Karnyújtásnyira a felhőktől

Kis János. Nádas Péter. Bojtár Endre. Három név együtt – egy vitában. Nem akármilyen nevek, nem akármilyen vitában. A téma ismerős, itt forog-pörög körülöttünk, mint a forgószél, legalább fél esztendeje. Lényegét úgy tudom röviden összefoglalni, hogy a politika és az erkölcs szerepe a demokráciában, s ezen belül pedig az, hogy mi a viszonyuk egymáshoz. Oda s vissza.

A jelképes kályha, ahonnét a vitázók elindultak, és ahova újra és újra visszatérnek: Medgyessy Péter miniszterelnök viselkedése. Hallgatása arról, hogy éveken át háromperkettes ügynök volt, majd a bevallása a nemrég még eltitkolt ténynek.

Kis János erkölcsi ítélete szerint a miniszterelnök jóvátehetetlen vétséget követett el. Nemcsak azért, mert hallgatásával sokakat megtévesztett, s ezzel sikerült győznie, hanem azért is, mert titkolózásával cinkosságot vállalt az előző rendszerrel, miközben azt állítja, hogy a rendszer lebontása érdekében végezte „elegánsnak” tekinthető ügynökösködését.

Aki ilyen belső zavarral akar egyértelmű ügyet szolgálni, előbb-utóbb minden jó ügynek ártani fog. Megterheli a közéletet, a demokráciát, és önmagával együtt átláthatatlan erkölcsi relativizmust juttat hatalomra, amely mások életét, munkáját és döntéseit is relativizálja. A jó így szokott elromlani. Egyszóval: Medgyessy Péternek erkölcsi kötelessége lett volna lemondania.

Nádas és Bojtár azonban egészen mást gondol erről. Szerintük a miniszterelnök viselkedése, magatartása nem erkölcsi, hanem politikai kérdés. Nem lezárulása valaminek, hanem épp a föltárulása. Egy folyamat része, amely a taktikával érintkezik inkább, mint a morállal. Paradox módon a Medgyessy-ügy csak akkor válna erkölcsi kérdéssé, ha lemondana, mert ezzel zűrzavart okozna az országban, szaporítaná a rosszat, és az előre nyomuló politikai erkölcstelenség előtt emelné föl a sorompókat.

Bojtár nemcsak elméletileg támadja Kis Jánost, de néhány ténybeli állítását is megkérdőjelezi. Saját érvei megerősítése érdekében közönséges hamisításnak nevezi Kis Jánosnak azt az állítását, hogy két olyan önként lemondó politikus, mint amilyen Willy Brandt német kancellár és Amerika egykori elnöke, Richard M. Nixon volt, nem politikai, hanem erkölcsi okok miatt mondott le.

A szorgalmas olvasó egy pillanatra megtorpan, elbizonytalanodik, mert eddig szentül azt gondolta ő is, amit Kis János mond, de hogy ne maradjon ködben, leveszi a polcról Umberto Eco nemrég olvasott Öt írás az erkölcsről című könyvét, és föllapozza. Szó szerint ezt olvashatja egyik tanulmányában: „A Washington Post Watergate-ről szóló oknyomozó riportja előtt Nixonnak csak a politikáját támadták, elnöki mivoltát és tisztességét nem. Ha csupán a csalás tényét tekintjük, az elnök könnyen megvédhette volna magát azzal, hogy túlbuzgósággal vádolja munkatársait. De elkövette azt a hibát, hogy rögtön az elején hazudott. Ettől fogva a sajtóhadjárat arra összpontosított, hogy az Egyesült Államok elnöke hazudik, és Nixon nem azért bukott bele, mert közvetlenül bűnös volt a betörésben, hanem mert a hazugság vétkét követte el.”

Ha a magyar újságírók nagy részének az lett volna az érdeke, hogy az erkölcs magasából úgy csapjanak le Medgyessyre, ahogy amerikai társaik Nixonra lecsaptak, ma – körülmények és mentségek ide vagy oda – más miniszterelnöke volna Magyarországnak.

De a hangadó újságírók érdeke más volt. Őket nem az erkölcs és a politika értékrendje, illetve egymáshoz való viszonya érdekelte, hanem csak a politika. Ebből eredeztettek mindent. És ha csak ez van – miért volna más is? Nem egyszerűbbek így a dolgok? Sajnos, a baloldali és a szabadelvűnek nevezett értelmiségiek jelesei közül is sokan őket támogatták.

 

*

 

Én kezdettől fogva Kis János érveihez álltam közel. Ennek ellenére kíváncsian követtem a vele vitázók okfejtéseit. Kaptattam velük a csúcsok felé. De elérkezve bizonyos magasságig, egyszer csak arra döbbentem rá, hogy egy értelmiségi káprázat turistájaként viselkedem. Odaadóan követem a hegymászókat, föl oda, ahonnét gyönyörű a kilátás, és szinte már csak karnyújtásnyira ácsorognak a felhők az ember feje fölött, ámde a megoldásra váró kérdések továbbra sem oldódnak meg, készülnek épp belemosódni az égbe. És ekkor kezd el a józanság magában morfondírozni: vajon a vitázók nem bonyolították kissé túl a Medgyessy-ügyet? Politikai kérdés? Erkölcsi kérdés? Filozófiai? Nem inkább egyszerű stíluskérdés, amely okoskodások nélkül intéz el bizonyos dolgokat? Ha valaki ismerte saját múltját, Medgyessy Péternek töviről hegyire ismernie kellett. Tudta, hogy néhány tényről, adatról hallgatnia kell, de tudnia kellett azt is, hogy a múlttal kapcsolatos hallgatására nem alapozhat jövőt. Mint ahogy „ártatlan, jóhiszemű” füllentésére Nixon se alapozhatott. Egyébként is egy negyven éven át bármilyen okból félrevezetett országot megtetézni újabb félreértéssel – stílustalanság. Ami bűn. Ráadásul értelmezhetetlen, mint az emberi csúnyaság.

A politika és az erkölcs örökösen föllobbanó vitájában a stílusos viselkedés az egyedüli erkölcs. Magyarázkodások nélkül dönt ilyenkor az ember, vagy ahogy mondani szokták: elvetődik. Medgyessy világosan látta az elhallgatás és a dolgok bevallásának mindkét oldalát, s ezzel igazán azt árulta el, hogy nem lát semmit.

Bizonyos idő után más vagy mások döntenek helyette.

 

*

 

Manapság minden a győzelemről szól és vele párhuzamosan a vereségről. Az újságírók, a politikusok, a helyzetmagyarázók ezért mozgósítják oly lelkesen a számokat. Mert az élet óriáskereke láthatóan ezek körül a dolgok körül forog. Az persze, hogy a számok hogyan és miért alakultak úgy, ahogy alakultak, nemigen érdekel senkit. Így az sem, hogy a győzelemnek a jobb, a hasznosabb igazsághoz van-e inkább köze vagy a zülléshez.

Ez már a tömegtársadalom észjárása és lélektana. Talán nem véletlen, hogy hajnaltájt, a tilalmas gondolatok órájában, olyasmi jut az ember eszébe: mi lenne, ha a kíváncsi társadalomkutatók azt próbálnák egyszer kideríteni, hogy a vesztesek között vagy a győztesek között van-e több jellemes ember?

 

*

 

Ha műveltebb, ha önállóbb, ha egységesebb volna a magyar társadalom, az újságoknak, a televízióknak, a rádióknak – sokkal kisebb befolyásuk volna rá. Értesüléseit nem a rikoltozó, a harsány, a giccses lapokból szerezné, hanem máshonnan is.

A helyzet, sajnos, egyre vigasztalanabb. Minél műveletlenebb az átlagember, a sajtó annál behízelgőbb hangon tudja megszólítani: nekem nősz nagyra, szentem!

 

*

 

A Rákosi-rendszerben volt egy világhírű labdarúgócsapatunk, az úgynevezett Aranycsapat, és volt egy nemzetellenes ólomcsapatunk: a politikai vezetők együttese. Meghasadtságunkat jól érzékeltette, hogy a Fiúkat a rajongók legszívesebben a vállukon hordozták volna végig Budapest utcáin, végig az országon, az „ólomcsapat” tagjaitól viszont a rajongás éveit követő nagy csalódás után rettegniük kellett.

Elképzelek egy jövőbeli pillanatot, amikor egyszerre tudunk majd lelkesedni a Nemzeti Tizenegyért és azért, hogy a politikában is összeállt végre egy hasonló Nemzeti Tizenegy!

 

*

 

Egyre gyakrabban tapasztalja az ember, hogy a régi, megszokott szocialista bűnök után megjelent köztünk a demokratikus bűn. A szabad, a nyilvánosság előtt ártatlanul elkövethető bűn, amely néha még erénynek is beillik. Hadd idézzem közülük én is a legismertebbet, a legnagyobb hatásút: a hazai magyar lakosság megrémisztését huszonhárommillió román munkavállalóval. Elöntenek minket, mint az árvíz, elveszik, ellopják előlünk a munkalehetőséget, és mi bamba árvízkárosultként állunk csak az ég alatt. A rémképekkel ijesztgető külügyminiszternek tudnia kellett, hogy ilyen nagyotmondásra még Háry János se szánta el magát. Ha nem tudta, alkalmatlan a megbízatására, ha pedig tudta, még inkább alkalmatlan, hiszen értelmezhetetlen és emlékezetes bűnnel terhelte meg közéletünket, amellyel – ha tetszik nekünk ez, ha nem, együtt kell élnünk. Kérdőre vonni? Ugyan! A demokratikus szavazás eredménye még nagyobb szélhámosság vétke alól is fölmenthetne, sőt igazolna egy politikust.

 

*

 

Rám nézett az öreg, s miközben leveses kanalát öblítette le a csap alatt, ennyit mondott: „Maga is tudja, író úr, hogy aki ma csak egy kicsit is ártatlan, magányos lesz ebben a világban.”

 

*

 

Ülök az ablak előtt. Hol a Nagykevélyen, hol a Kiskevélyen áll meg a tekintetem. Hegy-testvérek. Erdő borítja mindkettőjüket. Fehér karácsony után feketék az újesztendő első napjai. Ha havas volna a táj, jobban át lehetne tekinteni. A szürkeség, pontosabban a seszínűség nemcsak egy gondolatot szegényít el, hanem egy tájat is.

Már nyolc-tíz perce kalandozgat a szemem az elém táruló térben, s az tűnik föl, hogy elvétve látok csak madarakat röpdösni ide-oda. Néha egy varjút, egy-két galambot. De hol lehetnek például a cinkék, a feketerigók, a verebek vagy a téli kenderikék? Gyerekkoromban még télen is tőlük volt élénk a világ. Igaz, beszorultak a házak közé, mert élni jószerével az istállók, az ólak, a padlások, a pajták körül lehetett. Este és reggel a disznók vályúja volt a szenthely. Etetéskor mindig jutott nekik egy-egy főttkrumpli-foszlány, kukoricaszem, kenyérhéj-töredék, amelyet egyébként csak életveszélyes ügyeskedéssel lehetett megszerezni az örökké éhes anyadisznók, süldők, hízók elől. Szabályosan szurkoltam nekik: hopp, megvan a zsákmány! A gyönyör, a siker édenkerti volt. Nekik is, nekem is.

Most üres a levegő. Hiányzik belőle az élet, a szín, a mozgalmasság. Csak a nagy-nagy elvontságokat érzékeli az ember. A kiüresedést.

Lehet, hogy azok a sokat kárhoztatott absztrakt festők mégiscsak megéreztek előre valami szörnyűséget?