Napkelte?

Napkelte. Ez a szó, ez az üde fogalom a legutóbbi időkig a mindennapi természeti tüneményt jelentette nekünk. A kivilágosodást, az élet újraindulását: a fényeket, a zajokat, mindent, ami a sötétség és a dermedtség ellentéte.

Mai szóhasználatunkban egyre inkább egy televíziós műsort jelent. Majdnem háromórás közéleti műsort, amely hol egy „politikai misére” emlékeztet engem, hol egy új orvosi kísérletre, amelyet nagyobb találékonyság hiányában, agyfelfújásnak nevezhetnék. Hír, hír egymás után, izgalom, pletyka, álszínpadi jelenetek a Kereszttűzben, sok-sok önleleplezés, hasznos és haszontalan gondolatok, sértegetések, perverziók, amelyektől – valljuk be – igen-igen távol baktat az aznapi megújulás esélye.

Valószínű, hogy az országlakók nagyobbik része szívesen nézi a műsort, mert ha nem nézné, már rég kiiktatták volna a televízió programjából.

Harminc-negyven percet magam is rá-rá szánok naponta erre a műsorra. Van, amikor többet is. Előfordult már velem az is, hogy végig ott ragadtam a képernyő előtt. De ilyenkor mindig megteltem keserűséggel és bűntudattal.

Ha a magam reggeli szokásrendjét követem – nyújtózkodás, csontropogtatás és zuhanyozás közben –, még olyan „illegális” gondolatok is át-átfutnak rajtam, hogy valahogy talán a mai embert is meg lehetne még menteni, s vele együtt az egész emberiséget, a múltját, a kultúráját, de ha engedek a könnyű csábításnak, és kivárom az adás végét, a titkos bizakodás mindig elillan a közelemből.

Miért?

Nem tudom. A kérdés nekem is gondot okoz. Politikai vagy lélektani okai lehetnek? Netán mindkettő? Óvatosan próbálom fölfejteni a rejtélyt. Nézzük először a legnyilvánvalóbb okot. A Nap-keltének hét műsorvezetője van. Minden napra egy másik személy. Ha az ország, a nemzet vagy még inkább az emberiség alkalmazottjai volnának is mind a heten, fél év után, háromnegyed év után vissza kellene hívni mind a hetüket, ahogy frontszolgálatos katonákat hívnak vissza az első vonalból. Kicsit pihentetni kellene őket, utaztatni, elküldeni tapasztalatcserére külföldi televíziókhoz, el a Szaharába, föl a lappok közé, a fütyülő szelek világába, hogy föltöltődhessenek újra, mert a faggatózás gályarabjaiként nemcsak ők maguk kopnak el, hanem megfakítják azokat a gondokat, gondolatokat, villogó kételyeket is, amelyeket áteresztenek magukon.

De araszoljunk tovább. Hiába különbözik egymástól mind a hét műsorvezető-szerkesztő, legalább annyira, mint teknősbéka a hattyútól, a vadkacsától, a hidrától, a közös politikai érdek azért csak összehozza őket.

A megszokás mellett egyéb gondok is megjelennek. Van olyan műsorvezető, aki más szerepben kitűnően megállja, illetve megállná a helyét, de ebben a reggeli „kérdezz-felelekben” általában csak dadog, s orcája verítékezése közben szül meg egy mondatot, amellyel még holtában is megbántja szegény Lőrincze Lajos tanár urat. Persze a hét műsorvezető közt van olyan is, akiből szinte parádésan ömlik a szó, de akár könnyedek, akár nehézkesek, időről időre mindegyikőjük mögött fölfedezhet az ember egy alig látható szellemképet, amely a meghasonlás tüneteként olyasmit sejtet meg velem, hogy nem is lehet olyan könnyű dolguk ezeknek a válogatott „hírességeknek”. Nem bizony, mivelhogy minden reggel a kötetlen, szabad, gondolkodó ember szerepében kell megjelenniük a képernyőn, miközben csak látszatra szabadok, hiszen odakerülésüknek komoly erkölcsi ára volt. Ne szépítsük az igazságot: munkahelyükért „nemes valutával” fizettek. S ezt a nemes valutát érzelmi, szellemi autonómiájuk bankszámlájáról kellett lecsippenteniük. Otrombábban megfogalmazva: helyzetüket úgy jellemezhetném, hogy egyszerre kell szabad, független embernek és – nehezen mondom ki a szót – cenzornak is lenniük.

Természetes, hogy a cenzor szó tartalma és jelentése az ő esetükben nem azonos a szocializmus évtizedeiben megismert klasszikus cenzor fogalmával, aki még a szúnyogsírást is betiltatta, ha a rovar elégikus hangjából a rendszer kritikáját hallotta ki.

A mai utódok már egyáltalán nem hasonlítanak az elődeikre: lazák, engedékenyek, demokraták, látványosan nem tiltanak semmit, még az oroszlánordítást sem, legfeljebb megpróbálják ügyesen kizárni a nyilvánosságból azokat a témákat, amelyeket bajosan se tudnának kezelni, vagy azokat a személyeket, akik az általános politikai közmegegyezést akár fölforgató eszmékkel, akár fölhalmozott erkölcsi erejük mozgósításával veszélyeztetni tudnák.

Ha az olajozottan zajló Nap-kelte műsorokban nagy ritkán le-lecsap egy-egy szerényebb villám, a villámhárító azonnal működésbe lép. A villámhárító többnyire az idő. „A téma roppant érdekes, de sajnos, kifutottunk az időből” – mondják ilyenkor lángelmékre jellemző tapintattal a műsorvezetők –, mintha a beszélgetésre szánt perceket nem ők, hanem az Isten szabta volna ki számukra.

Az időkorlát, mint a cenzúra ravasz formája?

Ismerjük el: nagyon is lehetséges.

És ugyanígy lehetséges cenzúra a fölgyorsított beszélgetés televíziós műfaja is, amely, mint a meggyújtott gyufaszál, önmagát is megsemmisíti.

Nemrég láttam valamelyik televízió műsorában egy ügyes kezű szobrászt, aki húsz vagy huszonöt perc alatt mintázta meg agyagból élethűen Churchillt. Teljesítménye a fej alakítása közben rövid időre engem is lenyűgözött, de épp a gyorsaságra kényszerített ujjak hajszája közben értettem meg, hogy ekkora fokú ügyesség csupán a mintázás technikájában érvényesülhet, ott is csak mutatványként, ugyanis a művészi alkotás kiszámíthatatlan folyamatát sose lehet mesterségesen fölgyorsítani. Tapasztalatból mondhatom, hogy egy vers megírását húszezer euróért ugyanúgy nem lehet fölgyorsítani, mintha Nobel-díjat ígérnének érte. Erről számolhatnának be a festők is, a zeneszerzők is, amikor elmélyülten alkotnak. Ha ez a helyzet a költészettel, a festészettel és a zeneszerzéssel, miért volna más például a filozófiával? Nem más. Vagyis az igazi gondolkodást se lehet siettetni sehogy! Idő kell hozzá, mint a magzatfejlődéshez. A megtermékenyülés egy pillanat alatt megtörténhet, de a kiteljesedéshez ezer dologra is szükség van: kételkedésre, bátorságra, örömre, dühre, tudásra, az emberiség közös emlékezetére, talán egy marék diófalevélre is, amelyet a reimsi katedrális szobrai fölé ejt le a szél.

Ha ennyi minden és ráadásul ennyi idő kell a gondolkodáshoz, gyorsan kijelenthetjük, hogy a televízió nem a mély gondolatok első számú fóruma. Valójában a televízióból leginkább az idő hiányzik. Az idő! S hiányából pedig szükségszerűen születik meg a felszínesség történelme. Mindenről gyorsan megtudunk „mindent”, ami másnapra megváltozik. Elavul vagy eltorzul. Reggel még azt hisszük, hogy benne vagyunk a világban, mert erről szólnak a hírek, de estére már megváltozik a világ. A változás ilyen gyorsan megtörténik? Többnyire nem, az egész érzékcsalódást egy félreértés idézi elő. A félreértés alapja pedig az, hogy a reggeli hírt igazságként kezeltük, holott a hír nem az igazság maga, hanem csak első észleletünk az igazságról. A nagyszerű francia filozófus, Jean Baudrillard idevágó elemzése tolakszik a tollam alá. Az utolsó előtti pillanat című könyvében elmélkedik arról, hogy a valóság mindig instabil állapotú volt (bizonytalan egyensúlyú), de ezen az instabil állapoton belül voltak megbízható adottságok. A legszilárdabb például az volt, hogy ugyanazok az okok hosszú időn át ugyanazokat az okozatokat hozták létre. Mára ez megszűnt. Az oknak az okozathoz való viszonya teljesen felismerhetetlenné vált, sőt talán meg is fordult. Már nem tudhatjuk pontosan – folytatja Baudrillard –, mi is történik a kezdeti és a végső stádium között.

Íme, egy alapvető filozófiai és nagyon is gyakorlatias kérdés. Nem tudjuk, mi történik velünk, mi vár ránk, és mi mégsem ezeknek a szorongató nagy kérdéseknek az árnyékában törjük a fejünket, hanem belevetjük magunkat az apró történések zűrzavarába, abban a hitben, hogy ha a kis ügyeket megoldjuk, megoldódnak attól a nagyok is. Régebben ez a köznapi logika valamennyire sikeresnek bizonyult. Pontosabban fogalmazva: azokban az időkben, amikor egytől a kettőig, kettőtől a százig még egyenes utak vezettek. S ahol az utak már elfogytak, onnantól kezdve az embert a hit rakétái vitték tovább a transzcendencia világába. A modern kor azonban ezt a magasztos, szép logikát megfosztotta természetétől, s a tudomány és a technika segítségével másodlagossá tette. A hit rakétáit valóságos rakéták kezdték lekörözni, a természetes természetet a műtermészet burjánzása s a végtelenséget magát egy művégtelenség, amely nem elvontságként, hanem mértéktelenségként jelenik meg számunkra. Ha eddig nem volt látható, föltérképezhető, érzékelhető világűrünk, ma már van. Ugyanígy vannak milliárd számra nyargaló atommagjaink, fényforrásaink és hírforrásaink, anyacsavarunk, műholdunk, bombánk, képernyőnk, valóságunk és így tovább a végtelenségig. Hurrá, mértéktelenség! – kiálthatnánk föl minden percben. Előbb mámorosan, aztán belesápadva a csömörbe. Hiszen a mértéktelenség előbb-utóbb csömört szül.

Úgy látom, a Nap-kelte szerkesztőit nemigen foglalkoztatják efféle kérdések és gondok. Pedig nekik is tudniuk kellene, hogy ami elszaporodik, ami túlteng, magamagát akadályozza. Akár a hormonzavarban szenvedő, túlsúlyos ember.

Vonatkozik ez például a politikára is. Annyi van belőle a világon mindenütt, hogy az ürgelukból is az jön elő a kiöntött ürgével. A túlbeszélt politika önmagát korlátozza. Nincs szükség tehát cenzúrára sem: megsemmisülését a mértéktelenség idézi elő.

 

*

 

A Nagyvilág júliusi száma André Comte-Sponville francia filozófus témánkba vágó tanulmányát közli korunk politikai és erkölcsi gondjairól. Tanulmányának egyik fejezetét ezzel a mondattal kezdi: „Ma az a legsürgetőbb, hogy rehabilitáljuk a politikát. Ez valamennyiünk közös feladata és az elkövetkező évek legnagyobb tétje… Hogy miként érhetnénk el a kitűzött célt? Mindenekelőtt azáltal, hogy megértjük, mi okozta a politika jelenlegi tekintélyvesztését.”

A leveretést ő három egyidejű, egymáson is átgázoló három válsággal magyarázza: gazdasági, ideológiai és az egész világon átzúduló, erkölcsi válsággal. A gazdasági válság leglátványosabb botrányai közé a vadglobalizáció mohóságát sorolja, a munkanélküliek számának a rohamos növekedését és azt a föloldhatatlan ellentmondást, hogy a kormányok csak egy országot kormányozhatnak, a problémáik viszont egyre inkább világméretűek.

Nem ismertetem tovább Comte-Sponville tanulmányát, helyette inkább az kezd zakatolni bennem, hogy ha Franciaországot korunkban ez a három válság rázta meg, ki tudná fölleltározni, hogy minket, magyarokat, hazaiakat és hazán kívülieket, hányféle válság gyötört és tett tönkre az első és a második világháború óta és az utolsó tizenhárom évben is.

Annyi bizonyos, hogy az egymás sarkára lépő válságokból a legkártékonyabbak a politikaiak és az erkölcsiek voltak. A Trianon utáni történelmi kómából – eszméletvesztésből – tíz-tizenkét év alatt magunkhoz tértünk és a harmincas évek végére, a negyvenesek elejére olyan szellemi, erkölcsi, hadd mondjam ki gátlás nélkül: olyan értelmiségi, társadalmat élénkítő erőt sikerült fölhalmoznunk, hogy Németh László „harmadik utas” elgondolása nem a nemzeti romantika szivárványhídja alatt kanyargott volna velünk a szakadékba, hanem valóságos hidakon, dombokon és alföldeken át egy elfogadható, európai jövőbe. Milyen sokat árul el akkori énünkről, világszemléletünkről az a tény, hogy Németh László ugyanazokban az években írja A minőség forradalma című művét, amikor a fasizmus indul hódító útjára és a lenini művet „forradalmasító” sztálini rémuralom.

Újabb és újabb eszmetörténészek, újabb és újabb politikusok akár századszor is kétségbe vonhatják a Németh László-i elgondolást, sose tudják bebizonyítani, hogy volt jobb, nagyarányúbb és életrevalóbb jövőterv, jövőjavaslat az övénél.

A politika revízióját ma akkor hirdethetnénk csak meg idehaza, ha a demokrácia adottságain belül volna egy Németh László gyakorlati látomásához hasonló látomásunk nekünk is.

De nincs. Csupán kusza, zavaros, szétcincálható történeteink s terveink vannak. Négyévenként ezek is megbuknak. És kezdhetünk elölről mindent. Olvastam vagy hallottam valahol egy jó mondást. „Az erkölcs sohasem a szomszédra vonatkozik.” Érvényes ez, persze, a helyes gondolkodásra is.

De ha már így van minden, ahogy van, ki kutatja ki, hogy miért van így? A demokrácia gyöngeségei miatt? A hatalmi politika rejtett indítékai miatt? A nemzetről vallott nézetek szülik a gyűlöletet? Amikor Mohács után három részre szakadt az ország, világosabban láttunk? Vagy akkor is csak ilyen szánalmasan? Egyenként miért vagyunk különbek, mint együtt? Van valami kalandorgén bennünk vagy vándorszilánk, mint a háborús sebesültekben, amely időnként nyavalyatörős rohamokat okoz? Idegenek vagyunk magunknak, vagy vannak közöttünk olyanok, akik minket látnak idegennek?

Lehet-e úgy politizálni, hogy a mélylélektani kérdéseinket átengedjük a nagy röhögtetőinknek? Hogyan lehetséges, hogy mai államférfiaink közül csak egy-kettő látja maga előtt fölmagasodni Széchenyit, Deákot, Kemény Zsigmondot, báró Eötvöst, a nagy politikai gondolkodót, a többiek általában csak a középszerű újságírók színvonalán nyilatkoznak meg? Mi másra utal ez, ha nem arra, hogy a televíziók szerkesztői, műsorvezetői – újságírói stílusukkal – szinte észrevétlenül magukhoz idomították politikusaink nagy részét?

 

*

 

Azt, hogy a jelenlegi magyar politikai élet közege, légköre, hangulata, nyelvi kultúrája mennyire alkalmatlan a politika szükségszerű revíziójára, egy formainak látszó problémával tudom érzékeltetni.

Több mint tíz éve itt dong, kering a fejünk körül a baloldaliság és a jobboldaliság fogalma. A közelmúlt történelmi eseményei annyira szétzilálták, összemaszatolták mindkét szó jelentését, hogy sose tudtam természetesen használni őket. Magam negyven éven át, diáktévelygésemtől eltekintve, nemzeti – népi író – voltam, akit éppúgy érdekelt a modern művészet vagy a legújabb filozófia, mint az, amit konzervatívnak neveznek. Vagy például a szürrealizmus esztétikája, különösen az, amely itt, Közép-Európában fejlődött ki, a modernség másodvirágzása idején, semmivel se volt megközelíthetetlenebb számomra, mint Orbán Ottó, Tornai József, Tandori Dezső, Marsall László számára. És 1990 után egyik napról a másikra jobboldali író lettem – mások jóvoltából. Mintha egy fehér csíkot festettek volna a homlokomra, mint labdarúgó-mérkőzéseken a szurkolóknak. Ma már fájlalom, hogy a tiszta képlet kedvéért nem követeltem vissza a jobboldali besorolás helyett a nemzetit s a népit, egyrészt azért, mert egyértelműbb lett volna a helyzetem, másrészt azért, mert egyszerre voltak bennem úgynevezett „baloldali” és úgynevezett „jobboldali” tulajdonságok. A szegények iránti érzelmeim és rokonszenvem ébrentartásához nem volt szükségem semmiféle kommunista ideológiára, csak hátra kellett fordulnom s fölidéznem szüleim és rokonaim sorsát. És, mondjuk, a hagyomány átöröklését sem pipázó múmiáktól tanultam meg, hanem csöndes, kalapot emelő parasztoktól, később pedig Arany Jánostól, Kosztolányi Dezsőtől, Móricz Zsigmondtól, Veres Pétertől, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától és Nagy Lászlótól. Ha nem tartanék a kérkedés okozta csalánkiütésektől, nyugodt hangon jelenteném ki, hogy amit komoly elmék is történelmi érzéknek neveznek, gyerekkoromban én úgy sajátítottam el, mint az anyanyelvemet, hallgatva az első világháborús katonák és hadifoglyok történeteit, nem beszélve a történetekhez fűzött magyarázataikról.

De miért is kanyarodtam erre? A tiszta képlet miatt? Igen, amiatt! Hiszen ahol nem jelennek meg tisztán a történések, a célok, a folyamatok, az eszmék, ott a félreértés szaporodik el. A bűn. Az undorodás. A gyűlölködés. A tiszta forrásokat mi csak a művészetekkel kapcsolatosan szoktuk emlegetni. Pedig a politika is visszafordulhatna hozzájuk hébe-hóba.

Néha arra gondolok, hogy a mai kormányzó erőket – a baloldali szocialista és a nemtudom-milyen liberális pártot is leginkább a tisztázatlan kérdések nyomasztják. Ahogy a politikatudomány emberei mondanák: identitásválságban, magyarul: önazonosság-zavarban szenvednek, mert még a szovjet rendszer teljes összeomlása után se volt erejük ahhoz, hogy önmagukkal s múltjukkal szembenézzenek. Ami – ismerjük el – nem is lett volna olyan könnyű. Igaz ugyan, hogy a ’90-es évek elején nagy volt a sürgés-forgás a damaszkuszi úton, de ott – néhány kivételtől eltekintve – nem önmagukkal találkoztak a tülekedők, hanem másokkal, s így sem útközben, sem az út végén nem a katarzis született meg bennük, hanem a túlélés ócska és színes kalandja, trükkje és cinkossága, amely végül a nagy Magyar Paródiába ömlött bele. Föllélegzés, kuncogás, röhögés – ez lett a legújabb történelmi alap, s aki háromig el tud számolni, a legkomolyabb ügyek mélyén is rábukkanhat erre az előzményre.

A mai baloldal legabszurdabb és legkínosabb elhallgatásai közül elég, ha csak egyet említek meg.

A magamkorúak még jól emlékeznek arra, hogy a szocialista eszme és gyakorlat néhány túlélője, aki a rendszerváltozás után újra hatalmi tényező lett, milyen aszkétikus és lázas indulattal szidta a kapitalizmust, a világ megrontóját. Sietve teszem hozzá, hogy sok esetben jogosan szidta, de ostobán. A szocializmus összeomlása után ezeknek a hithű baloldaliaknak tudomásul kellett venniük: nincs más választásuk, mint az, hogy vagy félreállnak pártjukkal s támogatóikkal együtt, vagy ha továbbra is hatalmi helyzetben akarnak maradni, akkor bizony – harcias múlt ide vagy oda – alázatosan a kapitalizmust kell szolgálniuk.

A jámbor magyar állampolgár, akinek elege volt az előző negyven évből, azt gondolhatta magában, hogy lesz egy kis gondjuk-bajuk az elvtársaknak, még talán ki is farolnak a közéletből, de csalódott. Mi történt? Valóságos mesei fordulat: a szocializmus élharcosai bizonyára valamilyen transzcendens tüsszentőpor hatására a szocializmusban kifejtődött államkapitalizmus magaslatairól egy jól működő csúszdarendszeren át simán besiklottak egy magasabb szintű kapitalizmusba, amelyből már soha többé nem is akarnak kiszabadulni. Sőt, ha ragaszkodnak az érdekeikhez: a második kapitalista forradalom élharcosaivá kell válniuk. Éljen tehát a baloldalt félresöprő globalizmus! Éljenek tehát a világháborúk törte csapáson mindenhová bevonuló győztes világcégek, amelyek már ma erősebbek egy kisebb területű nyugati vagy egy közepesebb méretű közép-európai országnál. Amiből az következik, hogy nagyon gyorsan erősebbek lesznek magánál az agyondicsért világdemokráciánál is. S ettől kezdve a Messiás nem a megváltó demokrácia lesz, hanem a megváltó pénz.

A folyamatok és az előre nem látható események fölgyorsulása nyomán még a középkorú nemzedékek is megérhetik, hogy akad valaki, aki Fukuyama nagyhírű művét: A történelem vége című könyvét, amely a demokrácia világhódításáról szól, leveszi a polcról és átírja. És mire befejezi a munkát, a könyv címe magától értetődően megváltozik. A demokrácia vége – ez lesz az új cím.

 

*

 

Napkelte? Túlzás és bolond beszéd, ahova kilukadtam? Mindenesetre nem ártana tudnunk, hogy egy-két évtized múlva ki uralja majd a világot. S milyen eszmék és erkölcsök alapján? Csupán egyetlen kérdés ez a sok közül. De ha naponta csak az időszerű részletek fölött civakodunk, és az egész nemzetet, az egész térséget és az egész földrészünket érintő kérdésekről csak elvétve hallunk egy-egy komolyabb mondatot, semmit nem fogunk megérteni a politikából. S amit pedig nem értünk, annak a revízióját se tudjuk megteremteni.