtte a dombot,

a keresztet a rothadás faragta,

de a tábla ép volt, és mintha boldog

hírt zengene: a rokkant sír felett

villogta szét a hófehér nevet.

XXXIII

Mit mondjak el még? A „kis háború”

alatt, ezerkilencszáztizenhatban

születtem. Vastagon reáborult

első éveimre a bonthatatlan

sátrú ború. Nem sejtettem, miért,

azt gondoltam, hogy ennek így kell lenni.

Elutasított kéréseimért

anyámat olykor kezdtem nem szeretni.

Ó, mit tudtam: ön-szívén üt sebet,

mikor kiejti a rideg „nem”-et.

XXXIV

Mit mondjak el még? Vajon ennyi volt csak

a Vilmos-utca 23? Ennyi

s még ezer ennyi. Sűrű-kusza korszak,

de éles górcső alá kéne tenni,

s szétbontani idegeim, agyam,

csontom, húsom, vérem: meg kellene

keresni, amiben tudattalan

a tudat, csak az anyag szelleme

őrzi, az ő titka, nem az enyém is,

ami azonban én is vagyok, én is.

XXXV

Ezer ennyi volt: őserdő-vidék.

Gazdátlan színek, hangok, illatok

kutatják bennem –, meglelik-e még

szülőhelyük, mielőtt meghalok?

Vagy majd a föld ad nékik nyughelyet,

ha beleporlok, csak a föld, a nagy

kerítő, mely minden szerelmeket

megelégít, és teljesülni hagy,

melyben eggyé lesz gyümölcs és gyökér,

a cél után igyekvő és a cél?

XXXVI

Vilmos-utca 23. Harminckét

esztendeje már! Fölserdült koromban

meglátogattam egyszer. Szörnyü inség!

roncsa annak, mit hordoztam magamban!

Azóta nem megyek feléje sem: ne

vesszen el bent is, mi künn elveszett:

a valóságnál úgyis erősebbre

rakja a bástyát az emlékezet.

Pedig kísért a vágy: mégegyszer lássam

a kis szobát, melyet először láttam.

XXXVII

Nem csupán éhezés, ruhátalanság

a szegénység, – örök békételenség,

szándéktalan, kényszerű nyugtalanság,

didergető fészektelenség.

Hullott levél-sors, levélé, amelybe

akkor kap a szél, mikor kedve támad,

és arra viszi, merre tartja kedve,

nincs ellene mentség, és nincs bocsánat. –

A tulajdonosnak kellett lakásunk,

mehettünk: többé nem volt maradásunk.

XXXVIII

Egy városszéli új lakótelep

akkortájt készült el. Szépségtapasz

a leprás arcon, a tengerbe csepp,

halálos betegnek sovány vigasz.

Mert sokan éltek még nyomortanyákon,

fabarakkokban, félig állatok,

saját kezükkel hulladékból tákolt

putrikban, méltatlan gyalázatot

hordozva. – Utam néha arra vitt,

ama bűz most is orromban lakik.

XXXIX

Az új telep. Apró, egyforma házak,

két sorban, kerttel. Közöttük kereszt-

alakban utcák. (Rideg, puszta váz csak,

akkor kezdett épülni rá a test,

az élet.) Laza talaja sokáig

süllyedt, késfoknyi, s ujjnyi vonalak

szeszélyes rajzú hieroglifáit

írták az egyre rokkanó falak,

jelezték – pontos óra – az időt,

mely réseikből konokul kinőtt.

XL

Az egyik sor félig egy rétre, félig

egy régi-régi temetőre nézett.

A kertek körül szinte csak derékig-

érő léc- és fonott drótkerítések.

Az udvarokban – azelőtt szemét-

gyűjtőhely – üvegcserepek meg ócska

bögrék, százféle apró törmelék

és gyim-gyomok fakó-poros bozótja.

Friss mész-szag szállt, és itt meg ott nyomok

mutatták, hol volt a sárga homok.

XLI

Ide költöztünk. Ferdén szembe a

temetővel egy kétszobás lakásba.

Parányiak, de mégis két szoba,

s mint soha még: előszoba. – Akárcsak

a többiek az egész telepen,

első lakók voltunk mi is. Legott

hozzáfogtunk, hogy otthonabb legyen

az otthon: ástunk, szedtük a gyomot,

fát ültettünk, s tákoltunk egy galamb-

házat a kamra eresze alatt.

XLII

Háziúr nem volt, mi lettünk urak.

(Vagy legalábbis úgy gondoltuk akkor.

Buta képzelgés, néhány év alatt

megtudtuk keserű tapasztalatból,

mikor a város – a tulajdonos –

az elmaradt lakbérért egyre-másra

szorongatott, s végül a folytonos

fenyegetést zordon valóra váltva

fölmondott, aztán kilakoltatott,

s foghattuk ismét a vándorbotot.)

XLIII

(S kezdhette nyugtalanságát a gyermek,

a száműzetés kínját érzeni,

mert mit kedvére s maga épített meg,

el kellett kedve ellen veszteni.

Forrón kivánta hosszú-hosszú évek

során a kert végén a csöppnyi házat,

s álmodott véle sokszor semmiséget,

semmiséget, mely mégis cifra lázak

nehéz tüzeit gyújtogatta benne,

s égette minden fészkét idegenre.)

XLIV

(És mikor végre nem várt csodaképpen

tizenhét esztendő után az álma

beteljesült, óvhatta a szemérem,

hogy örömét férfi-lélekkel állja,

mint kinek csak „lakásváltoztatás”,

semmi egyéb a visszaköltözés,

ne lássék rajt a boldog zokogás,

a reszkető elérzékenyedés,

bár nem a régi házba, a telepre

tért vissza csak, egy utcával felette.)

XLV

Urak lettünk: nyújtót, hintát csináltunk

az udvaron, és nem szólt bele senki.

A fél-telep gyerkőcének kináltunk

szórakozást – jött is igénybe venni:

hívta a ritka-sokféle csoda.

Reggeltől estig zengett a világ,

többnyire csak a vacsora szaga

csalogatta szét a kompániát,

sőt néhányuk gyakran még azután is

visszajött, s maradt majdnem éjszakáig.

XLVI

Játszani igazán csak a szegény

gyerek tud. (Legjobb társ a képzelet.)

Lát a valóság megkopott egén

szivárvány-tarka álom-képeket.

A semmi tárgyakat tündér-ruhába

öltözteti, örök mesében él,

sanyargatja a fogható hiánya,

űzi a kincs-birtokló szenvedély. –

A telepen mi voltunk legszegényebb,

a gyerekek közt így lettünk vezérek.

XLVII

De akkor gyúlt fejünk fölé a nap,

mikor a régi-régi temetőt

fölfedeztük. Vadgesztenyés utak

sátorsorai közt tömöttre nőtt

bokrokkal, ág-bogak töméntelen

gubancaival. Mi persze hamar

kiismertük magunk, s az éktelen

sűrűben az értők szavaival

igazítottuk egymást. Új nevet

s nevet kapott, mire szemünk esett.

XLVIII

A „középút”, a „nagy ecetfa”, a

„koronás kripta”, a „fekete kő”,

a „fényképes kereszt”, a „rózsafa”,

a „bogyós bokor” – mind, mind. Az idő

elmosta bennem, s szétrombolta kint.

Rideg kaszárnya van most helyükön.

Meg-megpróbálom igazság szerint

rendezni őket, hívom nevükön:

csak félig-meddig s belül sikerül,

tiltakozik a valóság kivül.

XLIX

Csak belül sikerül, ha sikerül.

S úgyis belső kalandozás e vers.

Ki az időben utazik, belül

utazik, s téved, hogyha kint keres

útjához társat vagy támogatót.

Talán még a hiány segít neki,

a változás, mely a nehéz adót

riasztóan szívére görgeti,

a változás vagy a hiány talán,

de mindig a sugalmazó magány.

L

A temető! Embarras de richesse!

Szédülök. Hová nyúljak, melyiket

válasszam? Gyors madárrajként repes

bennem az emlék. Akármelyiket

mellőzöm: magam vesztem, s egyaránt fáj.

Amit nem írok most meg, valaha

megírom-e? A könnyült szív nem ágál

könnyülésért, a szava elakad

hamar, mivel nem terhét, csak okos

szándékát hordaná a papiros.

LI

Mindegy: inkább a kevés, mint a semmi;

akár az élet, bölcs kiegyezés

legyen ez is. Hisz többet ér szemernyi

formált emlék, mint az emlékezés,

zörgőre száradt préselt rózsabimbó,

mint rég látott friss-harmatos liget,

a mozgó tenger-múltba visszanyúló,

ingathatatlan földű félsziget

a tenger-múltnál, melybe belehal;

ki könnyelműen vízébe rohan.

LII

A temető. Lassacskán fontosabb

lett az otthonnál, – otthon lett. Haza,

az igaziba fájt mennünk. A nap

nagy részét kinn játszottuk végig a

bokrok közt, láthatatlan fészkeket

raktunk, s beléjük gyűjtöttünk ezer

csip-csup lomot, nekünk értékeket.

Teremtettük világunk lelkesen,

csak télen hagytuk el, ha a hideg

a lakás börtönébe kergetett.

LIII

A temető. Ott lépett életembe

a lány, a nő, a másik fél, fele

a fél-embernyi férfinak. Remegve

s gyámoltalan kúszálódtam bele.

Félelemtől és örömtől remegtem,

éreztem: jó, s tudtam, hogy nem szabad;

tudtam: tilos tájakra tévelyedtem,

de már az értelem s az indulat

saját célú saját útjára tért,

s keveset tett egyik a másikért.

LIV

Idősebb volt a lány nálam, talán

tízesztendős lehetett, én alig hét.

Marcsának hívták. Még ma is talány,

hogyan történt: sarjú vágyai vitték,

– maga se tudta – vagy tanulta mástól.

Bölcs volt előttem, titkok jártasa,

a szomjas összevissza kapkodásból,

melyet az élet bomló ritmusa

támasztott bennem, egyenesbe mentett,

és – gyermeket – majd felnőtté teremtett.

LV

Hárman legyeskedtünk a lány körül:

én s két pajtásom, két testvér; velem

egykorú volt a kisebb. Remekül

tartott a lány bolygó kegyeivel:

mindhármunknak jutott kellő-elég.

De a javát pajtásom bátyja kapta,

érte, ha mentség nem volt rá egyéb,

a két ifjabbat szó nélkül becsapta.

Becsapott minket kettőnket nyugodtan,

mégis szerettük őt, vagy – annál jobban.

LVI

Egyszer a temetői dzsungel-mélyen,

fészkünknél ültünk négyen. Marcsa sorba

bújt el velünk a félhomályló, szépen-

vájt, fű- s fonnyadt levélszagú bokorba,

mikor – csaknem lehelletünk szegett meg –

egy rendőr lépett mellénk valahonnan,

s megállt fölöttünk zordan. Szétijedtek

azok is ott belül, s másztak ki nyomban.

Torkunkban vert szívünk: vártuk, mi lesz.

Azt gondoltuk: a világ vége ez.

LVII

De nem esett baj. „Mit bujkáltok itt?”

– mordult reánk a rendőr gyanakodva.

Marcsa felelt: „Füvet szedünk.” S alig

kimondta, tépte máris két marokra.

Mi meg utána épp oly lendülettel

s fülig zavarban, föl se mertünk nézni.

S Marcsa folytatta: „Ki szalad helyettem

zsákért haza? Otthon feledtem.” És mi

ugrottunk kész örömmel, versenyezve,

s futottunk, szinte már eszünket vesztve.

LVIII

Tőlünk, a kamrából lestük szorongva

Marcsát. Meg is jelent igen hamar.

Körülfogtuk, s faggattuk: mondja, mondja,

mi történt? nem volt-e valami baj?

fölírta-e nevünket? – Marcsa félre-

mosolygott, s kezdte lassan: megkivánta

a rendőr, s letérdelt melléje, kérte,

mutassa magát. De hogy sírni látta,

hozzá se nyúlt, megszeppent, és odébbállt,

ő meg – szólt büszkén – szépen hazasétált.

LIX

Ó Marcsa, szőke-copfos, drága gyermek,

hol, merre jár? – Míg nem vetődtem el

egy másik városrészbe, életemnek

hű társa volt ő, s máig jött velem.

Nem csábítóra, okos tanítóra

gondolok, hogyha rája gondolok:

zsengécske fővel tudtam férfi-módra

nézni a nőt. E botcsinált titok

már akkor megmutatta a Nagy Örvényt,

és kihirdette véremben a Törvényt.

LX

A temető… Emléknek is bozótos

emlék-bozót, szét nem bogozható.

Mit szövevényéből a szó előhoz,

csökkenthető vagy sokszorozható.

S mi a fontos, ki tud rá jó szabályt?

Egy-egy göcsört vagy egy-egy lenge szál?

Mi keresetlen kínálja magát,

vagy mire fátylat bontott a homály?

A lélek rengései-e vagy a

temetői ibolyák illata?

LXI

Az-e a fontos, hogy a gyermek ott

tanulta meg az élet némelyik

igazi leckéjét, nevelte sok

szép álmát, ízlelgette mérgeik:

bízott, csalódott, gyűlölt, szeretett,

szolgált, parancsolt, fásult el, hevült,

játszott előre felnőtt szerepet,

– (így néha felnőttként se sikerült),

hogy nagy iskola volt a temető:

emberré lenni készített elő?

LXII

Vagy az a fontos, hogy a szomszéd házak

bokrok közt bújó baromfiait

összefogdostuk, s izgató varázslat

másoktól hallott fortélya szerint

igyekeztünk ügyesen elaltatni:

a szárnyuk alá fordítva fejük

lóbáltuk őket, s volt nagy diadalmi

rikoltozás, ha vágott módszerünk?

Bár csaholó kutyákat bujtogattak

utánunk, s nem ritkán meg is kapattak.

LXIII

Vagy fontosabb az, hogyha másik környék

kölyke véletlen tájékunkra tévedt,

csalárd mesék a sűrűbe terelték

állítólagos csoda-látvány végett,

s míg mitsem sejtve bámult, a mesétől

szédülve, egyetértő kis betyárok

gonosz tréfára szorgalmas kezétől

emlékezetes módon pórul járt ott,

s távozott sírva, nagy bosszút fogadva,

s jött vissza gyakran cimborás csapatba?

LXIV

Vagy inkább az talán, hogy estelente

nyáron, ha a temető mellett párok

sétálgattak, a tücsökhangu csendben

a sírkövek bástyája mögé állott

néhányunk, és a gesztenyefa-sátrak

közé köveket vagdosott, vagy csorba

vasdarabbal, mikor épp arra jártak,

az érdes kripta-tetőket kaparta,

s volt kuncogás, látván, hogy a gavallér

karján hölgyével ellép, s vissza sem tér?

LXV

Ki tudja, mi a fontos? Fontos minden,

s nem fontos semmi. Csak a szív s az agy

hamis vonzalma, riadalma itt bent

igazítja kanyargó tollamat.

Mit szöveteim beszőttek magukba,

azt tudom úgyis elmondani csak,

bensőmbe szállok, mint egy alagútba,

égő emlékek világítanak. –

Lámpa-sor közti vándorlás e vers,

bár a homály is tolmácsot keres.

LXVI

A homály is, – hanem megfoghatatlan.

Víg dudorászás képes vagy nyögés

botló hangokban inkább, mint szavakban

hirdetni létét a kisértetés

vagy az öröm széljárása szerint.

A homály is. – De mégis lámpa-sor

között visz e vers útja. Messze int

egy-egy sugár: ujjongva olvasom

jelzéseit: jók, rosszak, egyremegy,

kezem, szívem mindenhogyan remeg.

LXVII

Most is remeg, hogy szólít valaki.

Szokatlan hangon szólít: idegen

fülnek nevetni méltók szavai,

de boldog hírek hangjai nekem.

Pista szólít, gyermekkorom fura

társa: hülyének született szegény.

Itt csetlett-botlott, félszeg volt, suta,

ám bizton szállt az álmai egén,

s ez képzeletem százszor jobban csalta,

mint a valóság pontos birodalma.

LXVIII

Szomszédunkban lakott. Nálam két évvel

idősebb volt. Ő is járt iskolába,

meg is tanult olvasni tisztességgel,

de számolni nem. Nyúzhatták: hiába.

Eljutott tízig, följebb nem haladt.

Két osztállyal birkózott meg csupán,

és ezzel is három-négy év alatt,

s tán ma sem jött még húsz a tíz után.

Sokat gúnyolták szülei és mások:

bolond józanok, okos félnótások.

LXIX

Mi jól értettük egymást: ő meg én;

saját világunk éltük gondtalan.

Külön napból áradt reánk a fény,

s fürödtünk benne szédült-boldogan.

Ó szép világ, kettőnk külön világa,

mely minden többi fölött lebegett,

melybe, – akárhogy próbálta, kivánta –

földi halandó nem férkőzhetett,

a mi világunk! – Ő még őrzi tán,

bennem csak sajgó, formátlan hiány.

LXX

Húsvét, karácsony! Hogy hittünk mi ketten!

Kisjézus, nyuszi, – áldott szép csalás!

Soká védtek, hogy nem lettem hitetlen,

mikor már eltört a pirostojás,

és hullt a csillag, hullt az emberekről,

hullt mindenről. – Ha nem lett volna ő,

rég lettem volna az angyalseregből

kiűzött, árva trónkövetelő,

mint lettem később, és ma is vagyok,

hogy jogaimhoz többé nem jutok. –

LXXI

Két tüzifa-darabocskát keresztbe

raktunk, nagy fényes szöggel átszögeltük,

s kész volt a repülőnk. Szárnyát meresztve

órákig zúgott, szálldosott felettünk, –

órákig hordtuk föltartott kezünkben,

úsztatva lassan föl-le, körbe-körbe,

szájunkkal búgtunk hozzá rendületlen,

iramló tájak néztek tündökölve

utánunk a parányi föld szinéről,

s mint rendek dőltek, – láttuk moziképről.

LXXII

Vagy botra kis virágcsokrot kötöttünk,

s körmenetest játszottunk: énekelve

vonulgattunk az utcán, és mögöttünk

– képzeltük – hosszú sor jön lépegetve,

vagy háborúsdit ólomkatonákkal,

vagy… ó ki tudná megmondani, mit még!

Nem bírok a tolvajkodó homállyal,

mely irgalmatlan tölti ronda tisztét,

s holott az emlék húsomban pihen,

agyamig többé nem ereszti fel.

LXXIII

Pista, barátom, egyetlen barátom,

bár tanítgatnál ma is olykor-olykor

játszani, élni: férfi-prózaságom

lobbanna lángra ama láng-napoktól!

Most? Repülő a repülő, s darab fa

a darab fa, s a föld: föld; rajta járván

besározódik a cipőm, s ha dalra

gyújtok, egymagam fújom, mindig árván,

s utánam sem jön senki, s katonám

nincs, vagy nem harcol, hogyha van talán. –

LXXIV

Pista a játék volt, a képzelet

gazdag fénylése, a gyermeki agy

boldog sziporkázása, a „lehet”

határtalan tágsága, a szabad

szó és szabad mozgás, de a csoda,

a szegénység zsarnok-kénye alól

menekítés szárnyatlan angyala,

az Óperenciáról jött hajó:

Béla bácsi volt, apám öccse,

ő kötött egy szebb földdel össze.

LXXV

Sokat ivott és sokat nevetett.

Néha beruccant Pécsre faluról,

állomásfőnök-helyéről, s veszett

módon felöntött, aztán valahol

megrakta táskáját egész halom

szalámival, vajjal, fehér kenyérrel,

s lett cifra cirkusz, lett lakodalom:

beállított hozzánk, és két kezével

tömte belénk a jót, s dühödt étvágyunk látva

könnyekbe fordult széles kacagása.

LXXVI

Általa nőtt a szürkén-folytonos

„nincs”, „nincs” közé egy-egy piros „van” olykor ,

általa gyöngült a szoros kapocs

rab lelkünkön, s nyílt rés a sűrű gondon.

Úgy jött közénk mint rég-várt, ritka ünnep,

a legnagyobb, a gyomor ünnepe:

érintésére éheink elültek,

csomagjai zörgése szent zene. –

Hóbortos, éretlen tréfáiban

tisztára mosdottunk mindannyian.

LXXVII

A másik boldog csoda volt az első

falusi utazás nővéremékhez.

A második csoda volt Dunaszekcső,

a zöld Sziget, a nagy folyammal ékes.

Hatéves múltam, apám vitt oda.

A fürge kishajóval, a Liget-tel

keltünk át. Csoda, csoda és csoda

várt a parton, várt beljebb a Szigetben.

Vizimalom, füzes, töltés, kubik,

állatok… városi gyerek róluk csak álmodik.

LXXVIII

Sok pajtásom lett, paraszt-kölykek,

kutya-hűek s erősek mint a vas:

Jancsi, Jóska és Misi… Jönnek, jönnek,

van, kit meg sem ismerek: arca az

idő mögé, a föld alá veszett.

Mutattak nékem birodalmakat:

vendégelő gyümölcsös-kerteket,

csúszkálni rajtuk bérház-kazlakat,

ökrös szekeret, ostort és tanyát,

s mindenek fölött a király Dunát.

LXXIX

Nővéremék fehér tornácu, földes

parasztházban laktak. Húnyó, tenyérnyi

ablakú kis szobában, álmos-csöndes

utcán, itt kezdtek fészket rakni, élni,

itt kezdték élni a tanító-sorsot,

a falusi tanító suta sorsát,

ismergetni – már jókor – a koporsót,

szegény Lázárok, csak a hullott morzsát

szedhették, ám nem juthattak, hiába,

soha-soha a mennyek országába.

LXXX

Mit tudtam én ezt akkor! Döngölt padló,

odú-lakás, sár, por, az Isten háta-

mögötti fészek minden kedv-apasztó

nyomorúsága, rongyos cifrasága

újság volt nékem, izgató mese,

melyet nem könyv, a valóság mesélt,

s amelynek ráncos rejtelmeibe

elbújhatott a nyúlós szürkeség

hálóiból szünet nélkül menekvő,

a folyton új csodák felé igyekvő.

LXXXI

Négy esztendőre rá mentem ki újra,

nagyobbacskán, így hát korlátlanabb

mozgás tarkázta széppé a fakulva

száguldó, fülledt nyári napokat.

Fölfedeztem a vizet, a pecálást,

a ladikázást, a fürdést, a tarlót,

ökrös szekérrel a határba-járást,

a gyepes töltést, füves Dunapartot:

már a valóbb, de még nem a rideg,

menthetetlen prózájú Szigetet.

LXXXII

Azt a Szigetet, melyben most riadt

szemmel járok, ha járok, mert nem a

dolgok színét, de a fonákjukat

látom, és rettegek, hogy bennem a

régit az újjal, hogy amazt emezzel

azonosítom, s kettőként hagyom

létezni őket, felhőkbe eresztem

egyiket, míg a másikon lakom,

és ha egyikből a másikba lépek,

magam is testet és lelket cserélek.

LXXXIII

Akkor egy lopva elkötött ladik

s evickélés benne a Duna szélén,

egy-egy pecálás, fürdés a kubik-

gödörben, az istálló Misiéknél,

a szomszéd házban s minden óra, nap

tömött tarsoly volt, dúskálásra jó,

s lettem tőlük egészebb, gazdagabb:

való életre mindinkább való,

s a villanytalan, porfészek Sziget

szikrázó, tiszta fényben lebegett.

LXXXIV

Az istálló Misiéknél. Igen.

Apró, gerendás tákolmány. A falra

erősített s ágfából ügyesen

megácsolt létrával, amely a barna

homályú szénapadlásra vezet.

Lent farkuk-csapkodó és álmatag

ökrök, tinók, nagy-foltos bőrüket

megrántják olykor, s csípős, lomha szag:

az állat-test, a széna, szalma, trágya

szaga árad: nekem az istálló varázsa.

LXXXV

Istálló-szag, – azóta is szüntelen

kísér. Idézi a kisértetes

erővel csábító fészket, amelyben

jó volna elrejtőzni, ha heves

ostromaival megkínoz az ember

fő démona: a fürkész értelem,

az értelem, mely százat lát az „egy”-ben,

és csak a „van”-nak élni képtelen.

Nem mint a bölcsen kérődző barom,

mely él, míg él, s fölfordul egy napon. –

LXXXVI

Az első gazdag út után, midőn

itthon, mint újra elfogott fogoly,

beléptem a szegényes küszöbön,

pokol gyúlt bennem, lángoló pokol.

Sírtam, zokogtam megbékélhetetlen,

fulladoztam, mint akit víz alá

nyomnak, vagy szűk verem mélyére vetnek,

vagy szorosan környékez a halál,

s nincs módja szökni semmiféleképpen,

s nem hisz már semmiféle szép reményben.

LXXXVII

Kellett néhány nap, hogy magamhoz térjek.

Szeptember jött, s indult az iskola.

A gyűlt ködnek gyülemlő fényességek

segítettek fénnyé oszolnia.

Fölszállt a köd, és a Szigetre ült:

finom fátylakkal födte egyre jobban.

Szavak helyett élettel sikerült,

szándék helyett sikerült akaratlan.

Az iskola állt a Sziget helyére,

vele csodákat, titkokat cserélve.

LXXXVIII

Még el se kezdtem járni iskolába,

olvasni és számolni megtanultam.

Mikor apám betűket írt, a háta

mögé bújtam, s tág szemmel, izgatottan

lestem, kérdeztem: ez mi, az mi? Ő

magyarázgatta csöndes türelemmel

a két-hasú B-t, vékony I-t, tető-

formájú T-t… én éledő örömmel

ismertem lassan mindahányra, végig

a hegyes A-tól a cikk-cakkos Z-ig.

LXXXIX

Számolni meg, nem is sejtem, miképp,

– (a felnőttek hitetlenül fogadták),

egyszercsak tudtam, méghozzá a négy

főműveletet egyaránt. Föladták

a kérdést, én behunytam pillanatra

szemem, s mint a vezényelt katonák,

– láttam – buzgón ugrálnak jobbra-balra

a számok, majd igazodnak tovább

a kellő rendbe. Mitse kellett tennem,

mint nyelvre vennem, ami ott állt bennem.

XC

Ezért az iskolát először untam,

helyesebben: az olvasást s a számtant.

Amíg a társaim nehézkes gondban

„egyszeregy”-et s „abéab”-ot daráltak,

egy szóval, egy-egy példával vesződtek,

úgy néztem őket, mint az úszóbajnok

a nem-úszót, akit mély vízbe löktek,

s kész nevetség, ahogy riadva kapkod,

de fáj is: minden ferde mozdulat

tilos javító vágyat szólogat.

XCI

Rózsa Ilona, így nevezték első

tanítónénim. Bánat bujdokolt

szemében. Elvált, rebbeteg-beteg nő,

Rózsa Ilona szomorú rózsa volt.

Ma sem tudom, miért, midőn az utcán

hintót zörögni hallott, mintha kígyó-

marástól, ugrott föl, s hajolt ki aztán

az ablakon, s bámult utána vágyó

nézéssel, és amíg a zörgés tartott,

meredten állt, és félig el is halt ott.

XCII

Mi meg csak ültünk, kezdetben zavartan,

később kicsit meg is szeppenve, végül

kuncogtunk rajta gúnyos indulattal,

és szinte vártuk már időtöltésül

vagy színező meglepetésnek, hogyha

az órák sivatagjaiba fúltunk.

Örömöt lobbantott köztünk zajongva

a növő zörgés, komiszul behúnytuk

szemünket egy pillantásnyit, s mikor

fölnéztünk, vígan láttuk: – már hajol.

XCIII

(Él-e még, él-e Rózsa Ilona?

S hol, merre él? Akárhol megkeresném.

Mindannyiunk helyett mennék oda,

bár nem kértek rá, szándékuk követném.

Bocsássa meg – nyilván rég elfeledte –

ma nem nevetnénk, értenénk szeszélyét,

megéreznénk vérző szivét mögötte,

a védekező lélek szenvedélyét.

Bocsássa meg, – az érdemetlen bántás

bántja a bántót, míg nincs megbocsájtás.)

XCIV

Külvárosi proletár-iskola

volt a Makár-iskola. Ide jártam.

Szegény kölyök volt társaim java,

„jobb” fiúk alig akadtak nehányan.

Ma is őrzöm elsőosztályos képem:

halomnyi csöppség, szájszélük tejes még,

földön az egyik sor törökülésben,

fele mezitláb – torz ünnepiesség:

egy-egy pár cipő világszéditésre,

most sem jutott nekik, fényképezésre.

XCV

A pajtások. Nagy Jóska, Bársony Gyurka,

Kovács Laci… s kik még? A nevüket sem

tudom idézni. Sorsomból kihullva

csak imbolygó kísértetek szivemben.

Nevelőnőjük és gyerekszobájuk

bizony nem volt, de talpig gyermekek

voltak, s mit illem mázolt volna rájuk,

annál többet hoztak a rengeteg

szegénység tájékairól, melyekben

bolyonganiok kellett kérdezetlen.

XCVI

Új tanítót kaptunk a negyedikben.

(Rózsa Ilona nem bírt már velünk.)

Férfi-tanító volt és művész-ember,

zenét szerzett, s a borhoz menekült

kudarcai elől. Belé temette

tört álmait. Gyakran jött ingatag

lábon órára, s boldogan feledve

ilyenkor számtant, olvasást, dagadt

hévvel mesélte egyetlen témáját:

a maga külön világháborúját.

XCVII

„Rosseb”-baka, somogyi 44-es,

első katonája volt a világnak.

Aprította, űzte az ellenséget,

el is fogott belőle jónéhányat.

S akarta volna, most ennyi meg ennyi

kitűntetése lenne, no de ő…!

– És folyt a szó, alig tudtuk követni,

híres harcos volt, nagy verekedő. –

S ha az igazgató közben belépett,

pukkadtunk – vágott olyan szende képet.

XCVIII

Az iskola. Azt hittem, fogyhatatlan

leszek, ha erről kezdek írni. Lám,

alig néhány sor, máris abbahagytam.

Omló köd száll az élmények nyomán,

s megpróbáltatik a próbálkozó:

ha nem fogalmazzuk meg, rettegünk:

elvesznek végképp, ám ha gondozó

kézzel gyűjteni közéjük megyünk,

ijedten látjuk: amit lenni hittünk,

nincs már bennünk, mögöttünk leng s felettünk.

XCIX

Élet emlékét élet őrzi csak.

A többi minden: kép, papír, szobor

vagy szó: erőtlen pótlék-indulat,

roncsokat tart meg ép nyomaiból.

Ímé: zajos tájakról, melyeket

zengő kacagás, sírás hangosított,

az írott betű csak kísértetek

hadát idézheti a tiltva-tiltott

jelenbe ismét megjelenve élni,

s az idézőt nem belül, kint kisérni.

C

Élet emlékét élet őrzi csak.

Amit elmondok, el is vesztem egyben.

Ahogy rögzítik a kemény szavak,

úgy halványul szegényedő szivemben.

De kell beszélnem magamért és másért,

magamért azért, hogy másért beszéljek.

Nemcsak gyönyörködésért – tanulságért

születik minden igaz ember-ének.

Nem az építő fontos, hanem az épület,

ez áll védő-tetőként a vándorlók felett.

CI

A vers, az ének! Gyönyörű világ,

világ világa! Alakult már bennem,

alig ocsúdtam. Vár és barikád

a nyers valóság ellen s vele szemben.

Védő s támadó fegyver, front és fészek:

bújásra, harcra egyaránt való,

kápráztató, szellő-szelid igézet,

igézetes, szelid kápráztató,

élet-fölösleg, nékem szinte élet,

csak addig éljek, amíg él az ének.

CII

Korán született első vézna versem.

Ha jól emlékszem, tízéves koromban.

Egy pepitatáblás, apró füzetben

sokáig őriztem szemérmes gonddal.

Elveszett mégis, bennem sem maradt,

legfeljebb néhány sora. Ó, pedig

villantott volna egy-egy sugarat

ama szép tájról mindhalálomig.

Így indult: „Balatonnak füves partján…” –

Hazafias volt, s fennkölt, rossz kaparmány.

CIII

S a többi vers, az igaziak! – Mintha

nem is úgy írták volna egyszer őket,

s öröktől fogva lettek volna, mint a

föld, fák, virágok: velük rendeződtek

egy sorba, s ha azt mondtam: „Füstbe ment terv

írta Petőfi Sándor” – első sornak

gondoltam, s nem a költő járt eszemben,

költő nem volt, – költemény maga volt csak.

A költő képét a kemény kötésen,

azt is inkább valami dísznek néztem.

CIV

A János vitéz-t véges-végig tudtam,

amikor még iskolába se jártam,

a Falu végén-t s az „Ürgét a lyukban”

(Arany Lacihoz) szavaltam hibátlan

s még jónéhányat. Vendég jött akárki,

hívott apám – hiúságát legyezte –,

s ki kellett állnom verseket citálni.

Ilyenkor nézett büszkén, révedezve,

s a fejemet megsimogatta végül,

s kicsordult egy-egy könnycsepp a szemébül.

CV

Akkor már szólították odaátról.

Ma értem csak meg, mi viharzott benne:

minket féltett, nem magát a haláltól,

ma értem csak meg, amidőn ölembe

bújnak parányi lányaim, s erőtlen

karjukkal nyakam átfonják. Siratnám,

siratnám őket én is, ha felőlem

rendelés lenne, ha magukra hagynám,

ha árván hagynám őket, jóllehet

eddig megóvtam mindenekfelett.

CVI

Nézem a képét: megszólalna egyszer,

mit férfi hall, azt nem hallhatja gyermek,

mit férfi kérdez, gyermek nem kérdeztem:

mennyi, mennyi hiány hiánya tölt meg,

csap szinte ki, ízetleníti számat,

szédít, szorongat, állni torpaszt, kerget,

s mint terhes asszonyt az erős kivánat,

belülről szí, csikar, nem ad kegyelmet.

– Csak Istennél van annak kegyelem,

akit a halál hagyott üresen.

CVII

Nézem a képét: ő volt-e, nem-e?

Érzékelő sejtjeim régesrégen

kicserélődtek többször is. Szeme,

homloka, orra, szája semmiképpen

nem ismerős az észnek, de a szív

pártjára áll, és itt a szív különb.

Ő volt, igen, látom, próbálkozik

szemén a könny, mit fia örökölt.

S a szája – akár az enyém – a gúny

s a keserűség árkaként lapul.

CVIII

Akkor már szólították odaátról:

figyelt szegény, s lassabban ment a munka.

Nem segítő kíméletből, muszájból

pihenni küldték végre nyugalomba.

Nyugalomba? Tréfának is kegyetlen:

most kezdődött csak igazán a hajsza.

Kevés pénz, fogyó élet, telhetetlen

gyerekszájak közt érett a kudarca.

Őt faltuk föl, hogy nekünk enni hordott,

friss lábunkon a sír felé botorgott.

CIX

Mindennapos kép: anyám tenyerére

támasztja állát, ül, s csöndben szipog.

(„Gondolkodik” – mondtuk ilyenkor félve.)

Apám ki-bejár, s félhangon morog.

Nincs jobb uszító, mint a nincstelenség,

rossz vád a nyelvén s ferde indulat. –

Együtt nyögték egy zökkent sors keresztjét,

s egymásra döntik most haragjukat,

a másikra emelik, s a maguk

szívén csattan keserű ostoruk.

CX

A környéken nem adtak már hitelbe,

egyre messzebb próbálkoztunk vele,

s ha sikerült, kilenc száj ünnepelte,

kenyérrel laktunk legalább tele.

Ahol tartoztunk, gondosan kerültem

a boltokat, mert bizony megesett:

pajtásaim előtt megszégyenültem,

amikor egy-egy boltos kilesett,

s nekemtámadt a nyílt utcán gyalázva,

s hogy így meg úgy tesz, dühvel magyarázta.

CXI

Mi alig bántuk, gyermekek, de ő,

apám bűnösnek érezte magát.

S mert harcra nem futotta már erő,

fonák mentségnek megmaradt a vád,

s a romló testet nemcsak a betegség,

a romló lélek is kínpadra vonta:

mind forróbban szomjazta, hogy szeressék,

s menekült mégis előle szorongva,

hisz bitangjába hagyta menni nyáját,

rossz pásztor, méltó, hogy vérét kivánják.

CXII

Pestre akart elvinni egyszer. Este

későn indult a vonat. Őszi, vastag

köd füstölgött, lazán eresre festve

a levegőt, a lámpák csillagoztak,

s üvegfonálként szikráztak a drótok.

Ragadt az aszfalt-kő cipőnk alatt,

ruhánkba bőnyálú nyirok huzódott,

s hűs tenyerével bőrünkhöz tapadt. –

A kezét fogtam, szinte égetett.

– A földön akkor egyetlen meleg.

CXIII

Lassan mentünk, zihált és köhögött,

egyik kezével zsebkendőt nyomott

orrához, hogy a rossz tüdőt a köd

ne fojtogassa még jobban. Fogott,

markolt a másikkal, de már alig

vezetett, éreztem: nem én belé,

inkább ő énbelém kapaszkodik.

A gyermek felnőtt nemzője fölé,

mert noha teste még csak félig-érett,

benne egész erővel élt az élet.

CXIV

Lassan mentünk. Megállt, durván kikapta

kezét kezemből, fuldokolni kezdett,

halántékára rőt kígyók tapadtak,

szeméből botló vizek eredeztek.

Rángott a teste, rengés-rázta föld,

iszonyattal meredtem rá, s zokogtam.

„Forduljunk vissza!” – szólt, hogy csöndesült,

s megindultunk, igyekvőn támogattam.

Útközben aztán új ijedtségemre

elmondta, mit tegyek, ha rosszul lenne.

CXV

Ó, szörnyeteg napok és éjszakák,

mikor már ott ódalgott a halál!

Irtózattá lett alatta az ágy

s a fal, még a levegő is talán.

Midőn a másik ágyban éjjelente

föl-fölriadtam, szálkásan zihált,

bámultam a sötétbe: kis jelekre

figyeltem, fonni belőlük szabályt:

szándéktalan ösvénye merre megy.

– Csak állat érez ily félelmeket.

CXVI

Később kórházba vitték. A szoba

minden csöpp tárgyát számba vette, míg

a két mentő a hordággyal oda

nem ért vele az ajtó-küszöbig.

Akaratlan ment, s nem ellenkezett.

Siratta fészkét, s félt is: ha marad,

sietteti a súlyos végzetet,

s a vád ezért is nyakába szakad.

– Kit sokat vernek, noha nem is vétkes,

maga előtt végül is vétkessé lesz.

CXVII

A lépcső, a kis út, a kerti ajtó

tud róla még. Ha arra tévedek,

torkonragad ama mélyből kavargó,

sohase múló, régi rémület. –

Elvitték. – Este, rémkép-rajzó éjjel

a szüntelen köhögéshez szokott

csönd zavarodva háborgott. Serényen

riasztották föl idegen zajok:

egy szekrény roppanása vagy a fás-

kamrából a galamb-burukkolás.

CXVIII

Nap napra múlt, s ő pusztult egyre jobban.

Iszonyú verseny: sűrűn látogattam.

Egyik délután másutt, a sarokban

találtam ágyát. Ó, már tudva tudtam,

mi ez, s vászon spanyolfal mért takarja,

s mi az, hogy néz csak, sír, s egy szót se szól,

két meszelt karó pokrócán a karja,

s még az ujjaival sem válaszol,

csak szeme ölel, dédelget, vigasztal,

s van tele szónál hangosabb panasszal.

CXIX

Másnap déltájban, zsivajos csapat,

mentünk haza az iskolából. Éppen

a fákat nyesték, néhány pillanat,

s már pálca díszlett mindnyájunk kezében.

Tombolt a játék, mindent elfeledtem,

de nem soká: mint a villám-csapott

megálltam, szinte bálvánnyá meredten:

jött egyik bátyám, és kézenfogott;

vörös szemére néztem, sírva nyögtem:

„Meghalt?” „Igen” – motyogta megtörötten.

CXX

Meghalt. Igen. Kezét imába rakta,

pihenni végre a hátára dőlt.

Előbb föltették magos ravatalra,

majd mélybe dugták, s ráömlött a föld.

Meleg volt, s menthetetlenül hideg lett,

védelmezett, s azóta egyre üt,

hűtlenné vált, holott hűségre termett,

velem járt, aztán utamba feküdt:

nem bírom többé soha kikerülni,

nem is próbálok tőle menekülni. –

CXXI

Meghalt. Igen, s az utamba feküdt. –

Játékait mellérakta a gyermek,

szívéből a tündérhad kirepült,

szeméről a rózsás kendők leestek.

A ravataltól más indult tovább,

a régi gyermek ottmaradt örökre,

s várta a feltámasztó harsonát

betakarózva bundás, nagy ködökbe.

A régi gyermeket megmenteni

vonultak föl e vers hadrendjei. – –

CXXII

Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb.

Boldog, ki bátran szembeszáll vele:

múltjából is toboroz társakat,

s hű nyájban tart a temető fele.

Ó, jó toborzók, ó, szavak, szavak!

A vándor néz, lát, fülel és tapint.

S akármit halmoz, szertehullanak

a kincsei rend és törvény szerint.

Szavak, szavak, egyetlen drága mentség,

melyet kevésbé kordáz kénytelenség.

CXXIII

Ujjaim közül kipereg az élet,

akár a zizgő, súlytalan homok.

Az ijesztően fogyó mennyiséget

pótolják növő rímek, ritmusok.

Kötelességként, dühös akarással

fogalmazok meg, amit csak lehet.

E vers se más: csata az elmúlással,

dolog a gyermek dolgai helyett,

nem emlékmű, egy másfajta valóság,

élet: iker vidámság-szomorúság.

A szó ünnepe

1947–1958

A táj énekei

Egy megfagyott körtefa-csemetére

A füvek a föld alá bújtak, magukba bújtak társaid:

saját bajukkal veszkölődtek. S én meg néhány madár meg a

kóbor macskák hiába láttunk.

Talán csillagos éj volt, talán szikrázó egű hajnal,

mikor a hóhér fagy reádtört irgalmatlan késeivel.

Ott álltál reszketve előtte, egyedül, kétségbeesett

elszántsággal, s nem moccanhattál, élők legszánandóbbika,

akitől még a menekülés fegyvere is elvétetett. –

Így a hősök hősei szoktak találkozni a pusztulással,

ők nem szaladnak meg előle. De mert önként s bátran teszik,

tiszteletet érdemlenek s nem, mint te, a részvét kegyelmét.

Az ember szíve és szeme menthetetlen emberszabású:

melletted mentem el naponkint, s nem vettem észre semmit.

Csak most, hogy a füvek kibújtak a föld alól, s a társaid

kibújtak magukból virággal s levéllel adva hírt, hogy élnek:

e gyönge szem most látja csak tragédiád,

s e gyönge szív most érzi gyöngeségét. –

Ó, kis halott, ki már tudod a legfőbb

titkot: az élők szégyenét, lám a futó szelekhez

fordulok érted s kérem őket: borítsanak be gazdagon

rózsaszín és fehér szirmok könnyű zuhatagával.

Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! –

Ki önnön szívem faggattam a külső

kopárság gyászos hónapjain át az

arasz napokban, hosszú éjszakákon,

s a test és lélek félelmeivel meg

álmaival bajlódtam, bíbelődtem,

– ó, nem kedvemre, mert reávetődött

árnyékom ételemre s italomra,

s meddő magánbeszédre kényszerültem –

itt állok most földúlva és riadtan

ezer idegen bámulnivaló közt,

tanácstalan szívvel. –

Győzelmesen

elárasztotta a kertet a zöld.

Térdem verik az elvadult gazok,

bújkálnom kell a földig bókoló fák,

útmenti orgonák és jázminok

szertelen ágbogai közt, s ha olykor

a fűbe dőlök, rajban lepnek el

hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,

s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép

boldog trilláit hasztalan kísérlem

szétszűrni. –

Meggyúlt a világ, s lobogva

csap össze ég és föld, és könny tolul

szemembe, oly sajgón hasít belém

az annyiszor feledt és annyiszor

kicsinylett és most tündökölve újra

föltámadó igazság: élni, élni,

hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.

Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.

Hosszú volt, hosszú volt a tél,

azért csak vége lett,

és tavasz lett, habár

nem látni még sehol virágot, levelet.

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,

a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,

mert csönd van itt, csönd s jó magány,

békén fürkészhetek

a földi dolgokon,

magamba s messzire egyformán nézhetek.

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,

vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.

Hallgatni s látni érdemes:

a szép törvényeket,

magam és nem-magam,

a vonzódásokat s idegenségeket.

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –

de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.

S most újra élet ütközik,

most élet ütközött

a fosztott tájakon,

új élet ütközött életeim között.

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,

nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:

a fényeket, az árnyakat,

az el nem mondhatót,

a lényeg lényegét,

a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:

kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,

feltámadás köröskörül,

viharzó győzelem,

tenger piros tető,

játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,

elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,

a fogyhatatlan föld alól

kitört makacs füvek,

melyek most a kopár

határt zengő színű mézzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!

Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már

a halál vendégeskedett,

ajtóm és ablakom

kitárom: a halál

helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

Csata

Néhány tavalyi mandula

az ág-hegyen maradt.

De bontja, bontja már a fa

az új virágokat.

Ág és virág – még lomb alig, –

vas-szürke, rózsaszín;

– rózsás tüzek lobbannak itt

szürkék kanócain,

fölrobbantják a dermeteg

s makacsul ittragadt telet,

mely földre, ágra rátapadva

az életet bennük fagyatta.

Didergek még, bár süt a nap,

magas szobámra süt,

de biztat a tapasztalat

itt, ott és mindenütt:

nem csapkodó gerillaharc,

hadművelet folyik,

s holott esik néhány kudarc,

csak jóra változik,

és bizton győz a győzni jött

az eddig győzelmes fölött,

s ki jót pártolt a viadalban,

majd része lesz a diadalban.

Bízó, azért még nyugtalan

fogoly, számolgatom:

mily erő állhat ott alant

a szembe-dombokon,

és jobbról-balról mily hadak

zárulnak össze, hogy

döntő csatába fogjanak,

ha kell támadniok.

S örömöm egyre-egyre nő,

mert föl nem tartható erő

feszül a friss füvekben, fákban,

e láncait törő világban.

Didergő

Hideg a szálas fű, hideg a kutyatej citrom-szín virága,

a mézgásan csillogó rügyek a körtefákon, venyigéken,

hideg a viaszfényű, tüskés mahónia, a nedves árnyék,

hideg a nyirkos föld a kőfalak tövében és a kőfalak,

a drót, amelyre fölfut majd a szőlő, s göndör kacsait

reácsavarja ügyesen, hideg a fakó s cserepes

csatorna s alatta a gyöngén lúdbőrző esővíz, hideg

a lépcső vaskorlátja, ó, hideg, hideg

a háztetőit, kupoláit magasra tartó város, a

dombok, a szikrázó utak, a tornyok köré tömörült

maroknyi falvak s messze a párák mögé bújó világ.

Süt a májusi nap, de hiába süttetném vele magamat,

ez a sok didergő köröttem, fölöttem és alattam

erősebb nálam, elveszi előlem

a tavasz vékony melegét, ő töltekezik meg előbb,

s helyette színek, illatok

apró csecsebecséivel csitítja reszketésem.

Kert júliusban

Virágot, lombot még kedvére bontott;

gyümölcsre már a törvény kényszeríti.

Rend fogta meg a sarjadó kalandot,

a szertelen rajongót észre inti.

Csapzott a kert. Az ágak meghajolnak.

Teher a kötelesség és lemondás.

A szív, melyet rabjává tett a holnap,

ritkán derűs: felhőzi mély szorongás.

Csapzott a kert, a nemrég zsenge és szép.

Jelkép ez is. Megírva benne sorsom.

Álmodni engem sem gyötört a kétség,

s nem volt hideg, hogy lázamban kioltson.

Az álom és az izzás nincs sehol már.

Kötelesség a dal, muszáj a termés.

– Pedig de boldog kézzel tékozolnám,

ha szolgájává nem tesz a teremtés!

Nyár

Lám, mivé lett a tavaszi virágzás!

A terhes teljesség felé közelget.

Csírát sarjaszt a végső megalázás,

csontváz-sereg hódítja el a kertet.

S ez így megy minden évben rendületlen:

tavasz, nyár, ősz, tél és megint elölről.

Ki látja ezt, és olvas a jelekben,

csoda, hogy bírja, hogy bele nem őrül.

Szeptember

Kihűlt a láz: a fák már

nem hisznek semmiben.

Ólálkodó halál jár

a kert sűrűiben.

Körték, szilvák megérnek,

a lágy szőlőszemek

sárgáján tiszta fények

szikrái zengenek.

Bimbóit fölnevelte

az őszirózsa-sor.

Ezer szín tört a kertre

a nyári zöld alól. –

Jobb már csukott szobából

kinézni s nézni, hogy

a fázós, görbe ágon

deres harmat ragyog.

Még jobb csukott szobában

heverni mind hanyatt,

bámulni a homályban

tömörlő árnyakat

s a néma tárgy-világot.

– Ők változatlanok:

nem ordítják halálod,

mint künn az évszakok.

Az ürögi erdőben

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.

A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,

rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó.

Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,

a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb

riasztva zörren olykor.

Szelid, rég ismerős táj,

szeretném versbefogni dícséreted, de mintha

rokon-seregbe téved sok év után a vándor,

s az emlékes szemekből felé-leselkedőket

nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is

gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,

fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,

hogyan szólítsalak meg.

Kabátom földre dobtam,

de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,

ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,

a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy

kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,

s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan

rohannak át a felhők nyugat felől keletre.

Flóra-pihenő

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott

melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni

nem enged és akit csak lassú és konok

harccal tud a halál végső birtokba venni. –

Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod

a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,

beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?

Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.

Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még

zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve

lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét

figyelve az okos szeleknek, majd amelyre

kitörhet boldogan: az élő szégyenét,

díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –

díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,

díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.

Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,

a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen

a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit

harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében

csak tűnő s villanó részecskék sejtetik

a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen

benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak

szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak.

Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,

mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni

jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás

bundájuk ujjaim begyén érzem simulni

vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –

Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:

a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit

elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.

A völgyön túl a táj lankásan nő az ég

kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó

fehér út, – még odébb házak seregletét

takarják dundi fák. A száz irányba tartó

tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,

kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –

Lehunyhatnám szemem: már semmit nem segítene:

húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.

Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,

nehéz, alig bírom: mégis feszít, emelget;

a lombok és füvek illata-íze rátapadt,

amint a táj fölött hullámzott és kerengett.

Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad

a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:

völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,

e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.

Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,

helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos

s az alkony-táji nap fényében szunnyadó

szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos

országában gyűrött inakkal és fakó

szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,

s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,

de sűrű por kering, kínok között lélegzenek. –

Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj

szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.

E kisded őrtorony nevettető bástyáival

készül türelmesen a minden-éji pörre,

melyet halálra ví dühödt és zajtalan

hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe

próbálja védeni haragjuk ellen rábizott

táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. –

Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.

A lombok támadó fortélyaik beszélik.

Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek

nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:

a Pihenő fehér terméskövei véresek,

sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.

Az út végén az éj torlaszait építi már,

a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.

Gyermekkori táj

Nyár van megint, s én újra itt vagyok. –

Miket egy évig csak a képzelet

idézhetett, ma szemtől-szembe látom.

Igen: az ott a nyurga és nyikorgó

harangláb, ott a szomszéd ház előtt

a két tuskóra szegzett deszkapad,

hol annyit üldögéltem estelenkint

öreg szomszédunk háborús meséit

hallgatva és ítélkező szavát

időről, világról, politikáról;

s hol annyit üldögéltem serdülő

barátaimmal lányokról susogva,

és ültem olykor lánnyal összebújva.

S emitt a régi-régi ház, amelybe

már harminc éve egyre visszajárok:

az udvar és a kert, a drótkerítés,

a kerekes kút, az esőcsatorna

s alatta a mohás hordó, a konyha,

a tág, magas szobák, a nyáron át

kihalt és csöndes tantermek sajátos

szagukkal s arra ott az utca végén

a lassú víz, a hömpölygő Duna

s partján a gidres-gödrös vén füzes,

a töltésoldal, a kövek, a rezgő

nyárfák, a mosó asszonyok, a zúgás,

a mély homok, a nagyhangú libák

és minden, minden éppen úgy, akár

hajdan s akár a képzelet ölén.

Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem? –

Ha baj szakad rá, inkább ismeretlen

vidékre vágyik futni a halandó,

hogy zökkent sorsát meg ne tudja mérni

az újdon tárgyak más mértékein,

s maradjon meg sovány vigasztalásul

számára legalább a gyönge kétely.

Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem

e változatlan tájra, mely kegyetlen

ridegséggel hasonlít, s mér meg egyre,

ahol csak múlt s emlék terem, s amely

idézni tud csak, nincs már új szava?

Parasztszobában

Ha még kisebb lenne az ablak,

a négy fal köze még szorosabb,

s a mennyezet is lejjebb szállna,

akkor volna jó igazán. –

Itt megbújhatnék, üldözött vad,

csak néhányszor kileskelődve,

s a széles utak, nyílt csapások

mellett új ösvények sorát

találnám meg magam felé…

Dunaszekcső-sziget

A jégzajlástól megdőlt szilvafa

hézagos árnyékát fűre dobott pokrócomra teríti,

gyöngén fodros a víz.

„Idill” – mondaná, aki hallja,

de nem idill,

mert a szelid hangon döngő szunyogok

véremből egyre-másra gömbölyítik

apró, piros gyöngyöcskévé sovány potrohukat,

s vadul hadakozom.

Szemközt, a másik parton, mint hibásan

húzott egyenes, hosszú, enyhe domb,

meredekre levágott oldalán

sárga homokfoltok és összevissza

bokrok, szőlőtáblák, borzas gyümölcsfák.

A Duna még a part alatt se loccsan:

lábujjhegyen s lélegzetét egészen visszafojtva oson.

Túlsó felén, ahol a domb

nézi magát benne, mint lankadatlan,

kopott Nárcisszusz: mély-szürke acél,

innen: szikrázó szín-ezüst.

Kicsiny hajócska hozza és viszi

a széles és korlátos komp-uszályt,

mely barna lovak, foltos ökrök,

magosra fölrakott

szalmás-szekerek sárgán lobogó

képét úsztatja végig a vizen.

Dohog a motor, néha nekidől

mint mérgesített eb. Tücsök zenél,

itt-ott néhány fürdő gyerek sikongat,

túlról és innen szorgos sulykolófák

zöngétlen csattogása versenyez,

s mögöttem ritkás vegyeserdő zúg-zúg. –

Hány éve látom, hallom ezt már!

Gyakran fordult a tájék körülöttem,

s az emberek: szeretteim és nem szeretteim

más-más glédába álltak,

de ez mindig így jött velem

a Mecsek alá, a Tiberis mellé

s távol Sziciliába egyaránt.

Mellettem olvas feleségem,

olvas, nem tudja, mivel bajmolódom:

neki csak néhány-éves emlék,

ami nékem majdnem az élet.

Ó, buzgó voltam és buzgó vagyok

múltunkat egybeszerkeszteni, hogy

ne csak, mint összehajló fák, melyeknek

a törzsük idegen, ne csak

jelenünket s jövőnket éljük együtt,

de megérti-e, megértheti-e,

akárki is, mit mond nekem

a sulykolófák egyhangú zenéje,

a meredekre vágott,

foltokkal ékes domboldal, a víz

acélja és ezüstje, a zajos

tücskök kara, a hátam mögött zúgó

vegyeserdő s e megdőlt szilvafa…

Ébredés

I

A gyermek sír, ha ébred. A világ

sír, mert az éj magárahagyta.

Mint kinek megzavarják örömét,

kedves játékát elveszik kezéből.

A szürkeség órája ez: a senki-

földje éjszaka és nappal között.

A senki-földje nyúlik bennem is,

fölvert a gond, nem tagjaim nyugalma.

Fölvert a gond. Szobám elé ülök:

csöpp szürkeség a tenger szürkeségben.

Fakó-vörös, ijesztő-nagy kerék

a láthatár szélén a fölkelő nap.

Levél se moccan, fű se ing, az ég

üres, merev, halott, madártalan.

Fejem lehajtom: mért növeljem én is

a meglepett szemérmes szégyenét.

II

Élő s nem élő

változik egyre.

Ki horgadó fejét

fölveti újra,

nem látja többé azt, amit szemében

elvitt magával:

a fakó-vörös napot nem látja többé.

Helyette a hamvas

dombsor hulláma fölött

izzón aranyló

gömböt, mely a fák és háztetők

hegyét megaranyozza,

s a mozdulatlan

füvek és levelek helyén

vibráló, boldog remegést,

az égi ürességben

csattogó galambraj önfeledt

keringését, foszló felhők futását.

Ajtója előtt meg

a lámpabúrán még előbb

fejjel lefelé aludt

legyek zengő kör-lebegését.

Élő s nem élő

változik egyre.

Akit ágyából gondja ugratott ki,

s ültetett a kárhozók közé,

csüggedt fejét a napsugárba tartja,

könnyet morzsol ki szeméből,

hogy mint a levél, fű, légy és galamb

ő is él, és új napra virradt.

Olasz hangulatok

Idegenben

Hullámló szürkék hátán

égő parányi virág.

Győz az idő: suta látvány

nézni a távolodó karikát.

Erdők, rétek kincstáraiból

csak ennyi maradt.

Hogyan is volt? Ím, a magasba hajolt,

s darabokra szakadt.

Szára üvegként zengett,

zengette a lélek alól

kisüvöltő szél s a lehellet

a test barlangjaiból.

A magasba hajolt, s darabokra szakadt,

hullámló szürkék hátán

roncsát tüzesíti a nap,

roncsára vigyáz a szivárvány.

Roncsára telepszik a fáradt

szem, ha a rettenetes

szépségek elől – rémült kölyök-állat –

vackok fele les.

Erdők, rétek kincstáraiból

csak ennyi maradt,

de erőtlen lángjaitól

izzik most a piros virradat.

De erőtlen szirmai közt

rejtőzik a föld meg az ég;

– kagyló csonthéjai közt,

vasvértjei közt a vitéz.

Változás

Mint vak, ki idegen utcába téved,

s ijedten érzi, hogy a megszokott jelek

nem őrzik botja végén az ismerős vidéket,

s megáll, elönti szívét váratlan rettenet:

így jártam én is. – A gonosz magányban

mely otthon nélküled nagynéha rámszakadt,

a tárgyak rendületlen sűrűjén megtaláltam

hozzád a drága ösvényt, – szívem mélyén szaladt.

Másarcú emberek, házak, völgyek, hegyek

közé jutottam, s lassan, észrevétlen

új ország nőtt belém a hanyatló régire.

S ha indulnék feléd, riadtan ébredek

magamra: hol vagyok, milyen vidéken?

Csak hallgatok szivembe, s nincs semmi jóhire.

Agrigento

Közelebb itt se vagy az éghez,

közelebb itt se vagy a földhöz,

magányod itt se lett nagyobb,

de elviselhetőbb se.

Rettegsz, hogy semmit el ne tévessz,

komor hévvel gyűjtöd a szépet.

Akár egy unott hivatalt,

végzed naponta dolgod.

– Ó, ékes vázák tiszta rajza,

fegyelmezed-e kusza lázát,

ó, oszlopok sudár sora,

adsz-e elébe példát?

Kinek a szíve s agya lángol,

orvosságot lel-e bajára?

Ébren sem tud maradni, és

az álom is kerűli.

Állat-vackok meleg zugára

rakott bendőtől nyúlt tagokra,

mély, létentúli horkolás

boldog neszére gondol.

A hús, a hús bölcs életére,

a rendületlen földi útra

s a lelkesen végigcsinált,

illendő pusztulásra.

Capitolium

Kék parazsával az alkonyi ég

sátrat von a százalakú

tornyokra, tetőkre. –

S jön, jön a császár.

Jobbja leinti a zajgást,

érc-lova büszke patái

szikrát vágnak a kristály-

pengésű levegőben.

Előtte kavargó rémület ugrál,

előtte nyugalmas áradat omlik,

jön, jön, a császár,

rajtam is átlép.

Kétoldalt ragyogó

két ifjú zabolázza heves

paripáit.

Hej, ragyogó

ifjak, daliás

Dioszkuroszok és ó, bölcs

császár, álljatok őrt,

álljatok őrt mellettem!

Hajamba akadnak az izzó

felhők lombjai, meggyújt,

meggyújt, csontomig éget

kék parazsával az ég.

Élsz-e még bennem?

Élsz-e még bennem, vagy csak a szokás

tapintja olykor nyomaid?

Ha kitessékel a hideg tudás,

lovagként küzdök érdekeidért,

de nem vattázod testem zugait,

és langyosak közt nem vagyok tiéd.

Itt szolgád, házad légiónyi van,

mégsem talállak, Istenem!

A tündöklések forgásaiban

folyton-keményebb kővé változom:

ó, Róma sem hoz vissza már nekem!

Élsz-e még bennem, vagy csak álmodom?

Római vázlatok

Alvó Ariadné

Alszik, bal könyökére dől;

jobbját billent fejére hajtja.

Keresztbe zárja lábait,

gazdag redők hulláma rajta.

Kétezer éve alszik így.

A szépség könnyet gyűjt szemembe. –

Thészeusz elment hűtlenül,

nem tudja még, – boldog szerelme.

Krisztusnak Rómából

Földre kéne szállnod néhány évre újra:

sok a palotád itt, seholse talállak.

Hazavágyó

Forog bennem, csak lassan-lassan ül le

a fölkavart lélek. Későre jár.

Már otthon is meleg kéményeinkre

tapadt az éj. E csontig-más határ

hasonlatokkal hízeleg:

a lombok közt fürtös csillag-sorával

gubbaszt a hullámos Mecsek.

Éjfél után

Jó, ha az ember aludni megy és nem látja az éjjelt. –

Bóbiskolsz a papír mellett, birkózol a szókkal,

s egyre vadabb tájakra barangol a gondolatod. Lám,

pár órája meleg volt benned, öröm karikázott,

túl a szobád falain szemek erdeje óvta magányod,

tudtad; akármi baj ér, seregek vasa villog ügyedben,

még a halál is ijedten leskeli lépteid.

Éjfél

múlt. Hova lettek a társak, az őrök, a kardok? Idétlen

csönd kúszott ki a tárgyakból, s ül a székeden, omlik

két válladra, fejedre, akasztja a tollad, idétlen

csönd nyúlt végig a városon, olykor tépi cafattá

egy-egy kései villamos, – ennyi maradt seregedből.

Hol van a többi? Ködös tavain viszi őket az álom,

nem vagy semmi nekik, még annak sem, ki tejével

táplált s annak sem, ki a vérét adja, ha kéred. –

Ó, mit is ér a hazugság? Akkor vékonyul árnnyá

országod, mikor épp szükséged volna kövére.

Négy emelet mélységben alattad az utca, remegve

indázzák be a gyönge platánfák rácsai, messzebb

csillan a szőke folyó, ők most a barátaid, érzed.

Jól tennéd, ha nyugodt lépéssel a semmibe lépnél,

jól tennéd, ha elémennél annak, mi bizonnyal

meglep majd s tán épp ilyen órán s úgy, hogy az őrök

horkolnak, s ha erőszakkal fölkeltik is őket,

lassú mozgással keverednek elő a homályból,

ólmos mozgással, hogy végre mikor sikerül már,

késő: melleden áll, szíved faldossa a gyilkos. –

Négy emelet mélységben alattad az utca. Ne nézz ki,

fordulj vissza, siess ágyadba, borítsd a fejedre

paplanod, olvadj széjjel az álom habjain, olvadj

egybe azokkal, kik bujkálnak előled: az ember

nyáj-állat, ne feledd, iszonyattá válik a föld is

talpának, ha a fajtájától félre-csatangol.

A „Jó Halál”-templom kriptájában

A száguldó romlás megállt itt, lassú lépésre

váltotta futását e sok-sok csöppnyi sárga és fehér

határkőnél, melyek szétszórva s rendberakva

hevernek a kopasz falak gödreiben,

vagy csüggnek a zord mennyezetről.

Ó, embernél, állatnál és növénynél százszorta többek,

hegy-ormok, szikla-tömbök testvérei! Ki társat

szeretne, s biztos sorsok horgaihoz

kapcsolni sorsát, találhat-e jobbat

nálatok? – Kagylóban a tenger,

öbleitekben, árkaitokban a már

salaktalan élet zúg édes nyugalommal,

az élet, mely dallá finomodva

immáron örök.

„Frate Francesco † 1840”, „Frate Anselmo † 1832”,

ennyi áll csak a fénylő homlokcsontokon,

csak ennyi, de elég, talán sok is: kalimpáló kolonc

annak nyakán, ki engedelmesen

indult vissza a névtelenek seregébe.

Csontváz: „Én is olyan voltam, mint most te vagy”,

egy másik: „Te is olyan leszel, mint én vagyok most.”

Riasztó üzenet a rossz-fülűnek,

de a hallónak csöndes öröm,

mert mormolhatja magában,

ha a pillanatot szolgáló test dühe-kedve

hegyről völgybe taszítja, völgyből hegyre löki,

mormolhatja magában,

szirmos sugarat gyűjthet vele

mély szeme tükrén.

Vers Rómából

Már este van itt is, mint túl a hegyen.

A szőke folyóra, a halk Teverére

s az égre kiültek a csillagok. Égve

úszik a lágy domb fölfele, úszik

mint sima bárka. Magamba nyelem

szavaim, jöttment idegen:

csak az egy-nyelvű csönd és a magány tekerőzik

mellemre, borul le velem.

Vért-nélküli harcos, indultam el én:

pajzsot csak a föld s a szegénység

tartott elibém, a mogorva szegénység,

de hasztalanul, rámtört szigorú

dárdás seregével a fény:

mentségem a könny, egyetlen erény

megadni magam, nincs más koszorú,

csak a sáros alázat a büszke fején.

Otthon suta házak tört vándora voltam,

hunyt szem mutogatta a távolokat,

itt meg se kivánva körém rakogat

mindent pár tétova lépés:

márvány-darabok heverésznek a porban,

tündöklenek így is, már félig omoltan,

zengő paloták sűrűje közé vész

a botladozó, s alig ér utat onnan. –

Már este van itt is, mint túl a hegyen.

A szőke folyó másik vizet ébreszt,

más dombot emel föl az ég pereméhez,

más dombot, amelyre ha visszatekintek,

fáj, fáj a szivem,

megríkat a lankadozó türelem,

míg várja javulni a rendet,

hogy lelje övéit a régi helyen. –

Ó, szélre-vetett domb a Duna mellett,

mért itt sajog épp az örökre

tűnt arcok bánatos ikre,

mért itt kinoz épp a tüdőmbe szorult

szók mérge, síri lehellet

mért itt fázatja a lelket,

itt, a virágba-borult

kert közepén, hol a nap kévés lángja emelget?

Hullt társak üres nyomait maradó

társ födte be, hűlt melegek

ágyát drága meleg, –

ám most ő se segít:

messze van, és nem idézheti szó,

nem idézheti várakozó

vágy, szomorú pásztor hívja sötét juhait

szerte a rétekről, szerte a hantok alól. –

Már este van itt is, mint túl a hegyen.

De boldog erővel villámlik a város,

és ablakomon, mely a nyurga platánsor

ormát szövi fénybe, csodára lesek ki,

csodára, mely összeterel

minden szépségre-futót, amilyen

a Szivek Szive volt, s ki azóta kesergi,

hogy vízre van írva neve.

Majd elmegyek innét, s viszek valamit,

viszem, mit a földi szegények

mohó dühe gyűjtött bennem: a szépnek

tenger morzsa-szemét,

de félve vigyázok, amíg

meglephet a gazda: hüvös szavait

borzongva lesem: tudom szerepét,

– harminc év sokra tanít.

Majd elmegyek innét, ismét hazatérek,

de bőröm alatt viszlek haza, Róma,

halk szőke folyód s a szelidke folyóra

hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát,

és ha a lélek

perzsel, vagy ha világi itélet

csap rám, öbleiden lelek újra hazát,

ó, Róma, szilárd anya-fészek.

Ó, Róma

Ez is tojáshéj, ez is, e sok szépség,

ez ölnyi széles őr-falak,

e kupolák, bizony, ők is tojáshéj.

Ha verset írsz, tojáshéj lesz az is

és a sorok és a betűk is az.

Ó, Róma, Róma, hát te sem segítsz!

Pietà

(Michelangelo szobra a firenzei Akadémián)

Egész lett a hiánnyal. E kócos

ziláltság a végső rend

záróköve, e világraszóló

sötétség az utolsó, föl nem gyulladt

láng ragyogása. –

Bebújt a tündöklő tagokba is,

sírhat a testet-adó.

A has, az ágyék, combtő tája,

a zátonyos medence kiszögellő

partszélei közt

elcsöndesült hullám-mező:

maga a pusztulás. –

Sírhat a testet-adó,

az alázat lánya

lázonghat keserű szerepében:

meggyengült öle csak ravatal.

Sírhat a másik asszony is,

vétkei összehajló, tüskés ágai közt

verdeshet rab szive szárnya,

a Bocsánat Urának

nincs szava többé:

a száj helyett a bőr nyílt szóra,

és szó helyett

az öt sebből fekete vér szivárog. –

De e kócos

ziláltság a végső rend záróköve,

e roncs hús

emésztő csapda:

foglyul ejtette a halált,

soha el nem ereszti.

Perugia

Este érkeztünk. Fújt a szél.

A Palazzo Communale griffje és oroszlánja

kemény-feketén rajzolódott

a mély-kék-szürke égre, (az ilyent

szokták „vésztjósló”-nak nevezni).

Szállást kerestünk, egy olasz

fiatalember készséggel vezérelt

árkádok sorain, le-föl

hajló sikátorokban

a föllengző nevű, csöpp „Hotel Europá”-ba.

Útközben az assisi Santa Maria

degli Angeli Mária-szobrának

csodájáról mesélt megilletődve.

Másnap a város. Újra ugyanaz:

árkádok, föl-le hajló, zeg-zugos

utcácskák, sőt két dombtető között

szabályos kuglipálya-út feszült.

Etruszk kapu, Dóm, Fontana Maggiore:

játék, játék, óriások játéka.

Az emberek arcát figyeltem:

nem árulják-e el véletlenül,

hogy cinkos összeesküvés

történik itt az idegenek ellen:

felnőttnek mutatják maguk,

pedig csak játszó gyermekek.

Az emberek arcát figyeltem:

komolyak voltak, nagyon komolyak,

mint az igazi gyermekek,

ha játszanak.

Barátságtalan versek

Epigrammák

Irodalom

I

Terhelten születik minden hősöd, s nyomorultan

tengetik elfuserált, bánatos életüket.

Szánd meg az árvákat! Lökd őket időnap előtt a

sírba! – Halóporuk is áldani fogja neved.

II

Nem értem, nem, s talán nem is

fogom megérteni. –

De, hogy ne szóljanak meg érte,

azt mondom rá: zseni.

III

Ennyi sok író! – Drága hazám, van okod vigadozni.

Ennyi silány író! – Sírnivalód is akad.

IV

Karját a kútba nyújtja.

A fenekéig persze hogy nem ér. –

S orcátlanul szól:

ez a kút sekély.

V

Lám, alapos kritikus szólalt meg: amit csak e könyvről

írtak volt, alapos hévvel előkeresé,

majd alapos hévvel bezabálta, betűt se mulasztva,

és alapos hévvel visszaokádta megint.

VI

Inkább cipőt tudnék csinálni,

mint verseket!

Három arckép

„Fővárosi” író

Gyarmatosítóként jön e gyarmati földre: vidékre,

s hódolatot követel: hisz nem akárki-alak.

Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása

hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik.

Otthon a társbérlő sem tudja, kiféle-miféle,

itt „Gyuszi” Illyés és „Árcsi” Tamási neki.

Otthon a szerkesztők, kiadók menekülnek előle,

itt hajigálja nekik vissza a megbizatást.

Otthon a folyton-hajlongástól hónapokig nem

lát eget, itt felhők közt viszi büszke fejét.

Hódolatot követel. Megadod? Majd gondol ügyeddel –

mondja –, hisz egyformák pesti, vidéki írók.

Rangbeliként kezeled? Vérig sértődik azonnal:

– Mit képzelsz? Ki, mi ő? Hagyd a pimasz bratyizást! –

Mért nem tízszer ilyen nagy az ország? Tízszeres úttal

könnyen lenne akár Goethe is, a nyomorult.

Karakán

Jó volt minden, ahogy volt, szája panaszra sosem nyílt,

még illemhelyen is csak fanyalogva nyögött.

Emberforma Vonal, Kétlábú Dogma, Vezércikk,

Hurrá, Lelkesedés, Rózsaszinű Szemüveg. –

Váltana már lépést szivesen, hisz folyton az élen

járt, és mások után járnia rettenetes,

(bár, hogy mások után járt, épp az vitte az élre,)

ám karakán gőggel megmakacsolta magát.

Ím, a bizonyság: ő soha nem mondott le eszéről,

győzzék meg s akkor csatlakozik, – ha akar.

Ó, de ne féltsétek: lesz még majd lepke a bábból!

Farsangol még ő mostani böjtje jogán!

És noha lakkoz még dühösen, már készül ecsetjét

sutba hajítani és fogni a Nagy Vakarót.

Irodalmi mindenes

Összekötőszöveget, kritikát, irodalmi riportot,

szél- s lábjegyzetet és jegyzetet egy s egyedül,

szépprózát s nem is annyira szépet, elő- meg utószót,

zanzásítást és lektori vélekedést,

minden műfajt, sőt mű-korcsot, hogyha kivánod,

házhoz szállít, csak szálljon a Múzsa reá.

S azt könnyű megidézni: forint-csörgés a varázs-szó,

fölhangzik, máris szántja a gép a papírt.

Szebben cseng, telt-mélyebben? Szebb mondatokat kapsz:

bővítettet, sőt – persze ha futja erőd –

mellérendeltet meg alárendeltet, esetleg

dús körmondatot is, válogatott szavakat,

tarkább jelzőket, bátrabb képzést, ragozást (fél-

múlt-alakot, mondjuk, bár ez utóbbit alig

bírja az erszény) vagy szórendi cserét, kihagyást vagy

ismétlést, ezeregy nyelvtani fordulatot.

Mennyi sok oldala van! – csapod össze kezed – mire képes!

Szentigaz: oldala van sok, de gerince alig.

Egyéb

I

Túlórázik a jámbor. Túlórázik – igen: még

munkaidőn túl is lopja a pénzt s a napot.

II

Hangod farkasüvöltés, dúvad mancsa a markod.

S kétlábon járkálsz. – Itt valahol hiba van.

III

Vendéglátásra, fogadásra,

van költség reprezentálásra.

Él is vele, meg nem tagadja;

s ha nincs vendég, – magát fogadja.

Magánbeszéd

Béke

„Békesség a jóakaratú embereknek!”

– hangzik kétezer éve.

„Háborúság a rosszakaratú embereknek!”

– hangzik mondatlanul.

Sok a jóakaratú ember,

kevés a rosszakaratú,

s a háborúság

mégis a jóakaratú

embert pusztítja, őrli

kétezer éve,

s még több ideje már.

„Békesség a jóakaratú embereknek!”

De a békesség

nem szállongó galamb,

melyet ha hívsz, kezedre száll.

A békesség fénylő jutalom:

összeharapott foggal,

ököllel,

feszülő inakkal,

szájpadláshoz ragadó nyelvvel,

alázattal

kell küzdeni érte,

mint Jákob küzdött volt az Úrral.

Békességet akarsz?

Küzdj hát magad is érte!

Hogy a háborúság

forduljon a gazdái ellen,

forduljon táplálói ellen,

falja föl őket,

eméssze el őket,

s veszett ebként fusson ki a világból,

fusson ki az űrbe örökre!

S végre ne puskacső elé

szoptassa gyermekét az asszony,

ne tömegsírok árkai felé

vezesse gyermekét a férfi.

Utak

I

Hordozhatatlan a magány, ha még

magaddal sem lehetsz.

Az út, az út a menedék.

Örül a lélek és a láb:

legyőzi a világ

külön-ítélő kényszerét.

Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.

Didereg az ember, a dolgok is vele;

mind fészkelődik, s útrakel.

Csak a másiknál van jó helye,

vagy ha magára talál.

Akkor megáll,

és megborzong bele,

tükörbe lát, szavára szó felel.

II

Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.

Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.

Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,

puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.

Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz

föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.

Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,

de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

III

Gazdag a vándor, ha nincs is

betevő falatja.

Ballag üres tarisznyával,

az eget harapja.

Bokor alá fekszik éjjel,

s mint az álma, szépen

kivirágoznak az utak

szíve közepében.

Talpra szökken pirkadatkor,

megy-megy, birodalma

véghetetlen, mint a láza

s mint a nyugodalma.

A nyugtalanság dicsérete

Vonatra készülődő hajnali ébredések

szorongó riadalmak gyomorban idegekben

hánykódó éjszakák és rázó hideglelések

egy-egy parázsdarabka a sajgó szemüregben

És soha a jövendő birtoklások reménye

mindig a veszni féltett régi utáni bánat

mikor a kínnal nyíló reggel holtszürke fénye

hunyorgó száműzöttnek vetkőzteti a tájat

Maradni csak maradni Minden lépéskor újra

gyökeret ver az ólmos talpak tiltakozása

s kísér lassú menetben vádlón körémtolulva

a tűnő kedves arcok nyomasztó látomása

Arcoké kik szeszélyem szerint enyém lehettek

s az úr jogán szeszélyem szerint veszthettem őket

Tudván ha bármelyikhez éreznék látni kedvet

bízvást előkerítem e rosszul rejtezőket

Boldog kit mielőtt még sejtjeibe a fészek

melege beivódott vihar dob idegenbe

nem börtönöz a hűség nem fognak rettegések

el nem gyöngíti térdét kockázat ijedelme

Ki ágyán meg nem alhat ki székén meg nem ülhet

bolyong fáradhatatlan az út a pihenése

kinek a búcsúszótól szája nem keserül meg

ki könnyen hátat fordít nem gyorsul szívverése

Mert mindenik kanyargó talán az otthon édes

képét villantja föl majd és végre hazatéved

megleli drága célját égő sebekkel ékes

ezer csalattatástól vérző bátor szivének

Egy élhetetlenhez

Kőre esett, és darabokra porlott:

bánhatja a vesztes a kárát. –

Ó, csúcsok, míg a lábatok előtt

dideregve kuporgok,

nyújtsátok az égig a földi határát!

Siettem, és szorgalmasan vesződtem:

köd tengere nőtt a nyomomba.

Fölszedném, amit elszór egy szegény,

füst szálldos előttem, –

mennyit törekedtem a gondból a gondba?

Sír, sír a győztes: koldus és esendő,

és kincse a nincs meg a nem-lesz –

álmába bújik, ott kísérti még:

zendüljön a zengő,

lódítsa el újra a gyermeki mennyhez. –

– Ő sérthetetlen őrzi a magáét,

mosolyog csak a botra, a tőrre:

a rácsapó mellette siklik el,

tűz-láng a szemében az árnyék,

gyötrő, csikaró nyavalyán kap erőre.

Növő magzatként hordja a világot,

jó annak, akit beleenged,

jó, mert a pusztuláson menti át,

vére erébe szivárog,

jó, mert meleg, és igyekezve melenget.

Romló szívében ronthatatlan ékkő,

bordája erős fal a szélben.

Lucsokba mártja bőrét, elrohad,

de belseje: mécs, örökégő –

ott táncol, iramlik a lomha sötétben.

Ó társaim…

Ó társaim igazi társaim

Fölszikráznak s már nincsenek sehol

de ott ahol kezdődöm én

ott csillagoznak ékesen

A kapcsolat mint a növény

csirázik sarjad s odavan

A villanásnak nincsen útja

nem él hát örökkévaló

Tudom mit ér a föld

tudom mit érünk

Ujjaim közt derűsen

pergetem szélbe dolgaim

Elég elég a villanás

elég a jel

Bőrömön belül világ a világ

Ó társaim igazi társaim

Fontos

A kéz szabad íve?

Kenyér a kézben?

Az emberi nyelvet

sose feledjük!

Lefelé

Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában

folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam

rámeredek másra függesztem szemem majd ismét vissza rá

Mostanában régi könyveket bújok szaguk is kriptaszag

azok között érzem magam otthon kiknek a siratójuk is

hallgat már kik tökéletesen ledobták emberi ruhájuk

Aludni vágyom mostanában mélységes mély álommal melyben

az emlék is csak álom és az álom is csak álom

s melyből lassacskán morzsolódva kihullong a valóság

Lefelé tart a férfi-út velem Füvek fák bokrok egyre nőnek

s már a füvek meg bokrok is fölülérnek a fejemen

s ki sasokkal hittem játékot mint gyermek a szobalegyekkel

csapongó szobalegyeket nézek olykor sasoknak

Nos idejut egyként a könyökkel érvelő s a lusta

de idejut a szárnyakat lengető is Kutyája zúgó kerekek alatt

véresen a halálra ölti nyelvét s a kedves tetemet

lopva a bérelt ház tilos fája tövébe temeti

Tört ablakához pénze nincs Az éhesen leső hideg

kegyetlenül bevág a résen végigmotozza a langy zugokat

melyekbe fészkét rakta volt s didereg aztán noha két

szív áll jobb és bal oldalán S keres keresne harmadikat is

de nem talál vagy ha talál úgy fogadja mint búcsúzót

mert úr a rend sajátmagának szabta az emberész vele

embertelenné téve az ember világát

Ó ki nem

bogozható gubancba kúszálódik előbb vagy utóbb

a lelkes élő és segítségért kiált még induló tiszták felé

siet kik majdan odajutnak ahova ő de addig

az elfelejtett anyanyelv szavai zengnek szájukon

s felelnek csapzott éjszakák inkvizíciós kérdéseire

Vagy meggyorsítja lépteit előre hogy a villogó

kardú legyőzhetetlen bajnokot sürgősen érje el

s az vágja széjjel bogait Mezítelen fénylő fehéren

járulhasson aztán az élők örök-nyugtú célja elébe.

Népdal-variáció

Kalapom szememre vágom,

múlik, hervad ifjuságom,

ne is lássam.

Megszakad a szép szó bennem,

alig fordul dalra nyelvem, –

hol hibáztam?

– Addsza, pajtás, a vasvesszőt,

hadd verem meg a temetőt,

nyíljon már ki, fogadjon be

mindörökre!

= Ó, ne bántsd te ott azokat

a mohosult sírhalmokat,

várj sorodra!

Nem nyugvás a sír nyugalma,

az a romlás birodalma.

Vége-hossza

nincsen ott a pusztulásnak.

S úgyis elér a gyalázat

majd, ha innét rendre egyszer

odafekszel.

= Keress addig nyugtot másban:

ilyen-olyan földi lázban,

szerelemben.

Több az élet, mint az ének,

ők a bölcsek, akik élnek,

ne feledd el.

Szíved verd meg vasvesszővel,

ne kezdjen a temetővel,

inkább az éneket vessze,

azt eressze!

Férfikor

Félelmed, mely eddig kifelé leselgett,

már befele fordul:

ordasaid szíved vadonából kelnek. –

– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:

emlékszik a gyermek

a rideg nagyokra, akik kitagadták;

emlékszik a mérges ótemető-őrre,

ki a bokros sírok

között annyi sokszor vette üldözőbe;

emlékszik a gyűlölt kora-esti ágyra,

a parancsolt csöndre,

mitől néha szinte megfájdult a szája;

a kevés, az útált ételek ízére,

az iskolapadra,

a tanítónéni gyűrűs jobbkezére.

– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:

a kamasz még tudja,

érzi a szerelem máglyás virradatját;

térdében a vesztő utak remegését,

melle kosarában

érzi még a kínok csupa-élü kését.

– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:

érzi még az ifjú

a pincék szagát, a hűvös kapuk-alját;

érzi még az ökle tehetetlen vágyát,

hogy az égre sújtson,

új keselyűinek összezúzni szárnyát.

Érzi még, ó érzi! S érzi már, hogy emlék

mindez, tompuló kép,

múltja színpadán rossz lim-lom, ócska kellék. –

Most tehetsz akármit, s nem tehetsz, ha tetszik,

úrrá lett a szolga –,

s galamb a szerelem, szívedre telepszik.

Győztél? Dehogy győztél! Más verembe estél,

aljasabb vadászok

álnokabbul rejtett hálójába vesztél.

Győztél, árva lélek? A baj és az átok

ízeidből nől most,

húsodba ivódtak, őket hordja lábod,

velük kering véred, jaj, rájuk csikordul

fogad, forró tested

zeg-zugai mélyén ők sarjadnak orvul;

éjszakáid csöndje rémeiktől retten,

kibélelték bőröd,

iszony jege villog táruló szemedben. –

S mint anya-öl fészke sejlik vissza benned

múltad árnya-pokla:

kinőhettél abból, most semmi se menthet.

Törvény

Romlandó testekért aggódol:

a kínjukért vagy kínodért szorongsz-e?

Mentenéd őket – égre-nyúló

karok karói közt botolsz előre.

Ó, múlás, ó, szép rend: a föl-le

forgó kerék arányos mozdulása!

Ó, múlás, ó, szép rend: a tisztán

fénylő emlékek kútforrása, fészke!

Ó, múlás, ó, szép rend: a bomló

bomlása és a sarjú sarjadása! –

Ó, múlás, ó, múlás: idétlen

hányódás, izzadtság-szagú kesergés!

Ó, drága énekhez vezérlő

formátlan ordítás, nyögő szabódás!

Ó, bűz, ó, genny, petyhüdt hidegség,

a márvány-csarnok kásahegy-küszöbje! –

Topogsz előtte, mint a gyermek,

akit szülői józanság kipróbál,

s a lobbanó máglyák tüzére

ijesztő gonddal fekteted le szíved.

Életből életbe

Meghalt a halál. Csak a szem-

látta a fülhallotta

dolgokat őrli szét

a vastörvényű

változás örök ökle

A lényeg él

él és öltözik egyre

váltja ruháit

tegnap emberi bőrbe

bújt ma ganaj-

túró bogár holnap levélként

ring egy gesztenye-ág-hegyen

Nincs félni miért

Lánc-szem sorsa az emberé:

előtte az élet

utána az élet

és benne az élet

életből jön

s életen át életbe megy ismét

Fontolgató

Semmit sem ér, ha sírsz, ha küzdöl,

ravaszkodó ésszel se győzöl.

S ha érne is? – Rossz vagy vezérnek,

suták-buták okos kezének.

Buzgalmadat sietve lankaszd,

karod, fejed törődve horgaszd,

szemed csavard magadba vissza,

körül se nézz: minden kulissza.

Hallgass, heverj kidőlt fatörzsként,

csak azt figyeld: belül mi történt,

s félig-halál öles magányán

dadogva szólj, akár a sámán.

Történet

Mozdult már-már a nyelvem, nyiladozott a szám:

fényes szavak készültek a fényes levegőbe.

Az életet s világot és bennük magamat

tiszta és oktalan gyerekszáj magyarázta.

Harmincöt év bemocskolt mindent és eltakart,

nem bírtam már a tárgyak okos szemébe nézni.

Mindegyre többet tudtam, de kevesebbet is,

képeket mutogattak, de sohasem a mintát.

S kikelt a zűrzavarból egy nem-idevaló,

ki itt él e világon, ám tollai ragyognak.

Egy reménytelenül-ki-nem-tanítható,

ki tudja azt, amit a tudás elfelejtett.

És sejtjeimen át a gyomrom, hátgerincem

édes bizsergésén át kezdett okítani.

És mozdult már a nyelvem, nyiladozott a szám,

hogy olyat mondjak el, milyet még senki eddig.

S, ó, életet vigyázó, szép, egészséges önzés,

a hasonló-tisztákhoz vezetted könnyü lábát.

Mért küzdjön a sötétség lomha felhői ellen,

ha viszont-sugarakban szikrázhat egyre-másra?

Ím, állig gombolózott a világ és az élet,

ím, újra nem néznek rám közvetlenül a dolgok.

Ím, okos vagyok ismét, s itt állok tétovázva,

nincs semmiről szavam már, semmit, semmit sem értek.

Reggel

I

Ablakon át,

vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át

nyilazza a nap sugarát.

Mint homok-tömb, szétesik,

porrá hull az éjszaka.

Sietnek az árnyak erre meg arra,

csöppnyi zugokba huzódnak,

félénken begubóznak. –

Lám, a kép kilép a falból:

„Ej, a kölyke, hogy nem unja,

most is anyját nyúzza még!”

Lám, a lámpa drótja is,

mint a kígyó, úgy lapul.

És akarja, nem akarja,

fénylik az asztal,

nagy, barna tükör,

lapján a mennyezet

ábrái mosódva ragyognak.

És a négy fal újra áll,

újra hallgat és szelid. –

Téged is kiönt a fény,

hagyd magad:

jobb, ha az élő

élők közt keres helyet,

jobb, ha az élő

élők közt koptatja-fogyasztja

sorsát és a ruháját.

Mozgókkal mozogni: jó,

romlókkal romolni: jó,

se mozogni, se romlani nem jó

makacs állandóság

tárgyai közt.

De holtan

vagy félig-holtan,

álom gödrébe botoltan

jó – mint társsal a társ –

együtt-heverészni velük,

s nehezen szabadulni

örök közönyük

csillám-szövevényeiből.

II

Mondjuk, hogy állat volt az éj,

s gyomrában a föld

véletlenül lenyelt golyó.

No jó:

most kiokádta – tehát

kezdődik a nap.

Kezdődik a nap:

hirdesse ezer

rikkancs, szónok,

kisbíró, kikiáltó.

Kezdődik a nap:

indul ezer kesztyűs betörő,

áhítatos gyilkos, szent méregkeverő,

indul előkelő

útjára.

S veled?

mi történik veled?

Komor vagy, csüggeteg.

Nézel merengve, bánat-dúlva,

nézel egy pontra, nézed… nézed…,

amint a paplanod alól,

törött-gyűrt bordái alól

illetlenül kibújik

meztelen lábad-ujja.

Búsulsz, merengsz, mivel

nemrég, pár percnyivel

előbb, az álom tájain,

tetőin és lapályain

újdonatúj

csizmában tekeregtél.

Vagyis: nincs jól sem ez, sem az,

s úgy látszik – mindent összevetve –

hogy a kinti s benti világon,

seben, fekélyen, genny-folyáson,

csúfságon és szomoruságon

a méla hold egyedül

szépség-tapasz.

III

Ugye tetszik a szék vagy az ágy

vagy a padló sorsa?

Tetszik a játszi fölény, ahogyan

magukra-terítik az éjt s a napot?

Nem mosolyognak,

nem riadoznak,

hagyják:

cserélje csak őket a fény s a homály.

Mint a tenger-parti föveny

hagyja:

borzolja, simítsa az ár s az apály.

Te meg

figyelsz, puhatolgatsz vissza, előre,

sosem tudod, mi a jó.

Gyáván reszket a szád:

jajgass vagy örülj?

A kelőn jajgass vagy a nyugvón?

a lángnak örülj vagy a szénnek?

Sosem tudod, mi a jó:

erre fogózzál, arra fogózzál,

állj meg, fuss tova, hátra lopózzál?

Ó, több nálad a szék meg az ágy

meg a padló…

IV

Fölkelsz? Maradj csak: trón az ágy,

trón, diadalkocsi fészke.

S úgyis, úgyis visszatérsz belé

menthetetlenül.

Visszatérsz, ha nem emberi

sürgés közt bukol orra.

Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy:

hanyatt feküdni

kényesen, terülő nyugalommal,

mint a sírban,

úgy feküdni hanyatt,

s szem-héjad homorú

függönykéi mögött

nem nyüzsgő kukacok gomolyát

táplálni, de könnyű

álmok szőtteseit

lengetni meredten,

vagy még ezt sem –, a selymes

semmit dajkálgatni serényen.

Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy,

jobb föl sem emelni fejed,

nyugtatni a vánkos

gyönge vásznán,

nyugtatni a reggel

rózsaszinű, dobogó kebelén,

s nézni az ablakon át,

vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át

idefénylő nyárfa

kigyúlt sudarát.

Üres nyár

A nyári nap, pedig perzselni volna dolga,

csak fátylasan dereng felhő-tüllök mögül.

Vissza s előre nézel: a kontúrok megoldva,

vízalatti világ tájképe fog körül.

Tudod-e, tudtad-e valaha, hogy mi ez?

A gyermek férfi lett, nemzett, gyászolt, amint kell,

simult rendhez, szokáshoz, mindenhez és mindenkihez,

kiváncsiságai gyomrát tömködte hittel.

Örökségként először, később akarva váltig;

ma tán önvédelemből: látott, tanult sokat.

A részek gazda nélkül: a szív, a szív hiányzik,

s hogy rázza föl keményen egy mentő indulat:

engedje győzelemmel málló sorsához érni

a tiszta öklöket meg cirógatásokat.

Interieur

Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat,

domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat.

Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog:

nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok.

Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják,

de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját.

Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek,

le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet.

Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak?

hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak.

Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén,

nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén.

Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim,

zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín.

Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab,

egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak.

Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs

rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind.

Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény,

légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény).

S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt,

a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át

bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny,

mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán.

Október

A filodendronok és a datolyapálmák

bejöttek, bejöttek a szobába.

Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék,

ha csak ágaik labirintusába.

Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld;

ámuljon rajta szemed;

kanyarogja végig a sok fura ágat,

hasadt, legyezős levelet.

Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt:

segítenek az erőtlen ősznek

eltörögetni a bogáncsok és paréjok

derekát, amelyek még az üres telken levegőznek.

Nem látom én ezt, én heverőn heverek,

heverőn heverek hanyatt; –

piros tűit a függöny rácsán

beszúrja az alkonyi nap.

Az alkonyi nap, mely lankadatlan

tér vissza huszonnégy-órás

mindennapi kerülője végén,

mert fogja a rend, e szoros-laza póráz.

Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. –

A szabadság bujtó láza után

én is, te is, valamennyiünk

érzi, mi az egyetlen tudomány.

Az egyetlen tudomány a világon:

tudni, hogy keskeny az út,

kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,

az a legmesszebbre jut.

Akinek a keskeny út se kell már,

és a kicsiny kapu se kell,

csak hanyattfekszik heverőjén,

olykor kérdez, de sohase felel. –

A filodendronok és a datolyapálmák

bejöttek, bejöttek a szobába.

– Érzelmes emlék készülődik,

sietve vágj a szavába.

Vágj a szavába sietve,

elnémuljon, mint a letorkolt

gyermek, ki oly szépen beszél,

hogy gyönge szivedbe markol.

Miféle kézbe

Miféle kézbe miféle kezekbe

miféle rendbe

jutott a csillagnéző jutott a tiszta

szelidek és tiszta vadak barátja?

Mellébe kést ütöttek

lassan folyik a vére

elfolyik benne hite álma kedve

Dehát elég

elég ha báb marad

elég ha csak dróton rángatható?

Elültek a szelek a csipős

hajnalok megfülledtek a gazdag

éjek kifosztva konganak

Száll a por száll a száll a

por…

Nehéz álomból

Üres szobáiban a már-már

hajnallá lenni készülő

éj kakasok riadt

hangján búcsúzkodik.

A sírós álom

álombeli jajai fülembe

csuklanak még s a szám

pendített pengeként remeg

Párnám puhán dajkálja zúgó

fejem puhán takarja megtörődött

testem a paplan de kemény

szögleteken vergődik édes

halottait az álom

tájaira is hasztalan idéző

szívem amelynek

meg kéne végre érnie a létre

Vagy venné ágyamat

hátára a visszahúzódó

sötétség s vinne magával

örök-homályú

örök-álmú tengerére

Csörög a fagyos föld

Csörög a fagyos föld, hideg van,

hópihe fészkel a hajadban,

gyűlnek a varjak az egekben,

gyűlnek a gondok a szivedben.

Hópihe fészkel a hajadban,

járod a világot magadban,

ó, mitől annyira remegtél,

itt a csirátalan, örök tél.

Járod a világot magadban,

melegednél régi zugokban,

angyalokat várnál, karácsonyt,

karácsonyi Jézuska-jászolt.

Melegednél régi zugokban –

talpad alá jég nő s beroppan,

szemeden gyönge jég virágzik,

sehogyan sem érsz el hazáig.

Advent

Ködökkel jő, mint rég s kristály-egű,

szikrázó éjszakákkal.

De nem kíséri már arany derű

szagos fenyőfa-ággal.

Ma én szépítem két kislányomért:

adok rá tenger éket,

szédítő pompát józanságomért,

a prózámért meséket.

Advent van, advent, várandós hetek,

és én semmit se várok.

Érthetetlen, hogy alszom, ébredek,

hogy erre-arra járok,

hogy élek, élek, – érthetetlen és

megmagyarázhatatlan.

És mennél többet firtatná az ész,

annál fájdalmasabban.

Nincs más mentség ma sem, mint hajdanán.

Nincs, bár ma nem a gyermek

kopár félelméből beszél a száj,

ha gyermekül keverget,

cifráz, kápráztat, rak ködvárakat, –

itt egy életbe-fáradt

felnőtt kapkod, ki tudja: csak szavak

maradtak rá, csak árnyak.

Szégyenkezik: mért hívta létre két

kisgyermekét, s riadtan

hordozza körbe dúlt tekintetét

a kongó alkonyatban.

És hálás, hálás véghetetlenül

egy-egy kis percnek is, ha

a régi, hívó békességgel ül

hajszolt szivére vissza.

Följegyzés

Így, ekkor, itt, e dombtetői házban,

magányosan, egy nyárközépi szombat-

nap délutánján, amikor a ritkán

megrezzenő lombok a forróságban

sercegtek szinte, így, ekkor meg itt

feküdtem én iszonytató idő

után s iszonytató idő előtt,

jeltelenül s jelentéktelenül,

hideg aggyal tudván a semmiségem,

mégis magam-emésztő szomjusággal,

hogy a milliárd év- és billió

ember-szőtte szöveten valami

nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint

az idelátszó bérház egy lakója,

egy ifjú asszony, ki a függönyökkel

sötétített szobából a parányi

mélyárnyékos teraszra lépve csöndes

dallal száján megöntözgette rendre

virágait a szombat délután

nyugalmával szívében, s mitse bánva

múltat, jövőt, forgott a jószagú,

hűs nedvességben, hagyta az időt

továbbsuhanni, álmatag közönnyel

tördelte a hervadt virágokat,

s egyetlen percet sem gondolt magára.

Threnos

Hosszú, vékony ládába tették,

és rászórták a földet.

Egy év mulva megkérded: „Hol van?”

„Nincs: kukacok és férgek szerterágták.”

Most kérded: „Hol van?”

„Fekszik, s a vöröslő-szemű rokonság

sírva számol körülötte”. –

„Circumdederunt me

gemitus mortis, dolores inferni

circumdederunt me…”

Hallom és egyre többet hallom,

a halott mondja:

„Körülvettek

a halál sóhajtásai, az alvilág fájdalmai

körülvettek…”

a halott mondja

a kántor és a pap szájával.

A halott mondja.

– Nem mondja a halott!

A halott gyönyörű testében,

szeme tükrén,

orrában,

nyelvén,

füle labirintjaiban,

végig a bőrén

megállt az áramlás,

a szín, a forma,

az illat,

íz,

hang,

tapintás,

megállt,

ahogyan soha még,

összefonódott,

ahogyan soha még.

Nem a halál sóhajtásai

és nem az alvilág fájdalmai

vették körül,

hanem e háboríthatatlan

egyensúly boldog zümmögése.

A halál sóhajtásai,

az alvilág fájdalmai

minket vesznek körül,

minket, mert egyre többet látjuk,

hogy nemrég mozgó testeket

hosszú, vékony ládába tesznek,

s rájuk-szórják a földet,

és egyre többet halljuk:

„Circumdederunt me

gemitus mortis, dolores inferni…”

M. J. halálára

Meg sem születtek, s meghaltak veled. –

Ó, színek, formák, vonalak!

Csonka a világ, csonka, csonka!

Egy ○-re, egy □-re, egy ~-ra

s ezek szép együttesére

mennyit rárak a roskadozó!

Most hova rakja majd?

Elég, amit csináltál?

Bizonyára elég:

törvény vet véget az utaknak.

Elég, amit csináltál?

Nem elég bizonyára:

sosem elég a szépség.

Mindegy:

a vonalat, a színt, a formát

visszaveszi a por,

melyből vétettél, melyből vétetett.

S koponyád tündöklő golyója,

láb- s karcsontjaid szigorú egyenese,

bordáid gyöngén hajló cirmai,

kezed csillagai

lesznek utolsó műved.

A világ csonka, csonka! –

De csonkább volt előtted.

A karcolás, amit hagytál a Nagy Falon,

hiányzott eddig.

S a szerkezet éles és tiszta

remegése hálás neked. –

Egyikünk előbb, másikunk utóbb.

Semmiségért sír, aki sír,

aki sirat:

el nem száll hangja, és máris követ.

Higgadt voltál s rendíthetetlen,

akár a képeid.

A fájdalom meg a halál

aluljáróin hűvös

országod serege kísért.

Tudtad: a szín, a forma, a vonal,

s a szerkezet,

tehát a lényeg,

a te lényeged is

megmarad múlhatatlanul.

Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe

Megcsalt a kéj vagy a tiszta öröm

vagy a természet. – Történt akárhogyan,

egyként az engedelmesség gyümölcse volt.

A tested romlatlan törvényei

vezettek – ó, nem az ész,

ó, nem a szokott romboló, az ész

vagy a megzavart ész,

a tested vezetett, szegény! –

Hordunk lappangó kórokat:

rákot, fekélyt, tuberkulózist,

más valamit, és egyszer

szembetalálkozunk velük.

S hiszünk, de tudjuk, hogy hiába,

mert táplálván magunk, tápláljuk őket,

menekülvén, velük menekülünk,

s álom vagy mámor rózsaszín

fátylat dob csak rájuk, de makacsul

erősödnek tovább.

Te életet hordtál magadban,

törékeny csípőd árkában élet tenyészett:

élet életed mellett.

S hitted és tudtad a jövőt:

táplálván magad, őt táplálod,

járván, veled megy,

s felhő hiába födi el:

erősödik tovább.

De nem tudtad ezt a jövőt,

nem tudtad, hogy ráknál, fekélynél

ravaszabb kórt cipelsz,

hogy élet fordul szembe életeddel. –

Aludj nyugodtan,

tedd össze két kezed a melleden,

kulcsold össze az ujjaid,

ne moccanj, tűrd türelmesen

hogy az égieknél semmivel sem

kegyetlenebb férgek édes-szép

ajkaidon ki- és bejárnak.

Aludj nyugodtan,

ragyogj a hű emlékezők agyában

cáfolhatatlan példaként, ó

ragyogj – iszonyú példa:

építhetetlen sors az emberé!

Apák anyák istenek

Amor sanctus

I

Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt-

vágyú férfi a gyönge lányra, ki

magánya sima csöndjében puha

álmokat dajkált a gyönyörű

szerelemről.

Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid

húsomba vájni érezem;

oszlop és rúd a lábod és karod,

lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon;

nincs mentség ellened,

szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben,

a rémület ferde mosolyával a számon

elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint!

II

Ruhád s ruhám lehull,

összeér a bőrünk, –

a kásás homályú

éjszakát heves

jajok hasogatják,

mint kardok a tengert.

III

Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg?

Nem a mámor könnyű szédületét adod,

adod a tárt szem éles nézéseit,

melyektől forma, vonal összeomlik,

s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll.

IV

Miért szeretsz, ha így szeretsz?

Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz

hozzámnőtt dolgaim közül.

Ó, háborúságot szitó,

féltékenyebb a földi szeretőknél,

meztelenül kellek neked,

a ruhám is te akarsz lenni,

te akarsz lenni minden dolgom;

– ha ruhám vagy, nem melegítesz,

ha dolgaim, ellenem lázadsz.

Miért szeretsz, ha így szeretsz?

V

Tudom, reggel fáradtan ébredek majd,

porcikáim sajgása izmos

öleléseidről beszél.

De lassabban dobogó szivemet

mint a láz-kiütés,

forró hála nyomai lepik be.

Gondviselés

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül,

szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át,

kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül

elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát.

Szelet se ver, figyeld: sas úszó szárnya hamvas nyári égen,

ha rezzenéstelen kering kémlelve a kinyílt világot,

gomolygó füst szelid bomlása, míg fölissza észrevétlen

a mindig-szomjas-torku lég e nem szabódó semmiséget.

Példák láncos sorát idézed, hogyha kérdeznek felőle:

kuszált gyerekkorod, kuszább ifjúkorod indás homálya

helyenkint tőle ég, szikrázik, mintha giz-gazos mezőre

vonatfüst csap le – esti lomb közén a szentjánosbogárka.

Robbantó terveid eláshatod pincékbe és kutakba

s magadba is: melledbe vagy velőd forró ágyába, s higgadt

álarcot is vehetsz: a siklató bűnnek nyomát tagadva,

míg gonddal épited futópályáját éber vágyaidnak.

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül

elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát,

kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül

szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át

elindul lassan, és megérkezik félelmes-rendületlen. –

Most is megérkezett, hogy a távolba ment kedvest aligha

védhetted volna jól saját kisértő gyöngeséged ellen,

s tűzvésszé lobbant volna a véredbe hullt parányi szikra.

Ó, hogy világosul a bibliai hajszál-példa fénye:

zavart kamasz-szived konok sóvárgással kivánt nyugalma,

melyet beárnyazott az érő férfi földreszállt igénye –

ó, hogy kitárja karjait, s mellére fog derűs hatalma.

Elindul mint a nap vagy mint sötéttel szálló barna felleg,

lázadj, ha gondolod, de nézd, mindenki s minden néki szolgál,

a kő, a tintacsepp s te is bizony – mit érne rejtegetned? –,

mert rád is ejti sátorát, s nem vagy te sem különb azoknál.

Hívó

Az éjszakák lovagja vagy,

árnyéka a halálnak,

a rettegések szárnyain

neved betűi szállnak.

A kínban már megleltelek,

a könnyben érzem ízed,

már te adod a keserűt,

– s nem te adod a mézet,

nem te adod a madarat,

mely itt a hegyi csöndbe

hangja rikító fonalát

röpíti föl-le, föl-le,

derekam alá ágyamat,

a mellemre a békét,

üres szivembe a remény

virágos töltelékét,

nem te adod a jó szelet,

mely zúgatja a fákat,

dolgos markokba a gyomot

pusztító, gyors kapákat,

a kirándulók énekét,

fejük fölé a holdat,

egymás karjába karjukat,

szemükbe szép nyugalmat. –

Az éjszakák lovagja vagy,

lépj át a napsütésbe,

ki eddig nem jöttél belém,

csak jajra és nyögésre,

légy ikre az örömnek is,

ó, légy sziámi ikre

minden percemnek, járj velem,

örökre, mindörökre!

Apák anyák istenek

Sorsot szül aki szül Sorsot teremt

aki élőt teremt Szívéhez visszakanyarul

szülöttje és rákényszeríti

sebeit és babérait

Ó apák anyák istenek

nincs nyugság számotokra nincs menekvés

Riaszthatjátok őket küldhetitek szép szóval

a ti gyökeretek virágai rátok hajolnak

Sorsot szül aki szül Sorsot teremt

aki élő teremt

Hálóját nyújtja szélesíti a Nagy Folyam árja elé

és egyre több szenny hulladék szirom

akad fönn ágain

S lehet király-madár

az újszülött lehet

folyton-riadó féreg

röptét nem szelidítheti

nem békítheti rettegését

Ó apák anyák istenek

igazán áldottak és átkozottak

mi vagyunk

A saját

szívünket elveszítjük és helyette

a másokéval sokszorosra nőtt

szívünket éri a nap ragyogása

veri jég és perzseli villám

Kislányomnak

Lassacskán ül már egyedül, még támogatni kell.

Feje előre-hátra ing, mint aki igenel,

s görbe a háta is kicsit. Kezd övé lenni a világ:

előbb magát hódítja meg, aztán minket és a szobát.

Percekig nézi ujjait, közelebb, messzebb emeli,

nagyot rúg, hasra fordul, a kocsija oldalát veri,

próbálja hangját, gőgicsél, ránk bámul hosszan és nevet,

s markolja, ha elérheti, a filodendron-levelet.

Miért jött és mivégre jött? – ki tudna válaszolni rá?

És mire jött? – izgalmasabb kérdés mindannyinál.

Forog a föld, mint tette rég, az álló nap körül kereng,

de őrültek, mint soha még, a föld szinén az emberek:

fegyvert kovácsol valahány, buktató csapdát, árkot ás,

civódik, hogy melyik felén helyes feltörni a tojást.

Ó, mire jött? A béke is veszélyekkel teli,

a testet-lelket légió gonosz kerülgeti.

Ó, mire jött, mily sorsra jött, hány tavaszt ér vajon?

Tárul-e elé életét megoldó alkalom,

vagy bajmolódik kínosan, s csüggesztve homlokát

az évek kásahegyein úgy rágja át magát,

mint a mesék vándorfia, vagy zivatar lepi,

emberi vihar, s lágy husát cafattá tépkedi,

s nem is sokára? Istenem, sietni kell nagyon:

lelkébe még építhető egy belső oltalom:

emlékek bástya-rendszere, hol elrejtőzhetik,

ha így vagy úgy vagy bármiképp külső sötétre vettetik. –

Kezd övé lenni a világ, lassan mi is övé leszünk,

és ami körülötte van. Ha öltözünk s öltöztetünk,

sokat segítünk rajta majd, ki nagy munkába fog,

ki élni készül most, midőn nincs iszonyúbb dolog.

Miért? miért? miért?

Születés, élet és halál:

irgalmatlan szabály.

Én két parányi gyermekem

lépteit terelgetem,

szemeit tárogatom,

s szégyen kerülget, borzalom:

minden óra a szörnyeteg

perchez visz közelebb,

amelyben színt kell vallanom,

kérdéseiket hallanom:

miért? miért? miért?

megszületniük mit ért,

s miért, ha megszülettek,

hada a rettenetnek

s a fő-fő rettenet,

a halál mindenek felett?

Mit mondhatok?

Szemük, fülük, agyuk egyre nyílik:

ismerkednek rendre a világgal,

az élettel ismerkednek egyre.

Nyelvemen a szavak már remegnek:

hogy fogom majd segíteni őket?

Hagyjam-e, hogy saját káruk révén

tanulják meg az emberi leckét.

Ködösítsek, szőjek-e meséket,

mondjam-e, hogy ami szép: igaz csak,

s ami nem szép: véletlen kisiklás?

Vagy ridegmód magyarázzam meg, hogy

fogak, körmök párbaja az élet,

s por, esetlegesség a világ is?

Szégyen, szégyen pirítja az arcom:

így teszek, vagy úgy teszek, akárhogy,

mert tudom: ha ködön át, ha nyiltan

meglátják, meghallják, vagy megértik

hova jöttek, s mire jöttek, akkor

megkérdik majd tőlem: mért akartam,

s hogy mi célja mindennek? S ugyan mit

mondhatok majd mást bocsánatkérő

dadogásnál, s mit mutathatok majd

más vigaszt, mint két szemet, amelyben

szüntelen szomorúság tanyázik.

Öreg mamám mondja

Sorra árulnak el édes tagjaim,

porcikáim makacsul gonosz útra térnek.

Ficánkoló örömök már nem foglyaim,

foglya vagyok légió dárdás rettegésnek.

Két ügyes kezem most görbül, mint a váz,

(fogásait férfitest s kilenc gyermek őrzi).

Szemem, fülem, derekam: élő rokkanás,

mély szívemben a halál lakomáját főzi.

Melegítsen engem, aki még meleg:

ölelésem, csókjaim: szükség, nem fölösleg.

Tessem annak, aki néz: száradó öreg

én is először vagyok, nem tanulhattam meg.

Anyám

Éjente a halállal alszik,

nappalonkint mellette ül,

remegő keze vele parolázik

szünetlenül.

Ösvény az útja: egyenes,

szűk és kiágazástalan.

S olyan a célja, melynek – bármit is tesz –

minden javára van.

Mohóság űz: érintenem,

néznem, hallgatnom, innom őt,

ezernyi kézzel ezerféleképpen

lopnom a fogyó időt;

csordultig véle töltekeznem,

jobban, mint bármikor szokás:

a gyönge hangok, botló mozdulások,

ez még ő, senki más.

Ez még ő, kit ha végképp

elvesztenek érzékeim,

újjá kell szülnöm, őriznem halálig

magamból, s egyre megint,

s lobogva pusztuló erőm

még ezzel is pusztítanom,

– a terjedő-növő magányban

szívem buzdítanom.

Ez még ő –, szinte semmi már, csak

volt ember, szinte mint aki

már földíszített ravatalra

készülne szállani.

De még ő, ő, és él, mozog, szól,

anyám, anyám még: folyton ad,

s valóságos két tenyerébe fogja

ráhajló arcomat.

Rákbeteg anyósom halála

Bizony féltem, hogy egyedül maradtam az egész lakásban.

Hanyatt feküdtem, két kezem összekulcsoltam mellemen.

Hasamban sajgás, nyilallás: ha megmoccant a paplanom,

éles kést forgattak belül, s kivert a jéghideg verejték.

Voltam már eddig is beteg, környékezett már a halál is,

de ez más volt, így soha még. Az ima nyugvó perceit

remegés hussantotta el, s viszont. Töröltem homlokom,

s eszembe jutott: reggel a tükör sárgának mutatott.

Aztán eljött a délután: kórházba vitt asszony-leányom.

Gyönge voltam és elesett, nehéz volt ülni is, de én

mosolyogtam: asszony-leányom a szíve alatt hordta már

kisunokámat, nem akartam, hogy valami bajuk legyen.

Mosolyogtam, még akkor is, mikor lányom sétálni küldtem,

az iszonyú percek előtt, s azt hiszem, lányom nem is vélte,

mi lesz velem, és nem is látott semmi gyanúsat arcomon:

mély belső háborgásaim belső háborgások maradtak.

A fehérruhások között, kik értem jöttek rám a fényes

késekkel és ollókkal és nem-ismerős rövid szavakkal,

a fehérruhások között feküdtem egy ideig tompán,

s hirtelen jó lett minden, mint árnyéktalan gyerekkoromban.

Jó lett, megszűnt a fájdalom, könnyű lettem, akár a pille,

fények villogtak szerteszét, érzékenyen hozzám-simultak,

különös-furcsa volt a táj, s mégis mint otthon fészke, meghitt,

mint tiszta álmok tájai gyermek-karácsony éjszakáján. – –

Kijátszani végre

Csak kezdeni kéne, s úgy menne, ahogy ment,

hisz mitse veszítve folyton gyarapodtam.

Űz nyugtalan álom: csak kezdeni kéne,

egyszer nekiállni amúgy igazában.

Ó, játék, gyerekkor! Csak kezdeni kéne.

A kerti bozótos nem ritka ma sem még,

a labda is ugrik a régi-magosra,

s ott bújnak a várak a sárga homokban. –

Játékot a gyermek végig sose játssza,

hát el se veszíti, mint kellene, szépen.

A lélek, a test fáj, fáj tőle halálig,

csont-mélyig ütött seb, bár színre begyógyult.

Csak kezdeni kéne, leülni a földre,

mint két kicsi lányom, leülni közéjük,

leülni vidáman, botló szavaiknak

engedni örömmel: gyermeknek a gyermek.

Csak kezdeni kéne s folytatni serényen,

rendjén befejezni a félbemaradtat,

hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt

kijátszani végre örökre magamból.

Ajándék

Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember

kötése, keringő tánca egymás ellen,

kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje

s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,

itt már az érzékek csak befele hatnak,

egymást ha kívánjuk látni: elégséges

állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,

s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.

Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:

egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!

Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.

S aki magát rontja, pusztul igazán csak,

s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,

aki kettős vágyból válik maga-eggyé,

aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,

mindenképp a saját bajait tetézi.

Szerelem

Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes

izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.

Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,

s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg

boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,

szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól

lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.

Látta az összegyürődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok

égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant

gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan

pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –

Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén

biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,

mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –

s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át

gőzölgő lihegéssel utánad iramló

rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

Mulandónak szeretne

Biztos és közeli a határ, aztán vége, vége.

A jelent volna jó élni, a perc igényét,

négykézláb csúszva bár, iparkodni buzgón az égbe,

ugatni is, ha kell, a szerelem igéjét.

Vályúból, bármiképp, oltani testem éhét,

tisztán, szégyentelen, s nem mérlegelve, hogy mivégre,

követni állatok s gyermekek bölcsességét,

lépni derűsen az ólálkodó hóhér elébe.

Biztos és közeli a határ. – S én szobornak

kívánok ostobán maradni múló életében

annak, ki engem is mulandónak szeretne.

Kő-tettek, kő-szavak göröngyein botolnak

hűséges léptei, s ragaszkodó szemére ében

jéghártya nő, mikor mentségért fut szemembe.

Nosztalgia

Villámlás fénye szikrák fénye éji fény

Jóhírre támadt öröm ó futó sugár

Szemek lábak igyekvő arcok ünnepe

Iparkodó romlás iparkodó derű

Szárny-e kolonc-e Majd tudod ha már halott

Úszó virágként jár a tested ágain

a simogatás lankadó zarándokát

húsában és sejtjeiben becézgeti

Elnyelik utcák házak sűrű városok

és elnyeled te ami mégis ittmarad

De hozzájuk készülsz egész a sírodig

hogy ingó árnyaikba újra lelket adj

Addig park-részek zeg-zugos búvóiban

vonatfülkék zörgő és füstös oldalán

idegen ágyak más-szagú redőiben

találkozol velük s békülsz meg egy kicsit.

I…-nak

I

Csínján, beszéd! A szó akármily árnyalt,

sután érinti. Jég-élű határa

a folyton változót – mivelhogy élőt –

nem tudja úgyse rabságába fogni.

E völgyes-dombos város rendezetlen

utcáin, otthon, őrlő munka közben

őt figyelem, kerülgetem magamban,

s próbálom nyelvem, mintha idegenben

készülnék szóra. – Ostobán csináltam

az életet s az éneket idáig:

töprengtem apró semmiségeken,

s ízes gyümölcsök magjait keresve

beléjük tört fogam, holott helyette

ínyemre kellett volna jó zamatjuk,

s nem tévelyegnék most kiszáradt szájjal

vázak között s csontok között, melyekből

igazságot tanulhatok talán, de

valóságot nem, márpedig valóság

a test eledele, s idétlen test az

igazságnak sem képes adni szállást. –

Én nem tudom, honnan jött és hogyan jött,

de jött a rossz órákban, a hiába

meg-megkísérelt magyarázatok vad

szövevényébe, a riadozóvá

lett mozdulatok beteg erdejébe,

a sóhajtó szív, fáradtan legyintő

kéz országába, jött szándéktalan

bölcs egyszerűségként, eligazító

okos sugárként, kristály feleletként,

kapocs gyanánt, mely visszaköt megint az

emberi nyáj-melegbe, a virágok,

fák, csillagok közösségébe, vissza-

köt minden élő és élettelen, de

valóságos dolog közösségébe,

s a halál oldhatatlan nagy magányát

az élet más magánya nem növeszti,

sőt inkább testőr-sorfalat emel

a végleges hidegtől borzadozva

kihűlő szív köré s így nem zuhan

durván a külső sötétségbe, lassan

ismerkedik a Félelmes Világgal,

mert védi még egy-egy arc, szem, szelid tárgy,

önnön testével fogva föl a Szörnyet. –

Ó, rosszul éltem s rosszul énekeltem,

de tanulónak jó vagyok ma is még,

tudom, másképpen élni s énekelni

sohase késő, elfogadni a

rendelt tanítást és rendelt tanítót,

akinek nem a nyelvén az ige,

hanem a lépteiben, a keze

mozgásában s abban, hogyan sír és

hogyan nevet, hogyan néz a köréje

gyülekező dolgok szeme közé.

II

Elkezdhetem-e a magam-segítést?

Építeni a világot, melyet

te fundamentumoztál, de amelyhez

oly ritkán adtál téglát is talán.

Oly ritkán adtál, hisz csak ritka, ritka

vendég voltál a sarjadó falak közt.

S én félreálltam mégis, egy követ

sem tettem arrébb, vártam rendületlen

szeszélyes ajándékaid,

mert a szeszély mögött aggálytalan

egészség rejlett s emberibb okosság

az én okosságomnál, s jólesett

tanulni, jólesett meglepni olykor

magam olyannal, mit nem én csináltam

kínlódó, tétova igyekezettel,

hanem mit készen kaptam és amit

úgy fogadhattam, mint jót is bizonnyal. –

Segítsz-e még élni, segítsz-e még

továbbrakni a félkész falakat?

Meglepsz-e olykor még bölcs-gyermeteg

ajándékokkal? Vagy már nincs tovább,

s elkezdhetem a kényszerű fölény

sírós gőgjével ismét a magányt?

Elkezdhetem-e formálni az emlék

csillámkövét önnön kedvem szerint

olyanná, hogy elámít bár, de mégsem

elégít meg, mert kivillan a felszín

mögül a kegyes szándék, s nyugtatás

helyett csak még nagyobb vihart kavar? –

Szikráznak a hideg téli egek,

hamis napfény ragyog, melege nincs;

testi fájdalmak idézik elébem

egyre-másra az oktalan halált. –

Elkezdhetem-e a magam-segítést,

vagy jössz-e még te is segíteni?

Külső sötétben

Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát,

saját őreid állítsd minden posztra,

s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság,

ne hallgass hízelgő ajánlatokra.

Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád,

s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra,

de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád,

önnön szíved lesz a csaták porondja.

Azt hittem, kissé gyermek lehetek még:

jó gondozóm van, két szeme fölöttem.

Köd lett bizalmam, hasztalan üresség.

Itt állok külső sötétre lökötten,

nyögök, mint kinek anyját most temették,

öldöklők kése villámlik köröttem.

Nő a vonaton

A változó táj: hegy-völgy, enyhe dombok,

sokszínű szalag-földek, könnyü párák,

vadvizek fű-szarkalábozta tükre,

kelő nap, zöld-ezüstös, rezge nyárfák

és minden mozgás, másulás a tájban,

e társas szépség forgó, ezer arca

iparkodik, hogy szemem foglyul ejtse,

figyelmemet saját pártjára hajtsa.

De két sötét szem, holló-haj leomló

zuhataga, tudós, ám zsenge gyermek-

száj piros ékköve, igézetes nyak

hajlása gyöngéd láncából nem enged. –

Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép

a maradandó ég, legszebb az ember,

ki íme most meleg bizalmassággal

rak fészket nemrég idegen szivemben,

s belülről szólít, mint a magam hangján,

de a ritkán szokott öröm szavával.

Több vagyok tőle: szemem villanása,

testem minden kis moccanása rávall.

Ajándék

I

Ha akarod, magadra ereszted az éjt,

ha a ragyogva hadakozót diadalában eloltod. –

S a szőnyeg kócos mintái helyett,

a széken gunnyadó ruhád helyett,

zsebórád és töltőtollad helyett,

kazalban álló könyveid helyett

a karcsú s gyönge zizzenéssel

hullámló bársony-semmiség falán

egy barna szem kinyílik és reádnéz.

II

Jel a felhőn-túliról,

simaság, ringó nyugalom:

velődig érzed, mint sajog a szépség.

III

Tornyozd fejed fölé,

ágyazd fejed alá,

csavard melled köré:

víz őriz, víz és boldog levegő.

IV

Más zene ez, más zene –

meztelen comb zenél így, ha a párjához ér.

Más zene ez, más zene –

gyümölcs-hozó fa, termő virág zenél így.

Más zene ez, más zene –

a bontatlan sziklák zenélnek így.

Más zene ez, más zene –

szemedből gyöngy-fény ömlik a homályra.

Testi háború

Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk.

A szomszéd pályaudvaron

mozdony szuszog, hessenti rólunk

az álmot, bár nagyon-nagyon

várjuk, kívánjuk. Szélütötten

fekszem, csukott szemmel, hanyatt,

s látom a fodros gőzt, dühödten

kapkodja szét a pillanat,

látom az ember szurtos arcát,

szemefehérjét, könyökig

tűrt ingét, izmos férfikarját

s a csillagok százezreit.

Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva

babrálja végig combomat,

s tovább, kerek hasamra mászva

zizgő ágyékomig halad.

Csönd van, fürkészek, mint ki lesben

szorong, a másik ágy felé,

félek, mégis hangokra lesve,

jelre egy irtózás elé.

Megjön, meg ám, elérkezik majd,

ne érjen készületlenül,

ne védtelent találjon itt, ha

ostromba fog kívül, belül.

Csönd, csönd. A másik ágy felől most

nyögés kúszik föl. Megmered

mozgó kezem, húsomba karmos

fájás hasít: elkezdetett.

Nyögés kúszik föl, szinte gyermek-

hangon, botló, szelid nyögés,

szárnyai bágyadozva vernek,

űzvén a jótét békülést,

melynek talán már kedve volna

lassan mellemre szállani,

vigasztalóit hozva sorba:

tündöklő páva-álmait.

Nyögés csapkod, felszökve menten

a félsötétben reszketeg

térddel futok, halomra döntöm,

mi útba áll, az ingemet

megmarkolom: „Nos, itt vagyok már!”

– súgom csitítva, szinte sír

a hangom, és a másik ágynál

didergek. Majd megint, megint:

„Fáj? Itt vagyok már. Odabújok.

Engedj csak! Így jobb lesz talán.”

Nyílik a paplan, tátva-tátog,

mint egy emésztő, ronda száj.

Mellémsimul, karomba tartom.

Gyöngécske testén át meg át

cikáz a görcs, vállamra hajtom,

becézem izzadt homlokát. –

– Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha

más lelket föl tudsz gyújtani,

más testbe, húsba, más tagokba

mért nem tudsz széjjeloszlani? –

Mellémsimul, karomba tartom,

szorongatom, mint legvadabb

kéj közben. Mégis: én a parton,

őt zúzza forgó áradat.

Megnyugszik aztán, melle békén

alszik kezemben, szép feje

fészket talál, nyakamhoz érvén

perzsel forró lehellete.

Mi lesz? – töprengek szívszorongva.

Már látom halva őt s magam

gyógyíthatatlan és mogorva

magányosság béklyóiban.

Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi!

– csap rá az élhetetlen érv,

s az éjszakát kezdem figyelni

nagyobb hatású érvekért.

De moccan. Földrengés ha készül,

borzong így olykor a vidék;

csak kímélő ijesztgetésül:

menthesse bőrét, aki fél.

De moccan: készül, készül, érzem,

az új irtózat, s nincsen út,

nincs mód kerülni semmiképpen

e szörnyű testi háborút.

Kitör? Szenvedni kell. Legázol?

Koszos ronccsá kell omlani.

Ellenkezésen és síráson

győznek konok hatalmai.

Moccan, könnyen végigvonaglik,

fejét csavarja, szája torz

nyögésbe fog, jajgatva csuklik,

vinnyog, mint kisded állatok,

fölrántja térdét, visszarúgja,

– akár a kéj, a kerge kéj!

Rálép a görcs, forgatja, gyúrja,

– ó, érthetetlen szenvedély!

Bújik, szorítom tébolyodva,

sóhajtok és káromkodom:

kezem között egy gombolyagba

a mérhetetlen fájdalom.

Rálép a görcs, zilálja, rontja,

foga csikordul, ingerelt

vadé, a kín sietve bontja

szép emberségét. Hirtelen

magához ránt: fáj, úgy szorongat.

– Csak fájdalmából lenne bár

e fájdalom, hogy hordhatóbbat

hordozzon ő is! – Meg-megáll

a hánykolódás egyre többet,

s hajó után a dúlt habok,

elfekszik lassan. Összegörnyed

a test, és félénken vacog.

Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt!

Csönd zúg. Az éjjel már alig

takarja ágyunk és a félholt

szobát, a pálma ágait,

a mennyezet lágyszürke foltját,

képemet arrébb a falon;

látom, a lámpát kint eloltják,

nesz sincs a pályaudvaron.

„Mi lesz?” – darálom egyre-másra,

s nem felel senki, én se rá.

Fogom kicsiny kezét, s vigyázva

elrejtem paplanunk alá.

Gyermekversek

Jércike, kakaska

vágyott a magasba

– kikiri, pity, pity, pity –,

s felröppent a kasba.

Jércike, kakaska

felröppent a kasba

– nyiaú, nyá, nyá, nyá –,

ott aludt a macska.

Fölébredt a macska

– nyiaú, nyá, nyá, nyá –,

jércike, kakaska

fütyült már a kasra.

Leugrott, szaladt a

bokorba, lugasba

- kikiri, pity-pity-pity -

jércike, kakaska.

Három pösze lány

Egy faluban, ahol a nap

reggel kél, és este megy le,

élt egy házban három nagylány,

semmi híjuk színre-szemre.

Három testvér, semmi híjuk

hacsak az nem, hogy szegények

pöszék voltak mind a hárman.

– De csak akkor, ha beszéltek.

Hát egyszercsak híre jár, hogy

komoly kérő jön a házba.

Nosza, öltöznek a lányok

puccos ünneplő ruhába.

De keményen megfogadják,

szóra sem nyitják a szájuk.

– Jön a legény, mosolyognak,

ők reája, az reájuk.

Bodri is az ágy alá fut,

s onnan morran. Nem sokáig:

ágy alatt a lisztes láda,

belekóstol, s nyalja váltig.

Megrémül a legnagyobb lány:

„Eti a tuta a littet!”

Rá a másik: „Ott a töprü,

ütt oda jól neti eddet!”

A harmadik örömében

szinte nem tud hova lenni:

„Én ed tót te tótam, én nem, –

én fodot mott férhed menni!”

A legény csak ámul-bámul,

nem is köszön, sarkon fordul,

s nagyot kacag, jókedvében

még a könnye is kicsordul.

Altató

Öreg este feketül,

alszik a világ.

Csijja, csijja, te se hallgasd,

te se hallgasd az unalmas

tücsök-muzsikát!

Öreg este feketül,

alszik a világ.

Csijja-csijja, éjszakára

fordul immár nemsokára,

vár a kicsi ágy.

Öreg este feketül,

csukd le két szemed.

Csijja-csijja, szépet álmodj,

reggel elszáll majd az álmod,

s újra kezdheted.

Két kis egér

Egér Ede, Egér Elek,

hajja!

fürge két szép egérgyerek

hajja!

egy öreg ház közelében

élt a nagy kert közepében.

Történt egyszer, Egér Elek

hajja!

lyukat talált, s belélesett,

hajja!

lyukon át a ház falába,

s onnan bújt a kamarába.

Sonka, kolbász, cukor, dió,

hajja!

szemnek, szájnak ezernyi jó,

hajja!

Egér Elek úgy belakott,

visszabújni alig tudott.

Szegény Ede irigykedett,

hajja!

„Elek bátyám, megyek veled!”

hajja!

Egér Elek mégse vitte,

Ede részét is megette.

Hát egyszer, hogy Egér Elek,

hajja!

a kamrában legénykedett,

hajja!

nyílt az ajtó, s uccu! rajta

cica bújt be tarka-fajta.

Szalad Elek a lyuk felé,

hajja!

nagy a pocak, nem fér belé,

hajja!

Cirmos se rest, megragadja,

szervusz világ, hamm! bekapja.

Eső után

Záporeső hullott,

nagy a víz, nagy a sár.

Három kislány, hat cipőcske

ide jár, oda jár.

Félve lépegetnek,

tipi-top, tipi-top,

szép szivárvány íve bomlik,

a nap is mosolyog.

Keresik az utat,

de seholse lelik.

Csunya lesz a hat cipőcske,

van eszük: levetik.

Hat kicsi mezitláb,

tocsogó, szaladó. –

Várja őket, várja már a

kapuban nagyanyó.

Csali vers

Mérgesített a kutya

elkaptam a macskát

nem tojott a kicsi tyuk

űztem a kakaskát

hej a liba megijedt

elszaladt a kácsa

erdő mélyén tért szegény

nyuszi nyugovásra

éhes voltam rajta csak

két kancsót kiittam

almafánkról jókora

körtét szakítottam

csináltattam bőréből

csizmát három párat

felhúztam a lábára

kilenc katonának

hát a hetven jó vitéz

uccu be a tóba

megaludtak a füvön

másnap virradóra

és amikor ébredtek

a paplanos ágyban

gulyáságyút fogtak rám

s ellőtték a szárnyam

Séta és meditáció

1959–1964

Faültető

Kenyér

A kenyér szelid nap az égen

Kísérteties hold az éhség

alant suhog kavarog

Boszorkákat riaszt lidérceket

s a szívből ordasokat

Tátognak a csöpp madárfiókák és ha hiába

epe hidegség éj ömlik be rajtuk

szemük is megfagy megkeseredik megfeketül

vérük is megfagy megkeseredik megfeketül

A kenyér szelid nap az égen

fent áll magasan

Galambokat támaszt fülemüléket

s a szívből hű ebeket

Tátognak a csöpp madárfiókák s ha nem hiába

méz és melegség fény ömlik be rajtuk

erőre kapnak szárnyuk megizmosul

s a felhőkig nyilallnak énekelve.

Lépcső

Már az is valami,

hogy a gonoszság rossz hírbe kever;

hogy csak titkolva, ködösítve,

mellébeszélve, mosakodva,

folyton-váltott fehér ruhában

s így is csak félve gyakorolható.

A jót meg egyre többen

merik szégyenkezés nélkül követni;

hogy bátrabbak lesznek a jók,

s nemcsak másik arcuk tartják oda,

hanem korbácsot is gyakran ragadnak.

Már ez is valami.

Vasárnap délelőtt

A konyhából a húslapító-kalapács

dübög be húsleves-illatú a lakás

A tárt ablak tükrében szürke-kék

ég előtt akác rázza üstökét

Szavakat keresek szavakat szavakat

húsleves-illatú ég-színű szavakat

melyeket boldogan fogyasszon el a test de

az éhes lélek is jóétvággyal ehesse –

Ne a magam baja! – Csak hangol ez nem old

görcsöt szorongást átkot torkon-szakadt sikolyt

fene gubancot melybe kuszálódik a láb

míg űzi téveteg egyetlen igazát –

Nemrég törött panasz felhőzte kedvem

pokol tárult elém makacs kietlen

egy emberé kinek nincs nyelve rá

hogy megfogalmazná kimondaná

fölmentő sereget riasztana

egy emberé kinek nincs rá szava

ki rémeivel maga küszködik

s még példának se jó: titkon győz s győzetik

s nem sejti hogy az ő kincse röpül

könnyen kinyíló ujjaim közül.

Két hang

A kis szokvány-halálok

lassan kihalnak.

Felnőtt az emberiség. Épít magának

soha-nem-volt diadalmat.

(S ha majd a győzelmi üvöltés

csap már az égre,

irtóztató, fene hörgés

nem hág-e fölébe?)

Kérdés a XX. században

Végül is mi az ember?

Bőrszín az ember, szülei szülötte?

Haszonállat, hogy, mint azok között,

válogassunk: ez erre jó, az arra,

amaz meg semmire?

Vagy sors az ember, csillag, aki fénye

s útja szerint

érdemli meg az ostort s a virágot?

E rózsa e rózsa

Ezerrétű világ

hol van számodra szem fül?

Városon erdőn réten suta láb

hajszál-ösvény botlik keresztül

E rózsa e rózsa

ez is csak egy

S még mennyi rózsa rózsa

szebb vagy igénytelenebb

Hasznos a törvényt tudni

de se színe se szaga

Hova bír vele jutni

éhség szomj indulata?

E rózsa e rózsa

ez a jó ez a szép ez a sok

E rózsa e rózsa e rózsa

– Okuljatok!

Mint kezdetben

Vágy ez még vagy csupán

az érzékek szokása?

Oly sok hideg tudás után

igaz lehet-e még a szív föllángolása?

Vagy harc ez, ösztönös,

a végső béke ellen,

mely fészket-fürkészőn köröz

s mindig mélyebbre száll nagy szárnyain felettem?

A tűz, a tűz, – igen:

tűz még a tűz valóban.

Ereim útvesztőiben

a régi tűz kering csöppet se lankadóan.

Közös-szép emberi

célok, szemek, remények

boldog szikráin gyúlva ki

ma épp oly perzselőn, épp oly lobogva égek,

épp oly felhőtlenül,

mint kezdetben, mikor még

a nap nem földközel repült,

s nem roskadt még le rám a súlyos, megkopott ég.

Megfelelések

A még nagyobb hideg

ellen hideggel. –

Hó… hó… Ki érti meg,

hogy mit közöl szivemmel?

Lám, rajta szigorú

aszkéta-leplek:

fél-életemmel egykorú

kötelmek.

A várhatót s a vártat

szivem mint régi-régi

újrataláltat

fogadja, éli.

S a dér-gyöngy-lepte fák

hegyén azért is angyal ül,

azért is egy-virág

a puszta táj köröskörül.

Szomját meg éhét

A homály elszalad az éles,

vizsgáló fény elől.

Sarkos, rideg fémek szerkezetéhez

sodródtál. Lesz-e még zug fészkedül?

Girlandok, fátylak és pihék. –

– Most meztelen, cifrátalan keménység.

Szomját meg éhét, igényeidét,

azt fojtsd el: a kölyök szomját meg éhét.

Midőn majd sarkot, tiszta hideget

áhít a szív s tud felnőtt lenni már:

megint gyermek lehet

a fölkelő világ csodáinál.

Ne legyen több

Meghozza magáét a nap s az éj

Érik a test okosodik

Elejti amit el kell ejteni

s letépi a neki termő gyümölcsöt

Milyen mások e világ szavai!

A régiekre már füled sincs:

ha hallod őket mintha idegen száj

idegen nyelven szólna hozzád

Ezek meg a mostaniak anyád

hangján beszélnek mint akkor azok

Fölösleges az elkívánkozás

ne legyen több a lélek mint a test

Szép ha a gyermekszem a napba néz

ha a felnőtt szeme a messzi kékbe

szép ha a gyöngülő öreg szem

nyugodtan jár az árnyékok között.

Faültető

Az örök folyamatba, az élni akaró

élet folyamatába iktatódva,

mint eleven csatornán a célba áradó

víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva

őrizze ismerős világunk legnagyobb

kincsét, míg ő magát fenékig üresíti,

s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot

a győztes ívet a jövő felé feszíti.

Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.

Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!

A mű marad s hordozza majd nyomát,

virágzóbban, mint emlékét hiánya.

Borsszemek

1

Jól megosztottuk a hatalmat!

Hentes, pincér, sofőr, dada,

földmérő, kalauz, Tüzép-

el- s kiadó, kis, nagy, közép

hivatalnok, liftes, tojás-

felvásárló, parkőr, szobás-

nővér… (s ki más még: nincs fogalmad!)

mind, mind a HATALOM MAGA.

2

Csáky szalmája, ebek harmincadja. – –

Addig nem baj, amíg nem az enyém.

Addig baj csak, amíg nem az enyém.

3

Kúszán csapkodnak szavaik, mint vak hadonászók,

mint lámpát leverő kocsmai bősz duhajok.

Azt nem bánják, hogy kin, min s mért döndül az öklük;

egy bizonyos: magukat meg nem ütik sohasem.

4

Cifrát mondsz. – Megsértődik-e,

akkor még nem mutatja.

Előbb lemér, fölmér, kimér:

majd rúg, vagy – elfogadja.

Jóság

Jó vagy: nem ütöd agyon a legyet.

– Villámok szabdalják a mély eget.

Dilemma

Fáj az epém, és fáj a torkom is:

azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek.

Enni muszáj, és enni nem szabad.

Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek?

Új kor

Alig hittem, hogy megérem.

De ha már így lett, s megértem:

lassan tán kissé megértem.

Groteszk

A Zöldfában iszik egy kocsis

és arra gondol amire én akarom

Hogy igyék azt én akarom

s hogy a Zöldfában igyék

én akarom

– rom

Poharát sűrűn emelinti

Cifrákat mond s kurjant nagyokat

Hogy emelintse én akarom

s hogy kurjantson nagyokat

én akarom

– rom

Aztán ha ivott hazaballag

S a családban bősz raziát csinál

Hogy hazamenjen én akarom

s a bősz raziát is

én akarom

– rom

Jó ha nem rólam szól a mese

Ó jó ha végre nem rólam szól a mese

Magamat én már nem akarom

a Zöldfában a kocsist

őt akarom

– rom

Egy üdülő naplójából

Az asszonyok csípője bő,

széjjelmennek az asszonyok.

A férfiak mozgékonyabbak,

hím – nőstény: ismerős dolog.

Ezerrétű álmok kerengnek,

ezernyi kép, szín, hangulat.

Ahány szem, elme – köztük az enyém –,

mind mást mutat.

Vissza a természethez! Íme:

fű, víz, szélhajtogatta nád. –

– A fél összkomfortot kihordta

a part szélére a család.

Az apró gyermek bimbin ül,

reá parancsolják szegénykét.

Ha végzett, csöpp kezébe adják:

öntse ki arrább az edénykét.

És hogy friss szódavíz legyen,

ott a szifon is, – érthető:

a férfi éthordót emel,

poharat, tányért rak a nő.

Hát így! Már öt nap óta bennem

combok, térdek, vállak, hasak,

mütyürke göncökből virító

bronz és rőt és fehér husok.

Hát így! A nap fölkél, lemegy:

életem más sem igazítja.

Alszom nagyokat, gondjaim

türelmes nyugalom lazítja.

Biztató

Hát ha nincs kivétel, mért félsz? –

Nem könnyekért, örömekért élsz.

A lélek magánya ha nő is,

a test lassan megfészkelődik,

s a hajló ív hízó homálya

a zárt kart és combot kitárja.

Amint megérted egyre jobban,

hogy mankód s nem marsallbotod van

s neked, nekünk, mindegyikünknek,

amint lényed mélyebbre süllyed

az érzékelhető anyagba:

úgy lelsz másokra és magadra;

úgy mozdul szádon, nől az ének

csöppjévé hangok tengerének,

s úgy hullsz majd – céljaid betöltve –

csírát rejtő magként a földbe.

Köszönöm

Gyermekkorotok nagy termeiben

hol az öles falakról

körémcsapódó visszhang a magam

gyermekkorát is idézi

köszönöm hogy

gyermekkorotok nagy termeiben

bölcs gyermekségetek

a felnőtt sutaságát

megbocsátja

Holnap már

Kopárságát ennek az estnek,

göcsörtjeit és szürkeségét

holnap már arany fényességben

látom visszaragyogni hozzám.

Még!… Még!… Csacsogj, kislányom! Ébred

a türelmetlen idegesség.

Sok volt a gond, de annyi mégsem,

hogy elszalaszthatnám e kincset.

Ki vagyok én? Bolond királyfi,

ki magán-szánakozva baktat,

s messziről visszafordul, onnan

látja csak meg, hogy trónt hagyott el.

Ars poetica

Kimondani kimondani – –

Ismerni kell a rejtezőket

A köddel együtt eltűnnek a rémek

Miért örülnek szörnyeimnek?

Minek botránkoznak meg értük?

A saját szörnyeikre néznek

A pokol korhoz kötött Újra újra

alá kell szállni ellene

Fekete szavak szárnyán kél a nap

Késő dalok

Egyszercsak elernyed a kéz,

beléfárad, megunja.

Zuhanva a semmibe vész,

amit tűzből hoztam ki újra, újra.

De csak ha már elszállt a hit,

s a zsíros vegetáció

ha már rühelli álmait,

s ágyék, gyomor: nincs más reláció. – –

Most észlelem elégedetten:

lassan lehet mit kezdeni;

jó tartalékot gyűjtögettem

késő dalokba veszteni.

S most környékez a rossz tanács,

utal a testi nyomorokra.

Legyint: ez már csak hervadás,

a színeket az alkony sokszorozza.

Kezdeni? Legfeljebb a még

vadabb falást, szeretkezést,

amelynek vége már a vég,

s mely mint állatbendő emészt. –

Nem hallgatok rá. Több a lélek

fekete ragyogása,

mint a homály-nem-járta fénynek

olcsó hivalkodása.

S akik a végső éjszaka

árkai felé tántorognak,

hálásak lesznek majd ezeknek a

vaklángú csillagoknak.

Ne hagyjatok

Fonák sugallatok buzdítanak beszélni

Ne hagyjatok akik szerettek

Él még az öröm bennem

szeretem még a hajnalt

az alkony és az éjjel

tudom hogy pihenés is

S a száműzött még nem halott

csak föl kell szabadítani

Ne hagyjatok

kiáltsatok akik szerettek

hétköznapok csodálatos

gyermekei közös titkok tudói!

Séta és meditáció

Zöld és fény

Csordulásig a világ! –

Szinte már kicsap

szőlők, fák és újra fák

zöldjéből a hab.

Forr, tajtékzik, szédülök,

zöld alul, felül;

lépek, állok, eldülök,

zöld kivül, belül.

Zöld, zöld, lelkes újulás,

nagy, termékeny öl;

tarthatatlan bolydulás

föl, föl, egyre föl!

Fű, fa, gyom, szőlő emel,

körforgó dagály.

Zöld és fény: – e két elem

árján ring a táj.

Nézem, érzem, bámulok,

s engedem magam.

Zöld és fény! dagad, forog,

szólnék, s nincs szavam.

S míg ragyogva nő velem,

s hord e két elem,

pólyál az időtelen

és a végtelen.

Nyárelő

A farsang végetért a tetszelgő hiúság

Kezdődik a szikár komolyság szigorúság

A tékozló kaland fukar munkába dermedt

aggódó szorgalom remegteti a kertet

A sarjadás után megjött a hervadás is

már nemcsak születés van itt hanem halál is

A pusztulás szagát szintén orromba vágja

az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya

S holott embervalóm kígyóitól futottam

példák hasonlatok idézik óhatatlan:

ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek

hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek

farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel

torkában indulót villámló félelem ver

felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le

csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre

bogár holt lábai kifordított gyökérzet

erőtlen szálai merednek törten égnek

S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben

vezessen újra a vesztett örömhöz engem

formálnám lassan a magam képére őt is

rálátva életem riasztó zökkenőit

De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog

bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott

élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben

s más példa lesz a kert más példa lesz merőben

s még a halál is azt tanítja könyvben ábra

hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva

A kertben

Nyári vasárnap délelőtt

Űzött férge a földnek megnyugodni

a kisebb férgek alacsony

rangú növényi élők

birodalmába bújtam megnyugodni

S nyugalmam ára hekatomba

zúzott fű zúzott hangyák szunyogok

tömérdek vége soha többé

és zűrzavar és rémület

véres kereszt a percek homlokán

Alsóbélatelep, 1963

Lelkem ez itt még igazi

Kidőlt és kettétört vörösfenyők

csenevész nád szakállas békanyál

idétlen part megloccsanó habok

Ennek még lelkem van szava

Az antropomorf gőg pimasz

önzéssel földet és eget

magára szab csak a saját

hangjára van füle csak a

saját képére van szeme

Ez itt még lelkem igazi

dacosan part nád békanyál habok

Nyáréjszaka

Az éjszaka az éjszakáé. Ébren, bizony, nem kéne lennem.

Telihold, fényes háztetők! – ó, nincs hozzájuk tollam, se nyelvem!

Korhelyek, álomkergetők és véletlenül uton ragadtak,

nekik mi ez a más világ itt? Szokatlan kép csak, furcsa ablak,

érzelmes kulisszák hatásos elrendezésű gyűjteménye,

kissé tán meglódítja vérük, és semmi több, és vége, vége. –

De én, ki az öt érzék lázát igyekszem szóvá tenni folyton,

akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom,

a csillogó, ezüstös-foltos város fölött álmom levetve

riadtan bámulok e pompás, valószínűtlen rejtelemre,

ha nem tudnám, hol bújtam ágyba, gyanúm se lenne, hol vagyok most,

de én megtelve csordulásig félszeg zavarban hallgatok most.

Elbírhatatlan ennyi szépség! Gyűrt vánkosomra visszadőlve

torkom szorul, szemem lehúnyom kibuggyanó könnyem törölve.

Liliom

Ég és világít. Átüti jégtüze

a súlyos éjt, villogva fölizzik a

tömör sötétség; fényes udvar

őrzi a szirmot a pusztulástól.

Az ősz ledönti, bújik a föld alá;

konok homállyá lesz maga is kicsit.

S mert így a titkát megtanulja,

ezzel arat diadalt az éjen.

Esti ablak mögött

Tüzeket nyíló fekete rét esti város a völgyben

Félénk és izgatott mint aki jót vár de gyanakszik

Örömeit bánatait négy fal közé vitte a lélek

osztogatja és csillapítja hogy el bírja viselni álmát

A tó-tükre-ég messziről a földet mutatja a szemnek

Tüzeket nyíló fekete rét fentről borul ránk

Két teknőc-héj alul felül meglyuggatva s kívül parázsló

burok fehéren izzik a kicsi-nagy lyukakon keresztül

Hát én e ragyogásban itt? Négy fal közé szorulva szintén

a rét fölött és rét alatt rendezgetem az elmúlt

nap kuszaságait készítem álom elé a lelkem:

osztogatom és csillapítom a nehezen viselhetőket

S még hívatlan vendégek is ülnek körém befejezetlen

találkozások árnyai kényes fehér kezükben

csábítás és emlékezés Megzavarodva fészkelődöm

sajgások és nosztalgiák buzognak föl husomban

A közénk ömlő éj csupán egyetlen éjszakára ment meg

Holnap lábam feléjük fordul szemem magukhoz csalogatják

Tétova leszek amikor határozottnak kéne lennem

A születő cselekvéseket születni vágyók háborítják

És aztán itt állok megint tüzeket nyíló fekete rétek

összehajló ívei közt gazdag gazda tűz-őre pásztor

kinek a fények gondjai hogy mire gyúlnak mire hunynak

az újuló meglendülések s nyugvások küszöbénél.

Falu szélén

Szél, zúgás fészke, háza,

csönd háza, béke háza.

Milyen nevettető is itt

az élet összevissza láza!

Naphosszat szót se szólok,

nincs szóra semmi jó ok.

S ha olykor mégis: válaszul

a szárnyas lomb csitítva bólog.

A kert végében árok,

alján csöpp víz szivárog.

Lassacskán egymáshoz szokunk

én és a bokrok, fák, virágok.

Atlantisz

Ez a fa tudja, tudja még – –

Tudja-e más is? – és ki még?

Vén kérge repedései közt

őrzi azt a nyarat meg azt az őszt.

Vén kérge repedései –

Ugyanaz a véső véste ki,

ugyanaz a véső, mely homlokom –

Megállok s elgondolkodom.

Futnak a habok a part felé,

villog fölöttem a nyárfalevél,

ahogy akkor, – csak az az út sehol:

az ég örökre ráomolt.

A férfi visszatér

Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még

vissza tudok fürkészni a nyirkos

föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem

ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi

napjától érlelve. – De hát itt,

itt már szinte alig valamicske maradt a

régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és

hol van a fürge baromfihad is, mely

szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott

résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma

zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített.

Merre, hová ballagtak az ökrök?

Lábnyomuk is fölverte a gaz.

Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi

két ablak s a szobácska döngölt

földje s az utca is és a harangláb,

s kint a Dunán is a fecskék

éppúgy játszanak. – Ám a

kérdések hangját elvitte a szél.

Választ adni aligha tudok, s ami annak

készül, nem válasz lesz már, nem előző

szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti

az se, kinek szól. –

Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet

lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek

áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? –

Jobb, jobb inkább elmenekülnöm,

és ami romjaiban kísér még,

életem étkéül használnom,

és nem idétlen árnyak föltámasztására

tékozlani vérem.

Séta és meditáció

A kényes őszi nap mindenhová elér.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos

forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.

A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan

hittel építi házát, erődíti és béleli.

Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.

Ifjúkoromban váltig undorodtam:

kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.

Nagyon sajnáltam magam érte.

Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.

A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei

házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a

gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.

A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti,

az is benne van, ami nincs,

az is benne van, ami van:

most a hűnél hűbbnek kell lennie.

Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,

konflisok a Széchenyi téren,

árkok, eperfák, öreg temető,

fatelep, tehéncsorda, búzaföld,

kanyargós ródlipálya-lejtők,

madarak- és fák-napja, régi Tettye,

kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért

siránkozó kölykök, vaskos beszédű,

kopott lányok…

Bennem van minden, ami nincs,

s bennem van minden, ami van.

Ó bűvölő város, sokarcú,

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nyugalmak, zajok fészke,

kőszürke és levélzöld,

hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő,

tegnapelőtti és holnaputáni,

makacs munkás, kéjjel lustálkodó,

öl-puha, aszkéta-rideg,

aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető:

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nekem: A VÁROS mindörökre.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.

Az ősz kirakta foltjait a tájra.

Ölében viszi a Mecsek a télbe

embereid és házaid.

Nyárvég

Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép,

augusztusvégi, halk tücsökzenét?

E gyönge hűssel átszőtt és halott

növényektől fanyarkás illatot?

E világon túl bűvölő varázst,

világon-túli csillag-zuhogást?

E gazdag éjt, mely épp azért csoda,

mert múló, s vissza nem térhet soha.

Őszi zápor

Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat.

Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat.

Megeredt az eső: történt hát valami;

nem kell tovább is várni, szorongani. –

S én, aki reggel óta a dermedt

csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet,

de ijesztő hírek álltak írva a kerten,

kitartom arcom az esőbe: verjen. –

S lám, futnak rajta parányi erek:

édes hidegek, meg sós melegek.

Másik ősz

A harc ideje jön

s a fészeké is

az egymáshoz szorító gyöngeségé

mikor az öregek szerelme

válik példájává a szeretőknek.

November

Gyöngécske hajnali fagyok

edzik a lágy növényeket,

köd-tenger jég-tajtékain

a város háztetői.

A szürkeség társat keres,

belém igyekszik ömleni.

Ez is csak főpróbája még

a végső szürkeségnek.

Út nyílik a holtak felé,

fal nő az élők és közém.

A hang csönddé lesz, és a csönd

megszólal hallhatóan.

Fakó, göcsörtös ágakon

semmi fölösleg, semmi dísz.

A cifraság az életé,

ha maga szabja gátját.

Ó, mennyi ősz már, mennyi ősz,

hány lecke, hány okos tanács,

milyen makacs tapasztalat,

milyen makacs remények!

Karácsony első napja

1

Meleget a szívnek mi adhat?

Csak a meleg hite

2

Jeges csúcsok körül az űri szél

és a sötétség ár-apálya

Magány magány magány magány

3

A keresztfára szegzett két tenyér

a legjobb tűzlopó

4

Karácsonyfa buta mütyürkék

Megszületett megszületett

5

Megszületett De hagyja-e magát majd

megfeszíteni?

Január

Zöngétlen a harangszó. Koppan,

s lehull – jéggé fagyott madár.

Hazátlan, szétzilált rajokban

küldi rám fázós árnyait a nyár.

Mentségül? Semmi gyöngeség!

Összezárt ököl, összezárt fog!

A résen nemcsak oldó enyheség,

hóhér vadság is átszivárog.

– Majd a való nap melegítsen,

bontson ki a meredt

burkokból, s lágyulni segítsen

a sarjú fű felett.

Téli éjszakák

Most a fákat is be kellene

engedni Sompolygó rémek

járnak az éjszakában Most a fákat is

be kellene engedni a lakásba

Sompolygó rémek járnak ilyenektől

némul meg álmában a gyermek

Rém-éjek éj-rémek fehérek feketék

Most a fákat is –

Együtt az élők

együtt az élet

együtt szemben a halállal

Most a fákat is –

Mert ha végez azokkal

(a halál törvénye halál)

egyszercsak bekopog az ajtón

Most a fákat is

a lakásba –

Az összecsapódó életek élete

győztes élet

Ám ha nem

egyszercsak bekopog

s nem lehet nem-nyitni ajtót

Hó-hivogató

De jó volna ha volna

ha hó hullna halomba

ha már fű sincs levél se

betakarna a tél mindent fehérbe

Kétkarácsony utolján

ünnepnapok kihunytán

fakó végén az évnek

de jólesne kevés derű a szívnek

Hét álló nap havazna?

Ha tenné is mi haszna?

A hó alól csak-újra

az a csúf sár a hó alól kibújna

Kevés derű mi lenne?

Szépségtapasz a sebre

Alatta mint előtte

ami sajgott úgysem engesztelődne

Azért mégis ha így is

ha ez csöppet segít is

de jó volna ha volna

ha a friss hó falut-várost bevonna

Idegen város

Válogatok. Magamhoz annyit engedek csak, amennyi tetszik. Ha itt egy ház leomlana, inkább szenzációt éreznék, mint tragédiát. Nem az enyém az ég, a föld, a szemek titkai. Játék a fény, a fény, ha kínlódás szülötte is. Játék a sötétség; nem az enyém sors módján, menthetetlenül.

Hanem a szó, a szó veszélyes. A szükségesnél kell maradnom: „Kérem, merre találom ezt?” „Viszontlátásra!” „Köszönöm.”

A szükségesnél kell maradnom. Magáról senki se beszéljen. A szó veszélyes. Ha kitárul előttem egy itteni élet, elvesztem erőim. A boldog különállás részvétté válik: együtt sírok és örülök, de már nem választás szerint.

Gyümölcs

Amiért a téli szorongás

a fél-élet

sokszor a részleges halál

a nászra-újulás csodája

eltökélt harc a kártevőkkel

föld fény eső lég habzsolása:

ímé a mag

cél nélkül célja nélkül szerte szóratik.

Gyermek

Várja és tűri az idő

mintázatlan nagy síkja, hogy

mi lassan bomlik és kinő,

rajzoljon rá szilárd nyomot.

Hőkölnek ábrái előtt

a Mindenség tajtékai:

a veszendőt és majd veszőt

uruknak készen vallani.

A gyönge kéz, a gyönge száj,

a gyönge sors – könnyűcske por –

jeleivel véknyan leszáll

s a jeltelen percekre forr:

hogy létezzék örökre már,

ki létezett valamikor.

A készet lássam

Tiprásra vagy tiportatásra

tanítsalak-e hát?

Hagyjatok: így is úgy is meggyalázna. –

Majd mások majd az élet a saját

károtok-érdeketek

ha tompábban süti fény szemetek

s könnyebben görbül a hát

Én csak – sóhajtva megelégült

nyugvással – a készet

lássam: születése nélkül

a mindenképp merészet

Homlokotokról lessem csak utána

a felhőt vagy a napot

mely nélkülem nőtt oda rá s a

fényeket árnyakat ott – –

Hogy megvonhassam könnyen a vállam:

nem én nem én csináltam

Felhő

Anyám halottas ágyon

A hátracsukló fej megadja már

magát. A győztest várja, mintha kéjben.

Agyondúlt táj az arc: egy-borzadály.

Kettéhasadt a száj, nincs, mit reméljen.

Föl-nem-szakítható, teljes magány,

makacs fuldoklás terméketlen éjben.

Az öt riadt érzék célt benn talál,

a hánytorgó szervek szédületében.

A halánték már-már a semmi gödre.

A csontos áll ferdén magasba lökve

a nyughatatlan lég fagyába szúr.

S a bőr alatt türelmesen lapul

a végső romlás, hogy korlátlanul

szétdőljön majd, s e nagy szégyent befödje.

Holt anyám születésnapjára

A szokott út másfelé kanyarog

Magamnak kell kérdeznem és felelnem

téged érzékeimnek adnom

Ó a hangod milyen nehéz

Dúdol dúdol sír botló nyelvvel dadog

csak nyög már Ó melyik az igazi?

Simogatásod is milyen nehéz

Nincs nő aki ezt megtanulja

A soha-többékhez kell raknom ezt is

Bosszút állt rajtad a halál

az életekért az életemért

Eztán neki szülsz mindörökké

Születésnapi rózsa –

Másképpen kell hozzád beszélnie:

az idő nyelvét elfeledted

De úgyis mindegy: ez az én ügyem már

Mit bánod te hogy mikor hagyom abba.

Találkozás

Az vagy csak rég az lettél amivel

a kegyelet s a feledés borított:

kő vas virág s az ápolatlan

szomszéd sírról föléd futott borostyán

Időben térben távoli

kinek nevét

oly ritkán hagyják nyelvemre az élők

Magas szobámból

ellátok az álmod

őrző fák szívszorító négyszögéig

S az utcákba és házakba rekedt

nyüzsgésen vad zajgáson át

a süllyesztő időből

közel húzlak magamhoz

visszaöltöztetlek a régi húsba

mellém ültetlek

és míg torkomat

el nem fojtja a boldog zokogás

becézve suttogom:

„Apám, apám…”

Idéző

Halott bátyámnak

Hallod-e? Nagy, tenyeres árnyak

közül szólítalak.

Hallod-e? Inkább engedsz a halálnak?

Mivé lettél? Kiféle vagy?

Hát ez a hűség? Egy-vérem, milyen

varázsigéket sugdostak füledbe,

hogy mindent elfeledtél hirtelen,

s nem emlékszel hangomra és nevedre?

Lábatlan! egycsapásra mily serény

lettél! És segítség se kellett?

Kit botladozva vittem én,

mosolygod már a részvevő türelmet?

Jól játszottál. A csonka-bonka

test úgy feküdt roncsan, sután,

mint furcsa lom, magát szemétre dobva

meddő próbák után.

S most mégis milyen leleményes

kedvvel csalogatod

a tenyeres árnyból, a fényes

éjből csalogatót!

Hallod-e, öregebb, erősebb,

kitől az életet

tanultam: a kerülhetőket

és a ránk-mérteket,

hallod-e, miért szomorítsz meg,

miért nem szólsz annak, ki várva-várja,

hallod-e, miért nem tanítsz meg

a legnagyobbra, a halálra?

Két bátyámra

Már holt anyámnak is van holt fia,

már holt apámnak is van holt fia:

egyiknek sem kell már a pusztulást

támasz nélkül csinálnia.

Felhő

F. I. emlékének

Számodra ennyi volt hát. –

(Számomra mennyi lesz?)

Zavartan gondolok rád:

mi ez? mi ez?

Békét terít a kertre

a tücsökhangu est. –

Ily könnyen vége lenne?

Mi ez? mi ez? mi ez?

Barátaim barátaim

Én is alig túl még a delelőn

s ti eddig sem jutottatok

Életetek mondata megszakadt

szátokat betömte a föld

Barátaim barátaim

mi okból jártam jobban nálatok?

S nem bentről támadt rátok a halál

idegen szándék volt hóhérotok

Persze azóta is úgy kél a nap

s különösebb dolgok velem sem estek

De én még érlelem gyümölcsöm

s halálom lassacskán saját halál lesz

Ehhez sokféle csonkulás kell

s jócskán megcsonkítottatok ti is

Van szó melyet többé nem mondhatok ki

vagy csak úgy mint az eszelősök

csak úgy motyoghatok nem várva választ

Nélkületek ifjúkorom hatalmas

partszélei zuhannak vízbe végképp

Egyedül nem léphetnék úgyse rájuk –

Nem az-e a világ szegénye

akit múltjából is kitiltanak?

Barátaim barátaim

nyilván nem akartátok ezt ti sem.

Talán elkésett üzenet

Reményi Bélának

Most jött a hír, hogy haldokolsz, Barátom,

hogy okos tested, mely a köznapi

s a választottakat sújtó szokatlan

kötelességeken túl arra is

erős volt, hogy verses fölöslegekkel

segítsen élni másoknak, tanítson

érteni, látni, – furcsa-érthetetlen

vaksággal ellened lázadt.

Hiába,

hiába volt tehát leszállnod a

titkok mélyébe, fölrezzentened

s vallatnod alvó kísérteteket:

olyat nem hallottál tőlük, ami

e méltatlanságtól megvédene. –

Nem láttalak még, hangod ismeretlen.

Csak halogattuk a találkozást,

nem gondoltuk, hogy a kivétel is

törvény, azt hittük: ráérünk. Bizony,

úgy illenék most, hogy hozzád siessek,

minden perc késés helyrehozhatatlan,

s talán késő is lenne már. De én

nem indulok: mit érnék el vele?

Megszégyenülésedre menjek-e

s a magaméra, hogy hídról lesem

a fuldoklót? Csináld magad, Barátom,

csináld végig magad! Ha ölbe fog

akárki, s dédelget, ha eltakarja

szemed, ha melléd fekszik: – mind csalás!

A te utad te járhatod csupán.

Csináld végig magad, szedd össze roncs

erőd, (egyébre úgyse kell), csináld,

s ha már a toll nehéz kezednek, és

nyelved sem engedelmes: tagolatlan

nyögésekkel beszélj, áruld el a

halált, áruld el, mondd ki, s győzz felette!

Míg önként őriz

Halottaim míg éltetek

feleltetek ha kérdtelek

Ha most hozzátok fordulok

hang nélkül mozdul ajkatok

Magatoktól feleltetek

most nékem kell helyettetek

Nyelvet fület szivet nekem

kell árnyatokba rejtenem

Apám anyám bátyáim édes

barátaim mit ér mit ér ez?

Ha önpusztító szeretet

konok és hű igyekezet

bűnbánat szégyen áldozat

előre vállalt kárhozat

nem mentség számotokra már

és engem is sorvaszt csupán:

hagyjuk!

Míg önként őriz a

test-lélek bokros zeg-zuga

jó addig meg ne haljatok

legyen a hangom hangotok

nyelvem fülem szivem legyen

tiétek is

De rémesen

nő az idő s már a magam

sorsának is oly súlya van

hogy reggelenkint még a nap

derűt-játszó arcomba csap

s már szinte minden alkonyon

fogam fogam csikorgatom.

Miniatűr

Öt éve még ilyenkor

két úttal több utam volt,

két szívvel több felé vitt.

– A nyár éppúgy virágzik.

Kibírtam, lám, kibírtam.

A két szív egy a földdel.

A nyár éppúgy virágzik,

mint akkor, mint öt éve.

Egy barátom temetése után

Hát eltemettünk, szétszéledt a nép.

Búcsúztatott illő, kegyes beszéd,

s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak

hajoltak meg, míg énekelt a pap.

Görcsös-kérges asszonymarkokban ott

zsebkendő s rózsafüzér izzadott.

Tested falusi temetőcske várta,

apró – félig még kukoricatábla.

Mert kell a holtnak, kell a pihenő,

de csak szükséges rossz a temető,

s azért a föld, hogy életet teremjen.

Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen.

Erős, kit úgy bámultam, mint kiben

a test, a test a legfőbb értelem,

és ez olyat tud, amit a hevült ész

meg nem tudhat soha, hiába fürkész,

értetlen gondolok megint reád,

s gyanakszom kissé: újra ostobább

vagyok talán, mert gyászollak, holott

nyilván okosabban tettél, halott,

hogy, mint a magamfajta élhetetlen,

nem küszködtél e másult élet ellen,

de széjjelosztván gáttalan magad

úgy élsz tovább, százféle szín alatt.

Virág virág virág

Látvány

Megy az őszi ég megy keletnek

Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek

Megy az őszi ég üresen

Nem kuszálja madarak röpte sem

A fa is a fű is költözik

kéreg mögé föld alá rejtezik

Nem messzebb-e mint a madár?

És visszatalál-e ha jönne már?

Kályhát készítsz begyújtsz bölcsen tudod te:

szüksége van a testnek a melegre

s a léleknek hisz rémült éjszakákon

ott ülsz mellettem ülsz az ágyon

ódivatú orvos aki

meleggel vágysz mindent gyógyítani

de akinél bármely bajomban

jobb orvosra eddig még nem akadtam

ki az őszt is csak látvánnyá teszed

ahogy viszi a bodros-kék eget.

Hozzád mindenkiért

A bőröm vágyó kézhez érni

a számra szomjas szájhoz érni

a szómra szomjas fülbe szólni

a vágyam vágyó ölbe hullni – –

Három milliárd idegent

gondommá te varázsolsz

Ha veled a poklokra szállok

akkor tudom mi másnak a pokol

Ha veled az egekbe szállok

akkor tudom hogy mi másnak az ég

A testeden szétránduló iszony

a testedben szétáradó öröm

a katekizmusom

Tőled tudom:

„Azért vagyunk e földön hogy aki

szintén e földön van segítsük élni”

Lám ha éjszakánkint

álmod útvesztőiben

el-nem-érhetőn bolyongsz

fázom hiába rántom állig paplanom

Fényeim árnyaim

tükrözd hűségesen

visszhangozd lényemet!

Ne engedd soha a magányt szívemhez!

A dögvészek dögvésze ő.

Magamért

A csöndből és békességből kiáltok.

– Kígyóvá lett a csönd s a béke.

Szelid napfényben látom a világot;

mutasd meg mennykövektől égve.

Űzzél magamba, s űzzél el magamtól,

ne leljek megnyugvást a földön;

kinőve a türelmes irgalomból

légy ostor, légy számomra börtön.

Szép emberi erőim sorvadoznak,

idézd meg a halált elébem;

büszke torony-bástyáim ingadoznak,

robajlón döntsd őket fölébem.

Már nem odázhatom

Folyton csak készülők: öt, tíz, tizenöt éve

méltó dícséreted rímekbe fogni végre.

Mert kérdését e test akárhogy tette fel,

bölcsebben mint te, nincs élő, ki ráfelelt.

De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,

és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk

némává tette szám, s szégyelltem is talán:

dícséreteddel az enyém is mondanám.

Folyton csak készülök. – S most érzem: alakul már

ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,

érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr,

s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,

mert bársony tenyered megtöredezve érdes,

és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,

mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod,

mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,

s vennének áruló erők rajtad hatalmat. – –

– Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.

Ájulás

Függélyes csőben lefelé –

Nem tartott meg kezed hiába fogtam

Csengett-bongott a levegő

fülem körül süvöltött egyre jobban

Zuhantam a halál felé

Jajodra ébredtem hideg lucsokban

Veled a télbe

Tenyereit a nyár fordítja kifelé:

mutatja sarjadó szegénységét. Halomba

gyűlik a szenny. A hajnalok szeme folyton zavarosabb,

folyton mogorvább a lombok beszéde. –

Kire árnyat vetett a termékenység, egyre több

fényben ragyogsz. Nyugodtan magasodsz ki a kert

romjaiból a gyengülő termékenység erőszakos

jelei közt virágzón, sérthetetlenül. –

A négy fal közé kényszerít majd a hideg. Az ablakon

betódulnak a gyász kietlen képei,

s belülről gazdagon sugárzik szét a biztatás

– temetőkápolnából hívők éneke.

És én is elbírom. Jut majd elég belőled

számomra is. Az éjszakák fagyában megmelengetsz.

Szemébe mondom a hivalgó pusztulásnak

igazságod győzelmes érveit.

Betegségedben

Mézek és melegségek jele és záloga,

jóság bizonyítéka,

parázs és tűz nélkül gyújtogató,

te, ki kemény és horpadástalan

lágyság voltál és fészek,

s táncos hullámokon

biztosan, rengés nélkül

szállattál tündök part-szélek felé,

s ki szabálytalan mozdulásaiddal

szigorú-tervű szőnyeget

szőttél érzékeny talpaim alá:

ó test, ó áruló test!

Megbomlik a zavartalan,

humuszba szórja magjait a baj,

vastagabb lesz az árnyék. –

Erős, mi lett veled?

Szám nem kíván, szemem sirat,

görbülsz, mint nyomorék,

ó test, ó áruló test!

Ketten állunk ki ellened,

ketten kiáltunk;

a vakon-hivőt,

a lelkest, a bízót,

a kezedbe fogózó,

vidám rajongót,

apró országod két hiszékeny

polgárát mért csaptad be,

mért engedted marasztó ingoványra,

mért fújtál rájuk

jeges szádból jeges szelet,

ó test, ó áruló test!?

Hálós aggodalommal nézlek,

akin át hangos rétek örömébe mehettem,

játékos ösvény,

szilárdan ívelő híd,

fölvert a gaz, árokba rogytál.

– S most zárt kapu vagy, súlyos és merev,

melyről az igérettelen közöny,

mint suta illat szálldos szüntelen,

ó test, ó áruló test!

Mi lesz?

A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.

Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. –

Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves

kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?

Szorongások, csapások – terelheted figyelmem –

csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.

Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:

a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.

Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes

szót testünk mondja már, és a másik érti is már,

s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj

méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

Bízzunk a test köznapi életében

Mire szájamra jut mire szájadra jut

elnyomorodik

megromlik a szó

Behabzsolta a száj a test tudását

Folytonos félreértések között botorgunk

Nincs jobb beszéd?

Bölcsebb ha hallgatunk:

nem kavarunk keserűséget

Nekem elég hogy vagy

Legyen neked is elég hogy vagyok

És mert az ölelés is

csak darabos kiáltás

benne se bízzunk egymagában

Hanem bízzunk a test

köznapi életében

mely szürke semmiségek

gyönyörű orgonáján

zengi ki a szerelmet.

Hűs rend felé

A föld alá, a föld alá

bújik az élet, – ott is élet.

Bitang napok meg éjszakák

zsandárjai gyötörtek érted.

Reméltem? Mit? Remélhetetlent.

Tűrtem a szív s az idegek

tobzódását, hogy érthetetlen,

komor tájakra vigyenek.

Hagytam: kuszálódjék körém

a zűrzavar. Jó volt a tiszta

hidegből bolyhai közé

lapulni vissza;

és várni, várni még, mikor már

az agy rég tudta volna, hogy

haszontalan, (sorsom latolván

ha csak kicsit józan vagyok). –

Most hökkenten nézek körül:

csönd és üresség és üresség.

Arcomra lassan rákövül

a mélyből sarjadó ijedtség.

Indulnék, s hűtlen lesz a láb,

szemben a hűs rend csillagával,

szívemben indulnék tovább

a túl-túlcsorduló halállal.

Ars amatoria

Fortélyos alakoskodás

kell, hogy a végén lángoló

meztelenséggel elfeküdjék

odaadó

eszközként karjaidban.

– Tanulj, tanulj, ne a fonákját,

a színét lásd! De tedd azért

e szép játék szabályát!

Mert mégse csak a test, a test…

A bőrön, véren, rostokon

átsüt egy másik, átsüt egy

fénylőbb izgalom.

Virág virág virág

Az ágyék és a mell a száj s az izgatott

kezek – nem ó nem értük!

A szerelem nekem inkább erőt adott

Ha szerettek hitük nem szenvedélyük

az volt számomra jobb

A tavasz és a nyár előszül pusztaság

néz rám ha visszanézek

De holtig integet néhány virágos ág

s beszórja végig a kopár vidéket

virág virág virág.

Nem is a kívánság

Szemek szemek szemek

Nem is a kívánság

a romló test ágaskodik

Az erők szép seregszemléje

árnyat vet a roncsok halmaira

Ó mintha minden régi volna ilyenkor

Csak választás

a hódítás ölelés

Kezem sújthat vagy áldhat

teljes hatalommal

Szemek szemek szemek

igazoljatok hát

hogy nem vagyok még

sírba menendő

Biztassatok hogy

vártok még tőlem valamit

S amit adnátok

hála lenne

és nem

alamizsna.

Riadozó kezed

Életadó gyámoltalanodsz

Szinte kapaszkodva nyúlsz a

testekhez miket te szültél

Nő körülötted az árnyék

gyöngül benned a nap

Magamra ismerek ha nézlek

Csakhogy te még

nem szoktad meg amit

én már régóta cipelek

Társam életadó

ne félj!

Riadozó kezed torkom szorítja.

Lányok

Ez énekelt, az arcát tárta a

fogyó fénynek, melyből a hegy gerince

leszelt már jókorát. Az árny fala

a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse,

szél bújt elő a fűzfák rejtekéből

nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen.

A part kisült-füvű meredekéről

a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen.

És régi törzsek nőttek, régi lomb,

és régi szél és régi alkony éledt,

s belőlem régi álom, régi gond

bontott egy régi képet, régi képet.

Lélek és ősz

1965–1967

Ellenpontok

Ritmus, rend, zene

Így szabálytalanul szabályos.

A kis káosz nagy geometria.

Görbe ágak közt görbe szél,

örvény a lélek mélyein,

alvás, evés, szeretkezés,

henyélés, munka: ködgomoly,

nyúló, forgó, magába botló,

hunyászkodó, erőszakos,

földön fekvő, ágaskodó,

s mind együtt: ritmus, rend, zene.

Szívig hat a csecsemősírás,

velőkig a halálüvöltés,

ez is, az is forgat, zilál.

Káprázatos, mi van a réten,

lapulevél-árnyéknyi réten,

egy csöppnyi vízben, fönt az űrben,

macskaszemben és kutyaorrban,

népek meg emberek között,

évszázadok árkaiban:

zűrzavar – ritmus, rend, zene.

Holnap, vajon mi lesz velem?

Dzsungel-ösvényen értem eddig:

eleven örömök, bajok

fújtak rám fagyot, meleget;

kardok kísértek és ölek,

szövetségek és árulások,

kibuggyanó vér s kacagás.

Akármi lesz holnap velem,

valahány béke, háború:

a vége: ritmus, rend, zene.

A test csodái

Tevékeny zűrzavar, ha rendje megbicsaklik:

kések, tőrök, csigák észvesztett kergülése,

eleven, sürgeteg izmok, tagok hüdése,

sok csöpp szennyvíz-patak, mely árkából kisiklik;

egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve

hibbant irtózata percnek, történelemnek,

vér-kásás harcterek, széjjelszakadt kötelmek,

pietà, állatok, rabságba kényszerülve.

S kölykök karácsonyi szíve is, óceánok

bősége, működés, mely zene már magában,

csillagok, csillagok, határtalan világok.

Lélekké is bomol a pete az anyában,

s nől olyan új virág, melynek illata, szirma

együtt-mozdul a szél örök fuvallatában.

Villanások

1

Ha másokkal fölétetem,

akkor lesz élő életem.

2

Meddig gazdagodhat az ember?

Ontja kincsét a szív s az elme:

anyaméhek folyton teherben,

forr a hím-titok gerjedelme.

3

A szülőágy s a sírhely tengelye. –

Ki tágabb, ki szűkebb körben forog.

S nem mindegy-e, mi porlad el vele:

szikrázó elme, borkarcos torok?

4

Örökélet, paradicsom. –

Ott már nincsen eszem-iszom,

nincs a nőknek combja, melle.

– Ó, csak bár örök ne lenne!

Igénytelen Faust

Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább,

maradj, ne menj tovább!

– hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust,

a szürke, rongyos pillanatnak is.

Mert gyorsul az idő,

és mégsincs jobb jó, mint az élet,

s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad.

Ellenpontok

Fulladás örvény szöglet ájulat

fűrész nyál vér fog-reccsenés epe

verem bűz rács hörgés roncs dög cafat

por sár por sár por és sem én se te

Bársony csók öl pár bimbó kézfogás

kalász gyermek fészek dal lepke víz

álom hullám pehely szív biztatás

fény nap fény nap fény és én is te is

Fulladás bársony ájulat szirom

fűrész kalász verem víz lepke vér

por fény por fény nap sár nap sár s megint

Sem én se te s én is te is korom-

s hő-csíkok közt roskadva s könnyedén

botolnak és táncolnak lépteink.

Jön az angyal

Hát jön az angyal jön az angyal

jön s tanúkat hallgat ki rólam

Mi lesz ha szólal majd a csengő?

Szégyenkezve megyek a fához

gavallérságot és kegyelmet

látok nevem mögé kirakva

Hát jön az angyal jön az angyal

talán felém is elvetődik

ágyam szélére ül fehéren

fehér parázs tűz dől belőle

átüt rajtam fölgyújt kiéget

S a tanúk hiába dohognak

gyerekszívvel megyek a fához.

Kifelé

Kanyar és vissza (a gödör

közel már) aligha lehet

(közel a bőgyomrú gödör)

Hát elvégeztetett

Fázni kezdek kívül belül

s nem gyúl tűz ellene

Mentekezik a hús de a

csont sem bír majd vele

A magam fészkévé tevél

leszek a magam ordasa

A ledőlőt nyugság helyett mi várja?

a lélek kardvasa

Ki-nem-nézett tekintetet

ki-nem-bomlott mosolyt

látnak majd rajtam felemás bizalmat

és homogén iszonyt

Ez is út persze pálya sors

S magányos-e ki maga van?

Vagy őt ringatja-e a nap

legforróbb sugaraiban?

S visszhangos vak lépései

győzelmi marsként zengenek

érdemrendként virítanak

mellén a nyílt sebek?

Kakasszót várva

Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva,

midőn a test levében hánytorog,

s kelnek zugaiból időtlen bánatok,

botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába,

pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve,

a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz:

fogadja a szív rebbenő türelme

a kényszerű leckéztetést.

Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók.

Az életté kitágult pillanatban

a két határ egymásba csattan,

vallatja a kezét magasba tartót,

ki magát már megadná kegyelemre,

de nincs, aki kegyelmet adjon.

Kakasszót vár, hogy űzze szerte

lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. –

Inkább álom! Tünékeny szövetében

a katasztrófák is ragyognak.

Inkább álom! Kiűzetés előtti éden

a rendelt kárhozottnak,

holott a szem, a száj, a fül

dolgát nyomok nélkül végezheti,

s a világot, mely visszavárja rendületlenül

nyugton felhők közé eresztheti.

Jobb ha előbb

Dolgaim nehezednek bonyolódnak

de legyenek csak az én dolgaim

Döng már felém a Rendező

aki engem leránt beföd

simára söpri felettem a földet

Lépjenek arrébb véreim

és minden önkéntes kisérőm

lépjen velük lépjen velük

Mire jó a szükséges kőfalat

porladni hagyni mire jó

szívvel tömni a réseket?

A szívnek saját útjai

vannak mert saját lábai

Jobb ha előbb jobb ha előbb

Ha meleg kell majd lesz nekem

más melegére ne szoruljak

Közönyösebben mint az éji

csapadéktalan felhővonulást

úgy nézzem életem

rongy meteorológiáját

Dolgaim nehezednek bonyolódnak:

szeretnék méltó lenni dolgaimhoz

A felnőtt nem kíván gügyögni

Mentség

Rólad a léten-túlira

vagy ha az innenire akkor a

tárgyira a személytelenre

vágyik szemem fülem figyelme

Tovább nem próbálkozhatom

tornyaim helyén végig csupa rom

Erőm nyilván újat emelni

sem omlásuk nincs elviselni

Vagy velejéig változatlant

dallamában másíthatatlant

hűségeset miként a rendje

vagy a keret kemény fegyelmét

csak benne a forgó szerencsét

soha pehelyként szélbe vetve.

Rendhagyó napok

Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: „Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok se következmények ne legyenek.”

Üresjárat-napok, üresjárat-órák.

Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.

S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.

Nő kutyával

„Neked négy lábod van, könnyen szaladsz”

– szólt egy nő félhangon, tréfálva szinte

az útjában fickándozó kutyához,

míg két mankóval küszködött, cipelte

rokkant testét, s lihegve meg-megállt

az őszi sétány sugaraiban.

Kiűzetés

Hívnának vissza a virágok

a szelid állatok a súlyos

gyümölcsök a rezgő szelek

hívnák a törvényes lakót

ki evett-ivott boldogan

kedvére kezdte s hagyta abba

nem történt semmi sem vele

s úgy aludt mint a gyermekek

Míg távozom csak görbe vállam

csuklott fejem támaszt gyanút

jogaimban hisznek tovább

De jaj látnák egyszer szemem

az iszonyú tudást a rémek

jeleit bogaraiban

ártatlanoknak bírhatatlant

amitől vacognak az esték

kerengő madarak lehullnak

az út lúdbőrzik mély üres

visszhangok kelnek mindenünnen

s ami fölfalja maga ellen

a fészket a simogató

asszonykezet a dolgokon

csillámló jótékony szivárványt:

akkor többé nem kellenék.

Philémon és Baukisz

A teraszra kilép öregesen

A gazda lent

a szőlőben motozgat

Apjuk kiáltja

apjuk kiáltja egyre hangosabban

Mindegy felel a vén vagy nem felel:

háta mögül

a csukott ajtó másik oldaláról

a szobák zegzugaiból

az üresség üvölt a csend üvölt.

Gyermeki bölcsességem

Hej ez az édes és savanykás

szeptemberi szag:

gyomok alatt

a nyirkos föld szaga! –

Sírokat ástak föl, kriptákat bontogattak,

szivacsos, sárga csontokat

emeltek ki a fényre.

Alig voltam tízéves.

Hej ez a szag!

Akkori bölcsességem!

Fogtam koponya gömbjét,

ujjperecek

miniatűrjeit,

lyukas gerinc-korongokat.

Fogtam, ledobtam, továbbiramodtam

az élet tárgyaitól

az élet tárgyaihoz.

Ma ez az édes és savanykás

szeptemberi szag

szívemre fonódik,

elkülönít, tagol,

börtönbe rekeszt,

a halált idézi.

Gyermeki bölcsességem

hova lett?

Hazafelé

A jégpályáról zene szólt,

hó pillézett, szép este volt.

Egy házból hullaszállítóba raktak

egy lepedő-fehér, csöndes halottat.

Két metamorfózis

I

Izgalmas akkor lesz valóban

mikor kicsiny

határaim széthullanak majd

és ezerféleképpen

kerengek-mozgok a világban

mint föld a földben víz a vízben

féreg a féregben mint lég a légben

a mostinál sokkal hatalmasabb

rend és törvény szerint

II

Csata után széjjelszórt tollcsomók:

a macska gerlicét evett

Most gerle nincs

a gerle macska lett

s a macska

mégse tud röpülni.

Lámpás

Az éj tenyészete elégséges magának

Nemző s öl egyaránt mikor még semmi sem volt

s mikor már semmi sem lesz ő szült és szül rakásra

Meg kell halni ó meg kell halni

Sziget az élet tenger a halál

ó tenger a halál

Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet –

Nem az egészségesnek kell a gyógyszer

Apró győzelmek koszorúi könnyen

elhervadnak apró hallelujákból

könnyen lehet sirató

Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr

s nem a fényben világít nem a fénynek

Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai

az éjszaka falán tapogatóznak

Csonkulni másokért az az igazi épség.

Négy napja-éje

Kevesek közt se – egymagamban

négy napja-éje szólalatlan

néhányak társa a magányban

váratlan társakra találtam:

megjelöletlen mindenekre

jóismerős idegenekre

kövekre fákra csillagokra

kölykökre nőkre férfiakra

utakra házakra esőkre

madarakra szitakötőkre –

S négy napja-éje szólalatlant

szólítanak most fogyhatatlan

s én boldogan lényem kibontva

lesem mit hogy ki és mi mondja:

a csillagok kristály-beszédét

az esők cinkos zümmögését

ingó gőgjét a férfiaknak

türelmét a tiport utaknak

a kő érdes szavát a kőtől

a nő édes szavát a nőtől

csak a magáét mindahánytól

nem az enyém sokféle szájból:

s doromboló szívem a tiszta

közös nyelvet tanulja vissza

Egy szerkesztőre

Ej, inkább piros ceruza

volna kezedben, s dolgozat-halom

előtted. Mért nyúlsz felnőtt emberek

dolgához, angyalom?

X kell neked, nem én, nem én

és Y meg Z és más nagyok.

Igaz! Hát mit tehetsz, csóró legény?

Kéz kezet mos! Kezed meg? – Hagyjuk ezt!

Építed önnön szégyened:

mert bocsánatos bűn a butaság,

de benned ölre megy vele a gazság,

s folyton nyakára hág.

Bogácsné és a púp

Bogácsné, ugyebár, Bogács-

né sétálni viszi

púpját. Ez nála szokás,

és, ugyebár, megteheti.

Hatlövetű a zsebében,

ugyebár, megteheti,

s aki rásandít, hevében:

puff! – volt-nincs – lelövi.

Bogácsné, ugyebár, Bogács-

né kész földi csoda.

Ily csúf kukacoskodást

nem hagyhat annyiba.

Aki rásandít, hevében:

puff! – mondom – lelövi,

s otthagyja saját levében,

ugyebár, megteheti.

Bogácsnét, ugyebár, Bogács-

nét, míg hatlövetű

a hatlövetű, pimaszkodás

nem sértheti, – egyszerű.

Csak hódolat, csodálkozás,

ünneplés jár ki neki,

ha púpját, ugyebár, Bogács-

né sétálni viszi.

Vázlatok portrékhoz

1

Kicsi szemétdomb, kis kakas,

kis tyúknép, kicsi rang.

S az istennek se lesz nagyobb,

csak a hang, csak a hang.

2

Majd belejön – mondják – mint kiskutya az ugatásba.

Meglehet: ehhez már hangja, pofája van is.

3

Nagy vagy, nagy ám,

s azt gondolod,

bízvást lehetnél

még nagyobb.

Erőlködöl hát,

s nő: – szagod.

4

Mihelyt a köldökön alul van:

az ám a téma, ugye, gurman?

Világ, sors, béke, háború

s egyéb ilyesmi: – rongy, smafu.

5

Jó hajcsár vagy, s tudsz, hogyha kell, szavalni.

Úgy véled, ez már épp elég:

dosztig kijár vedelni, falni.

6

Mukkan: ráordítsz; megmoccan: fejbe suhintod.

S „Éljen az emberi jog!” – fröcsköli folyton a szád.

7

Mint ahogy a madár dalol,

szél fúj, felhő repül:

úgy hazudik, oly természetesen

s oly menthetetlenül.

(1948–1967)

Példa

Már reggel óta figyelem

a legyet az ablaküvegen:

a táblán körbe-körbejár

kicsit elszáll majd visszaszáll

zizzen koppan sohase pihen

a légy az ablaküvegen –

Kint aranyősz gyöngécske nap

dajkálja a tört virágokat

és kék kék kék határtalan

a hársnak is kék árnya van

Odamenne a légy hajózni igen

a kék ég tág kékségeiben

Ereje fogy de vágya nem

csak zizereg zuppan szüntelen

és írja a példát írja nekem

a légy az ablaküvegen.

Küszöb

A szervek, haj, romolni kezdenek,

s a működésük botlik egyre-másra!

Kudarcaim majd megdermesztenek?

Vagy most bomlik ki lelkem látomása?

S a szétzilált rend örvénye fölé

hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel

– láp-gyökerű virág az ég felé –

sárból, bűzből szivárvány boltja ível?

Ne ő engem, én őt veszítsem el,

én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék:

induljon új utakra nélkülem,

fogja tevékenységre más szövetség.

Én meg mint szellem és szív és szavak

tovább dobogva és tovább lobogva

keressek földönjáró társakat,

emelni arcukat a csillagokba.

Verseim sorsa

Mikor már véreim nem védenek,

s azok se, kik még emberként szerettek:

lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek,

olvasnak, emlegetnek, értenek?

Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha

a magam étkét, magam italát

tukmálnám más földű-egű világ

más-éhű, más-szomjú lakóira.

Ne maradjon belőlem semmi több,

csak amit élő érdeke szerint

táplálékként őriz meg az utókor.

S amire nem lesz majd szüksége, mint

szemét pusztuljon a szemét között,

kerüljön illendő helyére jókor.

Ideje lenne

Kísértetek a szívben, de a szájon

szép rend, világosság. – Milyen kapu

nyílhat az izzó, tüskésdrót-magányon,

hogy megszűnjék e fojtott háború?

Ki vetett külső sötétségre engem?

Miért csak kőfal védi hátamat?

Emberi fészek enyhében születtem,

nőttömben kotlós-szárnyú ég takart.

Fülem mikor kezdett nem hallani?

Szavam mikor kezdték nem érteni?

Hol kezdtek útjaink széthajlani?

Lépéseim hol kezdtem véteni?

Az ég s a szívem egyre szűkszavúbb.

Ha még felelnek, nyűgösen teszik:

folyton sutább, riasztóbb válaszuk,

csak üresítenek, velőm eszik.

Ideje lenne, hogy visszataláljak,

fogytán erőim, az akol-meleg

oldó ölébe a hadból kiszálljak,

gyógyuljak és nyugodjam végre meg.

Család

Kodály

Mikoron már a sírásók jártak,

s a gyávák rendre halálra váltak,

meg-meginogtak szintén a bátrak,

mikoron nyelv és torok már kiszáradt,

tetőgerendánk roskadt recsegve,

ablakainkat jég ökle verte,

sovány falatunk iszonyat ette,

sőt gyakran azt is szájunkból kivette,

mikoron a jó, erős bizalmat,

a bennünk élőt úgyis, ha hallgat,

nem bírták szóra semmi hatalmak,

s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat:

a háborgónak, némán nyögőnek

fülébe vágott mentőn az ének,

hangja a kínnak, hangja az éjnek,

a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;

fülébe vágott forrón a hangod,

kiálthatott már, aki szorongott,

nevén nevezted benne a gondot,

előtte mondtad, amit végre mondott.

És lett az ország országnyi zengő,

hangos liget, nagy, mesebeli erdő,

s akár ujjongó, akár kesergő,

támadt szavad rá, erre, arra kellő;

támadt szavad rá borús, virágos,

szelid-zúgású és áradásos:

csöng a gyerekszáj, dobban a táncos,

harsan a Psalmus, mesél Háry János;

harsan, mesél, csöng örökre most már,

mert véghezvitted, amibe fogtál,

s úgy mentél el, hogy megállapodtál

a múlhatatlan fényű csillagoknál.

Franz Kafka: Levelek Milénához

A szörnyeteg világba

a szörnyeteg világot csont-vállán hordozó

ifjú zsidó férfihoz aki vén volt

vén mint az ószövetség

és húsába szívébe homlokára

ANGST ez a szó volt írva

jöttek a levelek

jöttek Miléna levelei jöttek

S a vért ökrendő férfi szegény belőlük

tanulta meg a fészket a napot

a virágot a gyermek erejét

Jöttek Miléna levelei jöttek

s mentek Franz Kafka levelei mentek

mentek és búgtak

olykor fuldokoltak

annyira fölgyűlt bennük az öröm

Ha arra gondolt „emberek”

már-már közébük gondolta magát

s az iszonyatos jegyeket

az ÁTVÁLTOZÁS féreg-jegyeit

lassan nem érezte magán

Ha arra gondolt „élet”

már-már szépséget is látott belé

s a SZORONGÁST is kezdte elviselni

de ezt az egyet

ezt csak Miléna leveleivel

Majd később ritkultak a levelek

és feketedtek és erőtlenedtek

üldözött madarak az alkonyatban

Franz egyre jobban tudta hogy

NEM JUT SOHA BE

mert a SZORONGÁS étkes dúvadak

falkájává elevenült

és védtelennek fölzabálta

húsát vérét idegeit.

Rousseau, a vámos

A költő múzsája az én múzsám is egyben

őrangyalom bár szárnya nincs de van

két erős csípeje két erős karja így én

nyugodtan munkálkodhatom festhetem fáimat

sziklakő-törzseikkel paizs-leveleikkel

festhetem virágaimat kemény fém-szirmaikkal

Voltaképp majdnem minden jó és helyénvaló

de vásznon még jobb még helyénvalóbb

Jadwiga dzsungel-sűrűben fekszik ruhátlanul

s a vadak szeme átlobog a forró félhomályon

ám agyukra nem dől a vér ám karmaik

puhán pihennek mintha álmaikban

Kavarog színt vált szétesik új rendbe gyűlik

köröttem a világ könnyű-hab-illanékony

Sok arca nagyszerű méltó hogy el ne múljék

Én a vámos felsőbb parancs szerint amit tudok

megőrzöm: jónéhány elvillanó

pillanat hab-húsát kővé kövesztve

Művészet kép komolytalan ha külön ügy külön dolog

Nem képeket csinálok nem is művészetet:

az egyenrangú létezőket egyenrangúakkal gazdagítom

felsőbb parancsra a teremtésnek segítek

Vámházamtól búcsúznom kellett itt vagyok

tömérdek munka vár de a múzsa erős erős leszek.

Bátyám beteg

Megint egy darab ég készül leszakadni,

fázósabb világban készülök maradni:

a harmadik bátyám készül idehagyni,

sírjaim készülnek tovább szaporodni.

Míg járva a földön, bár olykor elesve,

de jó volna addig sose keseregve,

nem így: epe-enni reggel-délben-este,

virrasztani szemem éjente veresre.

Szeretet

A legyeket csapóval gyilkolom,

az esti lepkéket meg ujjaimmal.

Kislányom tenyerébe szálka ment:

holnap feltétlen orvoshoz viszem.

Család

Ha kereslek tudom hol vagytok

egy csomóban meg is talállak

Ez majdnem olyan mintha veletek

Lesz hogy térdig lekopna lábam

lesz hogy térdig kophatna mégsem

lesz hogy lábam se lesz már

s lesz hogy már ti se lesztek

Otthon. Három lány

Megnőnek e kölyök fenyők

az ablak előtt őrt állnak s benéznek

Tíz év húsz év

Ó e fészek!

Kopog az első idegen

az első megy vele

bekopog szól a második

megy a másik vele

bekopog szól a harmadik

még egy elmegy vele

Talán a halál is kopog

akit hív megy vele

Benéznek a kamasz fenyők

Mire néznek?

A falak hűtlenek

Ó e fészek

lesz fészke másnak

S arra is ó

a vén fenyők

majd arra is éppúgy vigyáznak.

Változat egy Li Taj-po-versre

Itthon vagyok a szokott ágy ölében.

A szomszédos szobákban feleségem

és lányaim, álomba hullva mélyen.

Bedől a holdfény, padlómra csorog.

Arcom megrándul – hazagondolok.

Bolyongó

M.-nak

Csak tövis tüske mindenütt sehol gyümölcs sehol virág

Az oltalom vitézei most támadnak és sértenek

céljuk-veszetten tépik a selyem-nappalt a selyem-éjt

a selyem-szellőt mely virágért szökött eddig közéjük

gyümölcsért szökött simogatni őket illatukkal rakódni

aztán elvinni hírük az evangélium-éhezőknek

Csak tövis tüske

A selyem-bőrű asszonyt karjukba lökte

egy várhatatlan robbanás évmilliók makacs kanócán

nászágyak sírok szerelmi lihegés rög-dobaj

gyanútlan mérföldkövei között közeledő

A selyem-bőrű asszony im forrásvidékké változott

vércsermelyek vérpatakok forrásvidéke teste-lelke

Csak sötétség titoktalan csodátlan

zugok rekeszek hangok nélküli

egy-szövetű sötétség gömb-sötétség

csírátlan sötétség égtájtalan

A csodákkal a titkokkal teli

a termékeny a szivárvány-szivű

asszony belézuhant

Most lám

kialudt mindene

Csak tövis tüske csak sötétség

Lányunk anyánk nővérünk és hugunk

és szeretőnk vérezve és kihunytan

bolyong sehova-sem-vivő ösvényein

Szembejön vele három gyermek fülébe zöng egy férfihang

lát békés konyha-sarkot forró ágy illata csapja meg orrát

érez fullasztó teljességet emberműhelyt érez magában

könyvet fog föl álmából ébred ölbe bújik és ölbe vesz

de mégis mindez töredék köztük hiány hiány hiány

de mindezt ő teremti csak vagy ő sem a ragaszkodó

élet szeretne megmaradni az egyre lakhatatlanabb

kedves tagokban s persze vérét használja építőanyagnak

holott a vérét kozmikus apály sodorja szívja

Miféle rendbe illik ez?

S lehet-e még rend ezután?

Szólíthatjuk kiálthatunk

más lett az anyanyelve más

Nővérünk anyánk szeretőnk

kinek egy pillantás kinek

elég volt egy-egy mozdulat

félig nyitott száj dörmögés

értette tudta akibe

kéréseink szándékaink

csábulva dőltek szinte mint

a völgy mélyébe patakok:

nővérünk anyánk szeretőnk

zárt lett konok lett idegen

Lehet-e még rend ezután?

Falon túl kereng sehova-sem-vivő ösvényeken

jaj! jaj!

kígyó-ösvényeken ravasz kanyarok hurkain

jaj! jaj!

a só a szén a víz a mész

a szép szövetség tagjai szétválni készülődnek

jaj! jaj!

ami meg összefogta őket az egyszervolt Erő

mint kirablott fészkű madár

jaj! jaj!

kínjai fordított villámán fölcikkanni készül az űrbe.

Higgadt perceimben

Ha most beszélni tudnék veletek

elmondanám:

higgadt perceimben már magamat se

sajnálom értetek halottaim

de még kevésbé titeket

Láthatjátok hogy lábam merre megy

nincs itt mellébeszélés

Addig meg szikrázzék a nap

süssön belém

és süssön rajtam át

árnyéktalan

A minden élők útja végén

úgyis találkozunk.

Egy távoli rokon temetésén meglátogatom bátyám sírját

Itt temettük hozzád egész közel.

Úgy emlékszem, nem ismerted, de tán

sejted, ki volt, hisz gyakran emlegettük.

Ő is csak ötvenhárom évet élt.

Jó volna, hogyha fölkeresnéd:

friss híreket kapnál felőlünk.

Megtudnád, úgy megy minden, mint odáig,

s mert olykor sem a lélek, sem a test

nem űzetik, azt hisszük még ma is,

hogy élni valami különleges-jó,

vagyis megtudnád, hogy nincs semmi újság.

Jó volna, hogyha fölkeresnéd,

segítenéd első lépéseit.

A föld felett kevéske nap sütött rád,

élet szegénye, nagy gyakorlatot

szereztél a dicső fondorlatokban:

a földalatti új világban is

nyilván hamar kiismerted magad:

mutathatnál és mondhatnál neki

néhány hasznos dolgot, néhány tanácsot.

És megbeszélhetnétek közben azt is,

hogyan várjátok a következőt

e nagy familiából, és milyen

álmokkal szoktassátok rendhagyó

országotokra, hogy könnyebb legyen

válása majd.

Nos, készül már haza

a gyásznép, én is indulok.

Befejezetlen nyár

Fiúk mi történt? Szépen megcsináltuk

mi évenként a búcsúesteket

Csak egyszer akkor nem azon a nyáron

mikor szokatlan parancsok szavára

hol egyikünk hol másikunk

ment el külön s vagy késve vagy sehogyse

jött vissza

Hát nem gondoljátok-e

fiúk hogy itt

sántít még valami?

Hogy így szó nélkül mégse volt való

idegen földekbe feküdnötök

vagy itthon kilépnetek a világból

Hogy ez a kor a búcsú-nélküli

távozás kora volt ugyan de

ezt hiba volna elfogadnunk

Én még fiúk várom ma is

hogy a szokott helyen a fák alatt

a zöld vendéglőben találkozunk majd

hogy annak rendje és módja szerint

elparentáljuk a vakációt

Szeretném megtudni s megérteni

mi történt veletek velünk

Várom fiúk várom fiúk.

Gyászdal-töredék

V. J. tizenkét éves kislány feje két tehervagon

ütközője közé került. Szörnyethalt.

(Újsághír)

– – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyetlen roppanás a csont

cserepei a koponyában

Utak éjszakák örömök

vége

Az ív az űrbe lóg

törött karként az űrbe lóg

A sötétség pókjai

sietve ráfészkelnek

Ó a föld a virág alól

ó a víz a virág alól

kihullt kifolyt a föld a víz

Várhatják a virág-várók

álmodhatnak szirmairól

álmodhatnak illatáról

Ha szirma lesz emlék-szirma

ha illata emlék-illat

Ő gyanútlan másik lábon

másik földön

szökdelt játszva tovább

Új fülébe

valami régi érthetetlen

roppanás visszhangja verődött

Válláról kezéről

egy alig kezdett s fölbomlott kötés

szálai lengtek hínárként csomóstul

Viszi őket

húzza-vonja

koptatja őket

s mire ő maga elolvad a légben

azok se lesznek sehol

Egyetlen roppanás a csont

cserepei a koponyában

vaskerekek vasütközők

csattanása

kegyetlen pont egy születő

mondat után

melynek alanya volt csak

még állítmánya nem

Kevesebb lett a simogatni-való

néhány tenyér éhes marad

Ha tervbe illett a tervet

mért nem tudta előre

a bástya-apa

s a fészek-anya?

Ha meg nem illett tervbe

miért nem

tudta jobban a szüntelen

zűrzavart

a bástya-apa

s a fészek-anya

hogy most csak legyintenének?

Egyetlen roppanás

a csont

a koponyában

a csont-cserép

a koponyában

Soha virág

soha mondat

éhes tenyerek

vége

– – – – – – – –

Fordított kígyó

Amit én nyögve keseregve

te azt félkézzel és nevetve

A dolgok sokszor azt hiszem már

szolgálni gyűlnek lábaidnál

S mint a mesében ha kimondod

megoldódik hipp-hopp a gondod

Ha ölsz is amit ölsz az állat

cinkos csöndben múlik ki nálad

Törvényeid csak a tiéid

ha ellesik akkor sem értik

akkor is mint nekem magamnak

mindenkinek titok maradnak

Lám több mint húsz év napja-éje

bonckéses búvár szenvedélye

lassú szemlélődő nyugalma

forgó hajszája gyűrt unalma

ünnepe lucska tisztasága

öledből nőtt három virága

élet midőn oly egy lehettünk

hogy csak húsunk le nem vetettük –

Mennyit tanultam én azóta

ég-föld-pokol bősz firtatója

Nyílt ablak és ajtó előttem

fény ömlött szét a vaksötétben

Hány dúvadat domesztikáltam

s ma füttyszóra nyaldossa lábam

Több mint húsz éve csak veled nem

semmire veled nem mehettem

Fordított kígyó ki a bőrét

vedlés helyett növeszti hétrét

Erős dajkám ki esteledve

kész bizton kész az új szerepre

s pislákoló szememre nézve

majd fölvesz karja bölcsejébe

fölvesz haját arcomra szórja

s fülembe zsondul altatója.

Rám számíthat

Koravén lóg a melle mindegy

állatok úrasszonya lett

azoknak meg mi kell ha van mit enni

s tiszta az almuk

Legyen vele irgalmas a munka

s az álom

sőt olykor a betegség:

dugja el régi képeit a dobozban

és az emlékezetben

hitesse el vele hogy sorsa teste

együtt-lép az idővel

hogy úgy volt jó ahogy volt és ahogy van

Rám számíthat én nem fogok beszélni

tőlem sose hall majd a bástya-mellű

izmos kamaszlányról ki a paraszt-

munkában (szégyenkező városi

szemem előtt) úgy mozgott mintha táncban

s kinek egy ákombákom levelét

olyan akár egy szál pipacs

őrzöm ma is

Én nem fogok beszélni

vagy legfeljebb mint aki messziről jött

és füle szeme van csak

s másról se tud mint amit éppen észlel

Régi szilveszter

Tombola volt s tánc hajnalig.

Ternó, kvaternó…, porcelán-

bögrét és káposztagyalut

nyertem, s parasztlegény-barátaimmal,

mikor magunk maradtunk,

eljártam egy kesergőt.

Aztán meg szürkület felé

újévet indultunk köszönteni.

Egy ifjú párhoz vitt első utunk.

A férj – kevéssel azelőtt legény –

pajtásunk – ádáz bömbölésre

eresztett csak be.

A szobába törtünk.

Az asszony két fonatba bontott

hajával, pislogó szemével ágyban

maradt, és csöppet sem látszott örülni.

Cigánydalt ordítoztunk, bort kerestünk.

A férj hosszú alsóban futkosott,

míg nem került elő ital.

A melegtől, a döngölt szoba föld-

szagától, az asszonytest és az ágy

illatától szédülve támolyogtam

ki a szabadba, szinte úgy vedeltem

a csípős, tiszta levegőt, de akkor

egyszerre fázni kezdtem, szótalan

s rosszkedvű lettem, és hiába

kérdezték társaim: „Mi van veled?”

otthagytam válasz nélkül őket.

Rézhangú trombiták

Majd az ég aludni akarna

veled vágyná szemét lehúnyni

Bolyhos ködökbe bújt a város

tejüveg állt a fák elébe

Öreg töltés a Duna partján

lakodalmas víg banda fújja

Nyelvemen az olcsó bor íze

nemrég csókolt meg a menyasszony

Szerettem akkor is szerettem

hancúrozhattam fészek őrzött

Rézhangú trombiták rezegnek

zene csillog a tompaságban

Nekem is van párom a táncban

de ez a párom nem a párom

az én párom mellembe bújt el

mindenkire mosolygok érte

Kimennék a köd rám ömölne

körülömölne foglya lennék

Hanem rézhangok zengenének

arcon csókolna a menyasszony

Eljönne értem a menyasszony

megszöktetne a régi banda

Valahol képletes

Valahol képletes zugokban igazi

ajándékod miközben elcsalták volna százan

mesével lobogó vallomással erővel

a hódító gyönyör mindig-faló hevében:

te őrizted nekem mindig-faló hevemnek

előbb személytelennek csak később ismerősnek

hittel hívén amit szégyenkeztem tagadni

hogy üdvösségedet kapod tőlem cserében

Kezed üres kezem üres mi lesz velünk?

Tűz és jég

Tücsökhang fekete fodra

reszket föl a csillagokra

a csillagok is remegnek

ében jégben dideregnek

Parázs ég csontjainkban

ereinkben áram cikkan

testünk tornyos-nagy máglya

az ég magasát veri lángja

Tűz-ujjad ahol érint

bőröm majdhogy kivérzik

ami bennem legbent székel

az is hozzád veszékel

az is jutván közeledbe

beléd átcsapni szeretne

s bár összekavarva a rendet

veled egybeömölni benned

A csillagok remegnek

ében jégben dideregnek

Zuzmara hull az égbül

szánk széle vacogva kékül

Testünk tornyos-nagy máglya

tarajostul megfagy a lángja

s vészjelként olthatatlan

vöröslik az alkonyatban

Időtlen

Nem az hogy én s te… Ez kit érdekel?

Hanem a régi és mai

s majdani szeretők –

Sokáig nem mert fogalmazni

szájuk se testük

Voltak egymásnak ismerős

voltak embertárs voltak senki több

De valahol már egymáshoz hajoltak

egy ágyban tértek nyugovóra

egyszerre borzongtak meg néhanap

Aztán a jelek sokasodtak

s a maguknak megtanult szerepet

nem bírták titkolni tovább

Furcsállták hogy mintha visszhang verődnék

mintha tükörbe néznének olyan

Akár a régi és mai

s majdani szeretők.

Este

Visszatartott-lélegzetű világ

legyőzetésből nőtt harmóniák

midőn a béke béke már a cél

s a megnyugvás a legfőbb szenvedély

mert fölgyülemlett úgy a harc belül

hogy kis híján túlcsordul és kidűl

s – olvasztott érc – árad félelmesen

Távol villámok késő szerelem.

Röp-vallomás

A jó gyümölcsök húsok a hegyi

táj a kényelmes ágy takargatott

gyöngéim a tükör s a tiszta versek

közé kerültél számomra szeretlek.

Triptichon amoris

1

Ó, e szerelem! Ha több se volna,

világraszóló éhségem ellen

de gyönge volna,

de semmi volna!

Száz gyomrot kell megtöltenem,

ezer szájat kell jóllakatnom.

Hol a tavaszok, hol a hajnalok

izgalma-láza?

Hol az őszök,

hol az alkonyok fészek-illata?

Hol a levegő körülöttem?

Botolva kapkod a tüdő.

Hol a levegő körülöttem?

Hol a fény? Korom szállt a napra.

Hol a meleg? Elbújt a nap,

nyirkos felhők mögé lapult.

Ruhaszárító padlás a világ.

Hol a tudós nyelv? Duruzsolhatok,

kiálthatok, nem bólint vissza értőn

a fal, a fa, a kávésbögre széle.

Hol a kerekség, hol az ég,

apám, anyám, testvéreim,

az első rímek, első lányok,

az út hossza, a gödör messzesége,

testem könnyű hajlásai,

könnyű testem szép bűnei,

szép bűneim örömei?

Ó, e szerelem! Ha több se volna,

de semmi volna,

de semmi volna!

Monstrum-éhségem fölriadt,

száz-torka, ezer szája tátog:

táplálékomnak kellenél,

táplálékomnak kellenél!

2

A szeretők elkomolyodnak.

A szeretőkre gond zuhan.

Nincs ennél játék igazabb,

nem lehet benne játszani.

Egy mozdulat, szemvillanás,

véletlen sóhaj: végzetes

jel, jelkép.

Mindig sors forog

kockán, mindennek árnya nő,

öblös-makacs visszhangja támad,

sok ágbogú értelme nő.

Vigyázz, ha karod emeled,

vigyázz, ha szoknyád igazítod!

Én is mint a fontos rabok

személyes börtönőre, oly

éberen élek érdekedben,

hogy a játék játék legyen,

míg föl nem falja az idő.

3

Féltenélek, de vajon ki a gyöngébb?

Pokolra induló Istár, van mit levetned.

Nekem szinte bőröm maradt csak,

szinte csak életem maradt.

Felőlünk nyilván elvégeztetett.

A kirajzolt jövő ábráiba

engedékenyen ömlik bele sorsunk.

A jaj nem menti, fullasztja a szívet.

Hűs szél csap föl az örvény mélyiből.

Tudnod kellene, hány nap a világ.

Úgy markolnom s lazítanom a markom,

hogy ne kelljen majd fölfeszíteni.

Te légy okos! Ha van kedved, lehetsz.

Lobogás helyett másik lobogás,

máglya helyett, tűzvész helyett

békességes-langy enyhület,

melybe távolról villog láng, üvöltés

távolról zúdul majd, attól, aki,

mert késő vesztenie már:

mindent veszít.

Lélek és ősz

Letört ág

Zengő, muzsikás sátor itt fölöttem

a virágbaborult nagy kajszifa.

Ezernyi méh az ágbogak között.

A világ: zsongás, a világ: virág.

S a törzs mellett egy bimbóban letört ág.

Kinyílni próbál s gyéren nyílik is.

Nem bírja, hogy a felhőkig csapó,

határanincs életben ő ne éljen.

Nehéz április

Rágják a szavak szám, felhős a világ,

köd fekszi be szívem, dideregnek a fák.

Beszélni szeretnék, kimondani, ó,

oldódjon a fojtó oldódnivaló.

Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap,

túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog.

Elmennek a felhők, kék mindig az ég.

Hát persze a bölcsnek e vigasz elég.

Búsongani, zúgni, nevetni nagyot

én csak, ha okom van, bírok s akarok.

Ha – mint a pohárból kicsordul a víz –

belőlem az ének csordul maga is.

Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul.

Országos eső hull, csattog konokul.

Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül,

kimondani ezt s most ha nem sikerül.

Újjárendezés

Ez nincs többé az él tovább

amaz meg ott új Fák virágok

tavasz Hogy is van és hogy is lesz?

Tél volt a tetszhalál szaka

de a nyár bennem folytatódott

teljessége meg csonkasága

Gyümölcsökbe haraptam és

leveleket tépkedtem és

füves árnyékba heveredtem

Íme az élő bizonyíték

íme az élő cáfolat

most kerül minden a helyére

Szélesre kell a szívet tárni:

könnyen menjen ha veszteni

könnyen menjen ha nyerni kell

Aki belém néz nemsokára

először nyilván rám sem ismer

Áprilisi változatok

1

Az ének fényét a szürkeség

lobbantja föl a fény a fül fénye

mindent beföd s a szem

nyugodtan hunyorog érzi

hogy a jó erő erősebb

közeleg a szem fénye is már

s akkor ki lehet állni

az ég alá: a csontok

furataiban a vér

vastag nedveiben

s a szív

sikátoraiban

fölkél a nap

Ó hajnali madárkar!

2

Valami jöttmentnek néznek bizonnyal

a kert madarai a rengeteg friss

levél virág formálódó gyümölcs közt

a gazdag földön melynek asztalán

ők táplálékuk mindig meglelik

valami jöttmentnek ki úgy remélik

kicsit marad csak és máris továbbáll

mert napnak fénynek levegőnek és

állatnak és növénynek az egész

békésen zümmögő harmóniának

nincs semmi de semmi szüksége rá

3

Madárszó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz

most április van rólatok

kellene verset írnom tavaszi

verset

De én már jó néhány nap óta

egy korhadt törzshöz járok vissza folyton

mely mégis így is koronát nevel

s holott a pusztulás országa szinte

úgy tartja magasba az életet

mint vénasszony-kar virágkosarat

Távoli házak

Itt nem riasztják annyian

itt lomhább a sötétség

Nagy tömbjeit kevesebb váll viszi

könnyebben beroskad az alagút

mely egymáshoz és magunkhoz vezet

Itt tehetősebb a magány

ügyetlenebb az áldozat

S ha égre száll a hold

itt ezüstszobrokat farag

sajgássá válik a természetes vágy

húsunkban fölébred a gyermek.

Vers nélkül

Szinte hajnalban lehevertem

e lobogó-zöld nyári kertben,

s unszoltam, vártam szeliden,

hogy a múzsa enyém legyen.

Most késő délutánra jár,

de papírom üresen áll;

s kár volna magam gyötrenem

sorokkal, verssel töltenem.

Szirt-nyugalom, kör-teljes-élet,

igaz állatok és növények!

Ilyen csodák közt mit keres-

ne, mire lenne jó a vers?

Alkonyodó város a hegyről

Előbb a tetők meg a tűzfalak

s a kémények lázongó tönkjei

aztán az ablakok

majd az utcai lámpák

végül egy roppant fekete korong.

Megtartani

Spirális füttyszót ír a gerle-szárny,

amint a lombból a madár kiszáll,

s szerelmes hasbeszélőként meleg

búgással összefonja a leget;

meleg búgással, szinte pelyheket

hullatva szét a csöndes kert felett,

hol a tövek köré lapult az árny

e későnyári koradélután.

S mindez bennem s mindebben semmi új,

de oly igaz s oly bírhatatlanul,

hogy le kell írni s úgy megtartani:

hadd tudjam majd a téli ég alatt

ricsajgó-forgó varjú-áradat

mögött is látni még és hallani.

Augusztusi éj

Az égbolt lassan elfordul nyugatnak

a Göncöl rúdja átkaszál fölöttem

Kihunynak a fényszóró ablakok

Nem tudni hol bősz házőrzők ugatnak

ezerhangú tücsökkar zeng köröttem

Magam vagyok nagyon magam vagyok

Lélek és ősz

Akvarell-táj kő-lélek márvány-lélek

A márványnak nem árt a pára nem árt a kőnek

Láthat a szem bolyhos kontúrokat zilált

síkokat omlatag szerkezetet: a lélek

kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít

A lélek évszakai mások a lélek ideje más:

vénebben jár a vén tőkék és fák között

ismeri makacs ritmusuk buzgó rabságuk ismeri

gyámoltalan védekezésük hogy mindenről lemondanak

csak megmaradjanak kopáran szürkén bármiképp

Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt

a pusztulás előtti láz kavarja-űzi őket

A lélek kő-nyugodt előre s vissza tudja már

lepkék bogarak istene kiben szorozva-osztva

jelen van sorsuk-lényük valahány mozdulása

A pára majd fölszáll a lepkék bogarak tébolya kihuny

új arcot ölt a táj aztán megint aztán megint

cirmosodik a szem kútja mélyül sötétedik

A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény

legföljebb néhány karcolásnyit változik.

Akkor már

Dolgukat megtették virágoztak teremtek

Hízelegtem nekik most hagyom a hidegnek

Kifelé a melegből nézem amint a kósza

vizes szél ágaik lazítja és csomózza

S ha majd eső se lesz már ha szél se fúj

s lassan módszeresen a fagy ha fölvonul

ha szúró vágó hideg-fegyvereivel

hol ezt kínozza meg hol amazt gyöngíti el

sőt hogyha kedve szottyan úrnak a gyilkolásra

egyiket-másikat halálig is csigázza

hisz nem segíthetek morgom majd úgysem ezen

akkor már ki se nézek szemérmesen.

El kell viselnem

Idén is volt tavasz,

békételen

s nyár, vígan termő és teremni kénytelen,

órák, percek, méltók túlélni az

időt, vagy másképp, hogyha élve nem, maradni meg.

Mit tudtam tenni értük?

Láttam csodáik,

mégis ritkán jutván odáig,

hogy burkot is vonjak körébük,

s őrizzem őket épségben sokáig mindenkinek.

Kevés vagyok a zúgó

időt torlasztani,

kevés az elmúlást múlasztani:

nincs rajtam át kibúvó,

csak néhány apró rést tudok szakasztani a napnak.

Különben háborogva

és tehetetlen

el kell viselnem,

hogy lökjön sárba és mocsokba

derűt, zöldet kérlelhetetlen az ősz.

Paysage

Madarak a hófelhő-szürke égen

Látóhatárnyi pusztaság

szemernyi élet

Iránya lám van a madárcsapatnak

célja ki tudja

bár kanyar nélkül tűnnek el

az átlátszóból nőtt homályban

Téli ünnep

A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.

De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.

Időjáték

1968–1971

1970

A cselekvés a gondolat

kicsit mindig csonka marad

manapság kicsit az marad

egy részük folyton elszakad

riadni borzalmak miatt

körüljárni borzalmakat

emelni eléjük falat

Az ember ír házat csinál

hegytetőre kaptat megáll

gürcöl kapar vonatra száll

zajgás után csöndet talál

asszonyánál lányainál

elbúcsúzik és visszavár

tesz-vesz sürög mint szokta már

De teljes szívvel sohasem

egy kicsit mindig üresen

de önfeledten sohasem

kicsit mindig lábujjhegyen

fegyelmezett-figyelmesen

ha szükség lesz rá kész legyen

ne óvatlan ne védtelen

Az ember fárad szomorul

pihenni asztalra borul

dühe fölgyűlik kiborul

nyújtózna feljebb konokul

minek hogy folyton lekonyul

hogy remegése sose múl

s ha nevet is szíve szorul?

Az űr küszöbén

Riaszt a tudós: idegen

égitestek élőlényeiről

beszél, hogy egyszer idelenn

megjelennek, s kitör

a bolygóközi háború,

s a Föld, a nyomorult

ha végre talán

addigra megtanult

győzni magán,

kezdheti majd elölről.

Lehet, ki tudja, lehet,

lehet, hogy mesterölő,

furfangos fegyvereket

hoz az ottani űrrepülő,

úr lenni akar,

hódítani vágyik,

ahogy az emberi faj

csinálja idáig,

lehet, ki tudja, lehet.

De hát az is lehet,

hogy mi, szegények

csak gyöngeségeket,

csak a magunk-festette képet

látjuk beléjük,

hogy még nem értjük,

amit bölcsen s mindenki tud ott:

mily roppant kincs az élet,

hogy nincs nála nagyobb.

Vagy az is lehet, ha szemébe néz

egymásnak az űrrepülő

s az először elé-kerülő

ember: a szenvedés

szemükben gyámoltalanul

rebegni kezd,

s e közös nyelven szótlanul

megérti tolmácstalanul

egymást az meg emez.

Nagyítás

Antonioni filmjére

Elveszett

elveszett az ember

Csak gyomrának csak nemzőszervének maradt

kifele csápja

a szív a bőr határai közé szorult

Elveszett

elveszett az ember

A szív a bőr határai között

lázong üvölt

de csak az ágyék csak a bendő

ad róla hírt fonákul

Bújik mámorok közegébe

mert elveszett

mert szeretné hogy megtalálják

de annál inkább

de elvész annál inkább

mert olvadt fém a mámor

mert ráfolyik

és meghűl rajta megkeményedik

elvész annál inkább az ember

Lázong üvölt

a szív

de csak az ágyék

csak a bendő

ad róla hírt fonákul

de csak az ágyék

igyekszik kötni máshoz

de csak a bendő

hurkolni a világhoz

Pedig csupán két szív: két ember

csupán három szív: három ember

forrás és torkolat csak szív lehet

Elveszett

elveszett az ember

s a gomba-forma felhő

iszonyat

ha tán mégis lehull

majd élő temetőre hull

Lázong üvölt

a szív

Az alvadt vér bugyogni kezd a sebből

más göncben újra itt a gyilkos

Auschwitz Oradour Kragujevác

Magány Magány Magány – –

Advent

Hát most megint Jézuska jászol

Mennyből az angyal hülye áhítat

játék gyerek család pityergés

fészekvágy idétlen idill

tömött bendő csillagok ünnep

S percenként szakszerűbb pokol

Ész települ a fegyverekbe

lassan maguk cselekszenek

önállósult vadászkutyák

A szív csődje közhírré tétetett

Aki kővel dob… Aki jobb orcádat…

Boldogok a… Szeresd felebarátod…

Bocsáss meg nékik…

Nyál nyál cukrozott

Kenyér bal orca megbocsátás:

trágyája az anti-világnak

A szív csődje közhírré tétetett

Ocsúdjatok!

A csönd

Nő a zaj – A kifele néző

szem lassan semmit se lát

vagy fölszínt kérget Pedig mennyivel

több a világ!

Szemet a csönd nyitogat

fület a csönd nyitogat

szájat a csönd nyitogat

úgy hogy megérje

A szikla zúgva omlik a virágra

hangtalan a virág növése.

Politika

A politika a konyhában,

az a politika.

A politika a szobában,

az ágyban, asztalnál, a munkapadnál

s a szív rejtekhelyein,

az a politika.

Mert írni könnyű

és beszélni is.

De hogy mit érnek:

a konyha rá a bizonyság,

a szoba, asztal, ágy és munkapad

s a szív rejtekhelyei.

Szólítások

Mórát olvasva

Urak állata színre ember

állatnál sújtottabb mivel

tudja magáról sorsa rángó

keserű tenger keserű

ürmöt nyalint számról a nyelvem

s fulladok nincs visszafelé

nincs mód üvöltenem holott

nem volt elég kellettem volna

én is kellettem volna lám

én megmaradtam s hány öcsém

húgom alig-csont szeme sár

sár a szeme amire nézett

miért nem mihelyt szólni bírtam

miért nem kezdtem zúgni értük

sírni értük lázadni értük

ne annyi csont-öcsém ne annyi

csont-húgom annyi sárszemű

öcsém húgom

maradjon – –

Martyn Ferencnek

A Szem, a Szem…

Vétkei és erényei, bánatai és örömei, országa és eszközei, bonckés-dühe és képessége, társító dühe és képessége.

A gazdag-szemű gazdag-életű.

Iramló pillanat, hamar lépés, apró elfordulás: ömlik a csoda, zúdul, dől belé. A legnagyobb csoda, a köznapi, amit csak kevesedmagával észlel.

A gazdag-szemű tud, s hírül adja. Jókedvvel, fogyhatatlanul, a szikkadt-meder-lelkű irigyek, kancsal gyanakvók, apasztó tolvajbandák ellenére.

Lám, a szobor, a kép, a rajz! A híradás, mely ugyanakkor teremtés. Műterem-padlón, állványon, falon, könyvben, alapzaton, akárhol. Körülötte bámészkodók, meghatottak, undor, közöny, ünnepélyesség, parki fák, szemét, kutya-hagyaték, áhítat vagy szentségtörés.

Körülötte. Ő viszont azok körül. Mint egyenrangúak, mint joggal egy listára írhatók: fal, szék, szobor, papírkosár, kép, ablak, ésatöbbi. Nagy tisztesség, ha a jegyzékre nem anyaga nevén kerül: kő, márvány, tus, vászon, – hanem így: rajz, kép, szobor.

A gazdag-szemű a Törvény embere. Több ennél: Törvény maga is. Róla a Törvény megismerhető, lenézhető. A Törvény DNS-e egyben: eloszlik, hogy a Törvényt szétvigye, s fölépüljön újra meg újra.

Legkisebb nyoma is tiszteletreméltó. Nem utaló és emlékeztető, hanem teljes-jogú nagykövet, ahol csak megjelenik.

Ha csodapásztor csodafurulyája egybegyűjthetné mind a műved: Univerzum támadna Éggel, Földdel, Naprendszerrel, Dallal, Asszonnyal, Férfival, Termelőkkel és Védelmezőkkel.

A győzelem sok-sok jele ragyogna rajta: sokszor győztél az Iszonyún.

Elősompolygott szőrösen, karmosan, dög-pofával.

Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc.

Elősompolygott szögesdrótosan, ujjai tűz-ágyúcsövek, szemgödre aknavető-fészek, és csupa vér, és csupa vér.

Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc.

De megmutattad a Harmóniát is, a Nagyszerűt, a Csillagot.

Jött a boldog Tenger, a kék, a villámló hószín vitorlák.

Jöttek a sistergő szívű Hősök, akik oly büszkén, oly dali tékozlással adták másokért életük.

És jött a Szivárvány Lovag, a rettenthetetlen, akinek álmait a makulátlan nemesség álmának kábítószere szülte szűnhetetlenül.

Jöttek az ember szikár társai: a Munkaeszközök, erejükkel, ügyességükkel és mindenekfölött hűségükkel. Azzal a hűséggel, mely magát elrontja, hogy újakat teremtsen. A Munkaeszközök, a testet öltött Célszerűség e népes családja, mely azonban szép is akar maradni, nem úgy, mint például a vaksi, rezge lábú termelő kisüzemek, a kitenyésztett tojótyukok.

Jöttek, jöttek. És jöttek még sokan és sokfélék. Te megláttad, megismerted és megmutattad, tehát létrehoztad őket Univerzumod számára, vagyis mindenki számára, mindannyiunk számára.

Hogy gazdagságoddal gazdagabbak legyünk, lépésünk biztosabb legyen, hiszen Univerzumod a tiszta vonalak világa, s megtanít jól az emberi közlekedés szabályaira.

Ó, a vonal, a szín, a forma! A Szem világegyeteme s a Szem anyag-raktára. Ahol készen is meglel mindent, s ahol hozzávalót is bőven talál élni kívánó vízióihoz.

Boldogan remegnek a dolgok, mint asszonyok, kik várják az ölelést, vagy túl rajta, visszaidézik.

Boldogan remegnek a dolgok: közöttük jár a Létrehívó, a Szem gazdaga, a gazdag-életű.

Biberach szemével

Nősző dühében ez már falra mászna:

vérgőzös bak, se lát, se hall.

Herceg? – Heréjét szolgáló parázna!

Vinnyog, zihál, fújtat, kapar.

Amaz meg lábareszkető, riadt

kis nőstény: óvná lelkesen magát,

maradna tiszta, de húsába kap,

s már botladóvá perzseli a láng.

És a királyné és a jó urak,

a morgolódók s mind a csürhe egyben:

zajgó ripacs-had cifra színpadon.

Komédia! Mű-vágy-kedv-bú-harag!

Erény? Illem? Játszom, míg tartja kedvem,

aztán odább lézengek, s folytatom.

Ronsard utolsó otthonában

Csönd, béke… De nem úgy, mint ő akarta:

örökzöld lomb-árnyék helyett porát

négyszögletes, beírt márvány takarja,

és nyomja szívét, nyomja homlokát.

A megviselt falépcső, a szurág-

ta roppant asztal s körben erre, arra

gazdátlan tárgyai, a tág szobát

bezúgó árvaság torkom kaparja.

Kasszandra, Mária, Heléna és ki

vagy kik még! Nem volt nála hűbb lovag:

a név másult, a lángolás maradt.

A fő-fő hűség – bölcsen tudta – élni,

s a fő-fő hűtlenség az lesz, ha már

a halál dől rá, e sötét Loire.

Tours, 1968

Az öreg Milton

Ó, látomásom! A bukás után,

akkor se hittem volna, álmaimban

se hittem volna ezt a gyatrulást.

Nem arról van szó, hogy a nagyszerű

Sátánt reméltem megtalálni a

siralmas bűnösök bandáiban,

s hogy a naplelkű angyalt, Rafaelt

kerestem a vallásos egyletekben

vagy a papok között, s még azt se vártam,

hogy Ádám-rangú lényeket lelek

a szürke nyüzsgésben.

De ennyi korcsot,

ilyen szutykos-kicsiny kókler-hadat,

mely a hatalom morzsalékain

civódva a hatalmasok mosoly-

ringy-rongyait vadássza, hogy belőlük

zsandár-öltönyt varrasson, és amely

nem kétszinű, de hetvenhét szinű,

s mellet-döngetve váltogat hitet;

s ilyen türelmes birkákat, akik

nemcsak megnyírni engedik maguk,

hanem a nekik lökött keserű

füvet is lelkes hálával zabálják –

haj, ennyi korcsot!

Túl az édenen

összébb ment a világ, kiűzetés

lett az én sorsom is. Menny és Pokol

térségein ki biztosan mozogtam,

s Turkesztántól Rómáig, Mexikóig:

ma ágy és asztal közt is csak botorgok.

Vak vagyok: bírhatlan-sok volt a fény.

De jobb így, új mocskot nem láthatok,

s a régit meg kimossa tán belőlem

a belső tündöklés, hogy csak nevessem

a teremtés e gyönyörű hibáit,

lányaim, kik naponta meggyaláznak,

nevessem, hogy fázós ebként kucorgok,

s a szomszéd fűszeres lett kényuram.

Inkább a válasz

A népművelő Lemle Géza szellemének

Hát most már sosem egyezünk meg?

Bár érveid csak növekednek,

csak súlyosodnak az időben,

igent nem hallsz már soha tőlem?

Ki erejénél többre képes,

többet ad, mint amije van,

árnyaiból mások számára fény lesz,

fázásaiból tűz, aki olyan,

mint te voltál, nyugton hagyhatja abba:

fala élőként sarjad magasabbra.

Idézgetem hangod: nehéz,

véknyul, gyöngül: kevés, kevés –

De hisz neked sem ez

volt érdekes,

inkább a válasz,

mely akármilyen tétován

buggyant föl szavaid után,

hitted, hogy cseperedő áradás az.

Hitted, hitted: tetőtől-talpig egy-hit!

Örök kétely kínzottja, én, szokatlan

heved gyakran sokalltam,

s kívántalak torpanni néha cseppnyit.

Ám te az anyák nagyszerű,

szelid-konok bizalmával szivedben

csak ültetted a gyönyörű

magvakat rendületlen,

s kihajtottak, megnyúltak, bokrosodnak,

teremnek, vagy termő-virágosodnak,

már nélküled,

ahogy az első tavasz nélküled,

az is, lám, fogyhatatlanul

ontja – mivel a mag már földbe hullt –,

az életet.

Fészek

Mégis könnyebb

Rajongások fölborzolódó

idegek eltökélt kigázolás

a kuszaságból a nagy cél felé

régi régi szerelmeim

Másképp lett másképp csinálom ma már

nem látják az asszonyszemek

nem hallják az asszonyfülek

nem gondolják az asszonyok

Bennem izzanak lobogóra

találkozások bennem

bágyadnak el és hunynak el

az én örömeim javára

az én növekvő bánatomra

Fanyar bölcsesség? Úgy bizony

s nem könnyű lenni csatatér sem

De ha belül a vereség

mégis könnyebb kibírni

A harc folyik nemcsak szokásból

a szív halálig didereg

halálig keres fészket takarót

s folyton gyávábban folyton hevesebben

Nem történt semmi

Ágyad habár vetetlen

s lélegzetvételed sem

dagasztja párnaképpen

az éj csöndjét körébem

hogy mint a régi gyermek

mélyében úgy pihenjek

oly kő-megbonthatatlan

zenélő nyugalomban –

Szálltál zajos vonatra

s maradtam bár magamra

velünk egy-lélek egy-test

nem történt semmi kedves.

Hogy példa is lehessünk

Ha már egyszer kiváltál milliárdok

félelmes nyüzsgéséből ha kemény

léptekkel utamba kerültél

ha már egyszer én is oly biztosan

vártalak mint ki régtől tudja jöttöd

ha már a rendhez tartozik találkozásunk

(és mennyi sok minden történt ezért:

fűszál csillag hold nap békék hadak

lettek mozogtak dúltak múltak el):

legyünk hívők szilárdak béketűrők

hogy példa is lehessünk másokért.

Temetés előtt

I

Hát ha igaz most már hatalmas

Szemét száját végképp becsukta

ágyékát is végképp becsukta

MEGHALT

eltehetetlenült

Hát ha igaz most már hatalmas

Itt ül mellettem és néz fölényesen és szánakozva

Mindent tud mint az Ószövetség 7-800 évet élt agg holtjai

s a csecsemőhalandóság néhány napos vagy hetes áldozatai

Mindent tud

egész lett kerek

Mellettem ül néz

melletted ül néz

mellette ül néz

mellettünk

mellettetek

mellettük

s a negyedik ötödik hatodik s milliomodik személy

mellett ül és néz

Ahogy éppen akarja

mert hatalmas

mert mindent tud egész kerek

Gyerünk az ájtatos mesékkel!

Az Atya ölében

csillagkoszorúban

angyalok karában

szeráf muzsikában

ebben meg amabban –

S arról szó sincs hogy elkezdett rohadni

Vagy ha szó van az más

ami rohad nem ő

a hullakamrában a jégen

csak teste dérpárásodik

csak teste fagy

Gyerünk a gyalogos mesékkel!

Szerteoszlik fűbe fába

pillangó lesz és virág lesz

egyszer volt nem lenni nem bír

S ha rohad csak azért hogy megmaradjon

De hát a földbarna-haj-keretezte

sárga homlok alatt

levélzöld szeme

de hát zene-hangja

de hát nevetése

de hát határtalan szíve?

Nem ül nem néz semmit se tud

Temessük el

keményedjünk

józanodjunk

könnyzacskóink

apasszuk el!

II

Hagyjuk meg a nap és a levegő

bizalmát:

dugjuk előle ezt a szégyent

Az ív két vége

jobb ha a földbe nyúlik

Ma még sorára vár csak a halott

Észlelnem kellene valahogyan

fújhat felőle szél

vagy anélkül is

jó vezető a lég

Nem észlelem

fáj

fájNem észlelem

jobb lesz eltemetni

III

Hogy se az ájtatos mesékre

hogy se a gyalogos mesékre

rá ne szoruljunk

Az idő vize lemossa a vért

az idő itatósa fölszívja a nyögést

az idő köde puha tánc-mozdulatokká a varázsolja a kín rúgásait

Aztán ameddig bírja az önző emlékezet

ameddig talál még valami ehetőt-ihatót benne magának

addig éljen

Később csak név legyen néhány adat

majd ez a kagylóhéj is törjön össze

mert így a rend

mert minden más hiúság

Siessünk

siessünk

temessük el!

Családi följegyzések

1

Eszter, Noémi, Zsófia: három

(Eszter a nagy,

Noémi a középső,

Zsófia a kicsi) lányom.

Ó, ha jönne, csak ne jönne,

csak ne jönne, ó, ha jönne,

jönne értük három derék legény:

megköszönném,

nem köszönném

meg én.

2

Nem születtem apának én sem,

ti adtátok neveltetésem.

Melyőnk kapott többet, ki tudja?

3

Pogány szentkép: középen lebegek,

négy nő fog át és tart a föld felett.

Ha olykor boldog lennem lehetett:

őket illeti köszönet.

Kör

Novemberi délelőtt

Elvette városom a köd

a jó kalandok lépcseit

a tűzfalakat füstöket

ablak-hunyorításokat

szeszélyes utca-árkokat

a zajok lánca elszakadt

önállóan ömlengenek

a menekülés lépcseit

maradt a négy fal semmi több

ennyi maradt csak semmi több

még a család is szétfutott

dolgai után

maradt a négy fal s kezesült

tárgyaim ezek a csaló

növendék-ringyók akiket

később más tesz kezessé

hogy vallató és vallatott

hogy börtön és fogoly legyek

magam körös

magam körül

kívül magamon

és belül

Ó novemberi délelőtt!

Kör

A föld alá bújt

magára húzta az őszt

Benőtt seb elnémult vihar

zsongó szép béke béke

Nem nyughatik

örök parancs a termés:

az illetékes évszak

kegyetlenül fölijeszti.

Hatalmasabb

Semmi bánat! az évelők

túlélik

Lám még jelképnek se jó

az ősz hogy búcsú elmúlás stb.

Mosolyra húzódik a szám

Az egy-nyári magot terem

petét rak

a többi meg

egyéb fondorlatokkal játssza ki

Cingár szunyog zümmög fülem körül

alábukó

hegyeknél

hidrogénbombánál

hatalmasabb

A kert csontváza

A légi dög-kukac a szél

lefoszlatta húsát a fáknak

csak a kert csontváza maradt

A lombok útvesztőiben

nemrég a gyermeki kaland

izgalmával barangoló szem

hidegen villan ki az égre

Csak a kert csontváza maradt

– De ez a fontos ez a lényeg

ez a sűrített létezés

ez a csontváz a húsnövesztő

– Igen amíg erős a lélek

s tud öltöztetni adni könnyen

ha kedve éppen erre szottyan

s marka nem üresedhető

– Hanem ha már megtépetett

hanem ha már támaszkodik

hanem ha fogytán vagyona:

– a gallyak ágak bogai

szegény szeme gömbjére kúsznak

mint felrobbantott földgolyó

iszonyú repedései.

Körtefa

A piros, a legnagyobb dolgok színe bújik elő a körtefa hullni-készülő levelein.

A szörnyű kopárság előtt a fa látványos emléket támaszt magáról.

A tétlenség és kiszolgáltatottság rém-hetei előtt hajlandó páváskodni is.

Bezzeg a nagy munkaidőben: a virágzás, kötés, termésnevelés idejében eszébe se jut ilyesmi. Zöld uniformisban gürcöl, mint a többiek. Ki sejtené, hogy mire képes?

Néhány elkésett gyümölcs árválkodik még a levélhíjas lomb között s néhány a fa alatt.

Gyönyörű forma a körte-forma. Ahogy a szárnál vékonyhengerdeden elindul, aztán finoman szélesedve gömbalakba megy át! Ülő nő háta, dereka, csípője; görög és mindenféle kancsók mintája. S a világító testeké is.

A törzs tömörsége! Fametszet-dúcokként a körtefát szeretik a grafikusok. A kéreg repedései! Házikenyér gyürkéje ilyen.

Ágai, gallyai, mintha szeszélytől, ijedtségtől vagy váratlan gondolattól: egyszercsak hirtelen elfordulnak. Nem ívesen, simán, hanem szögletesen, görcsösen. Embermódra.

A gallyak itt-ott megvastagszanak, mint terhes nő dereka. A jövő évi termés helyei ezek, a fa méhei.

Íme, egy télikörte-fajta. Október táján még kemény, barátságtalan, legföljebb enyhén cukrosvíz-ízű. A polcokon aztán, a végleges társas magányban érni kezd. Kívülről semmit se kap többé, de ami benne van, az minden molekulájában érvényessé válik, s mozgósít szivárvány-ízeket, száz-ráncú zamatokat, kényes aromákat.

De a fának erről sejtelme sincs már.

Őszi kert

Ami a föld felett maradt,

az élet periszkópja csak.

Az élet lent a föld alatt

az elmúlás ellen halad.

Tevékeny ősz

Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz

teljes iparkodással ténykedik:

szervezi a kerti brancsot a kezdőket

kitanítja a haladókat emlékezteti

s fokozatosan adagolja

a kopárságot hideget olykor

a gürcölésbe csöpp játékot is kever:

például ökörnyálat úsztat szusszanó

sündisznóval zörgeti végig az avart

s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt

De persze többnyire mégiscsak dolgozik

hogy meglegyen aminek meg kell lennie:

az ál-halál a visszatartott lélegzet

a tág-üres terek a hasznos türelem

mikor majd agresszíven és hatalmasan

a zúzos talpú tél megérkezik.

Téli napsütés

Szikrázó nap a szikrázó havon

jég-forróság jég-izzás

Megviselt

szívemre bíróként mered a kert:

e kés-él-fényt már nem vállalhatom

Szép a törvény a vesztes homlokára

jobb mégis a kímélet félhomálya.

Valami tudja

Ragyoghat itt benn csodavilág akármilyen

lebeghet jó meleg déli növények

kis erdeje virulhat egzotikus vidék

az ablakdeszkán elefánttal zsiráffal

kétpúpú tevével zsonghat szelid zene

ülhet a szájakon cukor-mosoly

bolyonghat a lélek kedvére bolyonghat:

nem fogja le inkább földobja a test –

Valami azért sajog valami azért tudja hogy

kívül nincs minden rendben hogy a kert

s messzebb az egész táj alig bújik ki reggelente

a tapadó hideg sötétségből máris megint belézuhan

hogy sorozatos haldoklás jaja zúzza az alvadt levegőt

amint a csont-fagyott gallyak élesen megsuhintják

s a madarak alázkodása a ház körül nem természetes

valami tudja hogy a hó nemcsak fehér nemcsak puha

nemcsak takaró nemcsak játékeszköz hanem

lucskos is páncél-rideg is farkas-uszító út-rekesztő

ember-fagyasztó valami tudja hogy itt belül

éber védekezés folyik mely ha kicsit is föllazulna

baj lehetne könnyen valami tudja hogy

a békességes idill ellenére

a részvét éppen úgy helyénvaló mint a szorongás.

Fák a télben

A sompolygó fagyok között

a ködbolyhos nappalok-éjek

rettenetében mi hasznotok abból

hogy rátok gondolok?

Jóságom reklámja csupán

érzelmes panteizmus

Nektek mégis le kell csavarnotok

lámpáitokat alig-pislogóra

el kell mégis búcsúznotok

pár gallyatoktól ágaktól

el kell azért esetleg

az egész kerttől és örökre

Mert míg én cifrán szervezett

tárgyak védelmében a rémet

inkább tudom csak mintsem érzem

s kiváncsiságom szítja inkább

ti addig gyalázat az ősi

egyoldalú csatát

vívjátok magatokra hagyva

Szégyellek kimenni közétek

kik nem nézhettek máshogyan rám

csak mint a kórház

nehéz betegei az ágyaik közt

részvéttel mozgó egészségesekre.

Fenyőfa

Fenyőfácska fenyőfácska

gyönge ágaid csoda hogy kibírják

Gyönge ágaid évente szürkülnek

gyönge ágaid évente szegényednek

díszei ócskulnak

cukrai keserülnek

Gyönge ágaid évente izgatóbbak

várost világot életet

életet örömet szerelmet

bánatot hordanak

több mint ötven rétegben

Lám hull a hó

kölyök-tenyérnyi pelyhek ringanak le

több mint ötven karácsony

ötven tél élete

élete öröme szerelme

bánata rajtuk

s a csukott ablakon át

fenyőfácska fenyőfácska

ezek is gyönge ágaid közé bújnak.

Hó alatt

Kalász Mártonnak

I

A város ferdéi és vízszintesei fehérek, csak a függőlegesek maradtak saját színükben. S még mindig ömlik a hó. Sűrűn, öklömnyi pelyhekben.

Szigetem szigorúan sziget: senkit sem engedek rá, hogy mindenki ráférjen.

II

Ilyenkor tanulnak pótolhatatlan-sokat a fák. Ezeken az éjszakákon. Örökké a pusztulás partszélein imbolyognak, s jószerencséjük óvja csak őket, nem akaratuk.

Hogyan nézek szemükbe majd tavasszal? Kibírom-e a szenvedés túlpróbáltjainak jogos fölényét?

III

De tán a pusztulás is él? S ez iszonyatos éjeken maga is fél a pusztulástól? S az élők önként táplálják az általános rettenetben, mely együttérzővé nevel?

IV

Alkonyatkor lobogó-vörös volt az égalj. Nem vérvörös, hanem lángvörös, tűzvörös. Aztán megtört a vörösség, később kialudt, s fekete lett a világ, fekete, fekete. Amilyen a legmélyebb pokol lehet, a valóban mindent, még a színeket is elnyelő.

V

Ám néhány napja már rövidebbek az éjszakák. Egy-egy kakas-lépéssel csupán. A kakaslépések azonban nyílegyenes utat jelölnek csillagaikkal, s az út végről zöld és ibolyaszín sejlik a villogó fehér fölött.

Télvég

Suhognak a születendők

a küszöbön besuhogni

ha a kapuk kitárulnak

suhognak a könnyű-lengék

a merészek a tülekvők

besuhogni benn maradni

Aztán sors lesz valahányból

Kizuhannak kicsapódnak

előbb-utóbb kiszakadnak

ajjal-bajjal sírva-ríva

két nemlét közül a rosszba

a rosszabba kizuhannak

Pedig másképp is lehetne:

gyérebb bölcső kevesebb sír.

Meg kell érkeznie

Föltámadunk megyek súgom a kertnek

(Engem az ész s a naptár megneveltek)

Föltámadunk a csappanó erő

csak bírja ki míg zúzos az idő

Meghallanak? A fű jégcsipte sárga

csontként zörög a körte görbe ága

A rügybogok ők még talán –

Akárhogyan de nem fogom be szám

Majd nyáron is mondom a kajszifának

rejts el midőn e padra hull a fáradt

hol fény meg árny foltoz tele

a békesség különleges jele

Hogy kívül is a kakofon zsivajban

még észlelik a csöndet állni rajtam

és észlelik hogy a hajam

növényillattal rakva van

Majd nyáron is mondom a verebeknek

zajongjatok és a szegélyköveknek

majd nyáron is hallgassatok

páros példát mutassatok

Makacs gyomok veletek hadakozni

alvó lárvák kelletek sokasodni

s aminek itt az élethez köze

nagy útjáról meg kell érkeznie

Föltámadunk járok búgom s igérem

hívő gazda a februári télben

mikorra már alig-alig lehet

elhitetni a bízó híreket

Perjefű

A perjefű e pár tenyérnyi

helyen most 70 tavaszán

nagyon fontos nagyon fontos dolog

itt és most ő az életért felel

Megtörténhetne hogy maga maradna

csillag-tűz-ég zuhanások után

aszályok görcsei után

kozmikus borzalmak után

A kert gazdáját a rémlátomások

a világ gazdájává nevelik

a garázda élősdiség

egyszer talán még áldás is lehet:

vereségből kimentett lobogó

törvények őrzője példázata

az egyetemes pusztulás

inségében rossz emlékezetében.

Egy szamócatő tavasszal

Túléltük senki sem segített a magunk erejéből

mi egyformák és nem egyformák s mind egyformák a rettegésben

Az ember sok-sok napon át felénk se nézett

egyformák és nem egyformák csak mi biztattuk egymást

mikor a jég-égről a jég-csillagok jég-tűi

szurkáltak irgalmatlanul mikor jég-szél siklott felettünk

s mi botcsinálta hősök tűrtük földhöz lapulva

Nekünk egyformáknak s nem egyformáknak milyen jó volt

hogy közösen viselhettük a szenvedést ha végigrángott

nyúzott szárainkon hajszálgyökereink hegyéig:

a közös jajjal a közös kín tengerébe ömlött

s ott megkönnyült külön gyötrettetésünk

S lám most hogy túl vagyunk a szörnyűségeken

s bársony az ég a csillagok gyémántkövek sugaraik

árvalányhaj-bolyhok s a szél zsongó izgalmakat

szít bennünk most hogy már mesélnénk

és emlékeznénk megnyugodva:

most jön az ember

éles vassal közénk vág kifordítja félredobja

a másformájúkat semmirekellő gaznak nevezi őket

tűzrevalónak

Pedig ők velünk voltak az éjek éjein

mikor az ember ránk se hederített

Nem értjük nem értjük nem értjük.

Gyümölcsfa

Kedvedre ágat se hajthatsz

nem virágozhatsz teremhetsz

kerti szolga gyümölcsfa

Ha kimerültél

vagy pihenni próbálsz

nem élsz sokáig

Ahogy az öregasszonyt

téged is

iparkodnak kihagyni

Látható a szél:

hózápor a kerten

szédítő márciusi forgatag

Még ezt is ezt is

el kell viselned

a megítéltetés előtt

mikor a gazda

végigjárja rendre

földhözragadt cselédeit

hogy megjelölje

melyik tövére

vettessék a fejsze.

Ez a hónap

Ez a hónap ez már

több ez márciusnál:

nemcsak rügyfakasztó

nemcsak földlyukasztó

nemcsak kelesztő

ez már ugyan növesztő

Tőr-szelekből szellők

torsból szép füvellők

kóc-foltokból árnyak

lettek nőttek állnak:

alig fölébredt

nyújtózik lám az élet

Rejtelmek borongnak

szorgalmak forognak

műhelyek duhognak

vigságok suhognak

mint a mesében

a teremtés hevében

Ez a hónap ez már

több ez márciusnál:

együtt öccse bátyja

párja folytatása

fa és virágzás

együtt nyelv és kiáltás.

Csoda

Csoda hogy nem tévesztik el

hogy egyik sem téveszti el

Pedig csak néhány négyszögöl

pedig a föld is ugyanaz

a nap a szél a levegő

és az eső is ugyanaz

de ők mégsem tévesztik el

csinálja rendületlenül

a maga dolgát mindahány:

széles karéjos fogazott

fűrészes szabdalt levelét

fészkes pillangós ajakos

virágát s hozza konokul

termését ilyent vagy olyant

a magáét mindig csak azt

és nem téveszti soha el.

A tó vihar után

Késő van este van

inkább csak érezem

a tó lágy női testét:

illata rámömöl

orromba vág megüt

elkábít és fölizgat

hallom verőerét

szívét a sürgeteg

organizmus megannyi

apró nagy még nagyobb

csöndjét neszét zaját

hullámzó női test

szeretkezés után

lassacskán higgad el csak

olykor még megremeg

mozdít kicsit magán

hallom neszét zaját

olykor még nyög motyog

sóhajt enyhén sikongat

párázó női test

eleven tűzparázs

ráhajlik boldogan

a hűs növényi ég.

Madárhangok

A madárhangok más-más lyukakat

vágnak a csönd falába

más-más díszeket cifraságokat

aggatnak a csönd falára

más-más képeket arcokat

rajzolnak a csönd falára

A madárhangok más-más ízeket

öntenek szét a számba

más-más lobogást lázat remegést

indítanak húsomban

más-más textúrát felszínt tapadást

idéznek ujjbegyemre

A madárhangok egybeszövődnek

összefonódnak

hol szépen hol gubancosan

föl-alá suhannak kerengenek

kapukat nyitogatnak csukogatnak

oltják gyújtják a nap ragyogását

óvnak a világi zajok

s kissé a belsők ellen is

És estefelé ha elülnek

a némaság

kongani kezd

s a pőre védtelen

földre hatalmasan bezúdul

az űr iszonyata.

Túltermő gyümölcsfa

Ág ághegy bomladozó

rügy kéreg romladozó

gyümölcs már célja ellen

szelid-kegyetlen

Nem tud magára

vigyázni az árva

roppan recseg törik

a saját kezével ölik

Aminek gyökere

annak rendelt a helye

szárad aszalódik

élni szabódik

vagy legalább

a föld felett hagyja magát

hagyja odaadja

hevét tagadja

s a föld alatt

ott gyűjt hadakat

hogy a vészen túlnan

győzzön mi alul van.

A jelen örömei

Idő-infláció

Ijesztő, ahogy tizesekben

számolom az időt,

s mind gyakrabban rájár a nyelvem:

„Húsz, harminc, sőt, ég ura, negyven,

már negyven évvel ezelőtt…”

Idő-infláció: nagyobbak

lettek a címletek,

az éveknek is, nemcsak a napoknak

értéke megkisebbedett,

s a forgalomból lassacskán kikopnak.

Majd még tovább és még tovább,

majd végül egész életem

aprópénz lesz, lyukas peták,

s csörgeti, kölykös vagyonát,

bő markában a végtelen.

Előtte

Lassan fordul a nap de fordul

sugarai lám máshogy érnek:

kongó fény kongó űr s azon túl

sóvárgó-csukló-gyönge ének

Mindenki kész hogy megjelenjék

szerepét nem-hibázva tudja

ha majd a sompolygó öregség

a támadás jelét megadja.

Kezdenem kéne

Palimpszeszt-életem

régi szövegeit betűzgetem

Hány réteg egymás tetején!

S javultak-e romlottak-e?

Az első szivárvány-betűk

teljessége sohase többet

A későbbi bíbor-betűk

lobogása sohase többet

Utánuk növő csonkaság

növő fakóság összevissza

Pedig kezdenem kéne már

írni amit hagyni szeretnék

ami végképp megmagyarázná

mivégre voltam itt a földön

amiből erős példa lenne

a vonzódásra borzadásra

tiszta lenne hiánytalan

dúlón és gyöngéden sugárzó

Hordozná s végképp eltakarná

a régi szövegek nyomát.

Kelletlenül

Lassan készülnöm kellene

emlékművem faragnom,

ám erősebb a gyöngeség

vackaimnál maradnom.

Hát legyen úgy, ahogy lehet!

Ha magamtól megóvnak,

beválok tán valamilyen

talapzatra-valónak.

Ha meg nem, hadd temessenek

mint szokványos családfőt:

volt-nincs, Isten legyen vele,

itt hagy három leányt, nőt.

Egyetértve

Füstölt szalonna déli szél

vírusok infravörös sugarak

gépkocsi-zaj vers női mell

pelyhes békék vas háborúk

és mennyi még és mennyi minden

dolgozik szépen

egyetértve

hogy nőjek érjek

s véget érjek.

Élet

Nap volt? Csak néhány óra:

alkony a virradóra,

nyugvás a fölkelésre,

evés az éhezésre

és szó és szó a szóra.

Számot vetsz? Mi se könnyebb:

nem nyomsz a latba többet,

s ez így megy mindhalálig.

A szín fonákra válik,

s benned férgek nyüzsögnek.

Tétova nekrológok

Majd szólnak hogyha meghallják a hírt:

„Melyik is volt? Az a kicsiny zömök

ember ki többnyire magába járt

s tavasztól őszig mintha valamit

titkolna úgy hordta vállára vetve

kabátját? Erre emlékszem meg arra

milyen sötéten csillogott szeme”

„Én egyszer beszéltem vele azazhogy

beszéltem volna de nem és igen

csak ennyit mondott”

„Én ellenkezőleg

szóhoz se bírtam jutni amikor

ő is jelen volt”

„Szerette a nőket

azt gondolom tavaly vagy azelőtt

a nyáron szinte levetkőztetett

úgy megnézett az utcán”

„Én a játszó-

téren lettem figyelmes rá megállt

bámulta a komoly csöppségeket

arcán öröm sugárzott szinte vártam

hogy közéjük térdel”

„Szegény bizony

élhetett volna még – – –”

Endymion

Kibújik az éjszakából

dér-árnyék-por még a bőrén

Vas-éj fém-szín-tompa fátyol

a derengés delelőjén

Rég nem jártam erre rég nem

Mállik dől a házak alja

őszi grundok négyszögében

őszi szél a gazt kavarja

Fönn a hold belőle éles

tiszta szem néz nem is egy szem

aki nincs most mint föléled

aki látott hajdan egyszer

s most kutatja mit talál még

mi maradt meg a kölyökből

Monstrummá növeszt az árnyék

sompolygó köd hömpölyög föl.

Önéletrajzi vázlat

A gyermek álma

nyílként égbe-villant

göcsört nélküli tiszta ív

a végpontok között

Az ifjú tengerszembe hullt magába

ujjbegyein a kozmosz ült

a mozdulatot csak a szándék

lódította vagy zabolázta

Gubanc gubanc gubanc

sár kóc hínár bogáncs

Az út magához: őszi harcterek

drótakadályos terepe

vad ősbozót

limányos parti táj

Az út másokhoz máshová: a horgas

lég jégszálaiból

kúszálódott

háló-falak

Csak néz

izzó nosztalgiák szemében

izzó zavar.

Vadgalambok

Megölték megölték megölték

Vadgalamb-hang-híd régi nyarakba

mikor még szinte senkit meg nem öltek

Megölték megölték megölték

Ártatlan madárének-magyarázat

Hű jószág tetszetős legenda-állat

a hűs falak közt örömest

elhallgattam a forró délutánokon

mikor a fellocsolt verandakő

s a téglajárda be-belökte olykor

a párolgó víz jószagát

Csak holnap volt

csak holnapután volt és azután

Megölték megölték megölték

Apám anyám bátyáim ismerős

és ismeretlen élők serege

ó félországnyi áldozat!

Ha nékem kéne valamennyiről

elmondanom hogy megölték megölték

nem végeznék soha

Segítsenek a vadgalambok

De szavukat ne herélje ki jámbor

szépítő szándék legyen nyílt beszéd

végtelen gyászjelentés végtelen

konok megszállott sirató

hisz lassan ez lesz „jónapot”-om is:

megölték megölték megölték – –

Helyet keres

A szomszéd grundokon gyerekzsivaj

Csapong és változik ahogy a játék

Honnan való? Nem innen szállt-e föl

innen a szomszédból a Vilmos utca

tájáról több mint negyven éve? Fölszállt

elszéledt nem hallottam

Most az ősz

egybeűzte helyet keres a télre

s mert felőlem fészek-meleget érez

itt kérezkedik s kelleti magát.

Egy falusi állatorvos halálhírére

A nappalok s az éjszakák

fejet-hajlító útjain soha

magasabb ég

Olykor a szesz

röptette csillagokba máskor

riadt állatszemek nyitottak új

világot álmai elé

Meghalt régóta nem láttam hogyan

s honnan lépett ki arról sem tudok

s miként tették a földbe

megszólal bennem a Duna

a fűzfák fénye-árnya csorduló

gyerekkorunk ifjúságunk a parti

hatalmas játékok a suttogó

lányos esték boros üdvözülések

nyarak karácsonyok hevek havak

gyerekkorunk ifjúságunk kiválik

belőlem vele megy vele

temetkezik el amputált

testrész idegen sírba

S e nem-várt csonkulás

fájó zenebonája

az én kései ünnepélyes

búcsúm hiszen lehet

hogy volt betegei közömbösen

harapták a füvet mikor

arra vitték vagy dühösen

megugatták a furcsa menetet.

Időjáték

Egy néni szokott itt kinézni

ezen az ablakon ahol most

egy kislány játszik rongybabával

Hetven év vissza: az a néni

az játszik itt a rongybabával

hetven előre: ez a kislány

ez néz a nyitott ablakon ki.

Ha megszólalna

Ezer vagy millió év szólalna meg ma itt

ha megszólalna a perc

tompán alkonyodik

novembervég akár egyetlenegy

hangot nyögne ki szürkét rövidet:

világűr-mélyi zene zengne

jég-sivatag-páncél recsegne

ős-tenger habja zúgna-verne

dinoszaurusz rikogna benne

húsba csusszanó kés neszelne

menekvő ölelés lihegne

anyóka-mesehang remegne

kölyök-vidámság énekelne

bölcsesség lenne ige lenne

ha megszólalna a perc ha megszólalna ma itt

November vége ősz van agg ősz alkonyodik.

Bennem

Jön? marad? elmegy? az enyém?

nem az enyém? láng? dermedés?

Zárt és nyitott tenyér szív porbaomló

s növő falak: ez az egész

Megszemlélem tulajdonom

semmim sincs vagy tán mint a nap

s a szél csak úgy Gazdag vagyok

sose szegényebb gazdagabb

Megszemlélem tulajdonom

ha másul lélegzik csupán

sose több sose kevesebb

forgandó látomány:

a nyitott és zárt szív tenyér

az omló és növő falak

bennem nyílnak zárulnak és

nőnek és omlanak.

Kiderül egyszer

A szekrényeket őket is ellepi

s a plafonig ér

körülöttem három lányom az öröm

a plafonig ér

Majd üres rideg köveken

botorgok egyszer

az öröm állhatatlan élhetetlen

lesz bennem egyszer

mulandó múló halandó vagyok

kiderül egyszer.

Új házak

Kinézek: mozog olajosan-simán az óriás

építődaru rakogatja góliát

mozdulatokkal a födémlapokat falakat

emeli a harcsaszájú beton-tartályokat

Egy-egy fordulatánál kicsit meg is riadok:

mintha becentrifugálna szobámba a vashorog

Nő a ház nőnek a házak nőnek oly szervezett

pontossággal hogy a látvány szinte élvezet

bámészkodom elégedetten percekig sőt tízpercekig

hegesztőpisztoly-villogások hörrenő gépkocsik

integető kezek külön erejű-hangsúlyú szavak

laza szertartás melyből kő-csodák bomlanak

A bűvöletben már-már azt is elfelejtem mi fenyeget

hogy veszik el tőlem a várost veszik a fél eget.

Üressé tölti

Ilyenkor így alkony felé

túl a hajnal vad robbanásán

túl a nyilalló délelőtt

növekedési kínjain

a terpedt zsíros delelő

gyilkos és boldog csömörén

túl a megfontolt délután

buzgalmas igyekezetén

hogy már emlékké változik

mert hirtelen minden megáll

a csonka nap története:

ilyenkor az ember leül

tétlen kezét ölébe ejti

nem látja még de érzi már

festik a roppant kárpitot

hogy nemsokára feketén

fölcsúsztassák a horizontra

Ám addig is kívül kerül

a szél-időn a láng-időn

s az elárvult fakóra vált

tetőkből fákból házfalakból

az ég vak szemgödreiből

a se-itt se-ott levegőből

a semmiből a semmiből

kibuggyan széttócsál a semmi

átdől a csukott ablakon

át a falon az ember bőrén

s üressé tölti csordulásig.

Mi jöhet még?

A jó harmónia

testem és nem-testem között

lelkem és nem-lelkem között:

éhségre könnyű jóllakás

szomjúságra elég ital

fáradtságra mély pihenés

kérdésre pontos felelet

a kitáruló szembe új

látások egyre bőkezűbb

osztogatás hogy a halál

ne kapjon semmit a halál

vagy üres zsákot csak amit

bosszúsan lódít sírba majd

mert belőle mind elfogyott

mert belőle mind megszökött

ami az élet kincse volt

hogy itt maradjon és tovább

táplálja a termő-szülőt:

az életet az életet.

Nyugtalanít

Célzó és találó helyett

cél és találat

Felőlem helyett

felém fordult irány-jelek

Ki idegen vendéglátókra néztem

idegenek vendéglátója lettem

Sorsjáték kegyence jövőm

Mije marad mit nyer veszít?

Nyugtalanít e nyugalom

türelmetlenségem növekszik

Úgy hozza csak a sírt is egy nap?

Inkább én gázoljak felé

jobb a kinyílt kéz mint a fölfeszített.

Legalább azt

Angyalok kellenek?

De kardosak!

A sziklatömb a csúcs előttről visszadőlt

Korcs Sziszüphosz hát ennyire futotta?

Angyalok kellenek angyalok kardosak

Hogy a hajnal-páva-farkat

hogy az asszony-csípő-máglyát

hogy a gyermekszem-virágot

azt legalább ne lucsokban

tisztán lássam legalább azt

Lássam lássam legalább azt

Ne a véres-nyakú álmot.

Karácsony előtt

Lám lám a téli föld

facies Hippokraticája

A Jakabhegy felől

szél zúdul amit ér cibálja

Elbújhatok négy fal között melegben

hol dongó kályhák lángja lebben

vagy ki is léphetek

és tapasztalhatom

a tű-körmű hideg

ujjait hátamon

Számolom

négy nap még karácsony

Számolom

s dideregni kezd a szó a számon

Az emlékezés emlékké teszi

az eljövendőt

hogy tépték meg az idő kései

a jövő ilyenkor merengőt

Ki tavaly a fenyő tövében

most holtan holt anyja ölében

tűz soha többé a szivében

szív se beroskadt kebelében

És még hányan s hányféleképpen! – –

Számolom

négy nap még karácsony

Ne most történjék számadásom!

Elég elég nekem ma már a

tél-nyúzta föld

facies Hippokraticája

s a Jakabhegy felől

üvöltő szél vad árapálya.

Milyen az

Déltájban halálhíre este

néhány-napos film róla a

TV-híradóban amint

vendégeket fogad tárgyal kezet ráz

Nézem az arcát nézem a szemét

mozdulatait: meglátom-e a

már-bezárulni-készülő kört

a pusztulás pókhálóját előtte

amibe nemsokára elakad

a derék láb kar végleges

kinyújtózásra-indulását

Milyen az nézem milyen az

aki szavai seregéhez

az utóhadat szervezi

Aztán tükröt veszek elő.

A hús, a gyöngülő

Lelkeink zúzos az idő

s a test már lassan elveszti hatalmát

Lelkeink csak képzelt országokat

tudunk találni menedékül

Kabátom tárva-nyitva

jégszél cibálja jégeső

A magunk ügye lett

nincs végzetesebb páros ügy

Jönnek a kéregetők banditák

emberevők s még a kutyák is

Szegények kevesek leszünk

s végül nem leszünk lelkeink

Lelkeink testen-onnani

meleget biztonságot

anyaöl-meleg folyamok

forrásvidékét lelkeink

ezt éhezi immár a test is

Csattog a jégeső a jégszél

a hús a gyöngülő

még röptet még leránt kiköt

ahogy éppen szüksége van rá

de lelkeink ó lelkeink

ó jöjjön el a ti országotok!

A jelen örömei

Kongó idő: egyetlen álmos

ásítás eltörött cserép

sivatag-táj kulissza-város

légben forgó kocsikerék

egyetlen ásítás amelybe

cél hit minden beléveszik

se békéje se gerjedelme

csak tátog tátog űrt eszik

– Majd a napok megrövidülnek

egymáshoz közelebb kerülnek

számolhatóvá kevesülnek

mint mélybe súlyos kő repülnek –

S e percek némasága akkor

hömpölygő csupazene lesz

e szürke és amorf burokból

szivárvány kél tündökletes

csodatár lesz e pléh-üresség

egy-ámulat minden zuga

kívánatos tökéletesség

szorongató nosztalgia

S jönnék kapkodnám lelkesedve

jönnék habzsolná szám kezem

ami zuhogna most ölembe

de nem kell észre sem veszem.

Okkal inkább

Oly engedelmesen sorakoznak a kellé-

kek („Az elmúló világ csak puszta jelkép”)

Nagy színház rendezője a raktárban szuve-

rén hatalommal De hát mire mire

mire futja? Akármire a végén semmi vagy

majdnem az

Okkal inkább mint céllal akkor is

Mert jó: előfordul hogy akad egy-

néhány akinek használ de az ember

inkább magán könnyít vele

Egyébként

mitse oldottam meg mitse nevez-

tem meg raktam helyére mitse

A kicsi öntudat is alighanem túlmére-

tezett pedig a nagydobot is meg-meg-

verik és verték néhanap éppen úgy

mintha… Ez persze társadalmi beideg-

ződés akár a gratuláció házasság-

kötéskor vagy halálesetkor a rész-

vétnyilvánítás

Megteszem meg a dolgom

de a mindjobban kezemre játszó

világ hiába csábít mutatós

mutatványokra

Okkal inkább: zavarok é-

gő gócok kiűzetés vacogás azonban

lehet hogy így is akad egynéhány

akinek használ.

Jó munka

Ha egy szót egy kézmozdulást

egy pillantást akármily apróságot

a szél útját a lomb közt egy levél

kerengő hullását a szeretők

mély sóhajtását ölelés után

a szakadó papír zaját a nap

fényváltozását felhővonuláskor

meztelen lábujjak között a por

fölbuffanását

ha csak azt lesed ki

s úgy mondod el

hogy attól fogva már mindenkié:

jó munka volt.

Csak azt nem

Aki dudás akar lenni,

Dudás lenni nem akartam,

éltem volna nyugalomban.

Most is inkább, hogyha tudnám,

a dudámat elhajítnám.

pokolra kell annak menni,

Bizony mentem én pokolra,

hol békésen, hol morogva,

vagy ha már végképp rühelltem,

a pokol szállott meg engem.

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.

Pokol bennem, én pokolban,

közben ezt, azt megtanultam,

Várni, tűrni hinni, félni,

boldog lenni, sírni: élni,

csak azt nem, a dudát fújni,

azt nem tudtam megtanulni,

azt tanulni kell még váltig,

azt egészen a halálig.

Meddig

Meddig megy még?

Szakad a tető törnek az ablakok

éles világosság esik a házba jár a szél

gyötrő világosság s nincs dajka-éjszaka a szem

teremti legföljebb nem az csukja le a szemet

jár a szél ki tudja milyen hónap szele valamelyik

őszié télié lehet: csípős nyugtalan rosszkedélyű

Meddig megy még? Meddig lesz elég erős

az emlék a szokás a képzelet

a védekező-makacs önzés

meddig őrzik a bolyhos zugokat

a hit s a fészek zugait melyekben a szó

meg tud születni s meg tud tollasodni?

Szakad a tető törnek az ablakok

Sokat fogyaszt magából a lélek

hogy pótolja a pusztulót

Mi jut s meddig a szép fölöslegekre?

Múzsátlanul

Tavaszi fáradtság, hozzá kevés

megfázás, bódult elme, s íme, kész

az alkotói impotencia.

A lélek, a dicső gubbad, vacog,

ázott verébből, olykor fölcsipog

belőle pár nyiszlett klapancia.

Elalvásig

Ma színt játszottam hetvenhétszer,

most keresgetem magam össze.

Terveztük ezt azt.

Lesz-e rá időm?

Néhány rohanó autó

ma ismét megkísértett.

Félek a verstől: ezer ürügyet

találok, hogy ne kelljen írnom.

Időzár: előre futottak

gondolataim, fulladozni kezdtem.

Kislányomnak olyasmit magyaráztam,

amit nem értettem magam se.

Társasjáték: itt az ősz: belepusztul

seregnyi élő.

Majd tavasz lesz, abba viszont

a pusztulás pusztul bele.

Lassan-lassan mindent megtudok,

csak magamról többet nem tudok.

Kétsorosok

Ha az isten hivatalnokot ad,

ad hozzá hivatalt is.

Mekkora nagy szerelem, haj! mekkora nagy szere…

(Vagy csak tán a here?)

Ahogy az istenek kihalnak,

úgy lesz mind több a pap.

Más egek

Római jegyzetek

Weöres Sándornak

A nép

A lapos-téglás óriás-falak árnyékában mégis az alkotók

gyermekei a pappagallók éppúgy akár a mini-mini szoknyás

lányok vagy a tisztes arcú kopottas köpenyű

konflis-kocsisok akik a tulajdonos gőgjével arcukon

magyarázzák a pénzes jöttmenteknek kincseiket

mégis az alkotók gyermekei a Giordano Bruno szobra körül

a Campo de’Fiorin esténként összeverődő

proli-asszonyok kölykeik hadával

akik a délelőtti árusok pultjai helyén

labdáznak körbetáncolnak cicáznak s mindenekfölött

zajonganak zajonganak meggyőződéssel lelkesen

mégis az alkotók gyermeke az a gyér hajú anyó kinek

arcát nem láttam úgy előredőlt a Piazza Navona

egyik márványpadján sütkérezett a reggeli nap szelid melegében

gyermekei a Tiberis-part leomlott kőfalát rakó

kőművesek a szikrázó fehér ruhás

rendőrök a szenátus kapuját őrző nagy darab

férfi s az a násznép amely ma délután

a Santa Francesca Romana előtt

várta a mennyasszonyt izzadva díszes feketében

ezek mind gyermekei a fórumok és a termák alkotóinak

s ama szó szerint világraszóló birodalom

megteremtőinek akiknek korábbi gyermekei is

csináltak egy s mást méghozzá nem is

keveset máig ér hát a fonal szakadás nélkül göbtelen

természetes tehát a folytatás természetes hogy még az átkozott

gépkocsik is domesztikáltan közlekednek a sikátorok

hűs árokmélyein természetes hogy az orrcsípő vizeletszag is

familiárisan épp ideillik mert itt a műemlék nem ünnep

nem herélt látványosság hanem köznapi élő tárgy minek

tövébe hogyha kell oda lehet vizelni is.

Két múzeum

A Capitoliumot két múzeum szegélyezi

Az egyik a Museo dei Conservatori

Nagy örömömre húsz év után is hamar megtaláltam

a Táncoló menádot ezt az időszámításunk előtti

5. századból való domborművet: egy csodálatos

kígyózó-redőző fátyol-ruhában

táncoló nőalak a jobb kezében

rövid kard míg a balban egy felébe

hasított állattest A látomás káprázatos

csak a fényképező szem rögzítő figyelme

a fantázia roppant ereje tudhatta ezt

s a mesterség tökélye

Itt láttam még a Polihümniát

a múzsa szobrát szó sincs róla hogy

a művész valami emberfelettit

akart volna formálni benne úgy volt

múzsa ahogy múzsa volt Laura

Beatrice Léda vagy Flóra éppen

Egy bájos inkább csitri lány bizonyára a kikötő

párkányára könyököl összehúzza nyaka körül

kendőjét nyilván hűvös van így estefelé

s nézi a messzeséget nézi a vizet

vár valakit tán azt is tudja kit

vagy csak úgy valakit mert mindenik lány

vár valakit

A másik múzeum a Museo Capitolio kicsit szegényebb

főkincsei a római portré-szobrok

a Haldokló gallus és a közismert

Capitoliumi Vénusz ennek egy külön

kis körszoba jutott ide tilos bemenni

s ilyenformán nem járható körül

Viszont a rendezés kiváló ötlete

(vagy véletlen?) hogy szemben e szoborral

egy sírszobor roskatag öregasszony

megtörten ül tekintetét Vénuszra szegzi

mindenen túli nézéssel amaz meg

elfordul mintha nem bírná a csöndes

egyszerű szókat amiket a kő-szem

s a kő-száj suttog: „Te is ide jutsz majd!”

Beszélgetés a költészetről

D. Z. ifjú olasz költő alig múlt még húszesztendős de a

versírást abbahagyja erről beszélt nekem

hosszasan nagy meggyőződéssel meggyőzni vágyva szinte

engem is hogy többé ne írjak én se mert úgymond a verset

kevesen olvassák hatása ilyenformán alig lehet

márpedig az írónak az irodalomnak hatnia kell nélküle semmi

értelme

Én nem mondtam ellent csodaszép nyári délelőtt

volt a Pinción egy vendéglő kertjében ültünk

sör mellett a harmadik asztalnál szerelmesek

nézték egymást szorongatták egymás kezét csak néha szóltak

az út szélén öregember egy padon újságját letette

a levegőbe bámult unokája (nyilván az volt) egy apró pléhvödörbe

kavicsot rakott dundi kis kölyök

a lombok rácsán áthullott a napfény

D. Z. az olasz- és világ-

politikát taglalta fejtegette

Igaza van igaza mondogattam

bólogattam is hozzá

közben arra gondoltam jó fontos nagyon

hatni fontosak a cselekvők

fontos célt és utat mutatni nékik

de élnek itt és másutt olyanok is mint ez a két szerelmes

mint ez a vén s mint ez a gyermek

akik a csöndet szeretnék meghallani

a levegőt látni a játék

komolyságát megtanulni akik

a sárga kavicson s a zöld gyepen

ingó napfény-foltocskákra kiváncsiak.

A Louvre szobrai

A költő feje és a Milói Vénusz

Csapzott haj vaskos árkok a homlokon e fejet

látszik megzúzta a gond e gyönyörű fejet

melynek gyűröttségeiből ahogy

a nap a szellem szépsége kiragyog

Szép csodaszép külön a dúlt száj külön

a dúlt áll orr arc a fül és a fülön

a fürt-csomók szép ez a poklokon

átvonszolt testrész ó szép nagyon

Mint szép ugyancsak csodaszép

az a meztelen-szikrázó nőalak odébb

az a varázs melyet

csak a maga belső törvénye nevelt

csak a maga belső törvénye faragott

mint lábat csípőt mellet nyak-hajlatot

sőt lelket is hiszen valahogyan

a sugaras porcikákban az éppúgy benne van

És könnyedén és nehezen

egymásba vág ring s elpihen

a bársony hajnal a sajgó sok-öblű éjszaka

a szépség két ábrázata.

Nut istennő

Egyiptomi koporsó-belső

Az istenasszony meztelen

rugós csoda-melle

pelyhes ágyéka-dombja

és párna-combjai

és forró karjai

a szürke kőbe karcolva fehéren

a sötét kőre írva villogóan

a hús a rózsaszín a remegő

mozgás a remegő

élet példái lám

halottan tompán mereven

Jaj e combok ez ágyék

jaj e karok e mellek

jaj e villámvető bőr

jaj jaj

ekkora sex ekkora sex!

Csupán a csillagok

az ég boltját a hátteret

végig beszóró

izzó virágfej-csillagok

tűz-permete

hűsit.

Banja Luka

A várost földrengés döntötte romba

A Dinári hegyek félelmetes

félelmetesen-zord s kápráztató

szerpentinjein völgyein hágóin át

öt-hatórás busz-út visz Mosztárból a zöld

Banja Lukába büszke és nagy-életű

város büszke mert kirepítő fészke volt

a hősi partizánharcoknak s büszke mert

úgy nőtt mint óriásgyermek előrenéz

és visszanéz a rómaiakig

Vrbas = Urbs azaz város tehát

itt város állt már akkor is a táj

folyója erről kapta a nevét

Most szörnyeteg hír jött felőle nyers

földrengések rázták meg sebesültek

halottak és romok

szörnyeteg képek jöttek róla síró

nők gyermekek keserű és dacos

férfiak és romok romok

Ó város ó tavaszi vendéglátóm

ó liget-város mi történt veled?

ó izmos büszkeséged megvan-e?

ó mik várnák szemem a hegytetőről

Augusztincsics emlékműve mellől?

épen maradt-e a Hotel Palace

s a Kastélyban a szabadtéri színpad

hol soknyelvű költőbarátaimmal

sok nyelven verseket mondtunk a fényes

áprilisi napban vidám diák-

közönségnek és vélük is mi lett?

s a kedves Fuaddal ki dolgaink

intézte (Fuad törökül szívet jelent)

s az ottani ifjú költőkkel és mi lett

a Ferhád pasa dzsámiját őrző öreg

igazhitűvel?

Gyönge és kevés a szó

elküldöm mégis biztatlak: ne csüggedj

eddig nagy-életű és büszke város

tudom: „Si fractus illabatur orbis…”

s tudom: „Et alios ventos videbas…”

s tudod te is (visszahangzik messziről)

s tudom tudod liget-város: virulsz még!

1969. október 27.

Balatoni néhánysorosok

1 (A tóhoz, türelmetlenül)

Nem bírunk egyedül maradni,

pedig már fojtanak

a kikívánkozó szavak,

a megszületni vágyó mozdulások,

mocorgó vallomások.

Egyedül kéne már maradni,

nem csak így egymásra meredni

sétányok, kikötők,

emberi zaj-verők:

az idetolakvó világ

sokféle rácsain át.

2 (Este)

Úgy tele van ez a nagy nyári este,

úgy tele van giccsel (tömény csodával),

hogy mint a fő-fő szépségeket, ezt se

lehet kibírni, csak iróniával.

3 (Parti kártyázó)

Veri a blattot, fúj, dörmög, hevül,

s olykor mélyen megbotránkozva hallja,

hogy az asszony – nyilván eszetlenül –

valamiféle Balatonba csalja.

4 (Beat-zenekar az Ibolyában)

Hát ezek a legények

nem ibolya-szerények!

Ország-világgal tudatják, hol a

kis Ibolya,

amit ezúttal hangja árul el,

nem illata.

5 (Javaslat)

Szigorú rendeletbe kéne adni,

hogy kinek mit van joga mutogatni.

6 (Tücskök)

Tücskök, tücskök, kik már örökre

a Szabó Lőrincéi vagytok,

lám, ő alásüllyedt a rögbe,

s ti változatlanul vigadtok.

7 (A nyaraló dícsérete)

Otthon már húzkodják a földet

talpam alól;

nyugodni a fáradt ledőlhet

legalább itt valahol.

8 (Szorongás)

Révfülöp,

lágy partjaid ölén ülök,

s fájások dúlnak, szédülök.

Hát persze: vénülök.

Megrémülök:

talán csak már nem útra készülök?

9 (Egy öreg villára)

A kertbe a kertbe

a legvégébe a kertnek

a legvégén a házba

a legvégső szobába

becsukni ablakot ajtót

becsukni fület

becsukni szemet

s aludni aludni aludni

hosszút mélyet kanyargót

10 (Magány)

Csak néhány hír köt a világhoz,

s ezernyi semmi a magányhoz.

11 (Köszönet)

Áldassál, két hét,

hoztál nekem békét,

adtál tizennégy szép napot,

amit ötven hét nem adott.

12 (Két otthon)

Ha az embernek otthona kettő,

elképzeli, hogy majd, ha ideje megjő,

egyikből a másikba futhat,

s ezzel talán menekülni tudhat.

13 (Padok)

A móló mellett falvédő-liget:

rózsák futóban és bokorban

s utak és mindenekfölött padok,

de biz’ malackodásra nem valók,

ha még csak ülnél is, löknek le zordan.

14 (Sex-hullám)

E vad tájban nincs kimélet:

vadul dúl a nemi élet.

15 (Anti-sex)

Hergelem magam: úgy sincs rajta sok,

milyen is lenne talpig meztelen?

Hanem hiába, nem megy a dolog:

vetkőztetés helyett öltöztetem.

16 (Halak)

Jönnek, – talán kiváncsiak

e másfajta világra.

Mi lenne, ha, míg fölragad

az űrbe vágyunk, mint halat

egy horog minket éppígy kihalászna.

17 (Hirdetmény)

Magyar nóta szól a megafonban,

ízes női hang követi nyomban:

bikkfanyelven tudatja a kedves,

ki mit vét, ha olyat tesz, ilyet tesz.

18 (Ambíció)

„Kislány a zongoránál…”

harsog minden alkonyórán:

egy buzgó polgár ambicionálja,

hogy a környéket megtanítsa rája.

19 (Vissza a természethez)

Oly tökéletes vadember lett,

hogy már-már szinte állat:

négykézláb mászik, hogyha túl begerjed,

és kettőn meg nem állhat.

Ez ám a szép nyár, mondhatom!

S ha véget ér a két hét,

visszajátszhatja maszek-alapon

a majom emberré-levését.

20 (Fohász)

Ó Füred,

ki itt fered

jószagú vagy büdös vizedben,

részeltesd gyógyulásban, élvezetben!

Anabázis

1972–1973

Várhatok jót

Szüleimnél

Akármiképp van: jó dolog

hogy egy-gödörben csontotok

s elidegenedő korunkban

külön-porotok egybe-rokkan

A test nem él: nyilvánvaló

S a lélek? ez nem tudható

s hogy bármiféle kötelék

köztetek most is van-e még

Mégis szép álom-ihletőnek

mégis bizsergető előleg

hogy szétválaszthatatlanok

mik most éppen-csak-úgy-ahogy:

egyszer – már lábatlan-kezetlen –

lehetünk majd mi is mi ketten.

Ha élnétek

Mit szólnátok ha élnétek

apám anyám szülőimék?

Ha élnétek nevelnétek

Bizony sokszor elkelne még

Apám apám minek tetted?

Mért nemzettél fölfalókat?

Kedvedre volt hogy szerettek –

Kedvedre hogy megcsalódtak?

Anyám anyám minek tetted?

Minek szültél gáncsolókat?

Kedvedre volt hogy szerettek –

Kedvedre hogy megcsalódtak?

Ha élnétek nevelnétek:

meg is tudnám kancsiságom

meg is tudnám hogy mivégett

vagyunk itt mi a világon

Meg is tudnám: sem ők se mi –

Ha termettek: alig kedvük

Nem értek rá választani

választott a sors helyettük

Apám anyám ha élnétek

kényes-fényes pipiskedés

pökésére nevelnétek

Emléketek hozzá kevés

Reng a talaj talpam alatt

Jól állok-e ha megállok?

Megtanulnom tudástokat

elkelne még a példátok

Apám anyám én még vagyok

de hogyha majd… az én hármam

hiányol-e akit hagyok

széles földön szűk magányban?

Apám elé

Megyek lassan

apám felé

jutok talán

apám elé

Tejút porát

ő szemembe

földét én sze-

mébe verve

Apa mondhat

enfiának

az életről

új csodákat

Tapos nyilván

jó előre

kényszerűen

az időbe

De a fiú?

Jaj ha hátra-

nézve nézni

kell apára!

Fordított rend

hogy tudhatja

mit nem tudha-

tott meg apja.

Tükörkép

Tedd arcom mellé arcod egyszerre így

egyszerre nézzünk a tükörbe páros

családi portré

Idill megható de kell

mert furfangos ítéletvégrehajtók

köröznek szűkülő körben köröttünk

Faust húsvéti sétáján a pudli

jó munkát végeznek előbb-utóbb

csak az ilyen fogások védenek kicsit

nem is minket e világ ritka örömét

az emlék kincsét arra hogy

valami annak rendje-módja szerint sikerült.

Várhatok jót

Ó párna-szerelmed! Fejem beléfúrom: semmit se lássak.

Csak illata, csak melege, puhasága van a világnak.

S milyen elég! Unt-elegem hányszor lett már minden egyébből.

Puhaságától, illatától, várhatok jót csak melegétől.

Ő

Ihleteim ihletője!

Ha a kert ha az éj

szóra ha bírnak a sors görcsei harmóniái

az ember szokvány-dolgai: másod-sugallatok csupán

Ihleteim ihletője:

a kijáratoknál bejáratoknál

ő áll ajtón öltöztet a szükséges álruhába

tesz tolmács- és hallókészüléket fülemre

s áldja meg a kellő nyelvvel a nyelvem

hogy mintha otthon forgódhassak mindenütt

S ha nem lenne? ha nem lesz már?

jaj rabságom jaj magán-zárkám ideje!

tótágast állnak körülöttem a hidak

ráccsá szerveződnek nem léphetek ki közülük.

Hogy az a kocsi…

Ma nőnék akkorára

hogy közlekedési játék-

asztalnyivá zsugorodna

ez az országrész előttem

lenyúlhatnék kezemmel

meg-megtaszítva egy-egy

száguldozó brigantit

a bekötő- és keresztút-

torkolatokba dugva

ujjam megállíthatnám

a forgalmat (csodálnák

ahogy belészaladnak

rugalmas ujjbegyembe)

el-elpöccintenék egy

nagyobb követ betemetnék

egy-egy goromba gödröt

a párát messzefújnám

a napot ha szembesütne

tenyeremmel takarnám

hogy az a kocsi szépen

hogy az a kocsi nyugodtan

hogy az a kocsi bátran

akadály nélkül jöhessen –

Vagy legjobb lenne egyből

fölkapni s hopp! idetenni.

Reggel

Idegen lélek illat arc

ország világ és univerzum

S lelkemből nem lelkezhetik

szerelmetesebb magzatom

vagy magzatnál is közelebbi

leglényem visszhangja ha van

asztrál-testféle testem mellett

Az álom útján érkezett

széles úton széles kapun

virágok közt zöld ágakon

halleluja szele sodorta

Elég volt nézni csak elég volt

homlokom ráncolni elég volt

csak fölcsillantani szemem:

tudta a szót az odaillőt –

Hol lehet most?

Hó kavarog

földmaró gép hörög keményen.

Ketten

… És elindítja a kezét

ő is indítja a kezét

és indítják a szájukat

a szemüket mindenüket

egymás iránt nem magukért

vagy nem egészen magukért

ahogy a nagy sors vagy a sok

ezerév adta tenniök

bűntelen mindig bűntelen – –

Csak a kereszten

A szerető s a szeretett

amikor izzó test a testen

a gyönyör bár lángot vetett

csak a kereszten a kereszten

Világraszóló talp alatt

holott egymást ölelni vélik

vinnyognak és jajonganak

a kénytelen kényadta kéjig.

Anabázis

Éveket néhány percért!

De ti akikről szó van

nálam is gyámoltalanabbul – –

A ki- és bejárat kapuja nem növekedett

Akkor inkább én

s úgy hogy statisztáknak se kelletek

Ha sikerül hírt hoznom nem leszek irigy

Három csöppség néz felém mosolyogva

fényképek börtönszigeteiről

Igyekeztem az utat karbantartani

Várjatok

nem várok sokáig

csak várjatok és gondosan füleljetek

mikor csap ki szájamból és szívemből

a pusztító anabázis után

a győzelmes

thalassa!

Lányaimhoz

Kártyáimba láthattok most már persze

ha voltak kártyáim egyáltalán

mind többet leshettek ki rólam

ha be-belestek magatokba

az istennek rég nyugdíjba kellett mennie

lassan a nem-tucat embernek is

marad aki akár ti akinek

nincsenek külön rugói csavarjai

ne diadalmaskodjatok azért fölöttem

s ne is dühítsen rám a kiábrándulás

viszonyunk mindenképp megváltozott

a terhekből is jobban kell vállalnotok

ne diadalmaskodjatok fölöttem

a ti erőtök épp ilyen esendő

ne is dühítsen rám a kiábrándulás

értetek volt a hókusz-pókusz

csak legföljebb nem tudtam abbahagyni

a józanságon győzött a sajnálkozás

kivártam hogy az idő csapja le

délibábot pingáló ujjaim

Jó lenne lassan

Jaj kicsi nyájam

jaj kicsi nyájam

ki tudja meddig

lehet maradnom

jó lenne lassan

megállapodnunk

valami jelben

s valami helyben

hogy majd a nyüzsgő

tömegbe veszve

a végtelen tér

redői közt is

megleljük egymást

én gyönge nyájam

hogy össze tudjunk

örökre bújni

a túli fagyban

ahogy tanultuk

a földön egykor.

Válaszok

Janus Medvevárban

I

A köd látható s látást-romboló

ködöt virágzik a koratavasz

valódi virágaival nem ért föl még idáig

A köd a nyirok és homály

összenőtt ikre

itt a négy falon belül is úr

bár itt nem látható:

a szoba levegőjébe tapadt

a vaskos barna bútorokba tömérdek ágyneműkbe

Janus püspök őszes-csapzott hajába

bőrébe húsába csontjaiba

elméjébe szívébe

A vézna test gyakorlottan vacog

sokszor csinálta

tüze fénye hegye csak a két szemnek maradt

a két szem messze lát

látja hogy Medvevár egész környéke didereg

a szülőfalu faragott-kapus házai

a sárga szalmakazlak

Itália ege

a királyi udvar a király haragos pillantása

s a Mecsek alatt

az anyaszív-pihés püspöki vár.

II

Mégis:

jégmezőn kályha volt

sivatag-éjszakában mécsvilág

Vasfegyverekkel csöndet zajt rendet zavart

vagy ami éppen kell vagy jólesik

de szívvel aggyal

meztelennel

A belső fény a csillagként vezérlő

nem nézte a láb érdekeit

sőt az egész test érdekeit sem

Cicomás-ünnepélyesen ágak-bogak között

nem-megtépetni lehetetlen

s utána még tükörbe lesni

nehéz

Megtette mégis:

mesélni akart

hírt adni hasznosat

nem nézte a lélek érdekeit sem.

III

A fényes-piros-csontos arcból

a föltámasztott fej gödreiből

szikrázón és hallatlanul

szó-parazsak hullanak botladozva

„A kócot megfésülni igyekeztem

a bogot megoldani igyekeztem

az iszapot kiszűrni igyekeztem

az érdest lecsiszolni igyekeztem

vacogok persze vacogok

vacogok de meleg fény vág belém

meleg fény buggyan bennem és ömöl szét:

a verseim a verseim

élve maradnak folytatják a dolgom

tehetős áldott sarjaim.”

A Janus Pannonius-ünnepségek után

Túl az ünnepeken beszédek

fürkésző kutatók hevén is onnan

nyilván mint ama régi-régi László

kibújva hogy küzdjél velük a jóért

izzadtan feküdtél sírodba vissza

szád sarkán győzelmet-szóló mosollyal

Hallhattad szavaid valami furcsa

idegen-ismerős nyelven beszélni

láthattad hogy kel föl a kút-szemekben

mikor beszéltél hozzájuk a napfény

Eggyel több élő eggyel kevesebb

izomszál a halál erős kezén

eggyel több élő és jóval nagyobb

önérzet az élők soraiban

eggyel több példa az élők előtt

egy rangos élet-variációra –

Költőm János pihenj már asztalod

mindenkinek terítve: aki éhes

és aki szomjas eztán megtalálja.

1972

Csörtess immár

Így szép, hogy csak tettei súlyos nyomait őrzi az idő,

lábai döndülését a levegő, a történelemé,

serege bunkós szavait, a nyerseket, a félig állatiakat,

az égből a pokolba hulló s fölcsapó lelkek zajait

s hetvenhétszeres változással az égő hús szagát,

az ökrendeztetőt, okádtatót, a képtelent és ezért örökkévalót.

Iszonyatok, iszonytatások, hevek, homokszín tompaságok:

kóc-gubanc-megpróbáltatás visszanézni rá nyitott szemmel.

Így szép, hogy csak jött valahonnan, hogy a szándékos kegyelet

ingó habhoz tud csak kötődni, ha emlékezni készülődik.

Így szép, hogy csak ment valamerre, mert a vég is csak gát fölött

átbukó ár szétágazódó-bogazódó lomb-útja lett.

Mi jutott belőle a földbe? a test illendő nyughelyére?

és hányfelé jutott az is, ami végre belé jutott?

Makacs felhőként ötszáz éve áll az ország egén,

felhőként, amiről ugyancsak nem tudni: honnan és hová?

Ha az ostorsuhogtatók fürkészték: éjszín-vad gomoly,

riasztó villámrándulások, dühök tengerhullámai.

Ha az ostorvertek fürkészték: bárány-gyapjas puhaság öble,

szelid fészek, országos dunyhának-való,

se télbe, se éjbe nem guruló fényes kerék,

úgy biztató, hogy szilajságra, dacra, sőt hetykeségre bujtó,

fogyhatatlan forrás, ahonnét évszázadok jóvize ömlött.

Hej Dózsa! Dózsa! finnyás-kényes, gondoktól aggályoskodó,

csupa-gátlás lelkünkbe merhessünk-e hívni?

Elbírunk-e, beférsz-e hozzánk, zárjunk-e falaink közé?

Vagy jobb-e hagynunk inkább, hogy te is, mint a regebeli

szarvassá változott fiú, csörtess immár szünös-szüntelen

történelmünk rengetegében, kivül, de mindenütt jelen,

kőhegyű szarvaiddal őrizd nappalaink és éjszakáink,

s olykor végy föl rájuk virágot, állítsd ívük közé a holdat,

a napot s a csillagokat, (mint ama fodor fejér bárány),

hozz a cifrátlan köznapok mellé ünnepi ámulást is,

engedd magad szükség szerint olyanná tennünk, ami épp kell:

táplálékká számunkra is: hol véres hússá, hol kenyérré.

Két szem

Petőfinek

Szorzok és ámulok: a meglevőket

kétszerezem és háromszorozom:

izgató mássággal, szilárd

azonossággal sorakoznak,

egy magasság ringatja ezer arcukat.

De mert enélkül is mindent adott

s mert az idő – tenger a sziklát –

gömbölyűvé csiszolta életét:

hamis filozófia, valódi kényelem

„Rendben van” – mondatja velünk.

Ám a nem-élt évek nyugtalanok,

hontalan viharként bolyonganak,

s néhány villámot be-bevágnak

a csipkefüggönyös ablakokon,

„Nincs rendben!” – zeng a mennydörgés utánuk.

Az ilyen kozmikus tragédiáról

nem szabad abbahagyni a vitát,

az ilyen kozmikus tragédiát

kompromittálni kell, gyalázatosnak,

törvénytelennek nyilvánítani.

Két szem kötelez: lézersugarú,

röntgen-erejű, hatalmas szemek;

ne próbáljuk bezárni, eltakarni,

utat, életet jelölők, simogatók

vagy tőrként gyilkolók, sebet verők.

Két szem: vigyázzunk, hogy ne árnyasodjék,

ne foltosodjék, ne zavarja düh,

kérjünk tanácsot tőle, amikor

valamit tenni készülünk,

igazodjunk villanásaihoz.

Az árvaság innét elűzetett:

örök apánk ez a százötvenéves

félig-kamasz, fehér-szakállas aggok is

gyermekként ülhetünk lába elé,

csak a család mellett tartsunk ki híven.

1973. január

„A rónára halvány ködök”… lám a vershez

alakul a táj vagy épp a vers mutatja

ilyennek a tájat – így vagy úgy: a költő

ajándéka

Fut a vonat fut a késő

délutánban fut a koraestben

Évek

ritka fordulója mindenféle módon

körünkbe idézi visszajött a költő

Fut a vonat itt ül mellettem szilárdan

tele vele minden

Lobogó melegnél

megbújó család most az ország meleg van

meleg és család a falakon belül s a

falakon kívül a szikár fák közében

szerte a dér-verte legelők vetések

fehér-zöld térein miket a köd-árnyak

vattaként hatalmas fészekké kötöztek

„A rónára halvány…”

Töredék Bartókról

De könnyen is tudnak beszélni róla

holott világ-nehezeket sugall

Az én nyelvem nem mozdult még a szóra

csak küszködöm ős-szörny-árnyaival

melyek szigorúan-fegyelmezetten

körém-dőlnek lenyelnek és kiadnak

hogy összezúzva és újjászülötten

ismét be kell mutatkoznom magamnak

S ha – bizonyságául annak hogy élek –

számat nyitnám: hörejek sóhajok

idétlen hangjai türemlenének

torkomból forró tűzhányó-zajok

fészkei magjai csak a sugár-

csodáknak melyekből virág madár

sárkány – minden lehet

ha ideje elérkezett…

Igló, 1880. október 13.

Tivadar a patikus-segéd sok kenőcsöt port folyadékot

kimért becsomagolt már most délutánra csökkent egy kicsit

a forgalom a principális a napi bevételt

számolgatja Tivadar a pult szürke márványlapjára könyököl

s az ajtó és az ablak nagy üvegtábláin át

a szűk utcára bámul… „Vedete vedete

e non vedete niente” néz néz semmit se lát

semmit se lát még aztán ki tudja honnét

hirtelen egy szekér áll meg az utcán tinós szekér

csendesen bóbiskoló olyan akár a többi

és Tivadar keze elindul vény-papírt húz maga elé

köpenye zsebéből ceruzát kotor ki és rajzolni kezd

és lát már lát élesen lát kész is a rajz keze megáll

vállán ütést érez a principális szólal meg a háta mögül:

„… maga festőnek született!” zavartan

s örömmel néz rá Tivadar és zsebébe rejti a rajzot

Később a principális elmegy s Tivadar az utcára lép

előszedi a rajzot boldog s váratlanul bal tenyerében

egy háromszögletű kis fekete magot pillant meg s felülről

hátulról szót hall: „Te leszel a világ legnagyobb

napút festője nagyobb Raffaelnél”

Tivadar szédül a magra mered az duzzad egyre duzzad

roppant törzs bomlik ki belőle széles lapátvégű lombágak

nyárshegyű csonkok: irtózat fenség és magány

A fa-sudár az égbe vész a terebély a világ négy sarkáig ér

s Tivadar a festő a volt patikus-segéd nincs már sehol

s az iglói utcán az októberi délután csípősödő tompulatában

egy tépettségében is diadalmas

óriás-cédrus koronája közt hujjogat a kárpáti szél.

Anna-Maija Raittila

költő, a magyar líra nagyszerű finn tolmácsa

Középkori katedrálisok ünnepi köznapisága

Assziszi Szent Ferenc és rokonai

forró Dél fügefák olajfák

mindig a tűz a nap a ragyogás

Tiszta homlokáról a hó

bőréről a fenyők

hangjából a félsötét éjszakák

egész lényéből a kristály-vidék

Ez a parányi asszony csoda hogy elbírja magát

sorsok raja villódzik komorul leng benne súlyosodik

ez a parányi asszony térben és időben ki tudja meddig ér

én láttam búcsúztatni vigasztalni halál előtt

és láttam egyszerű lelkek egyszerű örömében örülni

Északról a hűs rendet a hűség

bizonyosságát a keretek szelid

erejét hozza körbehordja segít vele tanít

Délről a szertelen tüzet a lélek

Szentlélek-alakját a termékenyülés

hevét az eksztázis fekete-vörös viharát

Huzalok futnak erre-arra háló feszül

országok egein érintésre megrezdülő:

erősebb szívdobogás elég máris jelez

Ez a parányi asszony egész földet áttelepített

a fenyők közé akácok keveredtek a rétekre gémeskutak

ez a parányi asszony hazai nyelven szól hozzájuk az idegenben.

Csokor

A hatvanéves Weöres Sándornak

I (Jöttél)

Jó hogy nem tett hóba: hát

megmaradtál ittmaradtál –

Élted első asszonyát

áldjuk érte most már

Várt a fent és várt a lent

ezer év sokezer

jól tudták hogy mit jelent

ha jelentkezel

Barna nagy dió szemed

bőr alá csont alá

bújt s amit leleplezett

bújt elő egymásután

Megvoltak de csak bitangok –

fuvolád hegedűd

egybeszedte mind a brancsot

a helyére került

Aki pusztaságba menne:

ott zajos város áll

aki alföld-síkra menne:

hegyvidékre talál

Ó-fület feledni kell

ó-szemet szemétbe dobni

nálad újat nyitni kell

vagy Ádámét visszakapni –

Itt e város öt torony?

ötvenöt? fejet magosba

nem fordított akkoron

annyi új ház kocka-bokra

Láttak volna surranó

könnyü léptü félkamaszt:

megtisztelte volna ó

bárki akkor azt?

Kocsma itt és kocsma ott

agybukfencek reggelig

ahogyan szokott

s régtől ismételtetik

Szembeszálltam fölkavart

sok vad ötleted

Érzem még a rendre mart

gyógyító sebet

Érzem ó tündér-korunk!

fönn az ég hab-felleges

és mi játszunk álmodunk

vége sose lesz…

II (Találkozás)

Azt mondtad – lépcsőn mentünk éppen fölfelé

S. É.-vel a költőnővel hármasban csak elébb

ismertelek meg kis trafikukban ahol

találkoztunk majd eljöttünk anyja ott maradt

azt mondtad nem tudom már hogy mire válaszul:

„Pótolni semmit sem lehet” – azt mondtad tétova

kicsit éneklő fejhangon amiről azóta már

meggyőződtem mily éles kristály-metszetű

„Pótolni semmit sem lehet” – idézem sokat úgy van úgy

s akad olyan is akit ezerszeresen nem lehet

toldom meg Sándor és rád gondolok rád gondolok.

III (Ne rejts előlünk semmit!)

Bölcs ifjan is már: ritka-fülű, -szemű

hol más csupán űrt lelt, ha akárhogy is

figyelt, s a csöndet vette észre:

onnan a hírt te rakásra hoztad.

Ma százszoros bölcs: ritka-fülű, -szemű,

most látsz csak és hallsz sokszorosan sokat,

romló husodban fölvirágzott

szellemi lényed, a ronthatatlan.

Ne rejts előlünk semmit! A gyönge test

ha majd leomlik: tárt kapujú, rakott

kincstárra dőljön, honnan addig

dúsan ömöljön elénk az áldás!

IV (A fal)

Sándor, a fal! Jön a fal! „Csak jöjjön!” – hallom a hangod,

nem dacosan s törten, sem vadul és remegőn.

Mintha csupán azt mondtad volna: „A szél fuj.” „Eső lesz.”

„Jó napot!” „Arrébb kell tenni e könyveket itt.”

Tudja a föld, az anyag szive érzi: közébük olyan megy,

majd ha te mész, aki jól ismeri titkaikat.

Ó, de minek jut eszembe ilyesmi? Ne jöjjön a fal még!

Vagy legalább lábad meg ne akassza soká!

Mert hisz az Isten sem viszi véghez nélküled – írtad –

azt, amit elmúlaszt a kezed a papiron.

S rengeteg élő várja, dolog, tárgy, gondolat, érzés,

hogy meglásd, nevet adj néki, s a fénybe kihozd.

S meddig kéne vajon még árván, fölfedezetlen,

fél-lét árnyai közt, tétova tengeniük,

s lesni, mikor zörren meg az út, toppan be a mentő,

(tán sohasem, ha te már égi mezőkön üdülsz).

V (Nem kellene)

Kilépnének soraidból a soraidban

halhatatlanná tett tárgyak személyek

hogy fölvonuljanak s mindegyikük

morzsányit adjon vissza csak

halhatatlanságából a szülőnek:

nem kellene soha itthagynod őket.

VI (Psyché Weöres Sándornak)

Üdőben távoli onokám, de egyben

Az, ki is nemzettél, s a’ ki szültél engem,

Nem tudom, örüljek, vagy sápogjak inkább,

Hogy visga szemekkel összvegyűjtve titkát

Egy furtsa teremtést kedvedre kiraktál,

S ékítve-szépítve tsudásra faragtál.

Úgy, hogy én azolta, fényre-ájt vakandok,

Két világba ütve kapkodok, tipongok.

Amiként tiédet vehetem eszembe,

Talántán létpályám abban jobb lehetne:

Szemérem-tsőszöktül, tsehelő kopóktul

Nem kéne tartanom tüskös, fene szóktul.

Tzigány vérem lángja pörzsölhetne váltig,

Békén lotskolhatnám a’ kialuvásig.

Sándrim, üköm, atyám, tsak lelkem rokonnya,

Bizom, még veled is lefeküdnék volna,

Híhatnak akármelly tzangárka legénynek,

Tsinálnánk kettetskén rakásra Psychéket:

Hogy az újdon sereg kokas se ehüljön,

Pityegő jértzéknek, őnékik örüljön.

VII (Háromsoros)

Születésnap, születésnap –

Koccintásra

szület-é snapsz?…

VIII (Egysoros)

Hatvan! – Vanhat?

IX (Gyermekvers)

Kaffog a kiskutya: Hatvan! hatvan!

Morran a nagykutya: Hatvan! hatvan!

Macska miákol:

Tízszer hat!

Kácsa sipákol:

Hatvan! hap!

Közben az égen csillag pattan,

túl az időn, múlhatatlan.

X (Köszöntő)

Küldöm őket menjenek

kis szobái elhagyottak

és az utcák és a fák

és a völgyek és a dombok

s az a híres málomi

út kicsit szűnjék az égbe

futni forduljon felé

vigye hátán hömpölyögve

hadnyi hálás híveit

álljanak szépen köré

s ha az ablakon kipillant

elsőbb azt se tudja hol van

aztán észrevétlenül

zúgjon harmincegynehány

évet vissza s lelje meg

régi önmagát s a régi

napsütötte holdsütötte

görbe várost melyet öntsön

bő zápor nyakon s keresztül

dőlve rajta hordjon el

minden szutykot mindenünnen

s fényesedjünk boldogan

rózsa-arccal nap-szemekkel

ő is én is újra ifjak.

El-nem-küldhető-levél Devecseri Gábornak

Gábor, nemszeretem hírek kerengnek,

azt mondják e hírek: halálodon vagy,

napjaid, heteid talán ha vannak.

Hallom, s mit tehetek? Kivel lehetne

megtárgyalni dolgod? Ha semmi másért,

hát rendezni a zűrzavart magamban.

Nemrég öreg holmik között kutattam,

s gyűrt diáklap akadt kezembe: versed

s versem benne. Mikor? Gyerekkorunkban.

Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy sohanapján? –

Gábor, nem hiszem el. Kivel lehetne

megtárgyalni dolgod? Tavasz felé jár,

nem kedvelnek ilyen mogorva témát.

Csak rágom magam. Nem értem, nem értem.

Itt tartunk? Pedig én – Zeuszra! – mindig

úgy képzeltem, ha köztünk már meguntad,

szólsz, és a Múzsa-kar sietve jön majd,

s jön velük dalos, égi, szent Apolló,

s elvisznek ragyogó Olümposzukra.

S jaj! gondolni se mertem arra, hogy csak

Morpheusz marad a görög világból,

s vesz karjára szegényt, ha nem birod már.

1971 április 22.

D. E. halálára

Hogy feljön a nap és lemegy

s az agyat nem lehet becsukni

s az álom még kegyetlenebb

az ébrenlétnél – ismerős ügy

Van aki nyúl hatalmasat

s a napot az égről lerántja

megáll a verkli

Győztesen

kilép a gyógyító homályba.

Gáborjáni Szabó Klára meghalt

Lányát a költő nem temetheti

mert a költőt már eltemették

Pedig vers koszorúja nélkül

ez a sír befejezhetetlen

ledobja az utolsó lapát földeket

Önállósulna a sereg szó

amiket az öröm

rendelt formába egyszer:

hálából a költő iránt

elvégeznék helyette

az illendő búcsúztatást

A Seholsincs országban

A Többénincs apa

ha úgy szokás

nyilván méltón köszönti lányát

De itt itt

Siratni kell helyette

siratnom kell helyette

ó jaj

hogy majd helyettem is legyen

hogy így majd lesz talán helyettem is.

Bovaryné

Emma belép hazulról jön cipője

sarkán kevés sár s néhány ráragadt

fűszál Rodolphehoz nem nem ide lép be

Aki elégésre rendeltetett

az el is ég minden hiába Yonville

Ruen Tostes más és más-színű tüzek

és más lett volna Párizs is

hanem azért csak tűz lett volna tűz

Görög történet ananké királyi sors

úgy királyi hogy példásan kifésült

kirostált

Emma (mamma) nő csoda

nem nyomorult arzén-halált

érdemelt volna testi mennybeszállást

angyali kórust megdicsőülést

érdemelt volna égi szózatot:

„Jól vagyon jó és hű szolgám” hiszen

angyal-alázattal vállalta a legsúlyosabb ítéletet

az eleve-elrendelést

a mindenek fölött való utat

a legszebb kárhozatnak útját

az asszonyét az asszonyét

Vissza

Egy régi folyóiratra

A túlvilági Dunántúl-hoz

a törzs előre ment

van már szerkesztő kritikus

és van már lektor is

akad író is egynehány

A lappal mi lehet?

Megjelenik-e s ha igen

hát rendszeresen-e

szigorú-e a szerkesztőség

milyen a színvonal?

Olykor ha fölnézek az égre

nagy fehér kupacok

tömörlenek a tiszta kékben

új szám lett kész talán

Mintha a felső példányokba

a szél belapozna…

Tőlem mikor közölnek?

Köszöngetem

Kérezkednek szólni akarnak

ez csak az én ügyem velük

fogadás jó halottaimnak

visszanyílik szájuk szemük

Míg voltak néhány sose látta

a másikat hogy élt se tudta

a nemlét egy akolba zárta

s együtt ereszti őket útra

beszélhetnek keresztben is

énnélkülem a nyelvük egy

s bár őket én idézem is

könnyen fölösleges leszek

Akkor majd állok hallgatok

s köszöngetem mit egyre-másra

nagy káraimból megkapok

egy-egy szándéktalan varázsra.

Vakáció előtt

Készüljetek fiúk megyek

elő a sátrakat

a zátonyon dús már a sarj-berek

és éjjel is forró a nap

tömérdek új mesére

számítsatok

s nótára szépre

gazdag vagyok

s a lányok… megcseréljük

amit róluk tudunk

megint reméljük

hogy titkukhoz jutunk

zsákmányok évada

az lesz e nyár

a tél szaka

lehet akármilyen sivár

jövő tavaszra is

elég marad

ha megfogyasztja is

kincsünk a fagy

készüljetek fiúk

megyek megyek

nem voltak háborúk

ne féljetek

nem kell a föld alól

kibújnotok

térd kar derék hajol

s a szív dobog

készüljetek nyugodtan

ahogy

a hajdanvolt nyarakban

rászoktatok

én is csak ezt csinálom

és mintha régen

túl hét határon

és negyven éven –

Vízszag

A vízszag –

Mi hozhatná jobban

vissza a sűrű nyarakat?

Egész falu csillámlik benne

nádtetők és cseréptetők

gémeskutak és artézikutak

s utcáin kígyózik a por alig akar leszállni

A vízszag –

Fület és szemet befogni!

Az orron át száll be a szín s a hang is

Gyorsan a parti fűbe hasra!

fület szemet befogni!

orrot kinyitni!

Lám a töltésről a rámpa felől

egy lány is jön kendősen és mezitláb

előtte a torokhangú libák

nyújtott nyakkal csipkedik a rövid füvet

egy lány is jön szól valamit

szája mozgásán látom szól de a libák

pletykáitól egyetlen szót sem értek – –

Kamasz-naplómból

A határban már századszor törölték

az aratók kezük szárával arcuk

Kutya se vakkantott rám szenderegtek

szárnyuk porba lógatták a tyúkok

az asszonyok megoldották kendőjüket

Üres ház tornácán aludt a lány

szunyogháló alatt tizennégy évesen

én meg tizenhat voltam: összegyúrva

idealizmusból és szenvedélyből

Aludt a lány parasztlány duzzadó

bejárta álmait a fülledt koradélután

néhány hajfürtjét homlokára

tapasztották verejtékgyöngyei

Aludt a lány reszketve próbálgattam

megkeresni a szunyogháló rését

s a nevén szólítottam többször csöndesen

Nem válaszolt később lassan kinyitva

fátylas szemét rámnézett alva még

motyogott valamit leszállt az ágyról

a szunyoghálót alul fölemelve

kibújt és szájszélén lágy reszketéssel

megindult a bozótos kert felé…

Vissza

A stégtől fölfele

a töltés tetején

a kis kubik fele

ott közlekedtem én

Lennének lépteim

idő-sztriptíz s mire

megjárnám: éveim

vethetném rendre le

Néhány fa még maradt

agg fűzfák ismerem

gyűretlen arcomat

fogadnák kedvesen

Húzatlan a harang

szólalna a szikár

haranglábban s a hang

mint a szelid madár

körözne boldogan

s a pad a ház előtt

köszöntené vigan

a sokszor rajt-ülőt –

Hagyjuk! Ki vár ki se:

ezek csak szép szavak

és visszamenni se

csal komoly indulat

Különben is belém

telepszik mind a múlt

ott járhatnám meg én

csupán mi mélybe hullt

földúlván csöndemet

míg kint közömbösen

szül a föld és temet

tetszik vagy nem nekem.

Szép maradt

Árvíz után a töltés kopasz nagyobbra rakták

Tavaly még a füvek ükunokái éltek

a füveké melyek kamaszkorom csodáit

észlelték a libapásztor-lányok között

És ott is arra följebb a falu széle táján

a töltésen belül a vastag iszapot

ritkásan verte át az alászorult növényzet

De az a csonka fal még az a ferdült faoszlop!

Hol a kedves tanya? hol az a két öreg?

A Népház karzatán míg lent a tánc kavargott

verset írtam a deszka-mellvédre hős-szerelmes

Bemázolták

Sokat és sokfélét töröltem

itteni javaimból minek a maradék is

Fölösleges a helyszín ihlete hogy idézzen

Ha kérdezősködöm mégis: – hivatalos

Csak véletlen hogy főleg az érdekel ki halt meg

mikor bontották le vágták ki költözött el

Egy gyűrött ősz-deres férfi köszönt minap rám

megálltam néztem visszaköszöntem néztem újra

a szeme szeme végül a szeme engedett be,

nehéz volt megszólalnom két Lázár állt a járdán

De minek is? Egy rész velem kivágatik

vagy lezáratik végképp itt az ideje tudnom

Szép maradt minden így is ég föld töltés Duna

és dugig tele most is a nappalok s az éjek.

Nehezen s gazdagon

Mihelyt egy házfal ledől

énbennem tüstént feláll

mihelyt egy utca leomlik

énbennem újra kinő

Menetben hosszú sorokban

vonulnak vonul a volt

város a változott létbe

belém és épül föl ott

Nehezen s gazdagon élek

egyszerre kívül belül

Jó annak ki korán elment

s annak ki nemrég van itt

hordozza vagy csak a régit

vagy csak az egész mait

Jobb annak aki ha indul

járhat a kedve szerint

egyszerre többszörös útnak

járhatja meg köveit

sokszoros zsákmányt szerezve

tud hazatérni megint

fáradtan lábaremegve

fáradtan de boldogan.

Egy eltűnt pécsi utcára

Néhány gömböt kivájnak zöldessárgát

az estéből az utcalámpák

és általában

inkább csak félhomály van

így hát rövid sétám végezteig

az újabb gyászszertartás hibátlanul megeshetik

Innen csúszott a Majláth utca

a Zsolnay-ház dísze-pucca

mellett poros

úttesttel és koros

házakkal a Siklósi útra át

most üthetem nyomát

előkelő újdon lakótelep

csillámlik tetszeleg

helyén

A régi képet képzelt ládikóm

szent vackai közé hajíthatom

ismét szegényebb-lett város-szegénye én

Hát bizony nincs mese

ezen nem fordít senki se

időnként kellenek

efféle rendcsináló szelid manőverek

S jó hogy az állomásra tartok:

sűrülnek az idegen arcok

én is könnyebben temetek

ha köztük lehetek.

A prédikátor könyve

Élve már

Nagy világringyóvá

minden-szeretővé

folyton-simulóvá

váltig-feküvővé

bőr-csont ketrecemben

csak ott ne bezárva

ne sír zúzzon engem

széjjel valahára

élve már oszoljak

élve már közössé

étkül akaróknak

étkükül kezessé

hisz én is örökre

maradni szeretnék

nem tűnni a ködbe

volt-nincs futi-vendég

s az tart ha fölesznek

elveszve virágzom

tápul ha keresnek

az tart e világon.

Mindenki karácsonyfája

Az ablakok lelkesen tükrözik

még a gyér éjszakai fényben is

Nappal meg szinte kapzsin nyúlnak érte

bár csak egy-egy oldalról az övék

Majd aztán vége lesz

itt-ott a tér kőlapjai között

marad néhány fenyőtű semmi más

Az ablakokat fölszólíthatod

fogjanak össze érdekedben:

képtelenek lesznek segíteni

A kőlapok rései közt meg a fenyőtűk

hogyan is volnának elég erősek

visszahozni hatalmas otthonuk?

Csak a gyerekszívek

csak a gyerekszemek

csak a gyerekszájak

makacs hűsége pártol cinkosan.

Szilveszter délutánján

Az utcákon és tereken

s egyéb nyilvános helyeken,

kül- és belterületeken

hirdetni kéne nyakra-főre:

hogy még idén van, nem jövőre.

Volt gödör és kilábalás.

Jövő ilyenkor

mi lesz?

Belábalás? gödörlakás?

Ezt így a kozmikus jelenségek nyomán

az ész osztotta még be hajdanán.

Aztán törvény lett, súlyos lett, s ma már a

szívig elér, s arra is rárogy árnya.

Kétfelé

Ó, Don Quijote! Sancho Panza!

Ha így, ha úgy –, csak köztetek ne!

Vagy fellegek szárnyán lebegve,

vagy bunkóként földhöz ragasztva.

Arasznyi véreshurka –: tündért

látni benne, s körülcsodálni,

vagy két pofára megzabálni,

s böfögve ünnepelni tűntét.

Csak így ne: szutykos, trampli lányban

Dulcineát imádni, s közben

gazdag farára pislogatni,

s ha elnyúlik forrón az ágyban,

súlyos páncélba öltözötten

szüzességéért vérem adni.

Nyugalom

A csöndből a csönd zajaiból a zöldből

a napfényből a kristály-levegőből

a magányból a hirtelen napokból

az emberekkel meglazult kötésből

a természettel megszorult kötésből

abból hogy tudok testemre figyelni

a testiség metafizikumából

abból hogy régesrég kinőtt szavakkal

a kerítést a körtét a szobába

szivárgó esővizet a borotvát

megszólítom

abból és más ilyenből

sarjadt ez a jóltáplált nyugalom

mely most magam fölé emel.

Derűvel

A pusztulás leleményeit

derűvel –

Millió kilométeres határ

s óceán-partja is van

Himalája-vonulatai is

Az egyenruhás szintén valahogy

egyénítve:

kalapja mellé tűzköd ezt-azt

s kezébe fog

Ha ami benned legcsököttebb

maradt a hit

nem hiszi is

tudásod tudja:

eljutnak a fővárosig

beveszik leigázzák

s a mérhetetlen-járhatatlan

határokon

fölrántódnak körben a rácsok

s jöhetnek a kevésbé tehetős

megszálló csapatok

Derűvel

derűvel tehát

derűvel.

Hátrafelé menni előre

Légszomj klausztrofóbia

arcom forróság perzseli

már-már hozzá nyomulnak a

halál börtönfal-rendjei

tágasság csak hátam mögött

szabadság csak hátam mögött

Nem csupán idézni lehet

– dúsítani is ami volt

ültetni újabb életet

föltámasztani ami holt

s hátrafelé menni előre

énekszóval a temetőbe.

Gyanú

Kalandozván előre az időben

társaim valamennyien gyanúsak:

ki tudja melyik álcázza magát

melyik nem jön már valóban velem

Kalandozván előre az időben

szeretteimnek gyanús vagyok én is:

ki tudja velük megyek-e vajon

nem álcázom-e én is csak magam.

Ezért kell

Zsúfolódnak az alkonyok

a reggelek a percek perce

lesz lassan minden perc: az elsuhantak

valamennyi lélegzetével

A mellédőlő mozdulat

a szeretkezés lihegése

sokezer mozdulat párlata magja

sokezer lihegés kórusa immár

Így lehet kötetnyi szöveg

egyetlen szó cselekvés-halmaz

a test parányi jámbor rezzenése

ezért kell ólom-súlyokat

vállalnom ha csak egy madár is

elvillan az üres ablakkeretben.

Maga se tudja

Föl-fölhangzik benne a régi dal,

de fátylas már, de már torkot kapar.

Utánozza váltig, kétségbeesve,

ami egyszer égnek suhant repesve.

Maga se tudja, hogy miért teszi,

csak önnön meddőségét hirdeti,

holott a legfőbb érvet azzal adná,

ha az egészet gyorsan abbahagyná.

Betegen

A törvények megzavarodnak

gyönge a belső hatalomnak

ereje hogy rendet csináljon:

autofágia veszélylik

a végső megsemmisülésig

Áradjanak be a határon

segélyhozó hadak

De ha így lesz rend ilyen áron

ki véd meg attól hogy e rendben

a régi zenék menthetetlen

el ne némuljanak?

Három kerge réteg

Vízszintesen: élet

föl vagy le: halál

Három kerge réteg

s kész is volna már?

Kocog a láb végre

száll vagy elmerül

szünve ott itt vége-

érhetetlenül

Himaláját örvényt

csak az indulat

épít bele önkény-

vonta utakat

csak a fény örök fönt

csak az éj alul

két másféle börtön

nyithatatlanul.

Nőjön virág

Elemek affinitása

szeretők találkozása

az elme bősz bölcselmei

csak hátrányosan terhelik

amit a zökkenők

szétugrattak előbb

kanyarítsa vissza az ész

e fő különbözés

a kerítés szívja föl

a lényeget kétfelől

ellenségek temetője

nőjön virág belőle

virág s gyanútlanul

eméssze meg mit alul

talál aztán legyen

maga is élelem.

A prédikátor könyve

Salamon hát minden hiúság?

Ez ám a nagy dolog: ilyen

szemmel nézni virágra égre

feleségedre lányaidra

nők mellére hazára versre

és hinni bennük hinni mégis

és a napok mézét kiszívni

és úgy hogy ne csak mint az állat

hanem érezni a csodákat

a nagyszerűség levegőjét

és mindig hogy minden hiúság –

Alkonyodó

Forduló

Egy-egy dátumot

neveket

mind gyakrabban el-

feledek

Romlik a jó gép

nagyokat

zökken időnként

megakad

Elveszítem-e

magam így

test lélek közt be-

rogy a híd

s leszek-e

afféle szegény

élőhalott

leszek-e én?

Vagy nem híd rogy be

ház borul

körébem látha-

tatlanul

s én oltalmában

csöndesen

kibomolhatok

teljesen?

S ki sajnálkozva

azt hiszi

búcsúztatásom

kezdheti

nem is gyanítja

hogy belül

új világ érik

kerekül.

Most készül

A hús szövetei módján a lélek

szövetei is meglazulnak:

papucs-érzelmek papucs-hevülések

klaffognak ráncosulnak

Villám-kínok láng-örömök helyére

sivatag-langyosság telepszik

húzza az ember az eget szemére

összkomfort-zugba fekszik

S holott a szél csapkodja már az ajtót

(nem lehet nem figyelni)

most készül – rég idegenbe szalajtott –

hosszú otthonra lelni.

Hétköznap

Semmi ünnepélyesség pódium

színpad

A napi milliárd

egyéb halállal: féregével

dúvadéval rokkant gyoméval

homo sapiensével szunyogéval –

Hirtelen jön: cifrálkodó

öntisztelet családi tabló

nyáladzó érzelgés sehol

S a sablon-hír körül

árureklám karikatúra

Hát nyilván így lesz valahogy.

Kis himnusz

A tiszta és csodálatos

törvények tiszta és csodálatos

rendje tipor szét tiszta és csodálatos

minden halál.

Sokáig tart

Milyen csörömpöléssel

ricsajjal dobogással

örvénylő kapkodással

bősz rendetlenkedéssel! –

Megviselt holtak élők

sebhedt tárgyak csigázott

órák rondán levásott

mindennemű kisérők

nyomok már húsba-nőttek

időbe is tapadtak

kedv ellen megmaradtak

akadva eltünőek –

sokáig tart a kerge

igyekvés: megnyugodni

dúltságokból lohadni

jutni a régi csendbe

hogy mint a part homokja

dagály után gyüretlen

terüljön megtöretlen

szélrózsa-távolokba.

Kívül

Elkelne a meg-megállás a pihenés visszatekintés:

kémények füstje hunyorító ablakok küldenék a lélek

vitaminját

Keményedik a próba

Az idő nem ereszt magába

A nap-dzsungelok óra-erdők perc-bokrok hova lettek?

Kerítés-falak mindenütt és a falak külső fele

kerítés-falak tagolatlan-elnyúlók hűvösek

kerítés-falak köztük bongó éhenkórász bolond szelek

Elkelne a megállás olykor kezd a lélek megzavarodni

sietne mert nincs visszaút túl lenne inkább bárhogy is

lépcsőn nehéz lefele menni tűrni ésszel belenyugodni

hogy emelkedik szűkül a horizont elolvad az ég

Ó bölcsesség ó alkonyat illendő erénye iparkodj

duruzsolj fülembe szünet nélkül talán fog végre rajtam

vagy legalább nem hallom a rosszra bujtó tanácsokat.

Gyülekezik

Seb még sehol de már lehet

a gyógyításra készülődni

Mert lesz seb lesz okvetlenül

a szájban a torokban

gyülekezik a jajgatás

a nyelv alatt a nyelv fölött

a tüdő ágbogaiban

a váll a mell a térd a hát

a szem a fül

a szív s a lélek

az egész ember jajgatása

az egész ember mindenestül

fejbőrétől lábahegyéig

seb lesz

az leszek mindenestül

Izzik már a jövő alattam.

Ahol nehéz

Szaporodnak a laikus anatómia-órák

betegség-professzorok fájás-tanársegédek

tanítanak test-ismeretre

Amihez semminél se voltam közelebb

s hallgattam csöndes zsongását örömmel

most olykor szögesdrótokon onnét kerül

Hát így kezdődik a végső árvaság?

Minek az árvasága?

A végén végképp elfogyandó lényegé?

Álomi kín: ordítok és nem hallani

álomi kín: futnék és lábom kőmerev

de itt ez mindennél nagyobb veszély

ahol nehéz jól folytatni

ahol nehéz fölébredni

ahol nehéz

ahol nehéz – –

Alkonyodó

Lángok kórusa után éles-hegyes-tüzes nyelvek

egyértelműsége után boldog elfogultságok után

kétszer-kettő-négy-hit és -okozatiság után

kerek és hiánytalan rend után

tudom után így után bizonyos után

bal-jobb bal-jobb bal-jobb után

én után én után én után –

Léptek szélrózsa-tétovasága léptek nem-ismétlődő

mérete zavaros ritmikája

kétkedés füstös-kúszó meglobbanások riadó villanások

ki tudja ignoro sejtelmem sincs talán-talán

én te mi ők ő mi ti én

A teljesség ezzel teljesedik be

az emberség ezzel emberesül meg

a metszett szavakat a motyogók élesítik

az öregség héja magja szára is a gyümölcsé

az alkony is a nappalé.

Taedium vitae

Öreg bak bűzét magamon

és ötvenféle ráncot

hej de utálom de unom

e növő rondaságot

Bölcsesség béke szeretet…

báj-duma: locska zajgás –

Ahol még urkodni lehet

ott virul a kitartás

Naponta tanulni muszáj

és valami kudarcot

a fordíthatatlan apály

elgörgeti a sarcot

Mikorra megérne reá

a fő-átokba fogni

talán már nem is tud e száj

csak félhülyén motyogni.

Kímélnének

Kicsi a város benne messze látok

seregestül enyéim a halálok

seregestül veszem magamra őket

– Kímélnének inkább hagynák erőmet

Féreg fagyottan kóbor macska éhen

ez most a rang mely adatna kilépnem

Gubbadva fekszem legjobb lenne váltig

s bambán durmolni virágfakadásig:

hogy mozgó földbe mégis ha muszájna

mégis mozdító nap alól kiválva

mégis az itt s ott között valamennyi

közzel a végső éjbe belemenni.

Intés gyermekeknek

Kisgyermekek s nagyobbak

ne tétlenkedjetek

használjátok ki gondosan

a perceket:

e szép időnek

nemcsak magát

meg kell őriznie

a tétovább

órákat is melyek

könnyen berogynak

ha megvéknyulnak vázai

majd a napoknak

Lám én is én is

minduntalan

visszakanyarodáson

kapom magam

De jól is tettem

hogy dzsungelos

vidéket hagytam el:

van bújni most

hová ahányszor

mint irtás közepén a vad

a megűzetett

pőrén marad

Lányok fiúk

szerezzetek

mint jövendő szegények

amit lehet

Csak rajta rajta

hogy jó mire lesz

elmélkedni azon

nem érdemes

Nézzetek rám:

így félig-deresen

nem gyűlik a zsákba

már semmi sem.

Megérezné

Valami földöntúli kutyaorr

a földöntúli szagokat

nyilván megérezné már szívemen:

gyakran topogtam a küszöb előtt

jártam a kerítésnél föl s alá

nézegettem befele és búcsúztam

s a kihajló fekete bokrok és

fekete virágok hozzám verődtek.

Szél

Az alkony ilyenkor

Az alkony ilyenkor az alkony

kárpótol egymaga

sivár ilyenkor a nappal

sivár az éjszaka

De az alkony az alkony – az égen

nyugat felé merev

kék-zöld-vörös kusza foltok

merengenek

Az égen az égen nagy-nagy

hézag szakad

a fényes foltok amonnan

mögüle látszanak

ahonnét nyugtatás jön

hová kérezkedés

találkozik ez a kettő

a béke s a küszködés

és meghajszol ahogy kell

aztán ölébe vesz

az alkony ilyenkor az alkony

a bolyhos a jég-eres.

A hideg is

A hideg is futna magától

a hideg is megmelegedne

áll s vágyakozik befelé

A legnagyobb bűn is megeshet

ebben a sundi némaságban

ki tudja mivel van teherben

Készen állok hogy ajtót nyissak

hogy beengedjem a lakásba

ha menekülne valaki.

Tél hava

Egyhangú könyvlapok unalmas szövegek

lapozni sincs kedvem ebben a januárban

A karácsonyi nagy kalandok izgató

lázaiból kivált nehéz így folytatódni

A virradni-se-kész éjeknek nincs határa

testem falainál sem változik a légkör

Igen csak képzelődni ünnepet idehozni

ilyenkor azt lehet csak kegyesen hazudni

Aztán ha valami történik s mégsem érek

a tavaszba piros napokat legalább

pirosakat viszek a földbe s a didergő

gyökereknek talán könnyebb lesz várakozni.

Hozzák

Órái a télnek e nem

bonthatók összegezhetők

a hullámzó erejű szél

zsinórján reszketők

a ragyogás meg az éj

peremei felől

a középső szürkeségbe

bújók a rémek elől

hozzák

a meleget

a fészek-vár-nyugalmat

a gyermekszem

tükrén a bizodalmat

a táruló

tenyeret és ölet

diónyi zugban

hegynyi örömet

órái a télnek ez anti-

gyümölcsöt érlelők

e tagolatlan tömbök e nem

bonthatók összegezhetők

e jégcsapok kopasz ágak

tőrein reszketők.

Hasonlat

Nyúzott törzsek fakó ágak csodálkozó

szemem bársonypuhán óvatosan

tapogat végig rajtuk: bennük a gyönyörű

virágok bennük a szorgalmas levelek

a fényűző gyümölcsök

Nyúzott emberek

jó munkások költők jutnak eszembe.

Fa

Kérgen belül

a tél s az élet csöndjében

nem volt-e jobb a fának?

A zavaros tavaszra zavaros

lelkesedéssel válaszolt

Éles hevek zajok tüntettek

s ő virággal lombbal

gyümölcs-fogantatással

mutatta szolidaritását

De aztán nem lett többé visszaút

Csak beljebb bírhat menni a

termés vak varsa-hálójába

tűrve a megnőtt támadási felület

sokasodott veszélyeit

s agyongyötörve kezdeni

a százszor áldott pihenést

(mely mégse cél mely mégse cél)

az új-nyári iszonyatért –

Elszáradt rózsatő

Bimbóját vagy virágát

leszedték mind leszedték

a magot a gyümölcsöt

elérni sose tudta

Télre gonddal befedték

tűnődhetett nyugodtan

s tavasszal hogy kitárták

többé rügyet se hajtott.

Tavaszi kertben

Mi is segítünk

ültetünk vetünk

bár nélkülünk is

menne jól tovább

de az emésztő

s termő föld hüvös

húsába túrni

kellemes dolog

aztán seregnyi kéz

amíg mi itt

szorgoskodunk és

később és előbb

csak egyre rombol

pusztít és zilál

s ezért a végső

mérlegen talán

javít kevéskét

gyermeteg hevünk

hogy oly serényen

ültetünk vetünk.

Szél

Szél szél szél három napja már

zúg a világ sziszeg

hőköl csapódik leng kaszál

határnyi zöld tüzek

Az éj az álom sem elég

nyugalmat az sem ad

nem emelheti ki fejét

akire rászakadt

aki az álló égre néz

hogy ott mentse magát

de rajta is forgó nehéz

felhők inalnak át.

Üdülőtelep

Csak sziluettjük s remegésük –

az utcasort suhanc nyárfák kísérik

Föl-föllódul gömbölydeden

az aszfalt puha melege – időnként

egy-egy élesebb szögletes

légár a tó felől oldalba kapja

Üdül a polgár noha nyögve

de akkor is: Mindent bele!

Sör kártya makacs röhögések

külön komfort a test külön

fortélyos igényeinek

Az ég feketül feketül

sziluettjük és remegésük

sincs már – szétoldódott – a fáknak

Az ég-sötét s a föld-sötét

záródó préspofái közt

jajveszékelő röhögések.

Knokke

Gát és móló és parti sétány

és játékváros

Semmi kétség

itt is győzött az ember

Neki finomít homokot

az árapály-lélegzetű

vasszürke-zöld Északi-tenger

az ő magas kerekeken

vízbe futó sétahajóit

ringatja számára felejt a

móló síkos kőtömbjei

közt annyi rákot tengeri

csillagot kagylót és csigát

az ő kedvéért oly simán

ezerarcú hogy seregek

gurulnak gyors hajtányokon

szünet nélkül a part-vonalban

De én jártam kedélyes

fényben olyankor is itt amikor

kemény szél fújt a víz felől

s csak úgy mellékesen beszórta

a sárga keramitköves

utcát a padokat szemem

szám láttam földomborlani

a rengő síkot s éreztem akár

játékból is be tudnák fedni

e játékvárost és elrontani.

Azután is

Néhány önkéntes áldozat!

Lássák magukat azután is

ha már nem látják magukat

lássák sorsukat kereken

kicsit a sorson túlról is

Szamóca gyom paradicsom

veri bokámat lábom szárát

közöttük néhány áldozat

lássák magukat azután is

lássák sorsukat kereken

lássák kicsit a többiek

ha már nem látják magukat.

Késő

Félalkony-délutánba rendeltetett vidék

már-már az est porával is beszór az ég

Deleidet nem ismerem s fénylő reggeleid

nem botlok az ifjúval össze sem a gyermekkel itt

Ezek a bágyadt örömök csak úgy gyökértelen

lengenek napjaimon mint föltépett hínár a vizen

ezek a bágyadt örömök – itt bennszülött soha

leszek e vonzó földnek inkább gyarmatosa

Az árokban a tó felé szederbokor-sorok

piros-fekete szedreikbe belé se kóstolok

csak ízt adnak de semmi mást nem

Ó van útszél hol egy hibás szem

bőségszarut zúdít rám: csak kapkodom fejem

ahol ha lépek seregek lépnek együtt velem

Próbálom belakni e tájat aligha sikerülhet

amikkel barátkoznék ijedten menekülnek

Hibátlan konspiráció!

Azzal vigasztalódom

nyilván csak magukat védik ily furcsa módon

zajgó szerelmük ellen hogy majd könnyebb legyen

élniük egyszer itt már végképpen nélkülem.

Menekvés

Nemrég ha kinéztem

csak pár méterre láttam

több réteg tarkaságban

állt a kert elébem

A mozgó kisded függönyök

sárgulnak veresednek

s peregnek sorra peregnek

ritkulnak az ágközök

Túl túl eresztik

szemem a halott

falakig s megrekesztik

a halott falak ott

Túl túl eresztik

az időn is odáig ahol

temetők meresztik

sírkő-tüskéik a homály alól

Befordulok

nehéz az ősz nehéz

tárgyak évszaktalanok

közé menekít az ész.

Őszi napéjegyenlőség

A kert végén a horpadásban

köd ül már hajnalonként

mélyebbre süllyedünk a pusztulásban

fokonként

Már reggelente nem az álom-

gyűjtötte frisseség

izeg-mozog földön faágon

és nem a kedves ég

kínál sokértelmű vigasszal –

fa fű lapul

mit éjről-éjre most tapasztal

riasztva-új

s a virradat félelmes éggel

tárul fölébünk

világraszóló szürkeséggel

dermeszti vérünk

Csupán a vadszőlő pirosló

zászlói lengenek

buzdításként az egyre foszló

zöldek felett.

Révfülöp, október

I

A Fülöp-hegy mögül mintha a túlsó

lejtőről csúsznának föl a gerincre

s a lendülettől még följebb az égre

hajszolva szinte egymást rosszkedélyű

kajánsággal fakószürkén a felhők

s a napot egyre-másra eltakarják

Tanácstalan az őszi táj: a zöldet

még csaknem épen őrzi de a fény-árny

kavargásában kétkedik melyiknek

jobb hinnie melyik szabály s kivétel

De én tudom ha kicsit kora is még

záróráról beszélni új csirát csak

a pusztulás hajt s kertben réten erdőn

a parti parkban szőlőkben kövek közt

rokon a bomló vegetáció: a

negatív sarjadás és nemsokára

az gyűjthető csokorba

Lám a tó is

másik szerepre készül: mind sürübben

párákba bújik nyilván próba végett

s az izgatott nád-nép nem győzi vinni

az egynemű híreket két irányban:

szünet nélkül súg-búg hogy ezt se azt se

érjék váratlanul az események

II

Szögletes kemény szelek

vándorlás otthontalanság

itt is ott is hontalanság

rendes fészkében a testben

nem nyugszik meg a lélek sem

rideg-hideg a világ

szem fül bőr nyelv orr egyet észlel

s hőköl menne is tovább

maradék reménykedéssel

hova menne? tüske nőtt

mindenütt ha út ha cél

csak a múltat a jövőt

az előre- s vissza-álmot

lakhatja meg aki fél

októberi koratél

cidrizteti

az emberi

a növényi s az állati nagy családot

Madár villámlik

Megrebben a fény a falon:

madár villámlik az ablak előtt

megrebben a fény rándul szilajon

megdöbben a fény: mi kerülgeti őt

Madár-suhanás tört pillanata

de elég s ami tárgyaimat

s engem biztatni tudott maga

most ő is rémülve-riad

Ó árny ó gyorsanölő

méreg mely a parttalan

derűbe ha dől rögtön vele nő

lesz csöppje határtalan

s a tetőkön az ágakon a legyötört

földön forgó ragyogás

gyásztakarót rettegve ölt

volt-nincs elmúlt a varázs.

Köd a városon

Az örömöket beszorítja

az öröm több lesz hogyha szétömölhet

a bánatokat beszorítja

a bánat több lesz ha szét nem ömölhet

Felülről: elvégeztetett

rendben vagy nem most már közömbös

alulról: fölforró csata

bizonytalan kigázolással

s talán formátlan fészek is

búvóhely mentség béke béke.

Ember az őszben

Kinyílik a tájék keze

lemond a tájék

elereszti az úgyse-tarthatót

A kerekült életek szétgurulnak

közönyös az ég-Polüphémosz

nem biztat nem sajnálkozik

ez a rend így rendeltetett

Óvakodva bóklász az ember

ne vesszen el a veszendőkkel

szervezi különös furfangjait

Ismét kivág a temetőből

ismét hídra kapaszkodik

a sírdombokon út nyilall át

csak a hídlábig ér az ár.

Észrevételek

1974–1975

Mint a csapat

Állomás

Nagy idegenforgalmú városokban az állomás

közelében feliratos nyilak jelzik hogyan jutni oda

Egyre több a feliratos irányjelző utamban

egyre több nyíl mutatja

az állomást –

Az 57-ik előtt

Még hány jön a nyárra november?

hány ünnepem ünnepelem benn?

s víg ünnepeket? siratókat?

múlatni, marasztani jókat?

Vágyam lassan csakis annyi:

tudjam békén idehagyni,

ami kölcsönképpen enyém lett

s gyereket, testvért, feleséget;

békén, hogy lépteimet ne

gyászdob-hang árnya kövesse,

úgy nézzen akárki utánam,

mint utca forgatagában,

mint ott néz arra, ki szürkén

általvillan szeme tükrén,

s már nincs, eltűnt, nem is emlék,

mert árad az, árad az új nép.

Megélni

Magam szokásait ember szokásait

de unom de vágyom mások szokásait:

jól esne mondjuk ha mint ott az akácfát

a csípős böjti szél ágaim cibálná

jól esne mondjuk vadgalambként repülni

s a tévéantenna hegyére felülni

pókként fonalakkal beszőni a nyugodt

polc mögött rejtező mindig sötét zugot

megélni megélni nemcsak beleélni

s ha másképp nem menne örökre cserélni

Ambivalencia

Természetes mozdulataim termé-

szetes reakcióim szerint e csaknem

hatvan esztendő folyamán most igen

szomorúnak kellene lennem titkon el-

gyászolnom a végképp vagy ideiglenes

hatállyal hervadókat Teszem én és nem is

esik nehezemre az általános

gyász épp ellenkezőleg az ilyes-

mi módot ad romantikus-patetikus-

teátrális viselkedésre ami min-

dig növeli az ember önbizalmát

hisz végtére a koporsó is pódium

Csak ne bohóckodnának sárga és

kis állatok tehetetlen falevelek

illanva játszva ugrabugrán

illendően nehézkedő lábam előtt

Nem küszködnék

Ó nem küszködnék másért

az élő másvilágért,

csak hogy a testi holtak

árulják el, mi módra haltak,

hogy míg sor nem kerül rám,

magam ráidomítván

a fő változatokra

várhassak a végső napokra,

csak hogy az elfogyandó

fényben fogyó halandó

önfényem rendre, lassan

apasszam és eloltogassam,

s ne meglepetve, dúltan

ott és akkor tanuljam,

mikor az ég leomlott,

őrizni az emberi rangot.

Közös bőrben is

Melyik tér ki melyik küzd s győzetik le:

nyilván tisztázva már

s a tervet tudja

minden porcikám

Csak a küszöbön

a küszöbön a hír át nem jöhet

Gyanakodva

lesem pártütő testemet:

a fényt agyamba

hogy villanjon túl az egen

megadja de ő maga

közös bőrben is örök rejteken

Sors

Vásárban egyedül

alkudni nézni csak

sodródni ésszerű

cél nélkül (igazán

nagy céllal)

Fáj az árus

lába a lacikonyhás

almát eszik tömik

itt is a kismalackát

Ó a vásár a vásár

ő bennem benne én

sehogy másképp csak így

Akartam elhibáztam

hívtam és elfogadtam

s jó is – daráltam egyre

Lassan mégis magam

után csak már után

friss sebfelületekkel

százszoros árvasággal

horpadt soványka zsákkal

végképp gyógyíthatatlan

Emlékezik

Törmelék apró kupacok

szakadék nincs és nincs orom

mégis meg-megbillen fejem

hol fölfelé hol lefelé

valamire emlékezik

valamit egyszer megtanult

s ha simán lépked is a láb

egy-egy hullás emelkedés

mérföldkövei közt halad

s a rezzenetlen arc mögött

öröm kiált és iszonyat:

a lélek váltig sántikál

sose tanul belőle ki

Lázár feltámadása

Még néhány perce aggok aggja

most csecsemő

a fény a nappal újra új neki

motyog:

„Űrben űr-ölben űr-zenében

puhaságban végtelenségben

szomjatlanul éhetlenül

vonzatlanul löketlenül

felsőbb alsóbb forróbb erősebb

rendbe fogva törvénybe fogva

magam nélkül aprócska részként

minden után semmi előtt

középen csak középen – –

És most:

kopogás éhszomj külön út

a szabad akarat csapása

megint magam

minden előtt

szélektől szélekig többnyire szélen

én nem akartam

nincs mit köszönnöm

a parancsért mások jajongtak

lebegés helyett botlani megyek

s az arcokon öröm

nem értem”

Vedd azt is észre

Magadra maradsz? Hogy maradnál?

Ahogyan máshoz te ragadtál,

úgy csökkent eddig is magányod.

Volt hang, ami az utca végén,

volt, ami házad keritésén,

szobád falainál megállott.

Bőrödig, belsőd bokrosáig,

alig néhány ért el odáig,

s oly gyorsan némává meredtek.

Kopott lemez: nehéz belátni,

hogy körbe pörzsölhet világnyi

törekvő láz: meghágy hidegnek.

Less gondosan, hogy meg ne tévedj:

ha pókszál nyúlik is kötésnek,

vedd azt is észre, azt is észre.

S higgadtan készülj (nem vagy első)

a tarthatatlanul közelgő,

végérvényes hideglelésre.

Túl

gyűrött hajszálak szürke ég lucskos-pucér föld hullaházi test

szóltak előbb most valahol gubbasztanak a madarak

kevésbé tud magasra mászni a testlélek évente már

a tápászkodás nem kecsegtető irtózat a tápászkodás: hogy

lesz kezdeni honnan újra a zuhanást a szürke lucskos…

este a fejem tetején vállizmaimon mellboltom falán bezuhogott

bezuhogott

tócsa bennem tükörtócsa tócsatükör

de bármi áll hajol fölötte és fölé felfalja és üres marad

tócsatükör tükörtócsa rajztalan monotónia

monotónia: anti-anatómia

hátulról visszahívnám elölről visszahívnám:

a fénylő élet két pajzsa között csattanjon széjjel a hólyaghomály

Tágabb távlatokban

Az anyag megmarad –, kérdés csupán,

hányféleképpen változik ruhám,

s tudja-e a silány ész konstatálni.

– Ügyet belőle dőreség csinálni.

Bennem is – széldomb? gyűjtemény vagyok? –

szétszedhetők-e az elem-tagok?

Egy szitkozódásnál, kellemkedésnél

kibújik-e, mi bújt gyökérzeténél?

Ó halhatatlanok, ó létezők,

nyilván csak a sosem-élt múlhatatlan.

De nem az elíziumi mezők

tágasságánál tágabb távlatokban

mozoghatok-e (ha nem én, ha én)?

S oly mindegy, hogy miféle változatban.

Körbe-körbe

Ül otthon vagy fekszik könyv a kezében

esetleg toll s előtte kéziratpapír

s próbálja megérteni a legtucatabb

rejtélyeket mik éppen fojtogatják

például azt miért s miképp törvényszerű

hogy anyját apját elhagyván a gyermek

elmegy valakivel s lesz véle egy-test

egy-lélek s mondjuk anyjával kivel

egy-test volt valóban valamikor

kapcsolata úgyszólván semmivé lesz

s apjával akivel viszont talán

egy-lélek volt már többé nem bizalmas

És akkor hirtelen beléhasít:

tavaszodik megmozdult a világ

s ezerféle új-régi esemény

jelenség torlódik zuhog kereng

villog fán földön emberarcon állat-

testen égen s ő meg négy fal között –

Fölugrik hát hamarján és kilódul

kilódul nézni nézni nézni nézni

hallgatni ízlelni tapintani

szagolni füvet madarat virágot –

Ott aztán újra háborgatni kezdik

a félbehagyott gondolatok indul

haza folytatja őket

és ez így megy

és körbe-körbe s újra és elölről

és tavasszal és télen nyáron ősszel

Talán éppen

A vastag novemberi köd

leszállt leszállt minden közé

jelképnek kínálja magát:

hogy így vagyunk hogy csak botorgunk

hogy sem az utat sem a célt

hogy atomokra ésatöbbi

S én látok vattapuhaságot

kályhákat békét tarka-fényes

majdnem adventi álmokat

nem falakat de hidakat

Talán éppen mert atomokra…

Mint a csapat

Ami először élni kezdett,

s ami kihuny majd valaha:

bennem van, bennem is a kezdet

s a végső nap alkonyata.

Közhely –, így vagyok halhatatlan,

de ilyen rangot más nem ad:

egyenlő s felülmúlhatatlan,

mint a csapat, mint a csapat.

Szövegek

Világ-vers

Vonakodnak nem tolakodnak

vonakodnak és tanakodnak

A fejből szét az idegekbe

alig a szájba vagy a nyelvre

Költemény? – amit a világ ír

nyelem be testem csatornáin

Nem én terelek rendbe szókat

izgatónak vagy nyugtatónak

közlőnek figyelmeztetőnek

– én csak kószálni látom őket

s kis vendégváró csapatokba

verődni olykor lopakodva

hogy a világ-vers méltóképpen

fogadtassék a hús ölében

Én Noé-bárkám

Vers én Noé-bárkám a mulandóság

özönvizében melybe nem minden élőből

s minden testből mindenből kettőt-kettőt

viszek be hanem egyet-egyet vagy legalább

szeretnék például a gyerekkori szomszéd

hülye Pistát vagy Misit ifjúságom

falusi társát lányokat kikkel nem is beszéltem

s persze a rokonság nagy részét (nyilván az én kis nyájam is)

meg azt az idegen olasz urat ki csomagom

a vonaton föltette a tartóba és néhány kutyát

szobát könyvet útrészletet szagot

ételt ruhát –

Vers aztán hadd kerengjünk

én nem küldök galambokat nem érdekel az Ararát

mert ez a Noé-bárka végül is

nem ment át senkit semmit a mulandóság özönvizén

legfeljebb hajókáztat egy kicsit vigasztal

olyan reményeket táplál bennem miknek nem is hiszek

aztán elsüllyed mindenestül nyomtalan

Hírhozó is kell

nemcsak áldozat

Csatázva az ólomláb a zuhanni

kívánó test és lélek ellen

a kínálkozó béke ellen

a gyógyulás a gyógyszer ellen

megfordulni és visszajönni

és elmesélni és tovább-csinálni

minek már majd pont volt a végén

csikorgó foggal üresen

De hírhozó is kell – –

Újévre

Legalább pár sor, hogyha több nem,

ezerkilencszázhetvenötben.

Nem leszek meddő az idén sem,

ringatózhassam a reményben.

Írni, megírni újra, egyre:

nem fogy az anyag kevesebbre.

Fölösleges (vissza, előre)

egyetlen sor se lesz belőle.

A felnövekvő nagy toronyban

még a törött tégla is ott van.

Tanulsága a ferde csonknak

az egyenes egészbe olvad.

Ezerkilencszázhetvenötben

jár nap, felhő, villám fölöttem.

Legalább pár sort öncsalásra,

hogyha végképp nem futja másra!

De hogyha

Hegyek közti mennydörgés bennem

másnak tán verébcsipogás –

Kell-e a sorssal ölre mennem

s kinek jó ilyen lobogás?

De hogyha echós völgybe hullik?

ha sziklát zúdító kavics?

finom dobhártyás fülbe hallik?

anyanyelvén szól másnak is?

Jobb lenne vállrándítva hagynom:

múljék el szótlan ami jön?

De hát ha ebből kell fakadjon

másoknak is nyugvás öröm!

„A századokat számlálja…”

Csokonai szellemének

Játék, játék, – rémítő és vidító!

Csokonai – Attila, József – Endre,

Petőfi – Mihály, Vörösmarty – Sándor,

Ady – Bálint vagy épp: Janus – Balassa

és mások, mások annyian! Nevük

keverhetnénk így, úgy –:

egy-sok, sok-egy

személy ez mind. Eljönnek, jöttek is

félezred vagy alig hetven vagy épp

kétszáz éve. Tudjuk külön nevük,

olvassuk híven, olykor ünnepeljük,

vagy nem olvassuk, inkább ünnepeljük,

akárhogy is: csak-eggyel nem lehet

dolgunk; itt nincs harminckét, nincs huszonhat,

nincs negyvenkét éves, nincs ötvenöt,

nincs szőke, barna; ide- vagy oda-

valósi –, itt van: egyetlen, hatalmas

magyar költő, ki meglett valaha,

ki alszik, és ha szükséges, fölébred,

fölébred harminckettő vagy huszonhat

vagy harmincnyolc vagy akármennyi évre,

hol szőkén, hol barnán, hol itt, hol ott,

megnézi, amit éppen nézni kell,

elmondja, amit éppen mondani,

villámlik, szenved, üt, töri magát,

olykor beléhal: – nézni sose könnyű,

hűségesen beszélni sose könnyű –,

de néha túl is lép az iszonyon,

mosolyog és nevet és hahotázik,

ahogyan például Vitéz csinálta,

aki kétszáz éve rendeltetett

ébredni, s mindennek jött, mint a másik,

ki Vitézt ébresztette – új Vitéz –,

ahogyan például Vitéz csinálta,

ki szintén zajgott, fénylett, elborult,

hadakozott, mosolygott, hahotázott,

dalolt, dalolt – és végre belehalt,

Vitéz, a gazdag-arcú egyik arca. – –

Régi költők

Mostanában szobámban forgolódnak:

leckét adnak a kései utódnak,

föl is mondatják, s tollukat hegyezve

érdemesítenek jó, rossz jegyekre.

„Ment-e előbbre a világ?…” Megérte

hogy a szép szóért annyian elégtek?

Leckéikre nem kéne-e helyette

beleröhögni a szellem-szemekbe:

menjenek gyermek-szórakoztatóknak –,

s fölcsapni inkább tökmag-árulónak?

Mert így az élhetetlen élhetetlent,

a díszbogyó csak díszbogyót teremhet.

S aminek zaklatóvá, kergetővé,

vagy válni illő volna jótevővé,

lesz legfeljebb csak tetszetős mutatvány

oktondi választásom tanusítván.

Kergesd ki őket! – uszulok magamra –

S lódulj utánuk – mondom még – a napra!

S ha kint vagy: bukfencet hányj, vagy csak éppen

üvölts, futkározz buzgalmad hevében

a kutyák példájára, s rá se ránts a

komolykodó, aggályos oktatásra!

Szövegek

Éjszaka ébredés nyitott szem

valami könyvet kéne fogni

meggyújtani a villanyt

Valami könyvet? Csak szöveg

szavak nyelvtan poétika

szöveg szöveg szövegelés

szavak nyelvtan – ésígytovább

Sötétség csönd test-szag és ágy-szag

a paplan más-más érintése

bútor-roppanás kidugott

lábujjak hűs bizsergés

Szöveg szöveg szöveg ez is

érzékeim nekieresztem

olvasok merő-izgalom

nem gyújtom meg a villanyt

Egy elhanyagolt körtefára

Körtefa csináld

kedved szerint

kócold sűrűbbre

ágad-bogad

ne érdekeljen

mennyit teremsz

nagyobb öröm lesz

láthatni majd

hogy öntörvényed

vezet csupán

nagyobb öröm lesz

tudhatni majd

hogy ajándékot

nem sarcot adsz

Martyn Ferenc: Paprikák. Tusrajz

Három rajz a Paprika Anatómiá-ból

Három fölnyitott paprika három halott paprika

három paprika-tetem

három élőlény három emberi lény

három emberen-túli lény

A három páratlan szám – három közül egy mindig pártalan

az egyik paprika pártalan gubbad szomorú

a másik két paprika csonkoltan fölhasítva is

nagy kedvében szilajkodik szédülve harapdálja egymást

két szerelmes párzik dühödten vörösödik a fekete

sej-haj a hím here-rózsája gyönyörűen gömbölyödik

borzolódnak a fehér mag-lemezkék

a nő meg dús hasába várja…

Három paprika – három közül egy mindig pártalan

De a szentháromság is pártalan

és ez a három paprika talán

a paprika-atya a paprika-fiú és a paprika-szentlélek

egy paprika három személyben

és mennél hármabb annál egyebb

s lebegnek a paprika-égben – –

Három rajz a Paprika Anatómiá-ból

Rom és rét

Világ körüli utazás

Egyik fától másikig

egyik gyomtól másikig

egyik rögtől másikig

egyik úttól másikig

egyik padtól másikig

egyik karótól másik karóig

egyik tőkétől másikig

egyik madártól másikig

egyik rovartól másikig

egyik virágtól másikig

egyik árnyéktól másikig

és mindegyiknél meg-megállva

mindegyiket elnézve hosszan

megtapogatva meghallgatva:

világ körüli utazás

életre szóló utazás

halálig tartó utazás

száz és ezer tapasztalat

kicsi a kert

bejárhatatlan

fölfedezhetetlen

Rom és rét

Ezek a halott romok itt öt-hatszázévesek.

Ez az élő rét egy-nyári, két-nyári, legfeljebb egy-két-nyári.

Amikor hajdanában éltek még e romok: erőd-templom voltak, zömök kerítés-bástya és kisded lelkész-lak.

A vaskos falak között öröm, gyász, hála, szorongás, szenvedély kavargott, izzott, hujjázott, fuldokolt.

Lőrések hunyorognak a július-délutáni nap-özön kíméletlenségében, a szentegyház piros-vörös téglái-kövei között. Katonák is tanyáztak itt valamikor vagy civil fegyverforgatók. Védekeztek és védelmeztek, s nyilván ettek-ittak, köpködtek, káromkodtak, sőt szeretkeztek is, ha éppen úgy adódott.

A templom-hajó viharvert gálya a rét-tenger horizont-emelkedőjén. Viszi a gálya, viszik a romok süket konoksággal a halott maradandóságot. Viszi a maradandóság, viszi az időben süket konoksággal a halott romokat.

A július-délutáni nap-özön éles vonalakat vág földre, falra, más-más szinárnyalatú és töménységű árnyékbolyhokat gyűjt a zugokba.

A megzúzott román-gót formák elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, amit az emberi szellemtől és kéztől kaptak. S mindegyre unszolják a fantáziát, hogy egészítse ki őket.

Az elmélkedőre rászárad az ing, könnyű borzongás ösztökéli, hogy kilépjen a falak közül.

Kint félkaréjban az aggálytalan rét. Féktelen kánikulai tobzódásban. Árvacsalán, papsajt, ökörfarkkóró, zsálya, ezerjófű, pipacs, kamilla, pásztortáska, bogáncs… Surrogó, akadozó lábfejemnél egyre-másra ismerem föl gyerekkori barátaimat s néhány ellenségemet.

Nap-özön a réten, furcsa áradás. Emel, ahelyett, hogy lenyomna, lebegtet, ahelyett, hogy elsodorna.

A lepkék is nyilván ebből a különösségből valók. A könnyűség látható igazolásai: tarkán, fehéren, cifrán, egyszerűen.

S a rét esendő-kápráztató formái elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, melyhez az emberi szellemnek és kéznek semmi, de semmi köze nincs.

Júliusi tobzódás, tobzódó mulandóság.

És mi lesz ötezer év múlva, mi lesz ötvenezer év múlva?

A romokat már múmia-karikatúrájuk sem őrzi többé, – a rét éppoly diadalmas teljességben, elképesztő változatosságban tobzódik, tombol, mint ma is.

Ó, mulandó maradandóság, maradandó mulandóság!

A halódó nyár krónikája

Fölmagzott petrezselyem-zöldje: a halódó

nyár krónikája illusztrációkkal

Fölösleges fáradni más bizonyítékokért

ez mindenre elég

mert minden benne van:

a kérges szárakban az eltökéltség

a mag-ernyőkben a bizalom

a fáradt levelekben a megértés

a kérges szárakban a kimerültség

a mag-ernyőkben az üresség

a fáradt levelekben a halál

fölösleges fáradni másért

Meg hát a szél is ahogy áterőlködik

az egymásba rogyott növényzeten

segít a szél is: kifordítja a

rejtőzködő pusztulás-foltokat

s többet tud meg az ember mint szeretné

Tópart

A kék-szürke vízre az égből rézgálic-kék permet szitál. Az alig-szellő szétteregeti, már majdnem az egész tó enyhe zöld-kék.

Alkonyodik.

A somogyi part felé vontatóhajó csúszik: fekete szén-vonal a laza, piszkos-tej háttér előtt.

Méterekre tőlem sirályok gyönyörű hurokkötései, vakmerő zuhanásai, könnyű-nyúlt ívelései.

(A táplálékkeresés cél-kényszere és a művészet!)

Egy-egy ablak sötét, egy-egy járdaszakasz üres, egy-egy hang kiszorult, s keresésre biztat. Hasonlításokra, -tól -igra.

Alkonyodik.

Kék-zöld víz tompa út elsuhanó nők fáradt házak sültkeszeg-illat tánczene tánc rángó derekak elment az utolsó hajó az őszi didergést is ismerem a folyton összehordott és szétrugott fészek-meleg hogy soha nem lesz sem a lélek öröme sem a testé a kapari ösztöné inkább gyáva nem vallom be azért se leleményes önámítás-változatok pedig hogyan szerettem volna pedig hogyan szerettem volna…

Madár-csönd

Lassuló madár-pityegés

toll-hang-mocorgás állat-alvás

kétharmad-napnyi éjszakák

zúgjon a szél zúgjon üvöltsön

élesedjék a fagy heve

s ha reggelre koppanva hull is

egy-egy csöpp test a téli földre

ó madár-éji pityegés

ilyen meleg zenét soha

soha ilyen béke-zenét!

A fák példája

Az éggel most már semmire sem megyünk

s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,

szorongás. Vegyük példának a fákat,

ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.

A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét

egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat

vegyük példának, ők másutt keresik

a vigasztalást és a menedéket.

Ők másutt keresik, magukban keresik:

derűt, meleget magukban keresnek;

a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét

ők magukban teremtik meg maguknak.

Nyugodtan tűrik a vak éjszakákat,

a külső háborút. Kérgük bástyái közt

szüntelen zene szól, a teljesség zenéje,

az egyensúly zenéje és a rendé.

S ha majd ismét a helyére kerül

a kék, a zöld, a nap, a világi bőség:

mohóság nélkül fordulnak kifelé,

és úgy fogadják ezt is, mint a törvényt.

Hiába

Zavar? tömör hagyatkozások?

tíz nap vagy harminc? – egyremegy:

fönn a fecskék tervtárgyalások

lenn aszó szárak színmás levelek

láz hogy a kerten végigárad

súlyos dagályként föltolong

ablakfámig a búcsu-bánat

s öbleiben lélekharang borong

Nincs merszem boldogan fogadni

a sárgán hullámló napot:

a lomb-kócokhoz fűhöz fog tapadni

s belőlük hulla-bőr-tompán ragyog

Túltöltekezve nyárral is hiába

fordul az év: mi kint és bent lakik

ítéltetvén komor vesszőfutásra

agyondúlatik megszaggattatik

A kert ősze

Kibogozhatatlan a kert ősze

Van ami marad van ami örökre elmegy

van ami csak a télre van ami a földbe

ami magába ami más határba

ami cselekszik amivel csak történik egy s más

s van olyan is aki az általános

sejtelmetlenségben minderről tud is

Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan

S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik

befutni a négy fal közé hagyni

ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére

s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról

Közéjük

Úr voltam sokáig: ember-rang magas rang

ember-sors magas sors szégyen keveredni

kussoljon a kutya rebbenjen a macska

s a kerti bogárhad az meg csak dögöljön

a kerti növényhad száradjon zuzódjon

másik szint nagyon lent alattam ki bánja

Hátamba csapott az idő az időben

hátamba csapott a törvény – a közös baj

állatok növények rang nélkül közéjük

bebújnék közéjük melegbe közéjük:

mindünkre egyszerre akarna rálépni

testünk föltartaná győznénk a halálon

Januári szertartás

A téli törzsek, ágak

gyémántosodva állnak:

ravatal-díszei

az országos halálnak.

A tavaszi kert és gazdája

Kijött megint

Nem látszik rajta semmi különös

Próbáljuk mosolyra deríteni

talán sikerül végre

Emlékszünk: addig már-már eljutottunk

hogy meglágyult a szeme éle

hogy a szurok-láng meglohadt szemében

Tanult-e ő is valamit?

Mi tanultunk s vizsgáztunk is sokat

még nagyobb türelemmel

foglalkozunk vele

Ha kicsit ő is –

E nyár esetleg mindent rendbe hozhat

Van benne készség:

szépelgéseinken

el-eltűnődik szelid nyugalommal

Csak ne bámulna annyit

téli halottainkra

Őriznek

Nem gyúl ki

Fölépítem és mintha alakítható

de nem tartós ködből lenne ha nehezen

bejárom néhány utcáját újrázni már

képtelenség megváltozik

Visszafelé

érckemény tájak emberek történetek

véglegessé kövült formák miket

a szem bőséggel tud cifrázni még

(vagy jobban látni)

Énbelőlem is

a nem-múló otthonosan mozog

köztük noha Utopos ez már Nekeresd

Nemcsak víkendeken és nemcsak egyedül

gyakran sétálok arra illetéktelen

idegenvezető volt őslakókkal

s lelkendezem bár a kísérő arcokon

nem ömlik széjjel a találkozás

s a szemekben nem gyúl ki a gyerekkor

Kell

Kell sűrű áradó nyár

tükör-víz tomboló nap

füzes tele szunyoggal

forró por járni benne

forró homok feküdni

tágasságok nagy öblök

a térben és időben

ölükben meg ne lássék

mérföldes mozdulat sem

kell hívni követelni

hozzájuk visszabújni

vagy legalább idézni –

Válik minden szorossá

befele-szöges drótok

fölsért egy moccanás is

előre csak gödörbe

csak hátra nyugalomba

Gyermek-nyarak csukott szem

a test a test a lélek

s az impotens valóság

Padlás-Odüsszeia

Rétegekben hánytorog elő az idő, felfűzve egy-egy fényzsinórra.

Óvodás-gyerek szólal, vállán bőrszíjakból font, csöpp uzsonnatáska, valami kilátszik belőle.

Lyukas, korom-zománcos tepsik, palacsintasütők, lábosok, fazekak. Nagyanyák sütnek-főznek, még talán dédanyák is. Kigombolt nadrágok, körül-zsíros szájak, mély-vastag böfögések.

Ezt a díványt már aligha rakná össze valaki is. A karcsúsított barna rugók egy-kupacban, máshol az afrik, máshol két barokkláb. Majd a díványok utolsó ítéletén, ha a díványok istenének angyala megfújja harsonáit… (Lásd: lejárt temetőparcellák, robbanások halottai!)

A szekrénytelen fiókban ifjú diók. Keserű a diólevélszag, csúcs-magányos fa társtalan szaga. Idillek a lombjai alá kenve: poharazgatások, kártyacsaták, nyárest-csöndbe olvadó szókanyargások. Ennek a fának pedig semmi érzéke az idillhez, semmi köze hozzá. Keserű fa, csúcsmagányos, a zivatar jobban kedvére van. De az erő mindig fészket szül, a zord erő pacsuli-puhaságot.

Egy rézüstből meg – az üstháznak nyoma veszett – sorra kimászik a tegnap és a tegnapelőtt technikája. Hökkentő gyűjtemény: kétszálas, textilszigetelésű villanydrótok, faszenes vasaló, ólom vízvezetékcső-darab, falifogas, csillármaradvány, félfordító, dúlt elemlámpa-tok, vekkeróra, törött csiga, horpadt kávédaráló ésatöbbi ésatöbbi (folytatható a saját tapasztalatok és tetszés szerint, nem lesz lényeges eltérés).

Kint jár a szél, nap szikrázik. A szél vékony suhogására, a nap egy-egy fényzsinórjára felfűződik a réteges idő.

Tíz hosszú év Trója alatt, tíz hosszú év hazafelé. Csak tíz volt-e Trója alatt, csak tíz-e ez a pár-perces bolyongás?

Pénelopé hűséges és türelmes. Az időt fonja nappal s fejti éjjel. A hosszú-hosszú kelme így marad néhány arasznyi csak. Pedig…

S leszáll az ember, vissza Ithakába, s csodálkozik, hogy annyi-annyi év múlt el, holott kutyája még ugyanazt a csontot rágja, amit előbb dobott neki.

Egy játszótér mellől

Barátaim

kislányok kisfiúk:

a játszótereket játékokat

játszópajtásokat sosem szabad

kint hagyni

Lám

amit kint hagytam nem találom

csak ami bennem azt találom…

Víz

Volt egy víz nyáron parti csobogással

volt egy víz télen parti jégcseréppel

felfűződött rá gyöngyzsinórra gyöngysor

ház élet álom munka gyönyörűség

az ég is épp fölötte dőlt a földre

kékség hold csillag benne folytatódott

a ki-tudja-hány-ezredik nyögését

jókedvét látta hallotta kibírta

a ki-tudja-hány-ezredik keresné

de nyomait s a vizet se találja

pedig csobogott csobogott a partnál

pedig jégcsipkés volt a partja télen

A városrész költözködései

1

A bútorok s egyéb holmik után a ház is kocsikra került. A falak, a födémek, a tetőgerendák, a cserepek, az ajtók, az ablakok, a vízcsapok…

A ház is elköltözött, a házak is elköltöztek, a városrész is elköltözött.

Csak néhány öreg fa maradt itt-ott s egy-két foszló héjú, vén szőlőlugas. Az is például, amely alatt gyermekkorom annyi szivárványos óráját töltöttem. Torzan, csapzottan rogyott a törmelék közé, véletlenül le nem szakadt drótszálak tartották még némely ágát a magasban, mint akasztottakat.

Ó, az én házaim, az én hajdani otthonaim is elköltöztek. Egészen kicsi, majd serdülő s végül felnőtt korom otthonai.

Az egyik adta a galambokat és a halált. A másik a megaláztatást és a fölemeltetést. A harmadik a nőt és a játékot. A negyedik a háborút és a fészket. Az ötödik és valamennyi a verset.

Előbb ízekre szedték őket, aztán dörmögő gépkocsikra rakták.

Fölépíthetném könnyen ezt is, azt is. De vissza tudnám-e tenni, s jó helyre-e vajon?

Mert odébbálltak az utcák is. Otthonaim utcái, az indulások és érkezések, a labdacsaták, lánylesések, a véget-nem-érő baráti séták, a mentőkocsik és árverési hiénák utcái.

S amik maradtak belőlük, megzavarodtak.

2

Költöztek aztán, s költöznek még mindig az elgyalult pusztaságra új utcák és új házak, új terek és új parkok. Józanok, világosak, fegyelmezettek.

Tudom mégis, hogy a régiek melegségével, meghittségével, titkaival gazdagon. És táplálnak a mai kölyköknek s ajándékoznak fogyhatatlan emlékeket ezek a lépcsőházak, lapostetők, átjárók, teraszok, játszóterek éppúgy, mint a kócos kertek, zegzugos udvarok, padlás-pincés-fáskamrás régiek tették.

3

Számomra ilyesmit nem adhatnak már.

Az én kedvemért viszont felöltöznek derűbe, s ablakaikba kirakják szemem örömeit. Olyan arcokat, amik túl-túl sokáig éltek a homályban, amik most néznek először felülről lefelé.

S fő-fő boldogságomat: tündöklő gyermekarcokat; arcom hűséggel-hűtlenséggel szaporodó másait, vérem közeli-távoli bokrainak virágait.

Velük köszöntenek, ha utcáik völgyeibe megyek.

S ettől az új városrész családias lesz, az enyémmé válik, ahogy enyém volt a régi is, amibe vissza-visszalátogathatok kívánságom szerint, ha nagyon erősen magamba nézek.

Steiner

Steiner az Édes élet

Steinere úgy szerette

két gyermekét hogy egyszer

szépen megölte őket

hogy semmi baj ne érje

megvédje minden ellen

halálig el ne hagyják –

… Hányszor hallgattam alvó

lélegzéstek torokba

csapódó szívveréssel

s jutott eszembe Steiner

s jut most is még eszembe

mit kellett volna tennem

most hogy már semmi mentség

most hogy végképp hiába:

amit kaptok – tiétek

s biztos hogy elveszítlek

Fordultok félre

Csak nézem szeretettel

csak nézem ferde szemmel

amint a nőtt időben

fordultok félre tőlem

Segéltem lábotokra

felállni s vágyatokra

hajtani: érdekem nem

tolván tiétek ellen

Másképp hogy is lehetne?

Ti is csak érdekembe

voltatok látni is jók

esendők ápolandók

Hogy az apa szivemben

éretté cseperedjen –

Most is hogy elfaroltok

befejezni akartok

Ha sorsomból kimenvén

tesztek gyermektelenné

annál próbáltatóbbat

rám már az Ég se róhat

Lassú lebontatásra

ítéltek elfogyásra

szántok szedettetésre

a régi pőreségre

Vagy mégse! akkor ott még

rügy kínálgatta bütykét

a rügy helyében újra:

kiégett lyuk lapulna

Nem régi pőreségre

löktök más gyöngeségre

meg nem gyógyíthatóra

többé nem múlhatóra

Hát nézem ferde szemmel

hát nézem szeretettel

amint a nőtt időben

fordultok félre tőlem

Emléktábla

Nagyobb volt itt az utcafront,

magasabbak a fák s a kőfal,

tágabb az udvar, haj, de jókat

tudtunk cicázni benne!

Majdnem benyitok, fulladok,

tizenöt év, soha azóta,

a kilenc lépcső s egy külön még,

gyerekszag fut elébem.

A konyhaablaknál, kívül

ott állt a játékláda tömve,

egyetlen játék sem maradt meg,

Kópék! hiába mondtam?

Lesnék a másik ablakon

a szobába: az összevissza

huzigált székek, fotelek közt

ott bújnátok ti hárman,

s bejönne közétek zilált

ruhában, házimunka-törte

mozdulattal, sugárvirágzó

ifjúsággal anyátok – –

Mind a három

hát igen mind a három

hogy megjön hazajön lefekszik

s itthon alszik a régi ágyon…

Az apa öregsége

Rakva kőből, öntve vasból:

mégse tart a bástya, lépcső.

Szám ha meg már földbe kóstol,

mindennek örökre késő.

Kiáshattok, ültethettek

újra tisztes asztalfőre:

ott mellettem megölhetnek,

meg nem tudlak óvni tőle.

Jajgassatok magatokba!

Visszhang hogyha visszakondul,

én felelek jajotokra;

nem kaphattok mást azontúl.

Jól hiába lakna százszor

a majd egyszer éhezendő,

kínjait a koplalástól

bizton hozza a jövendő.

Megy az apa szemlesütve,

törvényírta szégyenében,

hogy a földbe lefeküdne,

megveretve, csont-szegényen.

Születés

Reggel felé történt az első alkalommal is a ház a falak ugyanazok

persze nyilván festettek azóta esetleg itt-ott renováltak

arcok serege tűnt fel és el hangok serege tűnt fel és el

most nem látszik és nem hallatszik semmi belőlük

A gyanútlan gondolhatja hogy a két iker-láncszem közvetlenül egybekapcsolható

a nem-gyanútlannak ilyesmi eszébe se jut

tudja hogy csak hosszúsoros versek rímeiről lehet szó

rímekről amelyek egyikétől a másikáig

villámlások örvények riadalmak

harci terepein át vergődhet el csupán a vers

Hosszúsoros versek rímei – ezúttal félig-tiszta rímek

hisz félig-azonos a szótest

De mindezt csak a nyakig-érdekelt

szemlélő szemlélheti így

akiben nyom nélkül nem marad semmi sem

s valamennyi külső és belső érzéke

tömegével teremti a különb-különb rímhívókat

Volt újszülött s most újszülő

a kétfajta fájdalom és öröm milyen egyfajta

sírása csap a nyitott ablakon ki

az öreg-öreg vadszőlők közé

amik a kettőt könnyen összekeverik

Unoka

Én is kíváncsian lesem

hogy formálódom csöndesen

Ki nemrég nem is létezett

már ellenem hadat vezet

Ugyan mikorra lesz hogy a

még-idegen akusztika

végül oly sok mindent saját

hullámhosszára hangol át

Megmoccant-e már valahol

bennem a későbbi motor

hogy mint lányaim azelőtt

majd egyszer ezt a csecsemőt

ezt is oly szédült-szertelen

imádjam szinte térdemen

sőt mert azoknál is tovább

őrzi itt-járásom nyomát

érezzek iránta nagyobb

hálát még több alázatot

s úgy nézzem mint kiből soha

nem távozik el a csoda

hisz mire rászürkül a fény

már örökre vak leszek én

Őriznek

Nagyapáim alig dédapáim sehogy

nevüket is lassú elmélkedéssel

de talán ha a napba nézek:

szemem hunyorgása s a nőkre:

az az áramütés talán

vagy a víz és a csönd szerelme

– akármi és akárhogyan:

a világ nem szokhat le róluk

létezésemmel kényszerítem

s folyton lazítva könnyedebben

hiszen gyarapszik a csapat

s ha kiállok s mindent viszek

rólam se szokhat a világ le

maradnak akik kényszerítik

nem a nevemre – nem-sok-érő

nem a híremre – az se többet

hunyorgásomra ha a napba nézek

amaz áramütésre ha a nőkre

a csönd szerelmére meg a vizére

akármire s akárhogyan

de őriznek hogy meg ne haljak

Mondjuk karácsonyestre…

Mondjuk karácsonyestre mondjuk

megjönnétek családi ünnep

ez így szokás a nagyszülőknél

ha gyermekeik unokáik

nem bírnak menni mint mi sem most

Nekem magamnak is eléggé

rázós ügy lenne magyaráznom

mi volt azóta hogy nem úgy van

hogy szó sincs róla

De a cifra

ismerkedések erre-arra

az új családtagokkal éppen

keservessé tennék az estét –

Majd inkább én külön s nem itt

csak várjatok…

Anyámat végképp

Anyám születésnapját elfeledtem

Anyám halott tizennégy éve

Most történt először hogy elfeledtem

Anyám tovább halt halála után

A régen piros majd fekete nap

az idén szürke volt igazi köznap

Később eszembe jutott már hiába

Anyámat végképp fölkapta a szél

Ne annyira

A fájdalmat csak az emlékezés –

Negyvenhét év! Úristen!

Viselkedésemben bizonnyal benne van

az iszonyú hiány ezer nyoma.

Mi esne jól, apám?

Ragyog a márciusi nap,

gyászoljalak, vagy ujjongjak, hogy élek?

Mi esne jól, apám?

Bizony én már nem szoktatlak bele

világomba: családom, unokáid

s a nagyon megmásult tágabb család –

Legjobb lesz, ha mindent magam csinálok.

Határtalan márciusi napos nap.

Ne az emlék szabja meg, mit tegyek.

Negyvenhét éve befejezted,

én nem tudom, mikor teszem.

Találkozzunk, két felnőtt, tán idegenek,

egymással mégis érthetetlen-kedvesek,

de végre már ne elviselhetetlenül,

de végre, hogy ne annyira szeresselek.

Szülőház

Légvonalban vagy kétszáz méter

A kémény kószáló füstjét akár

idáig hozhatja a szél

Idővonalban több mint ötven év

Ha légvonalban Hold-messzire lenne

ha légvonalban Tejút-messzire

ha másik Galaktika-messzire

az idővonal hosszáig nem érne

Légvonalban vagy kétszáz méter

Jók a falak a kémény a tető

az ablakok a kapu s a kilincs

így elmerengve hát a kora estben

világos hogy nyugodtan bemehetnék

megpróbálhatnám a találkozást

világos így merengve képzeletben

De álltam már előtte sokszor

valóságban alig karhossznyira

s az ötven év idővonal közénk állt

megtudtam akkor hogy hiába tenném

a folyosó kék-piros lapjain

talpam nem koppanhat s ujjam se (bár

meszes lesz) nem érezheti falát

s az ajtó az sem nyílhatik ki többé

A szülőház megszült tartott kicsit

aztán kitett s végzett velem

A szülőház nem érzeleg

szagom idegen lett neki

kimutatja hogy semmi köze hozzám

Halott nővéremre

Harmadikul s első lányként mentél a fiúkhoz,

jó nővér, másod-sarj a kilencnyi között.

Első lány –, örvend bizonyára anyánk is, apánk is,

mert a fiúk mások, tudja akárki szülő.

Korban gyermeked is lehető: melléd sose nőttem,

gyermeki szív gyászol: nyugtat-e, árva halott?

Onnan öt, innen hat –, majd aztán billen a mérleg,

s egybeverődik túl lassan a régi család.

Nővérem temetési évfordulóján

Egy éve kerek éve – –

láttalak oly kicsinynek

fogtalak oly hidegnek

hordtalak oly nehéznek

leltelek oly makacsnak

hogy nem szóltál hiába

köszöntem én hiába

fogadtál kényszeredve

kedvem lett volna rögtön

sértődni menni onnét

belé a téli ködbe

kopár gesztenyefák közt

nyirkos kőoszlopok közt

kőfejfák kőkeresztek

kő-közönyén keresztül

elhagyni azt a szörnyű

jeges-fehér edénykét

amire neved írták

ami olyan kicsiny volt

ami olyan hideg volt

ami olyan nehéz volt

ami olyan makacs volt

Maradjanak

Túl élénk túl beszédes

túl éhes telhetetlen

mind

mind	Visszacsalogatni

és beengedni mái

életembe: törékeny

holmik közé bakancsos

fegyveres katonákat

Maradjanak a régi

réteken udvarokban

a régi Duna-parton

nyersen zúgó füzesben

zörgő falusi utcán

régi erős szobákban

szögletes bútorok közt

a szögletes kamaszban:

könnyebben bírom őket

Megérkezés

Most nyikorog a fakapu,

a kutya vakkant, odafut,

láncán a vödör zizereg,

nemrég húzhatták a vizet.

A kotlóssal már tollasan

járnak a csibék hangosan,

a szellőző osztályterem

vegyes szaga dől hüvösen.

A kiskertben nyúlt dáliák,

rajtuk se bimbó, se virág,

de alsóbb szinten a szinek

keverék-kórusa liheg.

Friss a veranda, csak elébb

locsolhatták be a kövét,

kétoldalt aszparáguszok,

tűiken is még víz ragyog.

Aztán nővérem, sógorom

fiatalon, fiatalon,

szemükben vendéglő sugár,

– jaj negyven s még több éve már!

Levelek régi barátaimnak

Írok tél jön mindig jobban bebújtok

én csak a nyarat írhatom teleitek

futó ismerőseim nem tudok róluk sokat

sem értük nincsenek sem ellenük tanácsaim

persze a nyár is hasznos és én épségben őrzöm és

küldöm

Ti magatoknak nehezen idézhetitek föl:

mögéjük dőltek az őszök nyirkos-göcsörtös

nap-szálfái

Írok mind karácsonyibb lesz a szél

néhány hét múlva advent és ilyenkor

érzékenyebb az ember sőt érzelmesebb

szereti ha körülfogják körülbeszélik

ha el bírja hitetni magával hogy támadhatatlan

hogy érdemes élni

Írok de a feladót elhagyom

legtöbb levelem visszakapnám az iszonyú

kis cédulákkal: „Meghalt” „Ismeretlen”

Az idén is

Ott járkáltunk az idén is a Népház

előtt Jézuska s vacsora után

aztán Agócs Jóskáéknál idén is

huszonegyeztünk hogy elüssük az

időt éjféli miséig s a végén

kicsit mólésan beharangozáskor

indultunk csak hát persze hogy a külső

folyosóra jutottunk már tele

volt az iskola szépen énekeltek

Az idén is idén is bár ha morcos

kihallgatáson firtatnák a mosti

népet hogy láttak-e nem vallanák be

Érthető: néhányunkról azt hiszik

hogy elvitte a háború nehány meg

ott fekszik a temetőben vagy máshol él

s különben is előfordul hogy idegen

suhancok keverednek arra így ünnep felé…

Pedig az idén is az idén is bizony

Kamaszkorom vitéze

Haj, Gombos Pisti, óriás,

hogyhogy azt a kevés

földet se bírod

lelökni magadról?

Kidugtad a jelet

(a keresztet neveddel):

tudjuk, hogy merre,

hol keressünk.

Haj, Gombos Pisti, híres,

kamaszkorom vitéze,

hát minden taknyos

elbánik veled?

Gyökerek, férgek, rögdarabkák,

gyámoltalan eső,

haj, te vitéz!

Kidugtad a jelet,

megyek, megyek,

egyszer talán még

erőre kapsz.

Falusi barátaim

Kocsma kettő volt, néha három

s egyéb gyülekezőhely is,

meg persze a lakások –, így

néha több hét se volt elég

látnom minden barátom.

Temető egy van, s ó, igen:

nagy részük ott található már.

Nyilván hallották: készülök,

s megbeszélték a randevút,

hogy nékem egyszerűbb legyen.

Előkészítő megbeszélés a 40 éves érettségi találkozóra

Kórházi sebészfőorvos szomszédjáról beszél „A”

csak úgy mellesleg de érezni hogy dicsekszik

bár maga is vitte valamire nem értékeli

„B” ravaszkásan hunyorog: nyugdíjas néhány éve már

rendőr volt hát korengedményes külvárosi

kertes házban lakik szép nyugdíja van

a kerttel inkább szórakozik hobbyként

„C” „D” „E” „F” szürkén emlékezik vasutas

postás ügyvéd mérnök nem történt különös

egyikkel sem (az alkalmon kívül a villa is

emlékezésre hangol tágas régi épület

széles-deszkás padló a szobákban öreg

bútorok pohárszék kora Zsolnay-vázák egyebek

s mintha a téglaboltú pincéből finoman

fölszivárogna valami bor- és nyirokszag

vagy talán a demizsonból árad ki) „X”

a szervezésről tájékoztat előtte papír

kezében ceruza hol és mikor legyen

s a tanárok közül – alig néhány maradt –

kit hívjunk meg s az utiköltségük (nekik komoly teher)

„X”-et Boriskának hívtuk lányos kamasz volt

többszörös nagyapa protézist kap fél felső fogsora

hiányzik selypítve beszél (Boriska néni?)

Aztán a halottak következnek részvéttel de nem túl sokáig

ilyen korban az ember már könnyen behelyettesít

s minek az ördögöt?… jobban esik dicsekedni

a nagyszerű lányokkal és fiúkkal (akik majd

ugyanígy dicsekszenek egyszer – furcsa, hogy a

folytonos emelkedés ellenére a világ…)

S közben bor némi harapnivaló hőstettek jó kapcsolatok

disznó- és féldisznó viccek röhögés némileg erőltetett

nyirkosan lepermetező ideges tavaszvégi este

és mázsányi sokmázsányi súly a szíven a mellkosárban

Rögök

Két december

Kardos Tibor halálára

Róma, 1947

Nyirkos nem-szeretem idő a Via Giulia

kövein s a Tiberis-parti leveletlen platánokon

„Nézd a Soractét”… ó a horatiusi

kemény-szép télnek nyoma sincs a hó helyett

nyúlós nyál csillog a vén és hülye

idő nyála…

Bent Nálad együtt majd az egész csapat,

vidám a kandalló, a beszéd vidám,

ugrál a tűz, ugrál az elme,

hasztalan inti a négy komoly fal.

Köztünk a hitves, néha betáncol a

két csöppnyi lány, s kellő bece-szók, puszik

után kilibben újra, hagyja:

játsszanak a nagyok is magukban.

Az asztalon bor s tál, gyönyörű gyümölcs:

szőlő, narancs, préselt füge, illatos

kávé – –: a nyirkos esti Róma

árnyai közt ragyogó oázis.

Bent Nálad együtt majd az egész csapat:

költők, kiket távol haza tájai

küldtek, s te hívtál osztozóknak

ámulatod s örömöd csodáján.

Szavad – jó pásztor – erre megy, arra megy,

s az elkanyargó érv-juhokat szelid

erővel illendő irányba

hajtja, a félre-ficánkolókat.

Megrendül rendre, s reszket a ház, ahogy

elzúg előtte bőszen a villamos;

köd, nyál, didergés kint… az ódon

Falconieri-falak között meg

felnőtt idill s oly bő, hogy a hanggal, a

fénnyel kidől az ablakon is, kevés

belőle a folyóra pilléz,

s a Tiberis meleg álmokat lát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pécs, 1973.

Nyirkos nem-szeretem idő a Szkókó

leveletlen tőkéin fáin lent a forró ifjúság

városának tetőin hó sehol zöld sem sehol

Neked itt többé már minden sehol

amit szerettél amit úgy szerettél

s Te is sehol Te is sehol…

De az a fény az a melegség

az a hang él és szűnhetetlen

itt is ott is és mindenütt…

Apa-sirató

Várkonyi Nándor halott

Mikor beteljesült a csönd

nagy dördüléssel fölkeltek a hangok:

még a párna finom vászon-neszét is

még a végső helyükre roskadó

belső szervek moccanásait is

a tovább-növő haj köröm szakáll

apró üzemzajait is

hallotta

s tán örült

De én másodszor vesztettem apát

Tették az ágyról koporsóba

tették a koporsót a földbe

a bezártat másik bezártba

tehát nyugodtan útrakelhetett

És én másodszor vesztettem apát

Víz-föld-ég-időjáró

négyéltű nincs-gépezetén

aligha juthat

ismeretlen vidékre

annyifelé járt eddig is

nem fölfedez inkább: újratalál

millió évek millió

mérföldjein

mozgott otthonosan

(csak az úttesten át keservesen)

Most én másodszor vesztettem apát

Első apátlanságom

ferdéi egyenesei

fojtódásai lobogásai

lassacskán összeálltak

lassan törvényesültek

már keskenyvágányú vonatra raktak

S jött csoda-nyelvével a vakogó

ugatásával az angyal-beszédű

„Hókusz-pókusz” halomra dőlt a korcs rend

s az új romok között vezetni kezdett

Hát én másodszor vesztettem apát

Víz-föld-ég-időjáró

négyéltű nincs-gépezetén

élő álmait ellenőrzi

És látja már hogy álma szebb volt

látja hogy élni élni jobb volt

és szomorúan visszanéz

Túlzó szájmozgással de hangtalan

(ahogy szoktam) próbálom visszahívni

egyre ismétlem: csak nem érti

a levegőbe írok: úgy sem érti

kérném a tenyerét hogy arra írjak

s nincs tenyere – –

V. N. után

Nándor, jó-e, ahogy csináljuk?

Nándor, a télnek vége lett.

Mellünkben, látod, óriás lyuk,

megüresedtünk nélküled.

Volt volna még fegyverem egy pár

továbbmenekítnem magam,

Nándor, nagyon kezemre csaptál,

mind elejtettem, oda van.

Temetik Simon Pistát…

Temetik Simon Pistát, temetik –

S én nem vagyok a sírjánál, pedig

innen már végig hozzá lejt az út,

a nagyvilágon ez már az a zug,

mely belső körként szűkebb otthona,

és volt számára védővár, tanya.

Hisz alig pár kilométerre csak

épült az is, az új, a nyári lak,

hová és honnan – úgy képzeltük el –

könnyű baráti híd majd átivel,

s kik mondtak volna egymásnak sokat,

de más vidék béklyózta lábukat:

a fél-életnyi késedelmeket

pótolták volna, amiként lehet.

A híd még el se készült, már ledőlt,

Simon Pistára hull a barna föld:

temetik Simon Pistát, temetik. –

Szemem északnyugat felé szökik,

Bazsi felé: dombok, völgyek felett,

(jártam már ott, segít a képzelet).

Most mindenféle értelmetlen ok

akarta, hogy nem a sírnál vagyok.

Vagy mégis ott!? Mert itt is éppolyan

az ég, a lég, a víz, a föld, a hant,

a hant, amit lassan fölmarkolok,

és áhítattal visszamorzsolok:

temetem Simon Pistát, temetem,

erre is örök nyugalma legyen,

itt a Fülöp-hegy déli oldalán,

hol egyszer – még két éve sincs talán –,

oly szép napot töltöttem el vele.

– Kihűlt a helye, hideg a helye.

Hanem a föld nem hűl ki sohasem,

amibe Simon Pistát temetem,

az egész táj egy óriás Bazsi,

s olyan igazi, mint az igazi – –

Gerle sír, a nap ködbe rejtezik,

temetik Simon Pistát, temetik…

Révfülöp, 1975. július 10-én du.

Észrevételek

Egy ifjú öngyilkosra

Majd kis szégyenkezéssel

köszöntenek,

akik végigcsinálták,

amit te nem.

De hát azért-e, mert több

jutott nekik,

vagy mert te jóidőben

álltál odébb,

vagy mert, mit félredobtál,

mellé teszik

annak, mit ők remegve

óvtak soká? –

Majd kis szégyenkezéssel

köszöntenek,

aztán te is meg ők is

felejtetek,

s hosszú mesékbe kezdtek,

hogy itt s hogy ott

melyőtök mit tapasztalt,

elképzelem,

végül nagyot nevettek,

hány és milyen

cirkusz történhetik meg

velünk, s fejet

csóválva kuncorogtok

a másikon.

Csak vendég

Külön ház külön kerítése –

Nem mindig az ellen, akit

kizár, de kapusarkait

csak benövi a rozsda: mégse

a szokott-könnyen nyílhatik.

Jön a kivül teljesedése,

az utak nagy mohácsi vésze,

s a láb nyugdíjaztathatik.

A gazda csak vendég lehetne,

családtag többé már soha.

Akkor meg mért ölné magát?

Törvény a végső árvaság.

Siránkozó zenebona

nem fér az illendő keretbe.

Észrevételek

Eltojt a tyúk. Lármázó önreklámozással leugrott a tojópadlásról.

Utána szállt egy pihe. Lassan, hintázva, könnyen, könnyedén.

A tyúk majd orrabukott. Bunkósutaság.

Az ezernyi kecsesség együtt.

Háromhónapos kölyökkutya. Reggel megkötötték.

Azóta szünet nélkül sír és nyugtalan.

Ha érteném.

Nyilván az emberiség őstörténetét foglalja össze.

Örülnek-e vajon a fák a szélnek?

A menthetetlenül némák megszólaltatójuknak?

Kifele hallgatózom. Késő este.

Hányféle hangra képes az öreg és ritkuló szilvafa is.

Bizony mondom: örülnek a fák a szélnek!

Szunyog a függöny mögött, motorcsónak két kilométerre.

Motorcsónak két kilométerre, szunyog a függöny mögött.

Inkább mindent a szunyogból. Így tetszés szerint abbahagyhatom.

Visszafelé életveszélyes. Mert egyszercsak nem sikerül, s valóságosan rámrontanak a kivédhetetlenek.

Az óraketyegés és a csönd.

Van zaj, hogy a csönd tiszta víz, a zaj színes folyadék. Ha cseppekben: kicsit, ha csorogva: nagyon elszínesíti.

Az óraketyegés hüperhegyes tű, a csöndje rideg, zöngétlen lemez. Végzetesen nem affinitivek. A csönd makacsul változatlan, legföljebb kíméletlen peremű lyuk-seregek szakadnak rajta.

A csönd és az óraketyegés.

Hasonlatok, metaforák, jelképek… Az elmúlók a múlhatatlanoké.

S az elmúlóké? Legfeljebb másik elmúlók.

De mekkora erővel?

Végül is az ember együttlátja a világot: törvényeit, mozgását, talán lényegét is. Hanem értelmét…??

Pedig a vándor magától is, és a honos a vándortól is azt kérdezi a legmohóbb kiváncsisággal: Miért?

Minden avégett történik, hogy ez a kérdés ne hangozzék el. De ha mégis – nyomja el a fegyverzaj, a politikai csetepaté, a művészi csinn-bumm, a sírás, a nevetés. –

Átkozottak az éji csöndek, a sivatag-percek, a fő-fő humorú, gyermekien-cinikus pillanatok, amikor hangos és hangtalan, illanó lélekrezdülés és bútorroppanás egyaránt föl tudja tenni a kérdést, közönyösen, minden hátsó szándék nélkül, rutin-szerűen: Miért?

A nap romokra jön fel ilyenkor, s arra jó csak, hogy megint jelképet kínáljon, hogy folytatódjék a titkolódzás, mellébeszélés.

Igazán szépen csak az anyag viselkedik már. Vita nélkül engedelmeskedik a törvénynek.

A törvény rangja különbözhet, de a magatartást a készség minősíti. A gyermek még közel van az anyag engedelmességéhez. „Ha olyanná nem lesztek, mint a gyermekek…”

Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…

„Ostoba, aki rosszat cselekszik. A rossz cselekedetek mint a vércsék elrepülnek, s megszaporodva térnek vissza, küldőiknek esnek, tépik, marcangolják, pusztítják őket.”

„A jócselekedetek galambok. Elröpülnek és megszaporodva térnek vissza. Küldőik fejére, vállára, kezére ülnek és turbékolnak nekik, szárnyukkal simogatják őket.”

Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…

Nietzsche:

„Szesszel és zenével az ember magát a kultúrának és kulturálatlanságnak olyan fokaira viszi vissza, amelyeket eleink már leküzdöttek…” (Az 1880-as évekből.)

Miről is van szó? Miről is van szó? (1975.)

Nem amit a percek adnak nekünk, hanem amit mi adunk a perceknek.

Ők legfeljebb egyben visszaadják. S olykor meg is lepnek velük. Így vagy úgy. Ilyenkor derül ki szegénységünk vagy gazdagságunk.

Történelem, történelem:

kis élelem, nagy félelem.

Az epigonizmus a művészet kérődzése.

Az epigon magát pusztítja el –: fölösleges.

Jobb

A közös nyelv…

Szókincs? Grammatika?

Zörejből lassan nyíló muzsika?

Történelemben, sorsban fölnevelt

külön virágokkal telt, ősi kert?

A szív botlása, hogyha idegen

ég alatt fülbe libben melegen?

Apai intés, anyai bece,

küllős értelmű gyermek-gőgicse?

Jó tanács, ha éjek-napok során

omladóvá torlódik a talány?

S mikor fontosabbá válik a más:

bizonykodó szerelmi vallomás?

„Egy-kettő” összehangoló vezény-

szó a gyakorló élet mezején? – –

Ez is, ez is.

De jobb, ha támadó

kártékonyságra együtt ránduló

védekezés, ha buktatók felett

szinkron szülemlő egy-test lendület,

s míg ón-szín égre szivárvány bomol,

készületlen fölbimbózó mosoly,

jobb, ha forgandó fény-árny-változás

ütem-rendjén ringó szemvillanás:

ha eggyé-szerveződve már a sok

beszélni szótlan szókkal szólva fog.

Éhező afrikai gyermek

Ezek a szemek! hova néznek?

hány évesek? hány ezerévesek?

mit láttak már hogy ily rakottak

ennyire mélyek nehezek?

Csak képről sütnek rám s alig

viselem őket

Dúl a nap

vad-kék az ég a ruha luxus

félig az ágy is a lakás

De az étel? a kéz a száj

a szem s a láb külön-külön

egy-egy ravasz ragadozó

s törvényük a ragadozóké

egy-egy ravasz ragadozó

s gazdájuk a gyomor:

örökké

lesben lapulnak százszorosra

fokozva éberségüket

Ó e szemek e botcsinálta

agitátorok magam ellen

lázítanak ó e szemek

botcsinálta bírák kemény

verdiktet mondanak ki rám is:

miért oly irgalmatlanok

s nem rét nap játék lepke bennük?

Ma nélkül

Csak tegnap ötven éve negyven

harminc éve csak tegnap a gyerek

ólomkatonákkal szerelmes

levéllel a kamasz a férfi

asszonycombok közt elemi

kenyérgond (szóról-szóra) temetés

csak tegnap ezerféle szín

de egy tűz egy él

Csak holnap akárhány

fekete fehér csík még az időn

csak holnap bármi zsúfolódik

közbe csak holnap vége holnap

csak holnap átfényezheti

a késő délutánt a termő

alkonyi béke zúdulhat a lucskos

éj kőzápora csak

holnap csak holnap holnap

ennyi

kész –

Majd fölmutatható

Előbb a metafizika

aztán a fizika

először Dodona

aztán a tudomány

a Kozmosz beledől

az ember életébe

a lélek kozmikus

kozmikus rengeteg

szűk tág kapcsok közök

éj- és nap-foltosak

aki maga körül

aki előre néz

még csak dadog makog

hanem a kása közt

ott az aranyszemecske

majd fölmutatható

majd tiszta ragyogású

Ágyban

Az egyik babát visz aludni,

a másik eleven babát.

De aki maga megy aludni,

s viszi az ágyba csak magát?

A titkolózó bőr mögött hány

fenevad, tűzvész, alvilág –

örökös görcsökbe borítván

a békésnek szánt éjszakát.

Szárazvillámok: föl az égre

egy-egy megrángó fény vetül.

Miféle okból? és mivégre?

nem nézi már értetlenül.

Mentség? Hát nincs mentség ilyenkor:

el kell viselni reggelig;

hullong a mellre vashideg por,

és óhatatlan ellepi.

Várakozók

A Várakozás alkotóközössége versenyben teszi dolgát.

Eljut vele önnön cáfolatáig, – vagy mintha az utakat rekesztené el.

Aki ágyába vár, aki székébe vár, aki tűzhelye mellé vár:

– a didergésben társas fészket lelni, a szótlanságban szelid szólíttatást, az éhségben jóízű, meleg ételt –,

biztos lehet, hogy hasztalan reménykedik.

Ám szikár képzelettel, üzleti józansággal, gyalogjáró tevékenységgel:

– helyeselheti magát, így sima lesz az út, törvény a megérkezés.

De elég lesz-e a meleg, meggyőz-e majd a szó, tápláló lesz-e az étel?

A várakozó várakozzék inkább! Nőjön céllá az eszköz! Várakozzék esetleg rosszul is!

Ha egymás mellé sorakoznának az Idők Várakozásai és Megérkezései, ó mennyivel zöldebbek, virágosabbak, termőbbek lennének amazok!

Ugye, asszonyok, ugye a Várakozás művészei, ugye anyák, ugye szeretők?

Most és később

Kétezer év is mit cifrázott?

Csak leheletnyi felszín-mázat

Van az ember mert lenni kell

célt tűz ki célba menni kell

önmagát értelmezni kell

világot teremteni kell

a gyomot valahova rakni

a világnak jó szókat adni

a rokon farkasra kutyára

sarat s dicsfényt dobálni párba

A szó ereje végtelenre

serdül mind élhetetlenebbre

s pusztítón érthetetlenebbre

S majd az igenek eufóriája

beledöglik egyetlenegy nem

világnagy undorába?

Görbék

(Röntgen-felvétel)

„Derékig meztelenre. Úgy!

S a nadrágot félig letolni!

Most hanyatt ide!” (Jéghideg!)

„A popsival oldalt farolni!”

(Kemény, kemény!) „A térdeket

feljebb! Kevéske türelem,

ne moccanjon, ha szólok, és

csöppet levegőt se vegyen!

Tehát!” – „Icóka, telefon!”

„Pardon!” (Fázom, megfulladok,

s tán nadrágom is tele van.)

(A fő, hogy majd meggyógyulok,

s még főbb, hogy mozijegy legyen.)

(Dramolett)

Marcsából Maja lett,

szögből szösz-haja lett,

aztán más baja lett:

kölnis bájszava lett,

(szép nyelve hova lett?)

Szokvány-kis dramolett:

egy ember odalett.

(Egy hasznos emberre)

Tétlenkedsz – mondják –, sőt: naplopsz, és a szemed se

rebben – mondják –, hogy fölszeded érte a pénzt.

Ejnye, minő vakság! Ha heversz, tenhátad a párnád,

s tenlábad fárad, néha ha jársz kicsikét,

tengyomrodba az ételt is csak tenkezed önti,

s volna tanú rá, hogy vinni az ágyba se kell.

Hasznos vagy hát, nem hagysz mást gürcölni helyetted:

elvégzed még nagydolgod is egy s egyedül.

(Botrány)

Milyen szégyen! Mekkora gikszer!

Igazat mondott végre egyszer.

Népnyelv

No, finnyás, hát ezen nem érzed

az istállószagot?

Még szádba venni is merészled,

s ott meg is forgatod?

S rá se gondolsz, hogy az egészet

kiktől s miképp kapod!?

Megközelítések

Öl öl öl öl (főnév)

öl öl öl öl (ige)

Valaki mosolyog

valaki szégyenkezik

valaki üdvözül

valaki jajveszékel

s minden élő a maga szintjén

Picasso utolsó óráiban erotikus rajzokat csinált

A mag bújik el legmélyebbre

„…a fajfönntartás zöld igája” (Weöres Sándor)

? ? ? ? ?

csak iga inkább zöld aligha

Az anyag megmarad – az élet sem alábbvaló

A vadgalambok kinn a kertben

civódnak egymást vágva kéjben

Működő vulkán-kút s virág virág

nap vonalakat élesítő

párjasehol akusztika

Kardok beléjük bújt kardforgatókkal

világ-szikrák világ-villámvetők

Szerelem szerelem

szerelem szerelem

kötés kell a sebekre

a kötés alá vatta

az átvérzés pipacs-szín

az átvérzés forradalmi-zászló-vörös

Szerelmesek

Elárkosodtunk elgöröngyösödtünk meglazultunk megnehezedtünk

le is hűltünk be is árnyékosodtunk

„Ilyen szentek vagyunk mi” – hol az az idő?

akkor hevültünk tündököltünk örökös éhhel ettük egymást

most mi kerül a szánkba hogyha…?

most nem verődünk – veretünk

most nem a más-más töltetű

sarkok sodródnak egybe

a növő didergés a növő iszonyat szeretne apadni

Megkezdődött a vetkezés furcsa-groteszk folyamata

nézzük egymást jobban és jobban elvékonyodnak gönceink

de alattuk?

mivel a gönceink most:

a bőr

a hús

a csont

de alattuk mi lesz?…

Harminckét év

Föltépetett a hólepel félig lucsok félig vászon-cafatkák

Mivé lett az az utca az az utca az az utca

s a jó köd a jó alkonyat mindenfelé szálló porával?

Hát bizony nagyságos asszony hát bizony kedves elvtársnő vagy

éppen

tisztelt nyanya ön is bizony elhullatta hát bizony elhullatta

Valami nem stimmel: kitaposott cipőben minek úgy tipegni –

Fölkígyóznak szeszélyes füstpántlikák kioltott erdőtűz után

a tájból

a tűzoltó rájuk se hederít: komolytalanok

a piromániás megcsalatva érzi magát: kicsit dühös szégyenkezik

Bizony kedves… azon a nyelven nem lehet folytatni hiszen

halott nyelv az a nyelv

bizony kedves… mai nyelven meg minek és egyáltalán

Kegyetlen a tavaszi fény kegyes csalásokat sem engedélyez

Jobb csak köszönni egymásnak jobb illó villanás után

jobb másra gondolni jobb nem kijönni

sodrunkból jobb vállat se rántani

Talán benőnek a hó sebei visszaáll a puha-szép folytonosság

visszasompolyog az a köd az az alkonyat újjászületik az az utca

s lehet továbbcsinálni az érzelmes képzelődést

hogy az ember megindul egyszer és odaér és odaér…

Micsoda nyelv

Az ég-föld-világ nyelve s az ég-föld-világon

túli világé ez is ez a kis magamagát se

tudó de mindenhova bejáratos

és a legtermészetesebb módon be is járó

nagylány ez a még alig-nő aki bizonyára

már első lépéseinél elkezdte közölni

a jóhíreket boldog-boldogtalannal

bánta is ő hogy nem figyelnek rá

vagy nem is értik hiszen változatlan

fa-ábrázattal mennek el mellette

szemük se lesz ragyogóbb szájuk széléről se

olvad le a keserűség (vagy pár jégcsapja legalább)

Pedig micsoda nyelv micsoda jóhírek!

Akinek van füle csöndesen örvendezni kezd

szétszaladt erői visszasompolyognak és hála

kél benne hogy az ég-föld-világ és az

ég-föld-világon túli világ egyik

jóhírhordó csodálatos nyelvével

ezzel az alig-nő nagylánnyal találkozhatott

Szobra kész már

Beszédes oszolmányai a húsnak

valami lélek-félével növesztve

sugárzóval sugárzóbb erejűvel

őt hirdetik majd égő buzgalommal

őt ki még nem tudott vesztes csatákról

törvényszerű kudarcról éjszakáról

a csúcsok csúcsán állót hirdetik majd

És ha a vesztesről hoznak jelentést

későbbi oszolmányok: kis sikerrel –

ama sugárzók adják a jövendőt

s a környéken a föld a fák virágok

melegebben őriznek szívesebben

egy vendéget ki később érkezik csak

de szobra kész már és változhatatlan

Boldogságán munkálkodik

A biztos veszteni fogó

harcba se kezd önszégyenére,

de le se mond, hogy a fogyó

idő kivesse a szemétre.

Makacsul van, s iparkodik,

hogy beivódjék vérbe, húsba,

boldogságán munkálkodik,

kötve magát érette gúzsba.

S nagyon akarja és hiszi:

majd a megáhított karokban

a sistergő láz tüzei

közé az övé is belobban,

s valamiképpen üdvözül:

egy-egy sikolyban, némulásban,

ott lankad ő is, ott hevül

a test-lélek eksztázisában.

Fordulhat vissza

Teste sem kell, vére sem kell,

semmilyen segélye sem kell.

Ami várat néki kezdtem,

mégis áll majd dőlhetetlen.

Dőlhetetlen, dönthetetlen,

ha nem is a fellegekben.

S alig őrző nyugovásra,

lesz az inkább tanuságra:

nem a kedves kell a falnak,

nem, ha mások belehalnak,

vére annak, aki rakja,

az emeli magasabbra.

Új Kőműves Kelemenné?

Még akkor se, ha szeretné!

Parancsolhat kocsisának:

már fordulhat vissza másnap.

Vörös és fekete

I

Ég fölötted, levegő körülötted

én nem lehetek már. Hogyan is tehetted?

Minek indultál ily késedelemmel?

Nem sokra mennénk itt a szerelemmel.

Kiálts azért át! – szakadék közöttünk –

kölcsön-echókkal mégis közlekedjünk!

Ideje ha jön a valódi társnak,

tudom a módját majd a búcsuzásnak.

II

A monstrum magába harap.

Bőrén ahogy a napsugár cicázik,

veszélytelen a pillanat:

a gyermek fricskázhatja váltig.

Így jó! Ha egyszer súlyosan

kivágódnék, a szörny-szerelmet

a sárkány-éh óráiban

úgysem bírná többé a gyermek.

Bolond cifrázgatás

Szemem elé, hogy a jövőt addig se lássam,

kendőnek vontalak, hogy a jövőt, melyet

növő barlang-torokként tolnak felém az órák.

Kell a jótét zavar a makacs közeledésben.

A holt hívő kezéből kihullott az ecset:

a szürke szürke most, a fekete fekete;

nagy tömbökben zuhan rám a változhatatlan,

fondorlatok pajzsát emelhetem csupán fölém.

Bogos hurkot kötöttünk a nyílegyenes útra:

váratlan tájak nyíltak, forogtak körülöttünk.

Ha kételkedtem is, azért csak hittem is,

hogy elsüllyedt a cél, szabad lett újra lábom.

Gyönge vagy, gyönge vagy, mint seb-pólyán a vér,

szivárványon, ködön átüt az örök éjjel.

Kitérő, torpanás, agyonszőtt-szépített kaland:

bolond cifrázgatás: a vége így is, úgy is egy.

Távol

Hol jár valóban? S a szememben?

Eszköz csak, kéne tudnia.

S én is: eddig még fölfedetlen

vadon-vidék zarándoka.

Illendőbb dolgokat keres?

Szabályosan, földszinti hévvel?

Általa, bár ellene lesz,

ha ihletése égig ér fel.

Csapkodnak, zúgnak ritka hírek,

a fényt kínlódva növelik,

de öröméig el nem érek,

s ő el nem ér örömemig…

Jövő

Még valóságos lábbal

lép valóságos földre

s nekem lábam se lesz már

Tovább jut így le is győz

emlékezése: „mintha”

de hát annyira mindegy

Erőltetik idézni

jön a toldás a metszés

a „minthá”-ból bizonyság

Én leszek az? Ki bánja?

Ahogy kell az a fontos

a mag másutt van úgyis

Még valóságos szájjal

még valóságos hangon

valóságos fülekbe

mikor szájam se lesz már

mikor hangom se lesz már

s akarhat bármilyennek –

Tudni kell

Tudni kell, hogy az emberi kapcsolatok között

akad olyan természetű s fokú

amelyben az egyik fél magatartása

szőröstül-bőröstül felfalja a másikét.

A bibliában például az „Aki felső ruhádat…”

vagy az „Aki arcul üt téged jobb felül…” mondások utalnak erre.

Ilyenkor egyszerűen nem lehet ellenségeskedés,

mert a cselekvésvonalak egyirányúvá fordulnak.

Így áll a dolog az anyák és gyermekek között is.

A mindig áldozó anya szeretetében telhetetlen,

mindenevő, s még a leleményes rosszaság se képes

kifundálni olyant, amit elutasít.

Aztán van ilyesmi a szerelemben is:

ha az egyik szerelmes annyira kitágítja szerelmét,

hogy a másik nem mehet ki belőle,

undorral, hűtlenséggel, faggyal, sőt gyilkossággal sem mehet ki.

Az effajta faló-magatartásúak boldogok és erősek,

talán még a sírba is leviszik boldogságukat,

s valamit a föld is megismer

azokból a legnagyobb titkokból,

melyek révén egy élet emberinek nevezhető.

Új versek

1975–1976

Tovább terem

Dúlassék föl

Inkább falidíszt fura csillárt

a csigolyákból egyebekből

(ahogy a kapucinusoknál)

a csontváz győzni sose bírjon

Éjszaka? – a fény erejéért

veszékelés? – a szebb dalért

Az első életért örüljünk

ami ma is rendíthetetlen

Mindent magunkért (a világért!)

Halottak halottaikat

temessenek a temetettek

az élők meg éltessenek

az élők csak éltessenek

Pláne ha már nem függönyök

de valóságosan bukó nap

sűríti rájuk a sötétet

amiből hajnal sose lesz

hogy dúlassék föl legalább

hogy azértse hogy csakazértse

győzzön végképp a pusztulás

Tovább terem

Mert virágait megszaggatták letépdesték gyümölcseit

bánatában (dühében) nem száradhat el a fa

Példabeszéd igen igyekszem megmaradni

s a vásott kezek egyre inkább zsugorodnak

múmiakezekké gyermekkezekké majd gyermekmúmiakezekké

végül emlékkezekké legvégül semmivé

S a fa tovább terem azért is csak tovább terem

agyonpusztítva sértve csontig

maradandóan sérthetetlenül

csak táplálja a hozzá járulókat

Győzni fogó

Mi erősebb: a szálló vagy a dög-madár?

Az élet engedett-e a pusztulásnak? Önként, taktikából, hogy a korlátozott lehetőségek között megmaradhasson?

Vagy még nem tudott többet kicsikarni tőle, s folyton próbálkozik: talán…

Az előbbit hiszem. Mert hiszek az élet halhatatlan bölcsességében. Úgy hátrál, hogy győzedelmeskedjék, s birodalma határait maga szabja meg céljának megfelelően.

Milyen szánalmas is volna az esetenkinti keserves diadalok ingatagsága!

A csatavesztés lehetősége riasztó árnyékkal borítaná.

Mi marad?

A kicsi, a nagy, a még nagyobb rendbe:

káoszba vagyok, bizony, keveredve.

A tegnapot, a mát s a holnapot,

jó keretbe ennyit se foghatok.

Régen magam sem találtam,

lassan eltakar mindent körben árnyam.

Mellőlem, bár folyam más oldaláról

szól, aki hozzám néha átszól.

Vagyis: most meg mást nem lelek,

elefántkórban szenvedek,

s mind gyakrabban jut eszembe olyasmi,

hogy ha végképp le kell magam fokozni:

a föld felett s az ég alatt

ugyan még mi marad?

Sötétedéskor

Meg kell a villanyt gyújtani nappal sem akar nappalodni

s az ablakon be tud ömölni a szürkeség a bőrön is

be tud ömölni s mégse rendjén való hogy holmi őszies

idő a homo sapiens érdem-fényét a sapientiát

megtompíthassa s logikátlan viselkedésre ösztönözzön

biológiai tövű indítással a semmiképp se

szalonképes atavizmus jegyében mint ott azt a két

gerlét mondjuk a körtefán kik úgy gubbasztanak hogy az

ember ha nem figyel eléggé könnyen nézheti

két ággöcsörtnek őket

Villanynál viszont

elővehető bármilyen okos könyv s kiolvasható belőle

méltóságunk a homo sapiensi

kiolvasható hogy miért s mi történt

és pontos (talán idegen) szakkifejezések sorával

leleplezhető: minek hisszük csak hogy fáj ami fáj valóban

Áradnak vissza

Áradnak vissza gyorsan álmosan

akiket a nagy fal kizárt

az egyben-százarcú helyett

jön száz más-másarcú külön

Úgy volt vagy így lesz jobb találgatom

valami mindenképp hiányzik

A tarkaságra áhítozom-e

vagy a ritka-ízű melegre inkább?

Szám köré könnyű mosoly sompolyog

mintha minden a legjobb lenne így

szemembe varjak serege suhog

mintha minden legrosszabb lenne így

Vége nincs

Leépül a ház Sorozatosan

veszem észre: rossz a tető a kémény a födém

Falcsonkok maradnak mire a rendelet jön

S az élők is: el-elbolyonganak

Végül is: ezred vagy tized világ

édesmindegy

Akik a legtöbbek nekem

azok is ritkulóban Csapkodom

hűlt helyüket s önnön ürességembe

majdhogynem belehullok

Időzavar szívzavar lélekzavar

Jaj ha csak két méternyit kellene

ha csak a gödör mélyéig!

A halál szelid

és a sírásók kíméletesek

Az élet iszonyú: a zuhanásnak

csak kezdete van vége nincs

s a felebarát odapillant s megy tovább

Három apróság

Ég

Mélységes-mély ég, szürke sztrátuszok,

mélységes-mélyen madár-raj mozog.

Így berendezve a búra alatt

a tér mily sokkal dúsabb, tágasabb.

Öregség

A testen az élet,

az életen a test:

két kitaposott út,

tört és tudós.

Óvás

A fészkeket bántani vétek,

s szigorúan tilos.

A vacogó fogak gépfegyver-kattogása

erősödik.

Esti ima

Akárkinek meg kell köszönnöm

akárminek meg kell köszönnöm

hogy jól végződött egy nap újra

hogy egy estét megint elértem

meg kell ezernyi ennek annak

meg kell a vérnek ereimben

meg kell a szívnek a vesének

a földnek és a levegőnek

hogy nem rengett nem tébolyult meg

a rendnek bennem s mindenütt kint

s reménnyel kell szemem behunynom

mert várhatom hogy a hibátlan

szervezettség hogy még tovább is

hogy reggelig szintén megőriz

Pedig

A szem tükröz (ez a dolga) a vese kiválaszt (ez a dolga)

a szív here tüdő s egyéb kellőképp működik

a bőrön belül minden a helyén

Külső rendetlenkedések itt-ott akadnak ugyan (öldöklés erre-arra)

de az ember – szomorú! – lassan

a rendhez hajlandó sorolni ezt is

Pedig a történések szövetén

(ha a fenevad ábra messzi is még)

valami már talán megkezdetett

A mákszem-percek bokrában talán

fészkelődik már amaz egy

mely gong lesz majd és gongütő

s jelenti:

indul az űzettetés

hajnalodik

a nincsen-út-visszafelé

s a gyorsuló lélegzetek kora

Az ostoba monarchát még dinasztikus

álmok ringatják-szédítik holott

néhány szobával arrébb

csontos markok fonódnak össze

s pecsételik meg sorsát mindörökre

Jönnek

A nagy tűz az égre villanó fény

vet másfelé hideg árnyékfalat

Az nem lehet hogy ne égjen

nem lehet hogy ne ragyogjon

az sem lehet hogy az árnyék

hogy a hideg s hogy a fal se

az sem lehet hogy ne…

Jönnek

60 perces órák jönnek

napok 24 órásak

hetek kerek 7 naposak

hónapok ahogy szabályos

és bírni kell ki kell bírni

ki kell bírni ki kell bírni

Vissza – előre

Nyithatok roppant tereket: városokat és utakat

például Rostocktól Cataniáig

vagy Knokkétól Banja Lukáig

és szobákat ezer szobát

kórházit nászit dolgozót

várószobát fogorvosit

megszólíthatok ismerősöket

barátokat és nem barátokat

forró nőket utálkozókat

tisztességes vagy tisztességtelen

ellenségeket ellenfeleket:

s nől gazdagságom nől tovább

visszafelé visszafelé –

S előre?

Sziget partszélére szorultam

hatalmas vár a szigeten

falai körkörösen növekednek

már csak nehány lépésnyi sáv

majd az se s ott a víz a víz

a feneketlen forgatag

emberevő halaktól háborogva

A jelen emléke

A veszendőség állapotában – mint majd az elveszettségében is – a dolgok fölragyognak. A legszürkébbek jobbára a legtündöklőbben.

A régvolt lakások, udvarok, tájzugok gazdagságából a visszanéző szemben például egy konyhaasztal, egy nyirkos, elhanyagolt sarok, egy poros-lapuleveles árokpart jelenik meg a legkészségesebben és a legünnepélyesebben, de egyúttal a legszorongatóbb sajgással is.

Iparkodik a láb, siet a szív közéjük.

Ám a jelenéseknek nincs levegőjük.

Az emlékező előbb fuldokolni kezd, aztán rájön, hogy tiltott területre tévedt. Akkor szinte fogható valóságában fölébe omlik az idő, s meggyötri kegyetlenül.

Sokkal nehezebb emlékezni arra, ami még megvan, de törvényszerűen elmúlandó.

Szorítaná a kéz a görcsig, de érzi, hogy hiába tenné. Az meg – mintha csak a fájdalmat akarná növelni – már a jelenben emlékezésre kényszerít. S a jelenbéli emlékkép sugárba öltözik, szikrázó-szépbe, s látványa ezerszeresen előlegezi a majdani gyötrettetést.

Két keserves

Árnyék

Egy-egy jelzés?

Vagy testem véletlen botlása volna?

Eszembe jut:

hogy is folyik le majd a szörnyü torna.

Ajaj!

Ha megérem, így csoszogok majd?

S a nyálam, az is így csorog majd?

„Idilli öregség!” Idilli?

Az ember, ajaj!

még kimondani is rühelli.

Lesznek majd

„Ez az ember megjárta már a poklot” –

súgták megbökve egymás oldalát

a jámbor firenzeiek mikor

vájt némaságba süppedve a vájt

ábrázatú költő elment közöttük

Ó tükör tükör

lassan – látom – lesznek majd erre is

akik ha köztük elmegyek

megbökve egymás oldalát

így suttognak riadtan:

„Ez az ember megjárta már a poklot”

Kéretlenül

Elteregetve rendbe rakva

szabályos végleges

Gyakorlott globetrotterek nehány

fix pontról mindent megtalálnak

Soroljam?

Hol kezdődik egyáltalán ami aztán valamivé lesz?

Elteregetve rendbe rakva

Rókus domb Campidoglio –

Odüsszeusz is elmaradt

Mózes Pista is elmaradt

és háborúban mind a kettő

A részletek egyideig még borzasak

göröngyösek illeszthetetlenek

később mintha oda születtek volna

Elteregetve rendbe rakva

Villamos-vijjogás lánycipősarkak kopogása

libacsevegés hajóduhogás

nyári tarlóra jégpálya feszül

tücskök kara keringőt muzsikál

Kentaur-griff kiméra-téglák

Elteregetve rendbe rakva

A deresszakállú megindul

testet és ruhát váltogat

megfeketedik a haja

arcán bőrsima lesz a bőr

és fehér elefántja él

(tetszés szerint tetszés szerint)

De ha ő kap látogatót?!

kéretlenül s illetlenül

fegyelmezetlen ide-odajárót?

Inkább soha!

Vagy idegen élet-kontinensek felől

honnan még utalás sincs

De hogy csak így

hogy akármi rányithassa az ajtót

és magyarázkodásra kényszerítse

holott

elteregetve rendbe rakva –

S a múltnak nyugton kéne lennie

Kitócsálló víz

Kis parti gödrökbe lyukakba

kitócsálló víz egyedi fodra

körbe leselgő kiváncsi habja

kiváncsi habjának sok kalandja

Van a forrás sodrás van a tenger

indulás majd út csak amennyi épp kell

csak az ég a távoli ég a tükörben

csak távoli ég és csak tükörben

Kis parti gödrökbe lyukakba

kitócsálló víz egyedi fodra

a közeli földet kóstolja nyalja

a madarat s a barmot itatja

Színpadra

Nos félkar félszegség szegénység

elő ti is! A nagy s kicsi

művészek s a szerző után

jöjjön a segédszemélyzet: a súgó

a kellékes az ügyelő

a világosítók még a kulissza-

tologatók is akik láthatatlan

szolgálták a művet s akiknek

szintén köszönhető sok

keserves és boldog fölszisszenés

Űzetik

Mondják hogy bölcsen belenyugodott

mondják: bölcsen nem nyugodott bele

úgy fogadta mint a természetest

úgy fogadta hogy nem természetes

keresgélte sajátos kincseit

őrizgette a régi kincseket

lába elé nézett kiváncsian

hátrafelé fordította fejét

mondják s nem tudják nem is képzelik

hogy űzetik hogy menekül csupán

Mindegy

A végső mozdulat

ritkán kerekedik le:

hát ne strapáld magad,

ne készülj nagy jelenetekre.

Azt mondod tán: „Borul”,

„Leejtettem a tollat”

– hattyúvá csinosul

mindegyik rút-kiskacsa-mondat.

Az egyik föl sem ébred,

másik csak összecsuklik,

ez csöndben félrelépked,

amaz meg ordít és vonaglik. –

Példa mindenre van,

majd egyiket utánzod.

Kit érdekel, hogyan

hagyod itt e rövid világot.

Rendületlenül

Gyanútlan aztán orra bukva?

Vagy inkább mintha minden hajnal

halálom napjára virradna?

Vagy így vagy úgy de így is úgy is

mondani rendületlenül

az utolsó lélegzetig

akárha nem történne semmi

Nincs megállás

Semmi cifraság óvó pátosz

még csontváz se még halálfej se

csak űr csak űr csak űr csak űr

ami mögött űr és megint űr

hogy a nézés elkezd zuhanni

s magával rántja a szemet

a szem a fejet és a fej

az egész testet s nincs megállás…

Alkotók

Írjon verset a körtefa

a szőlőlevelek

a pirosló csipkebogyó

a ködös reggelek

egyszóval a lángeszü ősz

aztán a tél tavasz a nyár

a szintén szintén lángeszű

vagy az évszaktalan kövek

a csillagok

a háztetők

a fodros-tündöklő vizek

ezek a nagy-nagy alkotók

és én is azzal hogy vagyok

hogy élek s hogy mások között

s hogy még hancúrozik szemem

a lányok mellén és farán

Várak

Mintád szerint

Kiformáltad napjaimat, óráimat, perceimet,

az időmet s a teremet –: lettek valamifélék.

S én – bennük mozgok – fölvettem formáikat,

vagyis a tiéid. – Mire lennél hát nyugtalan?

Ha ütnélek is: csak mintád szerint.

Magasabb rangú

Fél-halálban ha alszol és

csupán a lélegzés a lágy

fel-alá könnyű melleden

a ténykedésed öltözöl

vetkőzöl közlekedsz köszönsz

ajtót nyitsz boltba jársz eszel

gombot varrsz kertben dolgozol

könyvet lapozgatsz társalogsz

engem szeretsz vonatra szállsz:

csinálsz akármit s bárhogyan

lakályos ház épül vele

varázsolt téglák csengenek

ajtók mozdulnak s ablakok

kémények kályhák tűzhelyek

s kerül levegő is bele

tápláló védő nem fogyó

És az idő kapitulál

meg sem próbálja rontani

mert felsőbb szinten áll a ház

magasabb rangú társaként

Csináld

Látom a rémült belenyugvást,

látom szemedben, amikor

testem egy-egy nagy zökkenője

végigsiklatja arcomon.

Ilyesmit láthatnék bizonnyal,

mikor már majd nem láthatok.

Csináld, hogy meg tudjam tanulni,

hogy látni tudjam akkor is még,

ha már többé nem láthatok.

Philémon és Baukisz

Volt a gazdagság, a fölösleg.

Ma: az aláztatás,

a vacogásban ríva esdett

összekapaszkodás.

Hát ennyire testté leszünk?

Hol az a hős, fennenvaló

lélek vagy szellem? Elveszünk,

ha nincs markolható?

Vágy, szerelem, kéj – csak szavak már,

ürügy fogódzani.

Ami több volna, arra meg már

szavunk sincs mondani.

Folytatás

Oldódom: gyermekek

s unokák nyíló tengerébe,

töménységem helyett

híg áradást kapván cserébe.

Itt ez úszik, ott amaz,

immár kötetlen,

ami bennem élt szoros

kötegben.

Ha nem én, mégis én,

s ha semmi másban,

egy-egy halvány-szerény

utalásban.

Rakom a falakat,

mintha bizalmam

(szavak, szavak, szavak)

volna azokban.

Holott ledűlnek,

ezer a példa rá,

alámerülnek

az idő szintje alá.

De az az áradás

nő, egyre nő,

éri hatástalan hatás,

erőtlen erő.

Nem hal külön halált,

s nem lesz, ki temesse,

közösen hull a tág

sírba, közösbe.

Addig tulajdonos

teljes joggal s hatalommal,

egyként honos

a földön meg a csillagokban.

Várak

Teknőbe fürösztött

a konyhakövön

befűtve a tűzhely

izzott a tető

csúszott keze rajtam

szappansikosan

a víz a fejemről

szemembe szaladt

arcom tenyerével

mosdatta körül

locskolta le rólam

a gyönge habot

majd rossz lepedőben

karjára emelt

ágy végin a dunyhát

földobta s a lágy

zughelyre vigyázva

letett s betakart

Volt váram azóta

sokféle de ily

kőbiztos erős vár

többé sohasem

Lassan tíz éve

A sárga csonton nyilván csak a barna szőr

maradt

fejeden, hónaljaidon

s ágyékodon

– egy papírsárkány csúcsait kirakva.

De te a föld alatt,

ott sem repülhetsz,

ó szegény asszony, szegény asszony!

Rontás

Sünné a lelkem viselkedésem

késdöfővé-forgatóvá kezem

haldoklókon átlépővé a lábam

hófelhőket vonszolóvá hajam

hogy a gyanútlan természet virágai

dideregjenek lenyakló fejekkel

valahol bőrömön torok szakadt

s ezt a torkot fekete-vér-ivóvá –

Görgeteg bérc-tömbök tövében

kavicsokkal játszik a gyermek

gyönge ujjaiban világ-robaj

világ-omlás világ-dőlés

szűz ujjaiban világ-istenátka

játszik játszik játszik magafeledten

játszik játszik tilos rákiabálni

Sors

I (Rend)

Úgy mozgott száj kéz láb egyéb

ingott a lég sütött a nap

vagy nem mozgott nem ingott nem sütött

hogy történjék

valami jóvátehetetlen

s történt valami jóvátehetetlen

II (Visszatérés)

Majd a kanyarok önmagukba

majd térnek vissza önmagukba

S ha akkor megszólal a kettő

jó esetben szép ősi nyelvük

más-más leánynyelvén beszélnek

Dávid és Abiság

Teszek-veszek szolgálok körülötte

érzem gyakran hogy el-elnézeget

s mikor néha közelébe kerülök

csuklómat tenyeremet szorongatja

hideg hal-béka-test nyál-csiga-test

Nagy királynak hallottam és valóban

hadak mozdulnak meg ha egyet int

Nos hát miattam nagy király lehet

de én koldusnak látom a szemét

garast-könyörgőnek mikor tüzes

testemhez bújik hal-béka-csiga

vagy meg-megmarkol kétségbeesetten

s nem tudok másképp rátekinteni

mint ő szokott azokra akiket

kegy-kuncsorogni olykor-olykor

színe elé bocsátanak

Semmit se jeleztek

Hát ezek igazi növények: növekednek (azért növények)

növekednek és szaporodnak: pár napja járatlan az út

s már kócosan és vastagon fölborzolódott itt is ott is

Hány fényév messzeség e néhány tucatnyi fény-nélküli óra?

Különös fizikai törvény: valahonnan valahová

rövidebb mint visszafelé

Ha megindulnék: évek évek évek

évtizedek aztán a sírgödör

azon is át és évek évek évek

és a célnál? nem lenne már a cél sem

Más kép: tektonikus katasztrófa bevágja

a felszínt s egy-két pillanat:

a két perem tíz méterekre már

és kedd szerda akárhány óra perc

s az intézetek semmit se jeleztek

A „Jegyzetlapok”-ból

Az alkonyat nem nyughat: az idő

rézsűjén nem csúszhat a völgyfenékre

a jótét csend közé.

Törvénytelen

csillag csapódott át az égen,

lassan múlik káprázata.

Holott milyen nagyon szeretne,

az alkonyat milyen nagyon szeretne

békében esteledni…

A húszból a négymilliárdba. –

Embertárs arca lett az arca.

Ha az ajtót magamra zárom,

kívül marad.

Csillagirányú ide-oda mozgás:

-tól, -hoz, felé, szemközt, után,

néhány lépés vele.

S két homlokon két vérbarna pecsét,

mélyen a bőrbe sütve.

Külön

A csipkéző erek hajszál-gyökérzetig

szétágazó hálózatában

kinek javára dolgozik ilyenkor

a szívből és a szívbe áradó vér?

Kinek javára gyűjtik és

adaptálják a lélek és a test

kényére folytonos zsákmányukat

az érzékszervek portya-hősei?

A távoli elég erős-e?

Vagy véletlenre térhet vissza csak?

S ha szerencséje van hát gazdagabb

ha nincs: megdézsmált ládákat talál?

A távoli a levegőbe bámul:

madár felhő toronykereszt –

A külön törvényrendszerek

magányos dúvad-hordákként bolyongnak

Az utolsó

Az utolsó szivárvány

az utolsó napnyugtavöröskékzöld horizont

majd éjszaka

amikor hold se lesz

s a levegő is áll

elfelejt fordulni a föld

elfelejt kifordulni a föld a sötét hidegből

s végképpen lúdbőrzik a bőr

a látás végképp megszűnik

a történetek

a bőrön belülre szorulnak

ismétlődnek szürkülnek laposodnak

elrongyolódnak és kiüresednek

az utolsó jövevény

ki magokat s palántákat hozott

melyek még ki is keltek

meg is eredtek

híd a folyón

vagy ha csak árnyék

hídnak látható

Köztük van

Rá kell lépni valakinek

Éva Eurüdiké Beatrice

Jeanne d’Arc Ofélia

vagy Léda utja nem lehet üres

Bomló s kibomlott

tizen- és huszonévesek

köztük van Éva Eurüdiké

Beatrice Jeanne d’Arc Ofélia

köztük van Léda és a többi

rá kell amaz utakra lépniök

Sírok

Gödörben, föld alatt,

tehát bezárva. –

A port meg hordhatja a szél

más tájra, emberre, virágra.

Ezek itt hányan,

főként a sok anya,

aligha várták, hogy helyükbe jöjjön

gyermek és unoka.

Inkább a szélbe. –

Maradhatott

volna a holtáig tevékeny élő

éppolyan tevékeny halott.

Olyan halott,

hogy mintha élne:

zúgás, lomb, ház, rét, ágy, madár

közelébe.

Csak ne a föld alatt,

csak ne bezárva;

ítélve inkább csillagos

szétszóratásra.

Nikla, november, 1820 után

Pár borjat… valahány göbölyt…

Megsántult a deres… Holnap a méheket…

Szél dűtötte a nagy kazalt…

Pénz Sopronba… levél… Toncsi… komisz kölyök…

Doh-szag nyom, csupa víz a fal…

Lassan fejteni kell, nem muzsikál a must…

Pattan széjjel a homlokom…

Borzongok… szenelőm… rándul a gyertyaláng…

Gyertyák… Zsuzska… zörög, zörög…

Ember senki… vad éj… s reggel is: ökrök és

fák, rét, marcona sár-magány.

Társam bükkfa-kupám: enyhület, égi szárny;

talpam: tüskökön és gyalog. –

Hős múlt, legmagasabb menny, zenit és nadír:

agyváz… Kölcsey!?… Mégis én!…

Borzongok, keserű gőz lepi bé agyam,

borzongok, de a toll receg:

„Elröpültél már szeretett ifjúság!

Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.

A vidám orcát halovány hidegség

Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.”

Lám-é! négy kicsi sor, ennyire futja csak.

Szél szaggatja az ablakot.

Vinnyog kint a csupált gesztenye és dió.

Borzongok… szenelőm alél.

Jobb lesz – rajban a rém! – bújnom az ágyba már.

Elvesző kert

Egynyári virág

Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő.

Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban, júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel szomjúsággal és éhséggel él.

Csak izgatottan figyelhetem, talán kicsit gyanakodva, olykor elérzékenyülten s emlékezőn: min jutott túl, min van még innen, s hol áll egyáltalában.

Esetleg kiszámíthatnám azt a szeptemberi vagy októberi napot, amikor egykorúvá válunk. Csak villanásnyira. Elmegy mellettem, de pillanatra szinkronba kerülünk.

Aztán már csak utána nézhetek, csak tisztelhetem, ha éppen elfog a jámborság és a kegyelet. Mert menthetetlenül elébem öregszik.

S lesz számomra aggastyán, talán soha-meg-nem-tudható tudások tudója.

Lesz végül kerek életű halott, amit én magamnak csak szorongva remélhetek.

Rózsák

Le kell vágni szépen

megtisztogatni kellőképpen

majd színben összekombinálni

megfelelő vázát találni

vázába vizet önteni

a vízbe sót is hinteni

a csokrot vízbe rakni

asztalon mutogatni

szármetszés vízcsere

ellenére is nyugodni bele

hogy néhány napra rá

kukába kerül a csoda-virág –

– A rózsatő és a szemét-edény

közt egyszerűbb utat is tudok én

Elvesző kert

Sorokban belém vonulnak a tőkék

a fák a ribiszkebokrok szamócák

csak a talajuk változik meg

válik mozdíthatóvá

De az én dolgom nehezül

rám bízatik őrzésük hirdetésük

Mert gödrök falak űzik őket

s mit tehetnek? illa berek – –

Mesének maradnak a szájakon:

idézhető emlék-kulisszák

bennem túlélő létezők

akármikor leírhatók

akik közé bízvást bejárhatok

lesz kiirtandó gyom mint azelőtt

lesz pár tő ibolya mint azelőtt

ilyen-olyan gyümölcs mint azelőtt

gyep s árnyék heverni mint azelőtt

s példa példa példa mint azelőtt

Növények

Mostanában kellene éjszakánkint

kimenni közéjük a kertbe

figyelni és tanulni tőlük

hogyan készülnek föl a télre

szűnik meg egymással csatájuk

búcsúznak bölcsen nyugalommal:

mert nyilván tudnak némi hasznos

tudnivalót ez alkalomra

mert vagyok én is tél felé menendő

mert felém is a tél jövendő

és összekeveredve jócskán

csak kapkodok mit is csináljak

Látogatóban

Rég nem látott a kert.

Zavartan és vidáman

neszez a félrevert

január alkonyában.

A szelid bágyadást

volt még figyelni kedvem,

de a nagy pusztulást

azt inkább elkerültem.

A készre jönni jobb,

sírhoz, nem betegágyhoz:

a mindig-új titok

szárán kinyílt virághoz.

Világos ablakok, –

ha valaki kinézne,

hogy a fogam vacog,

nem venné azt sem észre.

Egy kődarabhoz

Legmélyebben az őszinte anyag törvényei szerint, a testem alján éppúgy létező kvark-világ törvényei szerint. –

Az ész bennem sem igazítja, az ész benne sem igazítja.

De gyönge eltérítő úgyis: ha igazítaná, se lenne fontos.

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Kődarabokat mindenütt találok, mint ezt is itt a kerti pad tövében.

Ez meg az éden közepe, ha épp úgy akarom, mert a kő méltóságos-egy valóság.

Méltóságos, hatalmas, birodalom-rangú, számlálhatatlan árnyalattal, sok-bokrú hierarchiával.

És tőle lefelé még mennyi minden, és tőle fölfelé még mennyi minden!

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Felhők, ónszürke hófelhők, pilléző pelyhek, ropogó fehérség, fák és a szemem, a szemem… Üvegtest, lencse, csarnok, szaruhártya.

Kődarab itt a kerti pad tövében. Az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

De millió-fényév-messziről jön egy sugár –, az is az Éden.

De talpamra csöpp sár ragadt –, az is az Éden.

Nagy-nagy tanár e kis darab kő: érdemes volt figyelni rá.

Magamról, verseimről

Soha életemben nem jutott volna eszembe az őskutatás, ha a negyvenes évek elején nem lett volna kötelező. Kisebb-nagyobb nehézségekkel sikerült megszereznem az anyakönyvi okmányokat nagyszüleim születéséig, a múlt század első feléig. Ezekből tudom, amit tudok, s anyám és legidősebb nővérem spontán, esetenként irányított elbeszéléseiből.

Az apai ág szabolcsi, pontosabban: nagykállói. 1844-ben itt született László nevű nagyapám, a keresztlevélbe – lévén görög katolikus – Bazil névvel beírva. Szülei (ugyancsak a keresztlevél szövege szerint) Csorba János gk. nemes és Novák Márta rk.

Ehhez a Csorba Jánoshoz fűződik a legszebb és legszomorúbb családi legenda. Hogy nemesember volt, azt a keresztlevél is igazolja. De a történet tudni véli azt is, hogy jómódú, sőt gazdag és előkelő családból származott, édesanyja csillagkeresztes hölgy volt, szabad bejárással tehát a császári-királyi udvarba. (A rossznyelvek szerint ugyan ez a hölgytársaság az udvar szexuális kiszolgáló-egységét jelentette.)

Csorba János dédapám viszont afféle mulatós, egyébként roppant szeretetre méltó ifjúként lassacskán mindent kicsalt hiszékeny ükanyámtól, s a nemesi címen kívül neki már semmije se maradt. Feleségül is egy polgárlányt vett, Novák Mártát.

László nagyapám a csizmadia mesterséget tanulta ki, aztán a MÁV szolgálatába lépett, s főkalauzként ment nyugdíjba. 1867-ben feleségül vett egy Juhász Mária nevű hajadont, aki Sényőn született 1851-ben, s akinek anyakönyvi kivonatában az apa neve nem szerepel, csak az anyáé (ugyancsak Juhász Mária), neki magának meg a keresztneve alatt ez a megjegyzés: „törvénytelen”.

Ide kapcsolódik egy másik családi legenda. Vagy talán igaz történet? Nem ellenőriztem egyiket sem.

Szabolcs megyében, egy Kállay-birtokon élt egy ritkaszép juhászlány. A földesúr felesége állandóan betegeskedett, s a Kállay uraságnak gyermeke született a szép lánytól. Ez a gyermek volt Juhász Mária, akit az uraság gondjaiba vett, hozománnyal látott el, s férjhez adott már tizenhat éves korában, 1867-ben nagyapámhoz, a huszonhárom éves csizmadialegényhez. (Talán azért hozzá, mert Csorba László mégiscsak nemesi származék volt?)

1870. április 25-én világra jött apám. Szintén Nagykállón, s a görög katolikus templomban a György nevet kapta. Közben MÁV kalauzzá lett nagyapámat az erdélyi Piskibe helyezték. Apámat Déván beíratta a reáliskolába. Négy osztályt el is végzett. Tovább taníttatni azonban nem tudták. S minthogy igen ügyes keze volt, ugyanott, Déván elszerződtették címfestőinasnak. Aztán Aradra került, ahol segédi oklevelet kapott.

De ez csak az első szakmája lett. Mi minden mást nem tanult meg még életében! Afféle iparos polihisztorrá vált. Szűkebb szakmája valamennyi ágát-bogát ismerte. Bár dilettáns fokon, de arcképeket is festett. Aztán: asztaloskodott, cipészkedett, borbélykodott (persze a családban), fényképezett (nem művészi, de igen magas szakmai szinten, pl. nagyított, montázsokat készített), órát javított, s már a század első évtizedében fonográf felvételei voltak. Ezeket részben magam is tapasztaltam, részben hallottam, s nyomaikkal találkoztam. Jó serdülőkoromig rengeteg üveglemez negatív hányódott különféle fiókjainkban, szekrényeinkben. A költözködések elpusztították őket. Sokáig megvolt a gyalupadunk és egy vonókésünk is, még mindig őrzöm a hajdani talpreszelőt és az órásnagyítót.

Aradról apám Pestre ment tovább képezni magát és szerencsét próbálni. A múlt század kilencvenes évei elején történt. Pesten megismerkedett egy Vajay Kálmán nevű lakatossal, aki a MÁV-nál dolgozott, s hívta oda apámat is. Így került a központi főműhelybe betűírónak. Nem sok időre. Két munkástársát elbocsátották – a többiek s apám szerint is – igazságtalanul. Apám húsz-egynéhány éves fejjel szociáldemokrata küldöttség élén tiltakozott a rendelkezés ellen. Őt is elbocsátással ijesztették, s őrizetbe vették. A munkások erre a víztorony felrobbantásával fenyegetőztek, mire apámat szabadon engedték, de néhány nap múlva a rendőrség titokban ismét letartóztatta, s Triesztbe toloncolta.

Kereken két évig élt ott, vállalt alkalmi munkákat, s megtanult olaszul. Egyszer elkeseredésében egy kivándorló hajóra is fel akart szállni.

Anyja közben a Kállayak révén kegyelmet kért számára Baross Gábortól, a „vasminiszter”-től. Meg is kapta, s apám visszakerült régi helyére.

A másik vonal, az anyai ágé egyszerűbb, s nem is tarkítja annyi történet. A helyszín Dunavecse. Itt született nagyapám, Borsódi Péter 1826-ban Borsódi Péter és Bodonyi Mária szülőktől. Házasságot kötött Hajdú Máriával – szintén Dunavecsén – 1862-ben. Nagyapám az anyakönyv szerint „kézműves” volt, valójában halász. Nagyanyám afféle iparengedély nélküli pék, kenyeret sütött és adott el. Tizenhárom gyermekük született, anyám az utolsónak 1877-ben, s éppen október 6-án. A gyermekek közül csak kettő nőtt fel, a többi már kicsi korában meghalt. Életben maradt az elsőszülött Julianna és az utolsószülött Mária, vagyis: anyám. Julianna Budapesten szolgált, s felesége lett a már említett Vajay nevű lakatosnak. Julianna Pestre csalta anyámat, s beajánlotta egy családhoz szolgálónak. Vajay révén aztán apám megismerkedett anyámmal, s 1897-ben Budapesten összeházasodtak.

Sehogy sem tudtak azonban gyökeret verni. Apámra mindig kicsit ferde szemmel néztek felettesei. „Túl nagy volt a szája” – idézgette anyám a hivatalos véleményt. 1902-ben aztán alkalom nyílt rá, hogy otthagyják Pestet. Pécsre kerültek. Két gyermeket hoztak magukkal, két legidősebb nővéremet. További hat testvérem, velem együtt, már itt született.

A kilenc testvér közül én nyolcadiknak jöttem. Utolsónak nálam négy évvel fiatalabb húgom. 1898-tól 1920-ig tartott a család növekedése. Én éppen a legcifrább időben születtem, 1916-ban, november 21-én, „amikor az Öreg Király meghalt”. Vagyis Ferenc József halála napján, sőt majdnem órájában. Egészen apró koromban tanítottak rá, hogy ha megkérdik, mikor születtem, így feleljek.

Apámmal alig tíz esztendeig éltem együtt, anyámmal több mint negyven évig. Apámat csak gyerekszemmel láttam, anyámat felnőtten, sőt meglett korban is. Apámról inkább ösztöneim, érzelmeim gyűjtöttek és hordoznak emlékeket, anyámról tudatos képet formálhattam.

Csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, könnyen lobbanó temperamentumom s kiszolgáltatottságom a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rám törő érzelmekre, sőt érzelmességekre bizonyára apai örökség. Viszont beteges érzékenységem, szellőérintésre is mozduló hangulatom, tarka fantáziám, változékony kedélyvilágom alighanem anyám hagyatéka.

Ha gyermekkorom első éveibe nézek vissza, roppant kavargás fogad. Erős, olykor erőszakos színek, hangok, arcok, alakok tolonganak föl. Nem hiszem, hogy a harsánysághoz inkább vonzódó gyermekszem optikája volna az oka. Vagy semmiképpen sem egyedül ez. Inkább arról van szó, hogy a teljességében tizenegy tagú (két szülő, négy leány s öt fiú), majd sokáig nyolc-kilenc főben állandósult család „élt”. Mert ehhez a csaknem tucatnyi emberhez még hozzá lehet számítani legalább ennyit a szomszédok, barátok, játszópajtások, hitelezők s egyéb műfajbéli rendszeres látogatók seregéből. S itt mindig termelődött valami: jó hír, rossz hír, történet, öröm, bánat.

Alig múltam tízéves, amikor meghalt apám, még egy év sem telt el, amikor legidősebb bátyámat temettük.

Tulajdonképpen eddig tartott gyermekkorom. Legfényesebb szakasza kereken négy esztendő volt. Nagyjából 1923-tól 1927-ig. Elköltöztünk a Vilmos utcából, abból a házból, amelyben születtem, s egy új lakótelepen kaptunk helyet. Akkortájt építették, gyorsan és elnagyolva, az első világháború utáni lakásgondok enyhítésére. Óriási előnye volt azonban, hogy mindegyik lakáshoz egy kis önálló kert is tartozott. Talán még ennél is többet jelentett, hogy a város szélén feküdt, egy régi temető közvetlen szomszédságában s nem messze a lóversenytértől, a rétektől s a búzaföldektől.

Ebben a négy évben az élet szinte minden fontos dolgával találkoztam. Nem túlzás, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy „koromhoz mérten”. A barátsággal, a boldogsággal, a megaláztatás különféle formáival, a halállal, a lányokkal, sőt még a szexualitással is.

Főként a régi temető jóvoltából. Alig húsz-huszonöt méterre tőlünk kezdődött, Már nem temettek bele, de még élt. Hozzátartozók még látogatták a sírokat. Különben bozótossá, dzsungellé vált már, jobbára besüppedt, gazlepte sírdombokkal, dülöngélő keresztekkel, mohos kriptákkal.

Ez alatt a négy év alatt végeztem a négy elemit is. Egy külvárosi iskolába jártam. Néhány „jobb” fiú kivételével proletárgyermekekkel. Első osztályos csoportképünk a tanú, hogy még a fényképezés ünnepi alkalma sem tudott cipőt varázsolni néhány lábra.

Még innen, a Telepről iratkoztam be a gimnáziumba. Tanulnom kellett, fizikai munkás nem lehettem. S jó tanuló is voltam.

Középiskolás koromban – elvesztvén a temető csodavilágát, mert ott kellett hagynunk telepi lakásunkat – a játék és a baráti társaság súlypontja mindinkább áttolódott Dunaszekcső-szigetre.

Még nem mondtam el: legidősebb nővérem 1922-ben férjhez ment egy tanítóhoz. Először Tolna megyébe, a Sárközbe, Decsre kerültek, aztán Baranyába Dunaszekcső-szigetre, a mai Duna-falvára. Akkor még nem volt önálló község: a jobb parti Dunaszekcsőhöz tartozott, mint bal parti külterület. A szigetiek Dunaszekcsőt „város”-nak, a szekcsőiek a Szigetet „vadkert”-nek nevezték. Hát itt kötöttek ki nővéremék, s itt vendégeskedtem én tízéves koromtól minden nyáron, esztendőkön, sőt több mint egy évtizeden át.

Sógorom – mint említettem – tanító volt, s én ezért nyilván különleges helyzetet élvezhettem volna a faluban. De nekem minden inkább tetszett és kellett, mint a különlegesség.

Pajtásokat, barátokat kerestem, és találtam a közeli és távolabbi szomszédoknál, velem nagyjából egykorúakat, akiknek elmehettem istállójukba, felülhettem tehenes vagy ökrös szekerükre, ácsoroghattam szérűjükön csépléskor, a sárga porban, akikkel fürödhettem a Dunában, járhattam aratás után a tarlóba a libaőrző lányokhoz, akikkel emlékezetes kirándulásokat rendezhettünk a zátonyra, s akiket megtaníthattam néhány városi tudományra: futballra, pingpong-ra, sakkra, új slágerekre, s akik helyett írhattam a szerelmes leveleket (egész magamat beléjük adva) szomszéd falubeli lányoknak.

A Szigettől megkaptam a Dunát is, vízmániám nagy ajándékát, máig csitulatlan nosztalgiám tárgyát, noha látszólag hűtlen lettem hozzá, s a Balatonhoz pártoltam. De ha a Balaton tudná, hogy szagában, bokros partjain, kishal-rajaiban, a nap és a hold ráfektetett fényösvényeiben, csöndes locsogásában mindig a Szigetet és a Dunát, csak a Dunát keresem…

Érettségim évében, 1935-ben Pécsett teljes egyetem működött. Pontosabban úgy teljes, hogy az egyetemhez tartozó evangélikus hittudományi kar Sopronban székelt. Szívem a bölcsészkarhoz húzott. Annyit viszont tudtam, hogy bölcsész-végzettséggel roppant nehéz az elhelyezkedés. Gimnáziumi barátaim nagy része jogra ment, velük tartottam én is. Természetesen azonnal találtam magyarázatot és vigasztalást: a magyar írók közül sok járt jogra.

1939-ben doktorrá avattak, 1941-ben állásba kerültem Pécs város közigazgatásához. Kulturális munkakört ígértek, de lettem kerek két évig a gazdasági ügyosztály előadója. Munkakörömhöz tartozott a köztemető (sírhelyárak, parcella-elévülések stb.), a város mezőgazdasági statisztikája, a gyepmestertelep ügyei-bajai s hasonlók. 1943 november elsejével végre városi könyvtárossá neveztek ki (Weöres Sándor utódjaként és ajánlására), de gyakorlatilag 1948 közepéig alig tudtam könyvtároskodni. A háborús katonai behívások miatt hol itt, hol ott kellett helyettesítenem.

1944. november 12-én megnősültem. Feleségemet a városházán ismertem meg. Gyors- és gépíró volt. Asztalossegéd apja nemrég halt meg. Kisebb-nagyobb zökkenőkkel közel jutottunk egymáshoz. Nagyszerű ember, tőle egyedül többet kaptam, mint mindenki mástól együtt.

Három lányom született, s lassan rájöttem, hogy lelkem legmélyén család-középpontú vagyok. Lányaim felnőttek, kettő férjhez ment, már három unokám van.

1960-ban meghalt anyám, aztán még egy bátyám és egy nővérem. Már csak egyvalakinek kell elmennie, s a tizenegy fős család nagyobb része lesz odaát. –

Mikor kezdtem az íróságot?

Talán már akkor, amikor megszerettem a verseket, s oly sokat tudtam betéve. Főleg Petőfitől. Jóval iskoláskorom előtt. Verset írni tízévesen próbáltam először, aztán a tizenharmadik évem körül már napi foglalkozásommá vált. Ma is őrzöm a pepita táblás füzet-dokumentumot. Nagyon rossz verseket írtam.

Valamikor ötödik gimnázium táján, nyáron, nővéreméknél kezembe került egy Ady-összes. A falusi tanítóházban elég szép könyvtár volt, persze nem csupa klasszikusokból. Adyt nővérem rendszeresen olvasta.

Ady – nem nagy szavak – egészen kicserélt. Egyelőre Ady-epigonná. Nézni, látni, érezni, megszólalni, akár egy sort is leírni csak adyul tudtam. Illetve: ahogy én Adyt elképzeltem. Petőfi után törvényszerűen jött Ady, s maradt mindkettő – időleges el-elhalványodások után – biztos csillaga életemnek.

Első versem nyomtatásban egy budapesti szerkesztésű, református középiskolás lapban jelent meg. A Mi Utunknak (ez volt a lap címe) aztán az érettségiig rendszeres munkatársa voltam.

Az irodalom azonban ekkor is, egyetemi éveim alatt is számomra annyira magánügy volt, hogy személyes kapcsolatot Pécsett íróval vagy írófélével egyáltalában nem teremtettem. Illetve csupán egyetlen jogász évfolyamtársammal, egy Bólyi Ernő nevű prózaíróval. Munkaszolgálatosként halt meg néhány év múlva, s már addigi novellái alapján is igen komoly ígéretnek látszott. Bólyi ismerte a Pécsett bölcsészkedő Weöres Sándort, egy-egy hírt is hozott róla, első versesköteteit is kölcsönadta. Óriási hatással voltak rám, mint nemrég előtte József Attila versei. Ők ketten: József Attila és Weöres Sándor már akkor végképp Petőfi és Ady mellé költöztek bennem.

Instruálásból éltem, s támogattam, időnként tartottam is a közben kicsire fogyatkozó családot. A munkanélküliség hol egyik, hol másik testvéremet kényszerítette az utcára. De annyira dolgozott bennem a megjelenés vágya, hogy még ilyen körülmények között is elkezdtem takarékoskodni. Sikerült is egybenélkülöznöm akkora összeget, hogy a „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai Pécs” cifra nevű cég szóbaálljon velem. 38-ban megszületett első kis kötetem, a Mozdulatlanság.

Néhány száz példány készült belőle, ma is őrzök jópárat. Csúnyácska, a lehető legegyszerűbb tipográfiával, gyönge papíron, a versek egyvégtében tördelve. De azon túl, hogy első volt, szeretettel gondolok rá két egyéb okból is. Vers van benne József Attiláról, alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató. A másik ok: a füzet megszerezte nekem Várkonyi Nándor barátságát, s ezzel feloldotta helyi elszigeteltségemet. Így jutottam be néhány év múlva a Janus Pannonius Társaságba, kapcsolódtam be a Sorsunk szerkesztésébe, s kötöttem egyéb irodalmi barátságokat is. A legfőbb ajándék számomra Várkonyi Nándor gyakori társasága volt.

Valamikor 1947 elején Kardos Tibort, a nagyszerű tudóst, aki a pécsi egyetemet végezte, kinevezték a római Magyar Akadémia igazgatójává. 47 őszére aztán vendégként meghívatott öt hónapra az Akadémiára. A jogcím: részvétel Janus Pannonius magyar kiadásának előkészítésében. Az Akadémia persze nemcsak Rómát, hanem egész Itáliát jelentette, s korántsem csupán Janus-fordításokat, sőt ezeket akkor a legkevésbé.

Az időben remek társaság gyűlt össze a Via Giulia 1. alatt. Az öt hónap számomra legalább öt évnek felelt meg.

Azóta hosszabb időre nem voltam távol szülővárosomtól. Pécsett könyvtároskodtam, vettem részt az irodalmi életben s írtam.

A Sorsunk és a Dunántúl c. folyóiratoknak indulásuktól megszűnésükig, a Jelenkornak 1965-ig társszerkesztője voltam. Különösen említésre méltó esemény nem történt velem. Ami mélyebben érintett, megírtam versekben.

Átléptem a hatvanadik életévemet. Termésem? Tizenkét verseskötet (köztük egy válogatott) és öt műfordításkötet (az egyik ugyancsak válogatott). Sok? Kevés? – Ennyi!

Valamit még befejezésül ars poeticámról. Prózában, tehát közvetlenebbül. Nagyjából magamat fogom idézni, ahogyan más alkalmakkor már megfogalmaztam.

Nos hát: mi okból írok? Mint sokan mások: belső kényszerből, pszichológiai, sőt biológiai szükségből. Serdülő éveim – előbb említettem – fényesen példázzák ezt. A versírás nálam akkor még sokkal inkább lélektani, mint esztétikai jelenség volt. A kor és a fejlődés ezt a tényezőt nem halványította el. A belső kényszer ma is a legfontosabb.

Végzetesen lírai alkat vagyok. Mindenhez így közelítek. Talán ezzel kapcsolatos epikai antitalentumom is.

És mi célból írok? Erre már jóval nehezebb a válasz. Kísértések is környékezik az embert: ne szalassza el a jó alkalmat „társadalmi hasznosságának”, „magos erkölcsiségének” s egyéb más előráncigálható erényeinek bizonyítására.

Töredelmesen meg kell vallanom, hogy a cél bennem sohasem volt olyan erejű indíték, mint az ok.

Mégse tartom egyéni ügyemnek a versírást, mégis – úgy vélem – közszükségletet is elégítenek ki verseim. Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek, akadnak, akiknek elmondok valamit, akiknek szemét, fülét rányitom valamire. Tehát akiknek kellek. Meggyőződésem ez amaz egyszerű oknál fogva is, mert az emberi egyéniségek roppant színes változatosságában nyilván születnek velem rokon egyéniségek is.

Azzal pedig, hogy kellek, bizonyára segítek is. Segítek élni.

Lám, itt a cél. S ez nemcsak költői cél, emberi is.

A világ és az élet jelenségei csak lassan, makacs vonakodással fedik föl arcukat. Tiltakozó szeméremmel engednek mélységeikbe pillantani. Lázadoznak megismerésük s így megnevezésük és birtokbavételük ellen. Pedig enélkül lehetetlen a tájékozódás, a biztonságos mozgás az életnek nevezett „elvarázsolt kastély”-ban. A költő meglát, megismer, megnevez. Ezzel birtokba vesz. Nem egyénibe, hanem közösségibe. Nem a magáéba, vagy csak a magáéba, hanem mindenkiébe.

Ezt teszem én is, és ezért hiszem, hogy írásaimra szükség van még akkor is, ha verseim kissé nehezebben közelíthetők meg. Tudom jól, hogy nem mindenkinek és még kevésbé mindent tudok adni. Saját sorsom, szívem és agyam van, bőrömből nem bújhatok ki. De épp emiatt pótolhatatlan is vagyok.

Nemcsak az írásra kényszerítő ok, hanem a kifejező eszközök raktára és felhasználásuk módja is jobbára alkati gyökerű. Kicsit tehát helyzetemből, gyakorlatomból vonok le esztétikai normákat. Előre bocsátom: mindenekelőtt magamra nézve tartom őket jellemzőnek és kötelezőnek.

A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb. Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és vers-szerkesztés. Amikor minden szóra bízunk valamit abból, amit el akarunk mondani. Iszonyodom a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, pongyolaságtól.

A tömörség persze nem könnyíti a megértést. Tevékeny közreműködést kíván az olvasótól. Van, aki erre nem vállalkozik szívesen, bár az egész modern művészet fejlődéséből egyre inkább nyilvánvaló, hogy az élvezők igénylik ezt a szerepet. De akármilyen nehezen érthetők is verseim, vagy közülük egyik-másik, szerintem mindig közérthetők. Legfeljebb ez a „köz” tágabb vagy szűkebb.

Milyennek szeretném látni a líra jövőjét? Leghőbb kívánságom, hogy a vers használati tárggyá váljék. Olyanná, mint egy ágy, egy ruhadarab, valami eledelféle. Illeszkedjék közéjük, s a felsorolásban se külön rovat, se pirosbetű ne jusson neki. Vagy ha mégis több akar lenni, azzal legyen több, hogy ne várjon a sorára. Agresszív módon kényszerítse rá magát az emberekre; annál erőszakosabban, minél inkább fenyegeti a kiszorulás veszélye. Mert ez valóságos veszély. A napi programokba mind kevésbé fér el a költészet, a titkos közmegegyezés egyre hajlamosabb korszerűtlen jelenségnek bélyegezni.

Szűnjék meg a „líra” szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni.

Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből.

Cs. Gy.

Pécs, 1977. május