Karácsonyi naplóA hiedelmek hosszú életűek, akár a mítoszok. Gyökeret eresztenek az emberi agyban, az emberi lélekben, s ott maradnak századokig. Európa néhány keresztény népe egyetlen mondatot jegyzett meg rólunk ezerszáz évvel ezelőtt, a kalandozások korából: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” Ez a mondat nemcsak egy sikeres ima első mondata, de történelmi ismeretnek is elégséges. Aki ismerte ezt a fölsóhajtást, mindent tudott rólunk. És ez az őstudás szinte máig eleven maradt. Azért mondom ezt ilyen keserűen, mert a történelem során legalább kétszer meg kellett volna jegyezniük a tőlünk nyugatabbra élő népeknek, hogy a magyarok kiknek a „nyilaitól” védték őket akarva is meg akaratlanul is.
*
Nyugat és Kelet. Sokkal inkább politikai, történelmi, társadalomszerkezeti, mint földrajzi fogalmak. A föntiek mellett a biológiait is megemlíthetném. Ezt erősítik bennem régóta már a legszemélyesebb tapasztalataim. Szeretnék beszámolni a legutolsóról. Jó reformátusként én is elmentem tegnap a karácsonyi istentiszteletre. Sőt pápai diákéveim emelkedett, nagy ünnepeire emlékezve, úrvacsorát is vettem. Sokakkal együtt, követve szüleim, rokonaim, őseim példáját. Az úrvacsoraosztás szertartása eltartott jó háromnegyed óráig. Belső önvizsgálatom mellett így bőven jutott időm külső vizsgálódásra is. Szinte egyenként nézhettem végig hittársaim öltözetét, testtartását, arcszínét, a szemük alatti árkokat. A legtöbb arcról Ady megrendítő vallomásának kölcsönzött fénye hatolt el hozzám:
Ady hajszolt jelzője még sose szaladt úgy belém, mint most. Egy rettenetesen megviselt nép férfijai és női, felnőttjei és öregei vonultak el előttem. Alig volt néhány kihúzott gerinc, emelt fő, vakmerő, szabad lélek. A legtöbb mellkas tele volt bombatölcsérrel, mint szülőfalum földje 1945 után. Az arcokon a kialudt szégyenek nyoma látszott, a szemekben a becsapottságé. Kikhez is tartozunk mi? Kinek az igazsága a miénk? Jézus megszületett, de mi a Heródes katonáit és ügynökeit többször láttuk, mint a jászol fényét. A lélek bajai mellett erősen megmutatkoztak a test bajai is. Bizonyos idő után lehajtottam a fejemet. Estére talán valamennyire megnyugodtam volna, ha nem nézem végig az angol televízió egyik kétórás műsorát. Erzsébet királynő beiktatásának ötvenedik évfordulóján a Buckhingam-palota kertjében világra szóló hangversenyt rendeztek. Több ezer hallgatója volt ennek a hangversenynek. Ötezer? Tíz? Nem tudtam megítélni, noha a kamerák a szereplő művészeken kívül folyton mutatták a többi jelenlévő szereplőt is: a közönséget. Anglia polgárait, akik sorsolás révén vehettek részt az ünnepségen. Tehát az ide-oda sétáló kamerák tárgyilagos képet közvetítettek a résztvevőkről. Porig sújtottan ültem a képernyő előtt. A délelőtt látott meggyötört, úrvacsorázó magyarok után az angliai tömeg üde látomás volt. Kisimult, barázdálatlan arcok, felhőtlen homlokok. A fiatalok tekintete nem szóródott szét a térben, nem röppent föl a közeli fák ágaira vagy a palota tetejére, holott nem beatzenével szórakoztatták őket, hanem klasszikus zenével. Az öregek pedig horpadások nélküli öregek voltak. Ültek és tapsoltak, anélkül hogy kísérteties üregek verték volna vissza bennük a tapsot. Hát így vagyunk. Kelet és Nyugat. A sorsnak sok tolmácsot kell alkalmaznia köztünk, hogy egyszer majd megértsük egymást.
*
Ha Keleten az ember olyan színvonalon akar élni, mint ahogy a vele egy rangon élő nyugati ember ma él, annyit kell dolgoznia, hogy abba előbb-utóbb belerokkan, vagy át kell adnia magát testestől-lelkestől a demokráciában szabadon kivirágzó korrupciónak, egyúttal honfitársai elárulásának is. S ez mindkettő roncsolja a testet és a lelket is.
*
Hamvas Béla Az öt géniusz című remek esszéjében – ha tapintatosan is, de naiv nacionalistának nevezi Széchenyit, aki azt hitte: ha ő magyarul beszél, mindenki érti, amit mond, amit szeretne megcsinálni. Pedig – Hamvas szerint – Sopront, Nagycenket, Kőszeget, sem akkor, sem később nem lehetett volna összeforrasztani a Nagykunsággal, hisz a hely szelleme annyira más az ország nyugati felén, mint a nagy Alföldön. Ez igaz, de azt gondolom, talán senkit se lehetett volna olyan tökéletesen lefordítani bármelyik magyarországi tájhaza nyelvére, mint éppen Széchenyit.
*
Néha én is úgy érzem magam a mai Magyarországon, mint ahogy régebben Kertész Imre érezte magát. Becsomagolt bőrönddel várta azt a pillanatot, amikor szirénázik neki a sors, hogy mennie kell. Ahogy 1990 után őt sem üldözte senki, engem sem üldöz. És mégis űzött vagyok. Tombol a stílustalanság körülöttem. A rádió, a televízió hírei, hírmagyarázói csakis azoknak a nyelvén szólalnak meg, akikre én nem haragszom, de el se tudom képzelni, mit akarnak csinálni ebből az országból. Mit a szerencsétlenségéből, amelyről néha úgy látom, fogalmuk sincs. A miniszterelnök, a külügyminiszter, az egykori köztársasági elnök elmegy a román miniszterelnökkel együtt ünnepelni – Magyarországon! – december elsejét, a románok nemzeti ünnepét, mert azt mondják, a gyulafehérvári határozatnak semmi köze sincs még Trianonhoz. Ha Medgyessynek nem, de Göncz Árpádnak és Kovácsnak ismernie kellene azt a dramaturgiai törvényt: ha egy három felvonásos dráma első felvonásában behoznak a színpadra egy fegyvert, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Románia és Erdély egyesítése ilyen fegyver volt. A megerősödés roppant erejű fegyvere. Tudni lehetett, hogy később sorsdöntő szerepe lesz neki az események alakulásában. Mint ahogyan annak a gyalázatos magyar döntésnek is az volt, hogy Károlyi Mihály tíz napra kinevezett hadügyminisztere 1918. október végén szétzavarja a magyar katonákat. Senki se beszélt eddig róla, de lehet, hogy 1918. december 1-jén más hangsúlyai lettek volna a határozatnak, ha Magyarország egy hónappal előbb nem adja föl magát végképp. Valószínű, hogy Károlyiék azt hitték: ha békésnek mutatja magát a magyarság, méltányosabbak lesznek hozzá. Ez műkedvelői hiszékenység ilyen időkben, fölér az árulással. Békét egyébként is ugyanúgy erővel lehet teremteni, mint ahogy erővel lehet győzni a háborúban is. Rossz helyzetben voltunk? Reménytelenben! Ekkor lett volna szükség olyan politikusokra és államférfiakra, akik ha mindenben veszítenek is, a példaadásban és az erkölcsben nyertesek maradnak. Hajnalonta ismétlődő rémképem az, hogy a mai magyar kormány embereibe a zűrzavaros, a kalandokra hajló Károlyi Mihály hazátlan szelleme jár vissza – politizálni. Ilyenkor is a bőröndre gondolok. De vajon, hova utazhatnék én el? legföljebb Debrecenbe.
*
Életem során hányszor tapasztaltam, hogy gyakran épp az igazság a legerőtlenebb érték a társadalomban. Ha erős volna, könnyű lenne választani. Így többnyire csak azok választják, akik maguk erősek. De már ez se ennyire egyértelmű. Az igazság keresése lassan olyan különös, furcsa, avítt vállalkozás lesz, mintha 2003-ban valaki elveszett kanásztáncelemeket keresne szülőfalumban. |