Az irodalom lármafája

– Hallható-e „gólyacsőr aszályos reccsenése” a belvárosi kánikulában? Bizonyára igen, de leginkább hallucinációként. Elfogadható műfaj-e a költő, az esszéíró számára az interjú műfaja? Minden bizonnyal, de különösen akkor, ha áttételekkel készül, kis metafizikai többlettel. S főleg akkor, ha a közölnivalók halaszthatatlanok, sürgetőek. Csoóri Sándor három éve elszakította magát a közvetlen közéleti kötelmeitől, de úgy látszik, megszabadulva tőlük, továbbra is foglya maradt felelősségérzetének. Jól látja ezt az újságíró?

– Hadd, kezdjem a választ egy sóhajtással. Jó méllyel. Az utóbbi években, amennyire csak tudtam, valóban távol tartottam magamat a közszereplésektől. Döntésemnek elsősorban ízlésbeli okai voltak: iszonyú sokat beszélnek mindenütt a fórumokon. A rádiókban, a parlamentben, a televíziókban, a sokféle ünnepségen, a nyilatkozók növelik maguk körül a szókáoszt, a politikai kárhozatot, a világot körbefutó fölösleges mondatokat. Nem akartam a számukat szaporítani.

– De hát én nem a politikáról akarom beszéltetni, hanem az irodalomról.

– A szándék dicséretes, de várjuk ki a végét, hiszen ha valaki ezt a kettőt – nemcsak itt Magyarországon, hanem a földkerekségen bárhol, szét tudja választani, neki szemrebbenés nélkül utólag is elhiszem, hogy az Egyiptomból menekülő zsidók előtt szétnyílt a Vörös-tenger, és száraz lábbal keltek át rajta.

– A tételt elfogadom, de a rendszerváltoztatás kísérletében közreműködő írók többsége mégis hamar visszavonult a napi politikától. Az irodalomból meg – tisztelet a kivételnek – mintha egy csapásra tűnt volna el a politikum, a közéleti-nemzeti érzékenység. Az írók körül változott meg valami, netán magukban az írókban?

– A változás sokirányú volt: politikai, lelki, civilizációs hátterű, sőt az okok között szerepelt még az önbecsapás is. Például akadtak olyan írók, akik elsősorban azért örültek a rendszerváltásnak, mert úgy gondolták: a diktatúra végével a „túlpolitizált irodalomnak” is vége lesz, és a továbbiakban bűntudat nélkül fordíthatnak hátat az esztétikát brutálisan korlátozó politikának. De ezen az elképzelésen túl volt egy nagyobb árnyék is. Ez nem csupán a politizáló irodalomra feküdt rá, hanem az egészre. Régóta lehetett hallani többfelől is azt a civilizációs jóslatot, hogy lassan véget érnek az emberiség „nagy játékai”, azaz: kihalnak sorban a művészetek. Kihal a költészet, egyáltalán, a fikciós irodalom.

Az efféle beszéd a nyolcvanas években szellemi perverziónak számított Magyarországon, legyintettünk is rá, de a kilencvenes években többek agyát fölbolygatta ez a hiedelem. Tornai József barátom a költészet haláláról olyan látomásos erővel tudott beszélni, mint Nietzsche az Istenéről. Az eszemmel már-már melléálltam, de az ösztöneimmel, az érzelmeimmel – a vakságommal? – mindig ellenálltam neki. Éppen az irodalom múlna ki nálunk? Az irodalom, amely nélkül négy-ötszáz éve létezni se tudtunk igazán? Nem mindegyik nép történetében volt olyan meghatározó szerepe az irodalomnak, mint a mienkében, de ennek komoly okai voltak. Irodalmunk jövője című négyrészes tanulmányában azt írja Németh László, hogy a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Szerinte az első, nagy írói tárgy a mohácsi vész nyomán jelentkező halálos veszedelem, a török jelenléte, az addig ismeretlen bűntudat, a magunkba szállás kényszere. A jelzői és a magyarázatai közé beiktat egy meghökkentő fogalmat: azt, hogy a magyar irodalom agonizáló irodalom. De agónián ő nem a haláltusát érti, nem a véget, hanem az állandó megpróbáltatásoktól újra és újra fölizzó létküzdelmet. Harcot a fönnmaradásért. Márpedig ha ez jellemzi a kezdetet, ennek a kezdetnek ott kell izzania a folytatásban is. Hiszen az eredet nem csupán egyszer, a születés első pillanatában mutatkozik meg, aztán kihuny, hanem jelen van mindig. Genetikai rejtélyként és erőként folyamatosan beleszól a dolgokba. Ezeknek a tényeknek az ismeretében nem törvényszerű-e, hogy szinte minden társadalmi megújulást: reformot, nemzetcsinosodást, forradalmat írók indítottak el Magyarországon.

– Amit mond, Bessenyei György verssorait juttatja eszembe: „Áldozatot kíván tőlünk az igazság, / Mert a nyakára ül hazugság, gonoszság.”

– Gimnazistaként én is úgy tanultam, hogy ez a sorsfordító kezdeményezés a testőr írók „találmánya” volt. Válasz Herder jóslatára. De ez nem így van. Elkezdődött ez a prédikátor írókkal, folytatódott a hadvezér és költő Zrínyi Miklóssal, kiben száz évvel a mohácsi vész után már egyértelműen, tisztán megjelenik a magyar irodalom hivatástudata és kötelességtudata. A haza védelme szellemmel és karddal. Küzdelem, akár remény nélkül is. Ha valaki túlzásnak tartja ezt, azt ajánlom neki, hogy Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata után olvassa el gyorsan Zrínyi Török áfiumát. Arra döbben rá, hogy végzetesen egy végből valók. Helyenként szinte szó szerint is. Ezt írja Zrínyi: „az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában”. A mondatot, hogy hangsúlyossá tegye, latinul folytatja: „Hic vobis vel vincendum vel moriendum est.” Azaz: itt nekünk győznünk vagy meghalnunk kell. Kétszáz év múlva Vörösmarty Szózatában így hangzik a sor: itt élned s halnod kell. Ugyanezt a „mélylírai” azonosságot megtalálnánk Berzsenyiben, Aranyban, Adyban, József Attilában, Illyésben, az eklogákat és a Nem tudhatomat megíró Radnótiban és másokban. A verseikben kifejeződő hazaszeretet, hazaféltés, szorongás, ostorozás, szabadságakarat, hatalomellenesség egyenes folytatása az elődök akaratának. Író és hatalom című tanulmányában Németh László egy mondatban így jellemzi a múltat: „Magyarországon az irodalom baloldali volt, a politika jobboldali.” Ez a mondat valójában egy szimbolikus erejű mondat, mai füllel tilos meghallgatni. A két háború közti időszak szóhasználatában a mondat azt jelentette, hogy irodalmunk századokon át közéleti, küzdő, szabadságharcos, a nemzet és a nép érdekeit képviselő irodalom volt.

– Ön szerint ez a szerepe szűnt meg a rendszerváltozással?

– Igen. Ami érthető is, hiszen az irodalom egy csapásra veszítette el régi ellenfeleit. A mindenkori hatalmon lévőket, a szigorú vagy engedékenyebb diktátorokat, cenzorokat.

– S ahelyett, hogy föllélegzett volna, zavarba esett? Ez volt a „szabadság zavara”?

– Bármilyen hajmeresztő is, de így van. Végül is századokon át kitűnően működő beidegződésektől nem lehet olyan könnyen, szerda estétől csütörtökön virradóra megszabadulni. De a zavart növelte más is. Például az, hogy sokan, akik a Kádár-rendszerben még büntettek is minket, a „demokrácia varázslata” révén szárnyaló demokraták lettek, újra csak ellenünkben. Az ember csak ámulva nézett maga köré, s megalázottan dörmögte József Attila Irgalom című versének sorait:

– Valami baj lehet azért a befogadókkal is, ha már az irodalom szerepe és helyzete ennyire megváltozott…

– Sajnos, igen. A változás oka nagyon egyszerű. Már a ’90-es évek elején arra kellett rádöbbennünk, hogy a demokrácia legfontosabb eszköze nem a könyv, nem a könyvekbe összesűrített szellem, hanem a napilapok és a televíziók. Vagyis a könyvkultúra helyébe az újság- és a televíziókultúra lépett. A politikai pillanatnyiság. A politikatőzsde árfolyamváltozása. Egy könyvet elolvasni, megemészteni komoly erőfeszítést igényel. De odaülni a televízió elé – kikapcsolódás, lazítás. A test és a lélek kényelme. A fotelkultúra ajándéka… A régi görögök márvány- és kőszínházakat építettek maguknak. Nem sajnálták értük az áldozatot. Tudták, hogy katarzisok nélkül fölfoghatatlan, érthetetlen az emberi lét. Ma csak igen kevés ember érzi ennek a szükségességét, a többség jobbára csak szórakozni, nevetni, bámészkodni akar. Nézni a szakadatlanul zajló „világszínházat”. Nem megrendülésre vár, csupán bennfentes óhajt lenni. A bennfentesség pedig nem más, mint a szabadság ellenpontja. Önárulás. Légyfogó-filozófia. Mi csapja be ennyire az emberek zömét? Az, hogy a kép, a látvány sokkal inkább valóságosnak látszik, mint a szó. Igaz, hiszen látjuk – gondolják sokan. Holott értelmezés nélkül a látvány, akár absztrakció is lehet. Az irodalom sose vezeti félre így az olvasót. S még valamit itt kell elmondanom. A magyar irodalomban nemcsak felejthetetlen művek születtek, hanem műteremtés közben kivételes, nagy jellemek is. Bocsánatot kérek, de a televízióban ez elképzelhetetlen. Se idő rá, se alkalom. A televízió – hol mentegetőzve, hol léhán – sietteti a gondolkodást, amelyet ugyanúgy nem lehet siettetni, mint a versírást vagy az imádkozást.

– Ezzel szemben nemrég épp a híradókban láthatta az ország, hogy milyen népszerű, parádés és sikeres volt a könyvhét. Nagyon sok új magyar könyv jelent meg, s csak úgy hömpölyögtek az olvasók a dedikáló, neves írók felé.

– Tagadhatatlan furcsa helyzet. De korunk egyik legnagyobb meghasonlásáról ez árulkodik igazán. Elmondhatjuk, hogy soha annyi tanult, művelt ember nem élt a Földön, mint napjainkban, és még talán sose volt a szellemnek olyan kevés szerepe az életünkben, mint ma. Így vagyunk a könyvekkel is: sose jelent meg ennyi könyv a világon, a könyveknek mégis kisebb a szerepe, mint az előző időkben. A piac törvényei ezen a téren is érvényesülnek. A könyvheteket újabban a kiadók vagy még inkább a könyvterjesztők ünnepének kell tekintenünk, s nem az írókénak. Egy hajléktalan koldus többet keres egy hét alatt a Moszkva téren a lámpánál megálló autósok között, mint, mondjuk, egy író kétéves munkájával. Egyik barátom néhány héttel ezelőtt azzal hív föl, hogy megjelent rég várt esszékötete, nagyon örül neki, de mindössze negyvenhatezer forintot kapott érte, és harminc tiszteletpéldányt. Kétéves munkájáért még a havi minimálbér összegét se kapta meg. Megjegyzem, egyik legjelentősebb írónkról van szó…

– Önt is így díjazzák?

– Mért volnék kivétel? Körülbelül az írók hetven-hetvenöt százalékának ilyen a tiszteletdíja. Teljesen egyetértettem Oravecz Imre kendőzetlen, nyers kifakadásával. Mióta elmondta a magáét, egy lármafa ott magasodik a Vörösmarty téren.

– Kinek a kezében van a terjesztés, a könyvpiac?

– Nem tudom, csak gyanítom. Mindenképpen ki kellene deríteni. Már csak azért is, mert ahol ilyen méltatlan dolgok megtörténnek, ott másféle részrehajlások is szabadon farsangolhatnak. A régi politikai cenzúra helyett újfajta piaci cenzúra jelent meg, amely liberális álarcot öltve, bizony-bizony a diktatúrák emlékét idézi. A piaci cenzorok mondják meg, ki kaphat szabad pályát… De nem szeretnék leragadni a piacnál, illetve a pénznél. A legnagyobb baj az, hogy irodalom ugyan van, de irodalmi élet nincs. Az egyik tábor írói régen olvasták a másik tábor íróit, ma alig olvassák. A népies–urbánus ellentét a maival összehasonlítva idilli volt… Újabban egyre többet gondolok Szolzsenyicinre. Pontosabban: a benne megtestesülő írószerepre. Voltak évek, amikor a szovjet birodalom egész titkosszolgálatával szemben képes volt az igazságot képviselni, a humanizmust, az orosz nép érdekét. Hol van egy új Szolzsenyicin, aki a káosz, a korrupció, a hazudozás, az állandó röhögtetés terrorjával szembeszállhatna? Sehol! Pedig ahhoz, hogy megtudjuk: mi történt velünk az utolsó évtizedben, filozófia kellene, irodalom, valóságot föltáró szociográfiák. Új Puszták népe, új Néma forradalom, új Viharsarok. A politika eszközei szegényesek ehhez. Ezra Pound, a modern amerikai költő gyönyörű gondolatot fogalmaz az irodalomról. Azt mondja: „Az irodalom olyan újság, amely megmarad újságnak.” S még így érvel mellette: „Ha egy állat idegrendszere nem közvetíti az észleleteket és az ingereket, az állat elsorvad… Ha egy nemzet irodalma hanyatlik, a nemzet elsorvad, tönkremegy… Ha nincs irodalom, elsilányodik a nyelv is. És a törvényhozó így nem tud törvényt hozni a haza javára, a parancsnok nem tud parancsolni, a nép (ha az ország demokratikus) nyelv nélkül nem tudja »utasítani« képviselőit.”

– Törvényt hozni a köz javára, vagy: törvényt módosítgatni a szomszéd népek és brüsszeli csúcsbürokraták érzékenységére ügyelve, roppant kényes ügy. Hogyan érinti például a státustörvény újabb csonkulása? Azé a törvényé, amely hasonló horderejű segítség, gesztus lehetett volna a határon túli magyaroknak, mint az Ön által kezdeményezett Duna Televízió.

– Nem hiszem, hogy ennek a súlyos ügynek a drámája belefér egy interjú utolsó szakaszába. Legfeljebb csak egy-két részlete. Vallomással kell kezdenem. Amikor megtudtam, hogy a Medgyessy-kormány Kovács László karnagy úr vezényletével át kívánja hangszerelni a törvényt, magyarán szólva vérteleníteni akarja, egy fölhívásban arra kértem a hazai és a határon túli magyarokat: védjük meg az eredeti törvényt. Első szavunkra kétszázezren csatlakoztak a felhíváshoz. Pedig az aláírásgyűjtésben nem segítettek se az újságok, se a rádiók, se a televíziók. Sajnos, a MÁÉRT sorsdöntő tanácskozásán Medgyessy Péter még csak meg se említette a kétszázezer aláírót, holott az aláírásokat neki adtam át. Természetesen nem ezt nehezményezem, sokkal inkább azt, hogy a Medgyessy-kormány rossz úton indult el, amikor az engedékenység és az oktalan alkalmazkodás útját választotta. Ezzel nemcsak az „övéit” árulta el, hanem azt az európai mércét is, amelyet éppenséggel szolgálni akart. Mit rejt az én „rágalmazó” megjegyzésem? Azt, hogy a kisebbségek ügyét továbbra is politikai és jogi ügyként kezelik elsősorban, noha nem az. A kisebbségi sorsba születő ember egy meghasonlásba születik bele: az úgynevezett anyanemzet és az adott ország (Románia, Ukrajna, Szlovákia stb.) államisága közötti térbe. Valójában a senkiföldjére. Ez a köztes lét nem lehet a hazája, s mivel nem lehet, a kisebbségi ember eleve másod- vagy harmadrendű földlakónak bizonyul. Vajon hogy egyeztethető össze ez a csonka lét az európai eszmékkel, például az egyenrangúsággal? Ha volna Romániában, mondjuk, székelyföldi, kalotaszegi, érmelléki autonómia, valószínű, hogy nem lenne szükség státustörvényre. De nincs! Pedig az autonómia nem idegen az európai gondolattól. Nem volt idegen már a trianoni döntés idején sem, belekerült az 1919-es kisebbségi szerződésbe is, de a románok, ígéretüket megszegve, elsinkófálták az egészet.

És ha már ideértünk, időzzünk el itt egy-két percig. Mit is tanultunk Trianonról? Azt, hogy az egész rettenetet, a példátlan méretű darabolást a magyar bűnökért kaptuk cserébe. Na és azóta, csak is irgalmas szamaritánusként viselkedtek a szomszédaink? Ellenkezőleg! A szörnyűséges évszázad démonitásához, diktatúráihoz igazodva sokkal roncsolóbb és végzetesebb bűnöket követtek el, mint mi Trianonig. Az 1867-es kiegyezés után a velünk élő nemzetiségek nemhogy fonnyadni, zsugorodni kezdtek volna, hanem erősödni. Ezzel szemben Trianon, de még inkább az 1947-es párizsi béke óta a magyarság látványosan sorvad. Trianonban a hazáját veszítette el, a kommunizmusban a tulajdonát. Létezése alapjait. A nyugatiaknak, persze, eszükbe se jut, hogy a magántulajdont is el lehet venni az állampolgártól, aki haza nélkül és tulajdon nélkül semmibe se tud már megkapaszkodni. Tegnap olvastam egy erdélyi barátom nyilatkozatát, amelyben azt írja, hogy egy évtized alatt annyi magyart veszítettünk el Erdélyben, amennyi magyar együttvéve Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és Kézdivásárhelyen él. Ezt nem tudja a magyar külügyminiszter? Ha tudja, miért nem ezt mondja el Verheugen úrnak és Jürgens úrnak? Megfosztja őket az európai mérlegelés lehetőségétől! A jóvátétel-keresés humanista esélyeitől! Beszámolóját kiegészíthetné egy érdekes felfedezéssel. Azzal, hogy évtizedek óta nem látott olyan embert, aki Románia felé, Szerbia vagy Ukrajna felé menekült volna a sorsa elől. Éppen hogy onnan menekülnek az emberek! Hogyan lehetséges, hogy a magyar kormány összehangolódva néhány európai politikussal, azoknak az országoknak a pártjára áll, ahonnét sokaknak el kellett menekülniük? Az állat nem politizál, de ha veszedelmet érez, otthagyja a helyét. Így van ezzel az ember is! Milyen Európa az, ahol ezekre a dolgokra nem figyelnek? Netán a szabad vándorlást kellene támogatnunk? Legalább annyira kell a helyben maradást is! A magyar státustörvény a szelíd jóvátétel törvénye lehetett volna. Megváltoztatott formájában hamis alku, amelyet csak hamis indokok támasztanak alá.