Trianoni serpenyő

A Szent Korona hazahozatala mellett Magyarország másik, máig emlékezetes sikere volt, hogy 1982-ben hazánkba látogatott Franciaország nagytekintélyű elnöke, François Mitterand.

Francia elnök Magyarországon? Először a könyörtelen versailles-i és az 1947-es párizsi békeszerződés óta? Már látogatásának a puszta híre is úgy hatott rám, mintha egy akkortájt előkerült Képes Krónika töredékéből arról értesültem volna, hogy Koppány vezér táltos lova István király esztergomi temploma előtt jelent meg nagy fényben és dobrokolva várta gazdáját, holott a gazdát már rég felnégyelték.

A csodás és a bolondságos történeteken szabad mosolyogni, de hadd jegyezzem meg, hogy az elnökvárásnak is voltak a fönti csodához hasonló furcsaságai. Különféle utakon, módokon eljutott hozzánk a hír, hogy Mitterand nemcsak a hatalmon lévő kormányférfiakkal és pártvezetőkkel akar találkozni, hanem a demokratikus és a nemzeti ellenzék vezetőivel is. Ezt onnan tudtam meg, hogy az Aczél György és Köpeczi Béla által nagyvonalúan jóváhagyott névsorban ott szerepelt az én nevem is, de csak huszonnégy óráig, mert amikor megtudtam, hogy a jó kiállású, franciául is jól beszélő és, mondjuk, a camus-i észjáráshoz legközelebb álló Mészöly Miklós nevét, a második ellenőrzés után kihúzták a listáról, tiltakozásul azonnal kitöröltettem a magamét.

De mindez a mellékszínpadon játszódott le, hiszen az elnöki látogatás csúcseseménye Mitterand és Illyés találkozása volt: a körülbelül egy órán át tartó villásreggeli, amely a diplomácia szótárában valamiféle meghittséget is sejtet.

A találkozót, tudtommal, Mitterand kérte, akit nyilvánvalóan nagy terepismerettel rendelkező szakértők, politikusok, közírók, különféle szakágakban elhíresült professzorok és művelődésügyi emberek készítették föl a látogatásra. Az elnök legbelsőbb körében olyan, történelemben és mélylélektanban jártas tanácsadó is akadhatott, aki a legfurcsább és a legkülönösebb magyar sajátosságra is fölhívta a figyelmét. Például arra, hogy Magyarországon, a szocializmus és az egypártrendszer keretei között is egyre markánsabbá válik az ország hagyományai alapján megerősödő „kettős hatalom”, mely szerint Magyarország első számú irányító embere Kádár János, de közben a nemzet „erkölcsi kormányzója” az író Illyés Gyula.

Mitterand egy percig se kételkedhetett ebben a meghökkentő közlésben, hisz nemcsak hallomás alapján ismerte a szellemében és a tájékozottságában is legnagyobb franciás magyart, hanem a Puszták népe, a Petőfi és az Ebéd a kastélyban című művei alapján is. És bizonyára a verseiről is tudhatott, már csak azért is, mert a modern francia költők közül olyan nagyságok álltak Illyés mellett és népszerűsítették évtizedeken át, mint Paul Éluard, Aragon, Supervielle, Frénaud, Pierre Emmanuel, Jean Rousselot s mások. És szinte lehetetlennek tartom, hogy a kommunizmus korának és a végzetesen eltorzult huszadik század egyik legfontosabb versét, az Egy mondat a zsarnokságrólt valaki ne tette volna le az elnök asztalára.

Illyés naplójegyzetei szerint villásreggelijük 1982. július 9-én zajlott le. Másnap – egy merész telefonkérés után – izgatottan siettem föl hozzá a Józsefhegyi útra. Talán mondanom is fölösleges, hogy nem a pletykaéhségem hajtott oda, nem a mindenlében-kanál bennfentesek romlékony mámora, hanem a remény, hátha rám is röppen egy szikra a két gondolkodó eszmecseréjéből. Kíváncsi voltam arra, hogy a kötelező ismereteken túl, Mitterand tud-e valami lényeges dolgot Magyarországról? Például az ’56-os forradalmunkról, amely késői, de egyenes ágú leszármazottja a nagy francia forradalomnak? Vajon egyetértett-e Camus-vel, amikor a forradalom első évfordulóján a Nobel-díjas író azt írta rólunk, hogy „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”… És tudja-e, hogy a kiérdemelt elismerés ellenére mi a szabadság depressziós népe vagyunk, örökösen kielégületlenek, de talán éppen ezért érzékenyebbek minden igazságra, minden európai értékre, mint azok a népek, amelyeket a puha karosszék-kultúra leszoktatott a küzdelemről. Itt izzik körülöttünk Közép-Európa. A lengyel pápa és a szovjetek titokzatos háborúja. Egy másik terepen Ceauşescu világszélhámossága: Néró, aki király szeretne lenni. Erdély fölgyorsított elrománosítása. Van ezekről valamilyen fogalma? Három és fél millió magyar haza nélkül! A senkiföldjén. Valamit tudhat róluk is?

Ezt szerettem volna megtudni.

Eddig, bármenyire otthonosan érezhettem is magamat Illyésnél, egyszer se fordult elő, hogy laza legyek nála, hogy könnyed, hogy bizalmaskodó. Minden alkalommal megvártam azt a pillanatot, amikortól a vendége lehettem.

Emlékezetem szerint ez a fölrohanásom volt az egyetlen, amely kissé barbárul sikerült. Még azt se vártam meg, hogy ülőhellyel kínáljon, s az ő óhaja szerint induljon el a beszélgetésünk, udvariatlanul lecsaptam rá:

– Mondja meg őszintén, volt értelme a találkozásuknak?

Illyést megüthette a hang, és az egyik fonatos parasztszékük támlájára támaszkodott.

– No nézze csak az ember! Micsoda sietség! Máris közlöm Önnel, hogy egy Rácegrespusztán született külügyminiszter se merne a házamban ilyen arcátlanul viselkedni… Az elvtárs netán politikusi pályára készül? Íme a nouveau génération! Ha igen, akkor azt ajánlom, hogy végezzen el gyorsan egy türelmi tanfolyamot.

Fölemeltem mindkét kezemet, mint aki megsemmisülve megadja magát.

– Elvégzem, elvégzem – mondtam pironkodva.

Persze azért ismertem annyira Illyést, a nagy „lélekbúvárt”, hogyha magázni kezd és évődni velem, talán nincs is akkora baj. Rögtön át is váltott a tegezésre.

– Józanabb pillanataidban te is tudod, hogy az ilyen találkozók többnyire attól hasznosak, hogy megtörténhetnek. Ha hiszed, ha nem, a kés- és a villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk.

– Trianonról?

– Igen, arról, és az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa.

– És…?

Illyés rám nézett.

– Többet nem mondott. De hát nem elég ennyi Budapesten Franciaország elnökétől? Ráadásul még két másik személy füle hallatára?

– Nem – csúszott ki a számon keserűen, folytatva a balszerencsés, kezdeti hangleütésemet.

Illyés ezúttal nem igazított helyre. Lehajtott fejjel ültünk sokáig mind a ketten.

 

*

 

A Mitterand-történet fél év múlva folytatódott. Egyik Franciaországban élő barátom, aki fontos, kisebbségi ügyekről szokott engem tájékoztatni, telefonon hív, és azt mondja nekem váratlanul, hogy úgy látszik, hasznos volt Mitterand elnök magyarországi útja. Valami megperzselhette.

– Miből gondolod? – kérdeztem a barátomtól.

– Abból, kérlek – válaszolta -, hogy egy beszédében kitért a versailles-i békediktátumra, és paprikás szavakat ejtett róla. Kijelentette: eredendő bűn volt, mert ahelyett, hogy megoldott volna valamit, még nagyobb bűnöket szabadított az egész világra… De mondott valami meglepőt, valami újat. Azt fejtegette, hogy a jóvátehetetlen bűnt igazán sohasem lehet az „eredeti igazságosság” alapján helyrehozni, mert például Trianon, akkor, 1920-ban, eleven húsba, eleven országtestekbe vágott bele, aminek következtében népek és nemzetek élete teljesen megváltozott, és ha most az eredeti állapotokat akarnánk visszaállítani, újra csak eleven húsba, eleven országtestekbe kellene nagy henteskésekkel belevágni. Ez azonban teljesen lehetetlen. Európa politikusainak, jogászainak, értelmiségi embereinek tehát az a föladata, hogy másféle megoldásokat keressenek a történelemben fölhalmozódott nemzeti, nemzetiségi sérelmekre.

 

*

 

Igaz és lelkesítő szónoklat ez, de melyek azok a másféle megoldások? Nemcsak magasztos vágyolgásokról van szó csupán? Ha visszagondolok a nyolcvanas évek elejére, közhangulatára, nagy hajóhintákban érzem magam. A hajók alakja tökéletes, de víz sehol. Helyette a meghasonlás csobog körül.

De a meghasonlásról is, egyidejűleg, két fejjel kellene gondolkodnom. Az egyikkel azt tudnám bizonyítani, hogy már eléggé meglazultak körülöttünk a szocialista rendszer nemrég még zsibbasztó kötelékei, sőt az egyéni szabadság „kivívása” sem az utópiák óhajai közé tartozott, sokkal inkább a kalandokéba. Már-már „élvezni” kezdtük a diktatúrát, mert egyre szabadabban és pimaszabbul küzdhettünk ellene.

A másik fejemmel viszont rögtön a lengyelek Szolidaritás mozgalmára kellene emlékeznem, amely annak a léggömbökre aggatott hitnek volt a példája, amely azt próbálta elhitetni sokakkal, hogy a meggyöngült totalitárius rendszerekkel szemben a morális forradalom is sikeres lehet. Kiderült, hogy nem lehet: a teljes szuverenitást csakis a legteljesebb odaadással és életkockáztatással lehet kiharcolni. Az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as prágai tavasz után a lengyelek hittek a félforradalomban, abban reménykedve, hogy a másik felét elvégzi majd az idő.

A mozgásterünk ekkortájt a lehetőségek és lehetetlenségek közötti térre szűkült. Ez a tér kedvez a sugallatoknak és az utópiáknak. Mitterand új megoldásokat kereső ajánlatát is ezek közé soroltam. Elfogadtam, hogy a henteskéseket bele kell dobálni a szakadékba, de közben elképzelni se tudtam, hogy a trianoni mérleg üresen táncoló serpenyőjébe milyen kiegyenlítő súlyokat lehetne belerakni. A nyíltan föltárt történelmi igazságok mellé egyéni és közösségi jogokat? Mozgásszabadságot a világban? Félelem nélküli beszédet? A társadalmi életforma megválasztásának a lehetőségét? A nemzethez tartozás természetes esélyét?

Ezek bármilyen komoly súlyt jelentenének is így együtt, azt a bizonyos trianoni serpenyőt egy rezzenésnyire se rebbentenék meg. De ha ez így van, akkor azt kell gondolnunk, hogy a huszadik század második felének olyan jelentős politikusai, gondolkodói, amilyen François Mitterand elnök is volt, sokszor bizony csak a levegőbe beszéltek. Hiszen ha Trianon ellenpontjaként új megoldást emlegetett, ki kellett volna mondania az egyetlen lehetséges jóvátétel nevét: az autonómiákét, amely egyébként az 1920-as békeszerződés kisebbségi mellékletében erkölcsi és politikai feltételként szerepelt.

Lehet, hogy 1982-ben még ő, Mitterand elnök se mondhatta ki szabadon, amire gondolt? Hiszen ha kimondja, nemcsak a szélsőséges, robbantgató baszk kisebbségiek, a szelídebb, de eltökélt dél-tiroliak, sőt az önállósulni kívánó korzikaiak kapnak küzdelmeikhez támogatást, hanem a Szovjetunió felügyelete alá rendelt közép-európai országok is: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, a balti államok, sőt azok a Birodalom recsegő, nagy pajtájába betaszigált, kis nemzetek és népek is, amelyek semmire se sóvárogtak jobban, mint a függetlenségre. Elég, ha csak a kazahokat, a tatárokat, a csecseneket említjük meg.

Húsz év után, utólag, némi együttérzéssel és sajnálkozással meg kell értenünk Franciaország elnökét is. A világpolitika akkori korlátai között élve, ő se volt sokkal szabadabb nálunk. A februári hó tetején ő se tudott volna paprikapalántát termeszteni. Ahhoz például, hogy Közép-Európában kialakulhasson a többpártrendszer, hogy demokráciák és meghallható autonómiasóhajtások születhessenek, meg kellett várnunk a Szovjetunió széthullását. Illetve ezt a széthullást valahogy még siettetnünk is kellett.

De sajnos, az elmúlt tizenhárom év kevés volt ahhoz, hogy a múlt nyomasztó terheitől megszabadulhassanak. Árnyékok követnek minket minden síkon. Vessünk egy gyors pillantást a demokrácia és az autonómia létföltételeire. Ösztönös megítélésünk szerint is „vérségi kötelékek” fűzik őket egymáshoz. De sokan fütyülnek erre a rokonságra. Néhány szomszédos országban a demokráciát még üdvözlik, dicsérik, támogatják, mert a többség és kisebbség alapelvére épülő társadalmi rendben a mindenkori többség biztos győztesként szerepel, és a nemzet fölényét mindig meg tudja őrizni az államokban lakó tíz-húsz százalékos kisebbséggel szemben is, de az autonómiák ellen tűzzel-vassal hadakoznak. Hadakoznak, mert tudják, hogy az egyéni és a közösségi autonómiák morálisan mindig magasabb rendűek, mint bármelyik állam szuverenitása és fegyvereken is nyugvó hatalma, mivelhogy az autonómiát megteremtők nem tudnak és nem is akarnak másokon uralkodni, csakis magukon. Az autonómiákat mindig a legnagyobb kétségbeesés és a legnagyobb igazságérzet akarja létrehozni. A haláltusában váratlanul megjelenő remény.

Két évtizede hordom magamban Mitterand elnök Trianont ellensúlyozó szerény gondolatát, amely az eleven húsba vágás barbárságát elutasítva, helyette másféle megoldást javasolt. Amióta egyre többet hallok és olvasok például a székelyföldi magyar autonómia megteremtésének a szándékáról, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a két irányból érkező európai gondolatnak mihamarabb meg kell testesülnie a Kárpát-medencében.