Pipacsok és restauráció

Rendkívüli napra ébredtem: a közeli ötholdas parlagon kinyílt minden pipacs. Nyilvánvaló, hogy valamilyen titkos gongütésre zajlódott le az esemény, mert tegnap dél körül, amikor arra jártam, még híre-hamva se volt ennek a virágba borulásnak. Nézem, nézem a pipacstáblát, s úgy érzem magam, mintha Dél-Korea valamelyik nemzeti ünnepének a résztvevője volnék egy hatalmas téren, s körülöttem ötszázezer ember állna fegyelmezetten élénkszínű, piros kabátban.

Megdöbbenek: mit keres az én képzeletem Dél-Koreában egy téren ennyi egyenruhás ember között? Sose jártam az országban, sőt vágyni se vágyakoztam oda, tehát elképzelni se tudom, mi termékenyíthette meg tudatalatti sóvárgásomat. A ludas egyedül a televízió képernyője lehet, amelyre csak úgy oda-oda pillantgat az ember, s nem is tudja igazán, mi raktározódik el benne.

Mit mondanak erre a nagyokosok? Azt, hogy élményeink úgy válnak egyre egyetemesebbekké, hogy a bennünk lezajló változásokat igazán észre se vesszük.

 

*

 

Hány és hány ilyen fordulatot nem vesz észre magában az ember! Vagy ha mégis, csak nagyon sokára. Itt van például az állampolgári bátorság, az úgynevezett civil kurázsi kérdése. Bibó István maga mondta el nekem, hogy elméleti ember létére 1956-ban azért vállalt közéleti szerepet, mert Keresztury Dezső, Illyésék s mások társaságában azt mondtam róla, hogy senkiben sincs olyan természetes és olyan görcsök nélküli civil kurázsi, mint benne. Bibó szinte belepirult ebbe a baráti fölmagasztalásba, s végül ezért fogadta el 1956. november 3-án államminiszteri kinevezését.

Az 1960-as évek elején mindennapi gondunk volt nekünk is az, hogy a kivégzések, a lecsukások, a hisztérikus sietséggel megépített Berlini Fal árnyékában hogyan viselkedjünk.

A józanság kezdetben azt súgta: maradjunk csöndben, ne ugráljunk, a karhatalmista évek előbb-utóbb megroggyannak. A legmélyebbről föltörő életösztön épp az ellenkezőjét súgta: a sok józanság majdnem olyan ártalmas, mint a folyamatos lerészegedés. Védi az embert, de be is tokosítja. 1956 után három-négy év elteltével arra kellett ráébrednünk, hogy csak az lehet a mienk, amiért megfizetünk. Nem volt senki, akit vagy akiket mozgósíthattunk volna a hatalom ellen, így hát magunkat kellett. Az egyéni kirobbanások után az ellenzékiek összehangolt lázadásainak is eljött az ideje. Ezek nélkül a lázadások nélkül nem „puhult” volna föl a Kádár-rendszer. Ilyen lázadás volt többek között a ’77-es Charta aláírása, a Duray-könyv megjelentetése a sok gondot okozó előszóval, ilyen a Király Károly-ügy romániai, itthoni és nemzetközi bonyolítása, az Ellenzéki Kulturális Fórum engedély nélküli megszervezése vagy a monori találkozó.

A demokrácia eljövetelével ezek a körülmények teljesen megváltoztak. A bátorság, a lázadás, a vakmerőség lassan olyan idejétmúlt értékké vagy „eszközzé” vált a közéletben, mint végvári verekedésekben a páncélöltözet.

A folyamat egyébként törvényszerű, hiszen tizenkét év után mindnyájan azt élhetjük át, hogy a demokrácia újra és újra sokat ígér, de ígéreteit feliből-harmadából teljesíti csak, miközben elvárja tőlünk, legyünk megértőek, belátóak, türelmesek. Márpedig türelem és lázadás nem fér meg egymással egy lélekben. Marad tehát a „demokratikus középút”, a lehangoló középszerűség. Igazságok helyett a féligazságok. Ha ilyen ütemben hígulnak a dolgok, ahogy eddig, a bátor beszédhez lassan elegendő lesz a hazugság is.

 

*

 

A fönti töprengésből mit szűrhetünk le? Legelőször is azt, hogy a demokráciával együtt járó fölszabadulás nemcsak a jót segíti, gazdagítja, hanem a rosszat is. A Rákosi- és a Kádár-féle diktatúrában a Nagy Személytelen bűnöző elsősorban maga a rendszer volt. A szocialista állam, amely – eredendő bűnben foganva – kifinomult érzékkel találta meg legalkalmasabb működtetőit. Ha gyilkos kellett neki, a gyilkost, ha besúgó kellett, a besúgót, ha összekacsintó cinkos kellett, akkor azt.

Az állam kötelékeiből kiszabaduló lelkek a mi rendszerváltás utáni demokráciánkban szinte szabad utat kaptak mindenhez. S mivelhogy elmaradt a felelősségre vonás, a tegnapi szereplők az állami bűnözésből gátlástalanul léptek át az egyéni bűnök világába, az állami korrupciókból az egyéni korrupciókba. Ionescót, Örkényt, Mrožeket túlszárnyaló abszurd komédiákat lehetne írni azokból a helyzetekből, melyek hitelesen idéznék föl számunkra, hogy a leghívebb kommunistákból hogyan lettek a legügyesebb „újkapitalisták”. Sikeres gazdasági és pénzügyi vállalkozók. A komédiák íróinak nem kellene még a szereplők nevén se törni a fejüket. Legfeljebb csak annyira, hogy Fekete János helyett Fekete Csabát írnának, Szekeres Imre helyett Szekeres Timótot, Máthé László helyett Csintalan Pétert, már csak azért is, hogy a képzettársítások nyüzsgése közben véletlenül se kallódjon el Medgyessy neve.

Ha visszagondolunk a magánosítás magyarországi „hőskorszakára”, még ma is úgy jelenik meg előttem, mint az a szovjet katona, aki bejött hozzánk a pincénkbe, és S. Gyula lábáról azonnal lehúzta az alvadtvér-színű birgericsizmát, és mosolyogva veregette meg a vállát: hárásó, hárásó. Mintha ő tett volna jót szerencsétlen Gyulával.

Ajánlatos lesz fölírni a naplómba, hogy jöhet még olyan világ is, amikor a bűnösök vigasztalgatnak minket, áldozatokat, sőt ők kezdenek beszélni legaggodalmasabb hangon az igazságról. Föltehetően azért, mert már semmi gondot nem okoz nekik ez sem.

 

*

 

Lassacskán egy hónapja új miniszterelnöke van az országnak. Nem tehetek róla, de csak félszemmel tudok odanézni a képernyőre, ha meghallom a hangját. A mosolya olyan vigasztaló és bátorító, mint a csizmát lehúzó szovjet katonáé. Megválasztása utáni napokban hosszan elmondtam róla a véleményemet egykori barátomnak, szerzőtársamnak, Kósa Ferencnek. Ő lelkesedett érte, én nem. Anélkül jellemeztem persze, hogy alaposan ismertem volna a múltját. Csupán a mondatszerkezeteit ismertem. És iskolás logikáját. Nem mondhatom, hogy ellenszenves volt, főleg akkor nem, amikor nevetett, mint valamilyen amerikai színész vagy reklámember, de egyszer-egyszer, amikor magára maradt az arca, olyan volt az egész ember, mint aki szakadékot lát maga előtt.

És tessék, néhány napja kiderült róla, hogy éveken át kémelhárító tiszt volt a pénzügyminisztériumban. A hely szelleméhez méltóan – jó pénzért. Üsse kő, ezt még el lehetett volna neki néznünk. Azt azonban már nehezen emésztgetem magamban, hogy Medgyessy egy napig tagadja múltját, tapintatosan szólva: hazudik, a következő nap viszont büszke arra, amit tegnap hősiesen tagadott. Bevallom, nem akármilyen teljesítmény. Hát még, ha hozzáadom a teljesítményéhez azt is, hogy mindkettőt hazafiként cselekedte.

Ha igaz, amit mond, mért nem mondta hazafiként a megválasztása előtt? Mi nem voltunk kágébések, akik elől el kellett volna rejtenie a magyar érdekeket. Egy miniszterelnök-jelölt nem szokott titkolózni az erényeivel. Ellenkezőleg, leltárt készít belőlük, és úton-útfélen emlegeti őket. Épp a háromperkettős erényeit felejtette volna ki a leltárból? Netán saját maga előtt is titkolózott? Ki tudja? Sötétben tapogatózik az ember, s arra kényszerül, hogy újfajta logika csapásain induljon tovább.

Induljunk ki abból, hogy a hazafiak nálunk – ha csak nem arisztokrata leszármazottak voltak a múltban – nem szoktak hazafiasságukból gyorsan meggazdagodni. Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás semmivel se volt fakóbb vagy haszontalanabb tagja az MSZMP egykori csapatának, mint Medgyessy Péter, de hozzá képest ők mezei hazafiak maradtak máig.

Bárhonnan nézzem is az új miniszterelnököt, bujkál valamilyen zavaró talány a szerencséje mögött. S ez a talány nem a szakmájával, nem a sorsával kapcsolódik össze, hanem a jellemével. Száznapos kormányzásának első áldozata nem véletlenül épp az igazság lett, amely most is temetetlenül fekszik előttünk. Neve hallatára az ország fele minden percben a hazugságra is gondol. Ha két fejünk volna, az egyikkel másra is tudnánk gondolni, de sajnos csak egy van.

A hatalom és a demokrácia persze kezelni tudja a bűnt, megsemmisíteni azonban nem. Arany János balladáiban olvashatunk egyet-mást a kísértetként visszatérő bűnökről s a lelkiismeret-furdalásról.

 

*

 

Mit is hallottam az előbb a hírekben? Azt, hogy a rendőrség országos főkapitánya is hasonló cipőben jár, mint a miniszterelnök. Nem túl sok ez egyszerre? Salgó László… A név nagyon ismerős. Lehet, hogy a nyolcvanas években rólam írt besúgói jelentésekben olvastam a nevét? Meg is nézem. Csakugyan ott van: Salgó László Csongrád megyei rendőr százados. De ha már megnéztem az ő nevét, megnézem a fedőnév alatt dolgozó munkatársait is: a följelentőimet. Csángó, Búvár, Diós, Bajai, Kerekes.

Már rég elfelejtettem őket. De hirtelen arra gondolok, hogy most újra én leszek a bűnös, mivel a két fontos közszereplőről előkerült dokumentumok eszembe juttatták őket. Szép világ, mondhatom.

Történelmi ismereteim szerint az ilyen fejlemények általában restaurációs kísérletről árulkodnak.