Napkelte?

 

Az irodalom lármafája

– Hallható-e „gólyacsőr aszályos reccsenése” a belvárosi kánikulában? Bizonyára igen, de leginkább hallucinációként. Elfogadható műfaj-e a költő, az esszéíró számára az interjú műfaja? Minden bizonnyal, de különösen akkor, ha áttételekkel készül, kis metafizikai többlettel. S főleg akkor, ha a közölnivalók halaszthatatlanok, sürgetőek. Csoóri Sándor három éve elszakította magát a közvetlen közéleti kötelmeitől, de úgy látszik, megszabadulva tőlük, továbbra is foglya maradt felelősségérzetének. Jól látja ezt az újságíró?

– Hadd, kezdjem a választ egy sóhajtással. Jó méllyel. Az utóbbi években, amennyire csak tudtam, valóban távol tartottam magamat a közszereplésektől. Döntésemnek elsősorban ízlésbeli okai voltak: iszonyú sokat beszélnek mindenütt a fórumokon. A rádiókban, a parlamentben, a televíziókban, a sokféle ünnepségen, a nyilatkozók növelik maguk körül a szókáoszt, a politikai kárhozatot, a világot körbefutó fölösleges mondatokat. Nem akartam a számukat szaporítani.

– De hát én nem a politikáról akarom beszéltetni, hanem az irodalomról.

– A szándék dicséretes, de várjuk ki a végét, hiszen ha valaki ezt a kettőt – nemcsak itt Magyarországon, hanem a földkerekségen bárhol, szét tudja választani, neki szemrebbenés nélkül utólag is elhiszem, hogy az Egyiptomból menekülő zsidók előtt szétnyílt a Vörös-tenger, és száraz lábbal keltek át rajta.

– A tételt elfogadom, de a rendszerváltoztatás kísérletében közreműködő írók többsége mégis hamar visszavonult a napi politikától. Az irodalomból meg – tisztelet a kivételnek – mintha egy csapásra tűnt volna el a politikum, a közéleti-nemzeti érzékenység. Az írók körül változott meg valami, netán magukban az írókban?

– A változás sokirányú volt: politikai, lelki, civilizációs hátterű, sőt az okok között szerepelt még az önbecsapás is. Például akadtak olyan írók, akik elsősorban azért örültek a rendszerváltásnak, mert úgy gondolták: a diktatúra végével a „túlpolitizált irodalomnak” is vége lesz, és a továbbiakban bűntudat nélkül fordíthatnak hátat az esztétikát brutálisan korlátozó politikának. De ezen az elképzelésen túl volt egy nagyobb árnyék is. Ez nem csupán a politizáló irodalomra feküdt rá, hanem az egészre. Régóta lehetett hallani többfelől is azt a civilizációs jóslatot, hogy lassan véget érnek az emberiség „nagy játékai”, azaz: kihalnak sorban a művészetek. Kihal a költészet, egyáltalán, a fikciós irodalom.

Az efféle beszéd a nyolcvanas években szellemi perverziónak számított Magyarországon, legyintettünk is rá, de a kilencvenes években többek agyát fölbolygatta ez a hiedelem. Tornai József barátom a költészet haláláról olyan látomásos erővel tudott beszélni, mint Nietzsche az Istenéről. Az eszemmel már-már melléálltam, de az ösztöneimmel, az érzelmeimmel – a vakságommal? – mindig ellenálltam neki. Éppen az irodalom múlna ki nálunk? Az irodalom, amely nélkül négy-ötszáz éve létezni se tudtunk igazán? Nem mindegyik nép történetében volt olyan meghatározó szerepe az irodalomnak, mint a mienkében, de ennek komoly okai voltak. Irodalmunk jövője című négyrészes tanulmányában azt írja Németh László, hogy a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Szerinte az első, nagy írói tárgy a mohácsi vész nyomán jelentkező halálos veszedelem, a török jelenléte, az addig ismeretlen bűntudat, a magunkba szállás kényszere. A jelzői és a magyarázatai közé beiktat egy meghökkentő fogalmat: azt, hogy a magyar irodalom agonizáló irodalom. De agónián ő nem a haláltusát érti, nem a véget, hanem az állandó megpróbáltatásoktól újra és újra fölizzó létküzdelmet. Harcot a fönnmaradásért. Márpedig ha ez jellemzi a kezdetet, ennek a kezdetnek ott kell izzania a folytatásban is. Hiszen az eredet nem csupán egyszer, a születés első pillanatában mutatkozik meg, aztán kihuny, hanem jelen van mindig. Genetikai rejtélyként és erőként folyamatosan beleszól a dolgokba. Ezeknek a tényeknek az ismeretében nem törvényszerű-e, hogy szinte minden társadalmi megújulást: reformot, nemzetcsinosodást, forradalmat írók indítottak el Magyarországon.

– Amit mond, Bessenyei György verssorait juttatja eszembe: „Áldozatot kíván tőlünk az igazság, / Mert a nyakára ül hazugság, gonoszság.”

– Gimnazistaként én is úgy tanultam, hogy ez a sorsfordító kezdeményezés a testőr írók „találmánya” volt. Válasz Herder jóslatára. De ez nem így van. Elkezdődött ez a prédikátor írókkal, folytatódott a hadvezér és költő Zrínyi Miklóssal, kiben száz évvel a mohácsi vész után már egyértelműen, tisztán megjelenik a magyar irodalom hivatástudata és kötelességtudata. A haza védelme szellemmel és karddal. Küzdelem, akár remény nélkül is. Ha valaki túlzásnak tartja ezt, azt ajánlom neki, hogy Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata után olvassa el gyorsan Zrínyi Török áfiumát. Arra döbben rá, hogy végzetesen egy végből valók. Helyenként szinte szó szerint is. Ezt írja Zrínyi: „az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában”. A mondatot, hogy hangsúlyossá tegye, latinul folytatja: „Hic vobis vel vincendum vel moriendum est.” Azaz: itt nekünk győznünk vagy meghalnunk kell. Kétszáz év múlva Vörösmarty Szózatában így hangzik a sor: itt élned s halnod kell. Ugyanezt a „mélylírai” azonosságot megtalálnánk Berzsenyiben, Aranyban, Adyban, József Attilában, Illyésben, az eklogákat és a Nem tudhatomat megíró Radnótiban és másokban. A verseikben kifejeződő hazaszeretet, hazaféltés, szorongás, ostorozás, szabadságakarat, hatalomellenesség egyenes folytatása az elődök akaratának. Író és hatalom című tanulmányában Németh László egy mondatban így jellemzi a múltat: „Magyarországon az irodalom baloldali volt, a politika jobboldali.” Ez a mondat valójában egy szimbolikus erejű mondat, mai füllel tilos meghallgatni. A két háború közti időszak szóhasználatában a mondat azt jelentette, hogy irodalmunk századokon át közéleti, küzdő, szabadságharcos, a nemzet és a nép érdekeit képviselő irodalom volt.

– Ön szerint ez a szerepe szűnt meg a rendszerváltozással?

– Igen. Ami érthető is, hiszen az irodalom egy csapásra veszítette el régi ellenfeleit. A mindenkori hatalmon lévőket, a szigorú vagy engedékenyebb diktátorokat, cenzorokat.

– S ahelyett, hogy föllélegzett volna, zavarba esett? Ez volt a „szabadság zavara”?

– Bármilyen hajmeresztő is, de így van. Végül is századokon át kitűnően működő beidegződésektől nem lehet olyan könnyen, szerda estétől csütörtökön virradóra megszabadulni. De a zavart növelte más is. Például az, hogy sokan, akik a Kádár-rendszerben még büntettek is minket, a „demokrácia varázslata” révén szárnyaló demokraták lettek, újra csak ellenünkben. Az ember csak ámulva nézett maga köré, s megalázottan dörmögte József Attila Irgalom című versének sorait:

 

Mit oltalmaztunk, nincs jelen, ezt most már támadóink védik. Elejtem képzelt fegyverem, mit kovácsoltam harminc évig.

 

– Valami baj lehet azért a befogadókkal is, ha már az irodalom szerepe és helyzete ennyire megváltozott…

– Sajnos, igen. A változás oka nagyon egyszerű. Már a ’90-es évek elején arra kellett rádöbbennünk, hogy a demokrácia legfontosabb eszköze nem a könyv, nem a könyvekbe összesűrített szellem, hanem a napilapok és a televíziók. Vagyis a könyvkultúra helyébe az újság- és a televíziókultúra lépett. A politikai pillanatnyiság. A politikatőzsde árfolyamváltozása. Egy könyvet elolvasni, megemészteni komoly erőfeszítést igényel. De odaülni a televízió elé – kikapcsolódás, lazítás. A test és a lélek kényelme. A fotelkultúra ajándéka… A régi görögök márvány- és kőszínházakat építettek maguknak. Nem sajnálták értük az áldozatot. Tudták, hogy katarzisok nélkül fölfoghatatlan, érthetetlen az emberi lét. Ma csak igen kevés ember érzi ennek a szükségességét, a többség jobbára csak szórakozni, nevetni, bámészkodni akar. Nézni a szakadatlanul zajló „világszínházat”. Nem megrendülésre vár, csupán bennfentes óhajt lenni. A bennfentesség pedig nem más, mint a szabadság ellenpontja. Önárulás. Légyfogó-filozófia. Mi csapja be ennyire az emberek zömét? Az, hogy a kép, a látvány sokkal inkább valóságosnak látszik, mint a szó. Igaz, hiszen látjuk – gondolják sokan. Holott értelmezés nélkül a látvány, akár absztrakció is lehet. Az irodalom sose vezeti félre így az olvasót. S még valamit itt kell elmondanom. A magyar irodalomban nemcsak felejthetetlen művek születtek, hanem műteremtés közben kivételes, nagy jellemek is. Bocsánatot kérek, de a televízióban ez elképzelhetetlen. Se idő rá, se alkalom. A televízió – hol mentegetőzve, hol léhán – sietteti a gondolkodást, amelyet ugyanúgy nem lehet siettetni, mint a versírást vagy az imádkozást.

– Ezzel szemben nemrég épp a híradókban láthatta az ország, hogy milyen népszerű, parádés és sikeres volt a könyvhét. Nagyon sok új magyar könyv jelent meg, s csak úgy hömpölyögtek az olvasók a dedikáló, neves írók felé.

– Tagadhatatlan furcsa helyzet. De korunk egyik legnagyobb meghasonlásáról ez árulkodik igazán. Elmondhatjuk, hogy soha annyi tanult, művelt ember nem élt a Földön, mint napjainkban, és még talán sose volt a szellemnek olyan kevés szerepe az életünkben, mint ma. Így vagyunk a könyvekkel is: sose jelent meg ennyi könyv a világon, a könyveknek mégis kisebb a szerepe, mint az előző időkben. A piac törvényei ezen a téren is érvényesülnek. A könyvheteket újabban a kiadók vagy még inkább a könyvterjesztők ünnepének kell tekintenünk, s nem az írókénak. Egy hajléktalan koldus többet keres egy hét alatt a Moszkva téren a lámpánál megálló autósok között, mint, mondjuk, egy író kétéves munkájával. Egyik barátom néhány héttel ezelőtt azzal hív föl, hogy megjelent rég várt esszékötete, nagyon örül neki, de mindössze negyvenhatezer forintot kapott érte, és harminc tiszteletpéldányt. Kétéves munkájáért még a havi minimálbér összegét se kapta meg. Megjegyzem, egyik legjelentősebb írónkról van szó…

– Önt is így díjazzák?

– Mért volnék kivétel? Körülbelül az írók hetven-hetvenöt százalékának ilyen a tiszteletdíja. Teljesen egyetértettem Oravecz Imre kendőzetlen, nyers kifakadásával. Mióta elmondta a magáét, egy lármafa ott magasodik a Vörösmarty téren.

– Kinek a kezében van a terjesztés, a könyvpiac?

– Nem tudom, csak gyanítom. Mindenképpen ki kellene deríteni. Már csak azért is, mert ahol ilyen méltatlan dolgok megtörténnek, ott másféle részrehajlások is szabadon farsangolhatnak. A régi politikai cenzúra helyett újfajta piaci cenzúra jelent meg, amely liberális álarcot öltve, bizony-bizony a diktatúrák emlékét idézi. A piaci cenzorok mondják meg, ki kaphat szabad pályát… De nem szeretnék leragadni a piacnál, illetve a pénznél. A legnagyobb baj az, hogy irodalom ugyan van, de irodalmi élet nincs. Az egyik tábor írói régen olvasták a másik tábor íróit, ma alig olvassák. A népies–urbánus ellentét a maival összehasonlítva idilli volt… Újabban egyre többet gondolok Szolzsenyicinre. Pontosabban: a benne megtestesülő írószerepre. Voltak évek, amikor a szovjet birodalom egész titkosszolgálatával szemben képes volt az igazságot képviselni, a humanizmust, az orosz nép érdekét. Hol van egy új Szolzsenyicin, aki a káosz, a korrupció, a hazudozás, az állandó röhögtetés terrorjával szembeszállhatna? Sehol! Pedig ahhoz, hogy megtudjuk: mi történt velünk az utolsó évtizedben, filozófia kellene, irodalom, valóságot föltáró szociográfiák. Új Puszták népe, új Néma forradalom, új Viharsarok. A politika eszközei szegényesek ehhez. Ezra Pound, a modern amerikai költő gyönyörű gondolatot fogalmaz az irodalomról. Azt mondja: „Az irodalom olyan újság, amely megmarad újságnak.” S még így érvel mellette: „Ha egy állat idegrendszere nem közvetíti az észleleteket és az ingereket, az állat elsorvad… Ha egy nemzet irodalma hanyatlik, a nemzet elsorvad, tönkremegy… Ha nincs irodalom, elsilányodik a nyelv is. És a törvényhozó így nem tud törvényt hozni a haza javára, a parancsnok nem tud parancsolni, a nép (ha az ország demokratikus) nyelv nélkül nem tudja »utasítani« képviselőit.”

– Törvényt hozni a köz javára, vagy: törvényt módosítgatni a szomszéd népek és brüsszeli csúcsbürokraták érzékenységére ügyelve, roppant kényes ügy. Hogyan érinti például a státustörvény újabb csonkulása? Azé a törvényé, amely hasonló horderejű segítség, gesztus lehetett volna a határon túli magyaroknak, mint az Ön által kezdeményezett Duna Televízió.

– Nem hiszem, hogy ennek a súlyos ügynek a drámája belefér egy interjú utolsó szakaszába. Legfeljebb csak egy-két részlete. Vallomással kell kezdenem. Amikor megtudtam, hogy a Medgyessy-kormány Kovács László karnagy úr vezényletével át kívánja hangszerelni a törvényt, magyarán szólva vérteleníteni akarja, egy fölhívásban arra kértem a hazai és a határon túli magyarokat: védjük meg az eredeti törvényt. Első szavunkra kétszázezren csatlakoztak a felhíváshoz. Pedig az aláírásgyűjtésben nem segítettek se az újságok, se a rádiók, se a televíziók. Sajnos, a MÁÉRT sorsdöntő tanácskozásán Medgyessy Péter még csak meg se említette a kétszázezer aláírót, holott az aláírásokat neki adtam át. Természetesen nem ezt nehezményezem, sokkal inkább azt, hogy a Medgyessy-kormány rossz úton indult el, amikor az engedékenység és az oktalan alkalmazkodás útját választotta. Ezzel nemcsak az „övéit” árulta el, hanem azt az európai mércét is, amelyet éppenséggel szolgálni akart. Mit rejt az én „rágalmazó” megjegyzésem? Azt, hogy a kisebbségek ügyét továbbra is politikai és jogi ügyként kezelik elsősorban, noha nem az. A kisebbségi sorsba születő ember egy meghasonlásba születik bele: az úgynevezett anyanemzet és az adott ország (Románia, Ukrajna, Szlovákia stb.) államisága közötti térbe. Valójában a senkiföldjére. Ez a köztes lét nem lehet a hazája, s mivel nem lehet, a kisebbségi ember eleve másod- vagy harmadrendű földlakónak bizonyul. Vajon hogy egyeztethető össze ez a csonka lét az európai eszmékkel, például az egyenrangúsággal? Ha volna Romániában, mondjuk, székelyföldi, kalotaszegi, érmelléki autonómia, valószínű, hogy nem lenne szükség státustörvényre. De nincs! Pedig az autonómia nem idegen az európai gondolattól. Nem volt idegen már a trianoni döntés idején sem, belekerült az 1919-es kisebbségi szerződésbe is, de a románok, ígéretüket megszegve, elsinkófálták az egészet.

És ha már ideértünk, időzzünk el itt egy-két percig. Mit is tanultunk Trianonról? Azt, hogy az egész rettenetet, a példátlan méretű darabolást a magyar bűnökért kaptuk cserébe. Na és azóta, csak is irgalmas szamaritánusként viselkedtek a szomszédaink? Ellenkezőleg! A szörnyűséges évszázad démonitásához, diktatúráihoz igazodva sokkal roncsolóbb és végzetesebb bűnöket követtek el, mint mi Trianonig. Az 1867-es kiegyezés után a velünk élő nemzetiségek nemhogy fonnyadni, zsugorodni kezdtek volna, hanem erősödni. Ezzel szemben Trianon, de még inkább az 1947-es párizsi béke óta a magyarság látványosan sorvad. Trianonban a hazáját veszítette el, a kommunizmusban a tulajdonát. Létezése alapjait. A nyugatiaknak, persze, eszükbe se jut, hogy a magántulajdont is el lehet venni az állampolgártól, aki haza nélkül és tulajdon nélkül semmibe se tud már megkapaszkodni. Tegnap olvastam egy erdélyi barátom nyilatkozatát, amelyben azt írja, hogy egy évtized alatt annyi magyart veszítettünk el Erdélyben, amennyi magyar együttvéve Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és Kézdivásárhelyen él. Ezt nem tudja a magyar külügyminiszter? Ha tudja, miért nem ezt mondja el Verheugen úrnak és Jürgens úrnak? Megfosztja őket az európai mérlegelés lehetőségétől! A jóvátétel-keresés humanista esélyeitől! Beszámolóját kiegészíthetné egy érdekes felfedezéssel. Azzal, hogy évtizedek óta nem látott olyan embert, aki Románia felé, Szerbia vagy Ukrajna felé menekült volna a sorsa elől. Éppen hogy onnan menekülnek az emberek! Hogyan lehetséges, hogy a magyar kormány összehangolódva néhány európai politikussal, azoknak az országoknak a pártjára áll, ahonnét sokaknak el kellett menekülniük? Az állat nem politizál, de ha veszedelmet érez, otthagyja a helyét. Így van ezzel az ember is! Milyen Európa az, ahol ezekre a dolgokra nem figyelnek? Netán a szabad vándorlást kellene támogatnunk? Legalább annyira kell a helyben maradást is! A magyar státustörvény a szelíd jóvátétel törvénye lehetett volna. Megváltoztatott formájában hamis alku, amelyet csak hamis indokok támasztanak alá.

 

Trianoni serpenyő

A Szent Korona hazahozatala mellett Magyarország másik, máig emlékezetes sikere volt, hogy 1982-ben hazánkba látogatott Franciaország nagytekintélyű elnöke, François Mitterand.

Francia elnök Magyarországon? Először a könyörtelen versailles-i és az 1947-es párizsi békeszerződés óta? Már látogatásának a puszta híre is úgy hatott rám, mintha egy akkortájt előkerült Képes Krónika töredékéből arról értesültem volna, hogy Koppány vezér táltos lova István király esztergomi temploma előtt jelent meg nagy fényben és dobrokolva várta gazdáját, holott a gazdát már rég felnégyelték.

A csodás és a bolondságos történeteken szabad mosolyogni, de hadd jegyezzem meg, hogy az elnökvárásnak is voltak a fönti csodához hasonló furcsaságai. Különféle utakon, módokon eljutott hozzánk a hír, hogy Mitterand nemcsak a hatalmon lévő kormányférfiakkal és pártvezetőkkel akar találkozni, hanem a demokratikus és a nemzeti ellenzék vezetőivel is. Ezt onnan tudtam meg, hogy az Aczél György és Köpeczi Béla által nagyvonalúan jóváhagyott névsorban ott szerepelt az én nevem is, de csak huszonnégy óráig, mert amikor megtudtam, hogy a jó kiállású, franciául is jól beszélő és, mondjuk, a camus-i észjáráshoz legközelebb álló Mészöly Miklós nevét, a második ellenőrzés után kihúzták a listáról, tiltakozásul azonnal kitöröltettem a magamét.

De mindez a mellékszínpadon játszódott le, hiszen az elnöki látogatás csúcseseménye Mitterand és Illyés találkozása volt: a körülbelül egy órán át tartó villásreggeli, amely a diplomácia szótárában valamiféle meghittséget is sejtet.

A találkozót, tudtommal, Mitterand kérte, akit nyilvánvalóan nagy terepismerettel rendelkező szakértők, politikusok, közírók, különféle szakágakban elhíresült professzorok és művelődésügyi emberek készítették föl a látogatásra. Az elnök legbelsőbb körében olyan, történelemben és mélylélektanban jártas tanácsadó is akadhatott, aki a legfurcsább és a legkülönösebb magyar sajátosságra is fölhívta a figyelmét. Például arra, hogy Magyarországon, a szocializmus és az egypártrendszer keretei között is egyre markánsabbá válik az ország hagyományai alapján megerősödő „kettős hatalom”, mely szerint Magyarország első számú irányító embere Kádár János, de közben a nemzet „erkölcsi kormányzója” az író Illyés Gyula.

Mitterand egy percig se kételkedhetett ebben a meghökkentő közlésben, hisz nemcsak hallomás alapján ismerte a szellemében és a tájékozottságában is legnagyobb franciás magyart, hanem a Puszták népe, a Petőfi és az Ebéd a kastélyban című művei alapján is. És bizonyára a verseiről is tudhatott, már csak azért is, mert a modern francia költők közül olyan nagyságok álltak Illyés mellett és népszerűsítették évtizedeken át, mint Paul Éluard, Aragon, Supervielle, Frénaud, Pierre Emmanuel, Jean Rousselot s mások. És szinte lehetetlennek tartom, hogy a kommunizmus korának és a végzetesen eltorzult huszadik század egyik legfontosabb versét, az Egy mondat a zsarnokságrólt valaki ne tette volna le az elnök asztalára.

Illyés naplójegyzetei szerint villásreggelijük 1982. július 9-én zajlott le. Másnap – egy merész telefonkérés után – izgatottan siettem föl hozzá a Józsefhegyi útra. Talán mondanom is fölösleges, hogy nem a pletykaéhségem hajtott oda, nem a mindenlében-kanál bennfentesek romlékony mámora, hanem a remény, hátha rám is röppen egy szikra a két gondolkodó eszmecseréjéből. Kíváncsi voltam arra, hogy a kötelező ismereteken túl, Mitterand tud-e valami lényeges dolgot Magyarországról? Például az ’56-os forradalmunkról, amely késői, de egyenes ágú leszármazottja a nagy francia forradalomnak? Vajon egyetértett-e Camus-vel, amikor a forradalom első évfordulóján a Nobel-díjas író azt írta rólunk, hogy „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”… És tudja-e, hogy a kiérdemelt elismerés ellenére mi a szabadság depressziós népe vagyunk, örökösen kielégületlenek, de talán éppen ezért érzékenyebbek minden igazságra, minden európai értékre, mint azok a népek, amelyeket a puha karosszék-kultúra leszoktatott a küzdelemről. Itt izzik körülöttünk Közép-Európa. A lengyel pápa és a szovjetek titokzatos háborúja. Egy másik terepen Ceauşescu világszélhámossága: Néró, aki király szeretne lenni. Erdély fölgyorsított elrománosítása. Van ezekről valamilyen fogalma? Három és fél millió magyar haza nélkül! A senkiföldjén. Valamit tudhat róluk is?

Ezt szerettem volna megtudni.

Eddig, bármenyire otthonosan érezhettem is magamat Illyésnél, egyszer se fordult elő, hogy laza legyek nála, hogy könnyed, hogy bizalmaskodó. Minden alkalommal megvártam azt a pillanatot, amikortól a vendége lehettem.

Emlékezetem szerint ez a fölrohanásom volt az egyetlen, amely kissé barbárul sikerült. Még azt se vártam meg, hogy ülőhellyel kínáljon, s az ő óhaja szerint induljon el a beszélgetésünk, udvariatlanul lecsaptam rá:

– Mondja meg őszintén, volt értelme a találkozásuknak?

Illyést megüthette a hang, és az egyik fonatos parasztszékük támlájára támaszkodott.

– No nézze csak az ember! Micsoda sietség! Máris közlöm Önnel, hogy egy Rácegrespusztán született külügyminiszter se merne a házamban ilyen arcátlanul viselkedni… Az elvtárs netán politikusi pályára készül? Íme a nouveau génération! Ha igen, akkor azt ajánlom, hogy végezzen el gyorsan egy türelmi tanfolyamot.

Fölemeltem mindkét kezemet, mint aki megsemmisülve megadja magát.

– Elvégzem, elvégzem – mondtam pironkodva.

Persze azért ismertem annyira Illyést, a nagy „lélekbúvárt”, hogyha magázni kezd és évődni velem, talán nincs is akkora baj. Rögtön át is váltott a tegezésre.

– Józanabb pillanataidban te is tudod, hogy az ilyen találkozók többnyire attól hasznosak, hogy megtörténhetnek. Ha hiszed, ha nem, a kés- és a villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk.

– Trianonról?

– Igen, arról, és az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa.

– És…?

Illyés rám nézett.

– Többet nem mondott. De hát nem elég ennyi Budapesten Franciaország elnökétől? Ráadásul még két másik személy füle hallatára?

– Nem – csúszott ki a számon keserűen, folytatva a balszerencsés, kezdeti hangleütésemet.

Illyés ezúttal nem igazított helyre. Lehajtott fejjel ültünk sokáig mind a ketten.

 

*

 

A Mitterand-történet fél év múlva folytatódott. Egyik Franciaországban élő barátom, aki fontos, kisebbségi ügyekről szokott engem tájékoztatni, telefonon hív, és azt mondja nekem váratlanul, hogy úgy látszik, hasznos volt Mitterand elnök magyarországi útja. Valami megperzselhette.

– Miből gondolod? – kérdeztem a barátomtól.

– Abból, kérlek – válaszolta -, hogy egy beszédében kitért a versailles-i békediktátumra, és paprikás szavakat ejtett róla. Kijelentette: eredendő bűn volt, mert ahelyett, hogy megoldott volna valamit, még nagyobb bűnöket szabadított az egész világra… De mondott valami meglepőt, valami újat. Azt fejtegette, hogy a jóvátehetetlen bűnt igazán sohasem lehet az „eredeti igazságosság” alapján helyrehozni, mert például Trianon, akkor, 1920-ban, eleven húsba, eleven országtestekbe vágott bele, aminek következtében népek és nemzetek élete teljesen megváltozott, és ha most az eredeti állapotokat akarnánk visszaállítani, újra csak eleven húsba, eleven országtestekbe kellene nagy henteskésekkel belevágni. Ez azonban teljesen lehetetlen. Európa politikusainak, jogászainak, értelmiségi embereinek tehát az a föladata, hogy másféle megoldásokat keressenek a történelemben fölhalmozódott nemzeti, nemzetiségi sérelmekre.

 

*

 

Igaz és lelkesítő szónoklat ez, de melyek azok a másféle megoldások? Nemcsak magasztos vágyolgásokról van szó csupán? Ha visszagondolok a nyolcvanas évek elejére, közhangulatára, nagy hajóhintákban érzem magam. A hajók alakja tökéletes, de víz sehol. Helyette a meghasonlás csobog körül.

De a meghasonlásról is, egyidejűleg, két fejjel kellene gondolkodnom. Az egyikkel azt tudnám bizonyítani, hogy már eléggé meglazultak körülöttünk a szocialista rendszer nemrég még zsibbasztó kötelékei, sőt az egyéni szabadság „kivívása” sem az utópiák óhajai közé tartozott, sokkal inkább a kalandokéba. Már-már „élvezni” kezdtük a diktatúrát, mert egyre szabadabban és pimaszabbul küzdhettünk ellene.

A másik fejemmel viszont rögtön a lengyelek Szolidaritás mozgalmára kellene emlékeznem, amely annak a léggömbökre aggatott hitnek volt a példája, amely azt próbálta elhitetni sokakkal, hogy a meggyöngült totalitárius rendszerekkel szemben a morális forradalom is sikeres lehet. Kiderült, hogy nem lehet: a teljes szuverenitást csakis a legteljesebb odaadással és életkockáztatással lehet kiharcolni. Az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as prágai tavasz után a lengyelek hittek a félforradalomban, abban reménykedve, hogy a másik felét elvégzi majd az idő.

A mozgásterünk ekkortájt a lehetőségek és lehetetlenségek közötti térre szűkült. Ez a tér kedvez a sugallatoknak és az utópiáknak. Mitterand új megoldásokat kereső ajánlatát is ezek közé soroltam. Elfogadtam, hogy a henteskéseket bele kell dobálni a szakadékba, de közben elképzelni se tudtam, hogy a trianoni mérleg üresen táncoló serpenyőjébe milyen kiegyenlítő súlyokat lehetne belerakni. A nyíltan föltárt történelmi igazságok mellé egyéni és közösségi jogokat? Mozgásszabadságot a világban? Félelem nélküli beszédet? A társadalmi életforma megválasztásának a lehetőségét? A nemzethez tartozás természetes esélyét?

Ezek bármilyen komoly súlyt jelentenének is így együtt, azt a bizonyos trianoni serpenyőt egy rezzenésnyire se rebbentenék meg. De ha ez így van, akkor azt kell gondolnunk, hogy a huszadik század második felének olyan jelentős politikusai, gondolkodói, amilyen François Mitterand elnök is volt, sokszor bizony csak a levegőbe beszéltek. Hiszen ha Trianon ellenpontjaként új megoldást emlegetett, ki kellett volna mondania az egyetlen lehetséges jóvátétel nevét: az autonómiákét, amely egyébként az 1920-as békeszerződés kisebbségi mellékletében erkölcsi és politikai feltételként szerepelt.

Lehet, hogy 1982-ben még ő, Mitterand elnök se mondhatta ki szabadon, amire gondolt? Hiszen ha kimondja, nemcsak a szélsőséges, robbantgató baszk kisebbségiek, a szelídebb, de eltökélt dél-tiroliak, sőt az önállósulni kívánó korzikaiak kapnak küzdelmeikhez támogatást, hanem a Szovjetunió felügyelete alá rendelt közép-európai országok is: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, a balti államok, sőt azok a Birodalom recsegő, nagy pajtájába betaszigált, kis nemzetek és népek is, amelyek semmire se sóvárogtak jobban, mint a függetlenségre. Elég, ha csak a kazahokat, a tatárokat, a csecseneket említjük meg.

Húsz év után, utólag, némi együttérzéssel és sajnálkozással meg kell értenünk Franciaország elnökét is. A világpolitika akkori korlátai között élve, ő se volt sokkal szabadabb nálunk. A februári hó tetején ő se tudott volna paprikapalántát termeszteni. Ahhoz például, hogy Közép-Európában kialakulhasson a többpártrendszer, hogy demokráciák és meghallható autonómiasóhajtások születhessenek, meg kellett várnunk a Szovjetunió széthullását. Illetve ezt a széthullást valahogy még siettetnünk is kellett.

De sajnos, az elmúlt tizenhárom év kevés volt ahhoz, hogy a múlt nyomasztó terheitől megszabadulhassanak. Árnyékok követnek minket minden síkon. Vessünk egy gyors pillantást a demokrácia és az autonómia létföltételeire. Ösztönös megítélésünk szerint is „vérségi kötelékek” fűzik őket egymáshoz. De sokan fütyülnek erre a rokonságra. Néhány szomszédos országban a demokráciát még üdvözlik, dicsérik, támogatják, mert a többség és kisebbség alapelvére épülő társadalmi rendben a mindenkori többség biztos győztesként szerepel, és a nemzet fölényét mindig meg tudja őrizni az államokban lakó tíz-húsz százalékos kisebbséggel szemben is, de az autonómiák ellen tűzzel-vassal hadakoznak. Hadakoznak, mert tudják, hogy az egyéni és a közösségi autonómiák morálisan mindig magasabb rendűek, mint bármelyik állam szuverenitása és fegyvereken is nyugvó hatalma, mivelhogy az autonómiát megteremtők nem tudnak és nem is akarnak másokon uralkodni, csakis magukon. Az autonómiákat mindig a legnagyobb kétségbeesés és a legnagyobb igazságérzet akarja létrehozni. A haláltusában váratlanul megjelenő remény.

Két évtizede hordom magamban Mitterand elnök Trianont ellensúlyozó szerény gondolatát, amely az eleven húsba vágás barbárságát elutasítva, helyette másféle megoldást javasolt. Amióta egyre többet hallok és olvasok például a székelyföldi magyar autonómia megteremtésének a szándékáról, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a két irányból érkező európai gondolatnak mihamarabb meg kell testesülnie a Kárpát-medencében.

 

Napkelte?

Napkelte. Ez a szó, ez az üde fogalom a legutóbbi időkig a mindennapi természeti tüneményt jelentette nekünk. A kivilágosodást, az élet újraindulását: a fényeket, a zajokat, mindent, ami a sötétség és a dermedtség ellentéte.

Mai szóhasználatunkban egyre inkább egy televíziós műsort jelent. Majdnem háromórás közéleti műsort, amely hol egy „politikai misére” emlékeztet engem, hol egy új orvosi kísérletre, amelyet nagyobb találékonyság hiányában, agyfelfújásnak nevezhetnék. Hír, hír egymás után, izgalom, pletyka, álszínpadi jelenetek a Kereszttűzben, sok-sok önleleplezés, hasznos és haszontalan gondolatok, sértegetések, perverziók, amelyektől – valljuk be – igen-igen távol baktat az aznapi megújulás esélye.

Valószínű, hogy az országlakók nagyobbik része szívesen nézi a műsort, mert ha nem nézné, már rég kiiktatták volna a televízió programjából.

Harminc-negyven percet magam is rá-rá szánok naponta erre a műsorra. Van, amikor többet is. Előfordult már velem az is, hogy végig ott ragadtam a képernyő előtt. De ilyenkor mindig megteltem keserűséggel és bűntudattal.

Ha a magam reggeli szokásrendjét követem – nyújtózkodás, csontropogtatás és zuhanyozás közben –, még olyan „illegális” gondolatok is át-átfutnak rajtam, hogy valahogy talán a mai embert is meg lehetne még menteni, s vele együtt az egész emberiséget, a múltját, a kultúráját, de ha engedek a könnyű csábításnak, és kivárom az adás végét, a titkos bizakodás mindig elillan a közelemből.

Miért?

Nem tudom. A kérdés nekem is gondot okoz. Politikai vagy lélektani okai lehetnek? Netán mindkettő? Óvatosan próbálom fölfejteni a rejtélyt. Nézzük először a legnyilvánvalóbb okot. A Nap-keltének hét műsorvezetője van. Minden napra egy másik személy. Ha az ország, a nemzet vagy még inkább az emberiség alkalmazottjai volnának is mind a heten, fél év után, háromnegyed év után vissza kellene hívni mind a hetüket, ahogy frontszolgálatos katonákat hívnak vissza az első vonalból. Kicsit pihentetni kellene őket, utaztatni, elküldeni tapasztalatcserére külföldi televíziókhoz, el a Szaharába, föl a lappok közé, a fütyülő szelek világába, hogy föltöltődhessenek újra, mert a faggatózás gályarabjaiként nemcsak ők maguk kopnak el, hanem megfakítják azokat a gondokat, gondolatokat, villogó kételyeket is, amelyeket áteresztenek magukon.

De araszoljunk tovább. Hiába különbözik egymástól mind a hét műsorvezető-szerkesztő, legalább annyira, mint teknősbéka a hattyútól, a vadkacsától, a hidrától, a közös politikai érdek azért csak összehozza őket.

A megszokás mellett egyéb gondok is megjelennek. Van olyan műsorvezető, aki más szerepben kitűnően megállja, illetve megállná a helyét, de ebben a reggeli „kérdezz-felelekben” általában csak dadog, s orcája verítékezése közben szül meg egy mondatot, amellyel még holtában is megbántja szegény Lőrincze Lajos tanár urat. Persze a hét műsorvezető közt van olyan is, akiből szinte parádésan ömlik a szó, de akár könnyedek, akár nehézkesek, időről időre mindegyikőjük mögött fölfedezhet az ember egy alig látható szellemképet, amely a meghasonlás tüneteként olyasmit sejtet meg velem, hogy nem is lehet olyan könnyű dolguk ezeknek a válogatott „hírességeknek”. Nem bizony, mivelhogy minden reggel a kötetlen, szabad, gondolkodó ember szerepében kell megjelenniük a képernyőn, miközben csak látszatra szabadok, hiszen odakerülésüknek komoly erkölcsi ára volt. Ne szépítsük az igazságot: munkahelyükért „nemes valutával” fizettek. S ezt a nemes valutát érzelmi, szellemi autonómiájuk bankszámlájáról kellett lecsippenteniük. Otrombábban megfogalmazva: helyzetüket úgy jellemezhetném, hogy egyszerre kell szabad, független embernek és – nehezen mondom ki a szót – cenzornak is lenniük.

Természetes, hogy a cenzor szó tartalma és jelentése az ő esetükben nem azonos a szocializmus évtizedeiben megismert klasszikus cenzor fogalmával, aki még a szúnyogsírást is betiltatta, ha a rovar elégikus hangjából a rendszer kritikáját hallotta ki.

A mai utódok már egyáltalán nem hasonlítanak az elődeikre: lazák, engedékenyek, demokraták, látványosan nem tiltanak semmit, még az oroszlánordítást sem, legfeljebb megpróbálják ügyesen kizárni a nyilvánosságból azokat a témákat, amelyeket bajosan se tudnának kezelni, vagy azokat a személyeket, akik az általános politikai közmegegyezést akár fölforgató eszmékkel, akár fölhalmozott erkölcsi erejük mozgósításával veszélyeztetni tudnák.

Ha az olajozottan zajló Nap-kelte műsorokban nagy ritkán le-lecsap egy-egy szerényebb villám, a villámhárító azonnal működésbe lép. A villámhárító többnyire az idő. „A téma roppant érdekes, de sajnos, kifutottunk az időből” – mondják ilyenkor lángelmékre jellemző tapintattal a műsorvezetők –, mintha a beszélgetésre szánt perceket nem ők, hanem az Isten szabta volna ki számukra.

Az időkorlát, mint a cenzúra ravasz formája?

Ismerjük el: nagyon is lehetséges.

És ugyanígy lehetséges cenzúra a fölgyorsított beszélgetés televíziós műfaja is, amely, mint a meggyújtott gyufaszál, önmagát is megsemmisíti.

Nemrég láttam valamelyik televízió műsorában egy ügyes kezű szobrászt, aki húsz vagy huszonöt perc alatt mintázta meg agyagból élethűen Churchillt. Teljesítménye a fej alakítása közben rövid időre engem is lenyűgözött, de épp a gyorsaságra kényszerített ujjak hajszája közben értettem meg, hogy ekkora fokú ügyesség csupán a mintázás technikájában érvényesülhet, ott is csak mutatványként, ugyanis a művészi alkotás kiszámíthatatlan folyamatát sose lehet mesterségesen fölgyorsítani. Tapasztalatból mondhatom, hogy egy vers megírását húszezer euróért ugyanúgy nem lehet fölgyorsítani, mintha Nobel-díjat ígérnének érte. Erről számolhatnának be a festők is, a zeneszerzők is, amikor elmélyülten alkotnak. Ha ez a helyzet a költészettel, a festészettel és a zeneszerzéssel, miért volna más például a filozófiával? Nem más. Vagyis az igazi gondolkodást se lehet siettetni sehogy! Idő kell hozzá, mint a magzatfejlődéshez. A megtermékenyülés egy pillanat alatt megtörténhet, de a kiteljesedéshez ezer dologra is szükség van: kételkedésre, bátorságra, örömre, dühre, tudásra, az emberiség közös emlékezetére, talán egy marék diófalevélre is, amelyet a reimsi katedrális szobrai fölé ejt le a szél.

Ha ennyi minden és ráadásul ennyi idő kell a gondolkodáshoz, gyorsan kijelenthetjük, hogy a televízió nem a mély gondolatok első számú fóruma. Valójában a televízióból leginkább az idő hiányzik. Az idő! S hiányából pedig szükségszerűen születik meg a felszínesség történelme. Mindenről gyorsan megtudunk „mindent”, ami másnapra megváltozik. Elavul vagy eltorzul. Reggel még azt hisszük, hogy benne vagyunk a világban, mert erről szólnak a hírek, de estére már megváltozik a világ. A változás ilyen gyorsan megtörténik? Többnyire nem, az egész érzékcsalódást egy félreértés idézi elő. A félreértés alapja pedig az, hogy a reggeli hírt igazságként kezeltük, holott a hír nem az igazság maga, hanem csak első észleletünk az igazságról. A nagyszerű francia filozófus, Jean Baudrillard idevágó elemzése tolakszik a tollam alá. Az utolsó előtti pillanat című könyvében elmélkedik arról, hogy a valóság mindig instabil állapotú volt (bizonytalan egyensúlyú), de ezen az instabil állapoton belül voltak megbízható adottságok. A legszilárdabb például az volt, hogy ugyanazok az okok hosszú időn át ugyanazokat az okozatokat hozták létre. Mára ez megszűnt. Az oknak az okozathoz való viszonya teljesen felismerhetetlenné vált, sőt talán meg is fordult. Már nem tudhatjuk pontosan – folytatja Baudrillard –, mi is történik a kezdeti és a végső stádium között.

Íme, egy alapvető filozófiai és nagyon is gyakorlatias kérdés. Nem tudjuk, mi történik velünk, mi vár ránk, és mi mégsem ezeknek a szorongató nagy kérdéseknek az árnyékában törjük a fejünket, hanem belevetjük magunkat az apró történések zűrzavarába, abban a hitben, hogy ha a kis ügyeket megoldjuk, megoldódnak attól a nagyok is. Régebben ez a köznapi logika valamennyire sikeresnek bizonyult. Pontosabban fogalmazva: azokban az időkben, amikor egytől a kettőig, kettőtől a százig még egyenes utak vezettek. S ahol az utak már elfogytak, onnantól kezdve az embert a hit rakétái vitték tovább a transzcendencia világába. A modern kor azonban ezt a magasztos, szép logikát megfosztotta természetétől, s a tudomány és a technika segítségével másodlagossá tette. A hit rakétáit valóságos rakéták kezdték lekörözni, a természetes természetet a műtermészet burjánzása s a végtelenséget magát egy művégtelenség, amely nem elvontságként, hanem mértéktelenségként jelenik meg számunkra. Ha eddig nem volt látható, föltérképezhető, érzékelhető világűrünk, ma már van. Ugyanígy vannak milliárd számra nyargaló atommagjaink, fényforrásaink és hírforrásaink, anyacsavarunk, műholdunk, bombánk, képernyőnk, valóságunk és így tovább a végtelenségig. Hurrá, mértéktelenség! – kiálthatnánk föl minden percben. Előbb mámorosan, aztán belesápadva a csömörbe. Hiszen a mértéktelenség előbb-utóbb csömört szül.

Úgy látom, a Nap-kelte szerkesztőit nemigen foglalkoztatják efféle kérdések és gondok. Pedig nekik is tudniuk kellene, hogy ami elszaporodik, ami túlteng, magamagát akadályozza. Akár a hormonzavarban szenvedő, túlsúlyos ember.

Vonatkozik ez például a politikára is. Annyi van belőle a világon mindenütt, hogy az ürgelukból is az jön elő a kiöntött ürgével. A túlbeszélt politika önmagát korlátozza. Nincs szükség tehát cenzúrára sem: megsemmisülését a mértéktelenség idézi elő.

 

*

 

A Nagyvilág júliusi száma André Comte-Sponville francia filozófus témánkba vágó tanulmányát közli korunk politikai és erkölcsi gondjairól. Tanulmányának egyik fejezetét ezzel a mondattal kezdi: „Ma az a legsürgetőbb, hogy rehabilitáljuk a politikát. Ez valamennyiünk közös feladata és az elkövetkező évek legnagyobb tétje… Hogy miként érhetnénk el a kitűzött célt? Mindenekelőtt azáltal, hogy megértjük, mi okozta a politika jelenlegi tekintélyvesztését.”

A leveretést ő három egyidejű, egymáson is átgázoló három válsággal magyarázza: gazdasági, ideológiai és az egész világon átzúduló, erkölcsi válsággal. A gazdasági válság leglátványosabb botrányai közé a vadglobalizáció mohóságát sorolja, a munkanélküliek számának a rohamos növekedését és azt a föloldhatatlan ellentmondást, hogy a kormányok csak egy országot kormányozhatnak, a problémáik viszont egyre inkább világméretűek.

Nem ismertetem tovább Comte-Sponville tanulmányát, helyette inkább az kezd zakatolni bennem, hogy ha Franciaországot korunkban ez a három válság rázta meg, ki tudná fölleltározni, hogy minket, magyarokat, hazaiakat és hazán kívülieket, hányféle válság gyötört és tett tönkre az első és a második világháború óta és az utolsó tizenhárom évben is.

Annyi bizonyos, hogy az egymás sarkára lépő válságokból a legkártékonyabbak a politikaiak és az erkölcsiek voltak. A Trianon utáni történelmi kómából – eszméletvesztésből – tíz-tizenkét év alatt magunkhoz tértünk és a harmincas évek végére, a negyvenesek elejére olyan szellemi, erkölcsi, hadd mondjam ki gátlás nélkül: olyan értelmiségi, társadalmat élénkítő erőt sikerült fölhalmoznunk, hogy Németh László „harmadik utas” elgondolása nem a nemzeti romantika szivárványhídja alatt kanyargott volna velünk a szakadékba, hanem valóságos hidakon, dombokon és alföldeken át egy elfogadható, európai jövőbe. Milyen sokat árul el akkori énünkről, világszemléletünkről az a tény, hogy Németh László ugyanazokban az években írja A minőség forradalma című művét, amikor a fasizmus indul hódító útjára és a lenini művet „forradalmasító” sztálini rémuralom.

Újabb és újabb eszmetörténészek, újabb és újabb politikusok akár századszor is kétségbe vonhatják a Németh László-i elgondolást, sose tudják bebizonyítani, hogy volt jobb, nagyarányúbb és életrevalóbb jövőterv, jövőjavaslat az övénél.

A politika revízióját ma akkor hirdethetnénk csak meg idehaza, ha a demokrácia adottságain belül volna egy Németh László gyakorlati látomásához hasonló látomásunk nekünk is.

De nincs. Csupán kusza, zavaros, szétcincálható történeteink s terveink vannak. Négyévenként ezek is megbuknak. És kezdhetünk elölről mindent. Olvastam vagy hallottam valahol egy jó mondást. „Az erkölcs sohasem a szomszédra vonatkozik.” Érvényes ez, persze, a helyes gondolkodásra is.

De ha már így van minden, ahogy van, ki kutatja ki, hogy miért van így? A demokrácia gyöngeségei miatt? A hatalmi politika rejtett indítékai miatt? A nemzetről vallott nézetek szülik a gyűlöletet? Amikor Mohács után három részre szakadt az ország, világosabban láttunk? Vagy akkor is csak ilyen szánalmasan? Egyenként miért vagyunk különbek, mint együtt? Van valami kalandorgén bennünk vagy vándorszilánk, mint a háborús sebesültekben, amely időnként nyavalyatörős rohamokat okoz? Idegenek vagyunk magunknak, vagy vannak közöttünk olyanok, akik minket látnak idegennek?

Lehet-e úgy politizálni, hogy a mélylélektani kérdéseinket átengedjük a nagy röhögtetőinknek? Hogyan lehetséges, hogy mai államférfiaink közül csak egy-kettő látja maga előtt fölmagasodni Széchenyit, Deákot, Kemény Zsigmondot, báró Eötvöst, a nagy politikai gondolkodót, a többiek általában csak a középszerű újságírók színvonalán nyilatkoznak meg? Mi másra utal ez, ha nem arra, hogy a televíziók szerkesztői, műsorvezetői – újságírói stílusukkal – szinte észrevétlenül magukhoz idomították politikusaink nagy részét?

 

*

 

Azt, hogy a jelenlegi magyar politikai élet közege, légköre, hangulata, nyelvi kultúrája mennyire alkalmatlan a politika szükségszerű revíziójára, egy formainak látszó problémával tudom érzékeltetni.

Több mint tíz éve itt dong, kering a fejünk körül a baloldaliság és a jobboldaliság fogalma. A közelmúlt történelmi eseményei annyira szétzilálták, összemaszatolták mindkét szó jelentését, hogy sose tudtam természetesen használni őket. Magam negyven éven át, diáktévelygésemtől eltekintve, nemzeti – népi író – voltam, akit éppúgy érdekelt a modern művészet vagy a legújabb filozófia, mint az, amit konzervatívnak neveznek. Vagy például a szürrealizmus esztétikája, különösen az, amely itt, Közép-Európában fejlődött ki, a modernség másodvirágzása idején, semmivel se volt megközelíthetetlenebb számomra, mint Orbán Ottó, Tornai József, Tandori Dezső, Marsall László számára. És 1990 után egyik napról a másikra jobboldali író lettem – mások jóvoltából. Mintha egy fehér csíkot festettek volna a homlokomra, mint labdarúgó-mérkőzéseken a szurkolóknak. Ma már fájlalom, hogy a tiszta képlet kedvéért nem követeltem vissza a jobboldali besorolás helyett a nemzetit s a népit, egyrészt azért, mert egyértelműbb lett volna a helyzetem, másrészt azért, mert egyszerre voltak bennem úgynevezett „baloldali” és úgynevezett „jobboldali” tulajdonságok. A szegények iránti érzelmeim és rokonszenvem ébrentartásához nem volt szükségem semmiféle kommunista ideológiára, csak hátra kellett fordulnom s fölidéznem szüleim és rokonaim sorsát. És, mondjuk, a hagyomány átöröklését sem pipázó múmiáktól tanultam meg, hanem csöndes, kalapot emelő parasztoktól, később pedig Arany Jánostól, Kosztolányi Dezsőtől, Móricz Zsigmondtól, Veres Pétertől, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától és Nagy Lászlótól. Ha nem tartanék a kérkedés okozta csalánkiütésektől, nyugodt hangon jelenteném ki, hogy amit komoly elmék is történelmi érzéknek neveznek, gyerekkoromban én úgy sajátítottam el, mint az anyanyelvemet, hallgatva az első világháborús katonák és hadifoglyok történeteit, nem beszélve a történetekhez fűzött magyarázataikról.

De miért is kanyarodtam erre? A tiszta képlet miatt? Igen, amiatt! Hiszen ahol nem jelennek meg tisztán a történések, a célok, a folyamatok, az eszmék, ott a félreértés szaporodik el. A bűn. Az undorodás. A gyűlölködés. A tiszta forrásokat mi csak a művészetekkel kapcsolatosan szoktuk emlegetni. Pedig a politika is visszafordulhatna hozzájuk hébe-hóba.

Néha arra gondolok, hogy a mai kormányzó erőket – a baloldali szocialista és a nemtudom-milyen liberális pártot is leginkább a tisztázatlan kérdések nyomasztják. Ahogy a politikatudomány emberei mondanák: identitásválságban, magyarul: önazonosság-zavarban szenvednek, mert még a szovjet rendszer teljes összeomlása után se volt erejük ahhoz, hogy önmagukkal s múltjukkal szembenézzenek. Ami – ismerjük el – nem is lett volna olyan könnyű. Igaz ugyan, hogy a ’90-es évek elején nagy volt a sürgés-forgás a damaszkuszi úton, de ott – néhány kivételtől eltekintve – nem önmagukkal találkoztak a tülekedők, hanem másokkal, s így sem útközben, sem az út végén nem a katarzis született meg bennük, hanem a túlélés ócska és színes kalandja, trükkje és cinkossága, amely végül a nagy Magyar Paródiába ömlött bele. Föllélegzés, kuncogás, röhögés – ez lett a legújabb történelmi alap, s aki háromig el tud számolni, a legkomolyabb ügyek mélyén is rábukkanhat erre az előzményre.

A mai baloldal legabszurdabb és legkínosabb elhallgatásai közül elég, ha csak egyet említek meg.

A magamkorúak még jól emlékeznek arra, hogy a szocialista eszme és gyakorlat néhány túlélője, aki a rendszerváltozás után újra hatalmi tényező lett, milyen aszkétikus és lázas indulattal szidta a kapitalizmust, a világ megrontóját. Sietve teszem hozzá, hogy sok esetben jogosan szidta, de ostobán. A szocializmus összeomlása után ezeknek a hithű baloldaliaknak tudomásul kellett venniük: nincs más választásuk, mint az, hogy vagy félreállnak pártjukkal s támogatóikkal együtt, vagy ha továbbra is hatalmi helyzetben akarnak maradni, akkor bizony – harcias múlt ide vagy oda – alázatosan a kapitalizmust kell szolgálniuk.

A jámbor magyar állampolgár, akinek elege volt az előző negyven évből, azt gondolhatta magában, hogy lesz egy kis gondjuk-bajuk az elvtársaknak, még talán ki is farolnak a közéletből, de csalódott. Mi történt? Valóságos mesei fordulat: a szocializmus élharcosai bizonyára valamilyen transzcendens tüsszentőpor hatására a szocializmusban kifejtődött államkapitalizmus magaslatairól egy jól működő csúszdarendszeren át simán besiklottak egy magasabb szintű kapitalizmusba, amelyből már soha többé nem is akarnak kiszabadulni. Sőt, ha ragaszkodnak az érdekeikhez: a második kapitalista forradalom élharcosaivá kell válniuk. Éljen tehát a baloldalt félresöprő globalizmus! Éljenek tehát a világháborúk törte csapáson mindenhová bevonuló győztes világcégek, amelyek már ma erősebbek egy kisebb területű nyugati vagy egy közepesebb méretű közép-európai országnál. Amiből az következik, hogy nagyon gyorsan erősebbek lesznek magánál az agyondicsért világdemokráciánál is. S ettől kezdve a Messiás nem a megváltó demokrácia lesz, hanem a megváltó pénz.

A folyamatok és az előre nem látható események fölgyorsulása nyomán még a középkorú nemzedékek is megérhetik, hogy akad valaki, aki Fukuyama nagyhírű művét: A történelem vége című könyvét, amely a demokrácia világhódításáról szól, leveszi a polcról és átírja. És mire befejezi a munkát, a könyv címe magától értetődően megváltozik. A demokrácia vége – ez lesz az új cím.

 

*

 

Napkelte? Túlzás és bolond beszéd, ahova kilukadtam? Mindenesetre nem ártana tudnunk, hogy egy-két évtized múlva ki uralja majd a világot. S milyen eszmék és erkölcsök alapján? Csupán egyetlen kérdés ez a sok közül. De ha naponta csak az időszerű részletek fölött civakodunk, és az egész nemzetet, az egész térséget és az egész földrészünket érintő kérdésekről csak elvétve hallunk egy-egy komolyabb mondatot, semmit nem fogunk megérteni a politikából. S amit pedig nem értünk, annak a revízióját se tudjuk megteremteni.