Varga László könyvét lapozva

Varga László új könyvének a bemutatását a fedőlappal kell kezdenem. Egyszerűen azért, mert a könyv mondanivalója, sugalmazó közlendője nem a belső, fehér lapokon indul, hanem szokatlan módon már a fedőlapon.

Rejtélyes megjegyzésem kétségen kívül vonatkozhatna a szerző itt látható portréjára is, amely mögött a legendás folyó, a Duna s amögött pedig az Országház olyan szimbolikus és mágikus teret teremt, ahová a huszadik század történelmi képzettársításainak a sokasága zúdulhatna be. A háború előtti, a háborús és az 1945 utáni időké egyaránt.

Ezúttal mégsem erre célzok, hanem a szerző nevére. Dr. Varga László – ez áll a könyv homlokán. Nincs és tudomásom szerint eddig sem volt magyar író, aki címét vagy rangját odaírta volna megjelenő műve címlapjára. Bizonyára elcsodálkoznánk, ha például Dr. Babits Mihály, Dr. Kosztolányi Dezső, Dr. Németh László vagy Dr. Nemes Nagy Ágnes nevével jelennének meg klasszikus versek, regények, esszék. Varga László mégis így jegyzi könyvét. Talán ha nem Szerb Antal lett volna az irodalomtanára, másképp cselekszik, de tőle hibátlanul tanult meg mindent. Pontosan megtanulta, hogy a világ minden és semmi egyszerre, ha csak nézzük, de hogy valóságos legyen, ahhoz az embernek be kell avatkoznia. Ilyen beavatkozás maga az írás is. Egyszóval: létszükséglet, az élet metafizikus tevékenysége, de csak akkor, ha teljes életünket áldozzuk érte cserébe. Varga László a neve elé odaírt Dr.-rel már a címlapon félreérthetetlenül tudatni akarja velünk, hogy számára az irodalom nem egyetlen eszköze a világ lírai és gondolati megértésének, hanem csak az egyik. Hisz ott van mellette a politika, a jog, a filozófia, a kiérlelt humanizmus számtalan formája, ott van a gyakorlati cselekvésé, sőt – a száműzetések népéről lévén szó – ott van még a földönfutásé is, amely közölhet annyi tanulságot velünk, amennyit egy színpadi dráma közöl. És ha már itt tartunk, hadd említsek meg egy máig megválaszolatlan kérdést. Az irodalom mélyvilágának az ismerői egymás közt gyakran vitatkoznak arról, hogy egy remekműként megteremtett élet nem ad-e többet magának az irodalomnak is, mint egy jellemhibás ember élete, aki csak nagy író?

Varga László küzdelmes, gazdag élete eldöntheti a kérdést.

Ahhoz, hogy minden este a Savoyban vacsorázzunk – mondja Albert Camus –, nem kell tehetség… – De ahhoz – egészítsük ki gyorsan a nagy francia írót –, hogy valaki a huszadik század fölfegyverzett rögeszméivel és bűneivel szembefordulva tudjon élni, az elvárható tehetségnél több kellett mindig. Kellett a becsület és a hűség gondosan ápolt immunrendszere, s a hazaárulások züllött éjszakáin pedig a legősibb józanság, hogy az embernek mindig önmagáért kell helytállnia.

Varga László most megjelent hetedik könyve – Orbán Viktor előszavával és Tamási Orosz János értelmezésével – mindvégig erről szól.

Azt hiszem, soha jobbkor nem jelenhetett volna meg ez az életutat bemutató és az életút tanulságait összefoglaló kötet, mint napjainkban. Akarva-akaratlanul máris erkölcsi ellenpontja lehet sok olyan politikai és filozófiai nyegleségnek, amely itt majálisozik körülöttünk. Mondok egy példát. Az ország legkedveltebb napilapjának egyik jó nevű kritikusnője arról elmélkedik, hogy ideje volna észrevennünk: lejárt a történelem szavatossági ideje. Végül is hol van a hidegháború kora, hol a szovjetrendszer, hol vannak a közép-európai diktatúrák, a marxizmus szalonképes próbálkozásai nyugaton, hol az amerikai magabiztosság gesztusvilága és így tovább? Igaz, eltűntek, átalakultak. De ettől a történelem szavatossága nem járt le, mivelhogy a történelem nem baracklekvár s nem is a nagymama meggybefőttje.

Persze értem én a kritikusnő abbeli igyekezetét, hogy meg kell változtatnunk a történelemhez való viszonyunkat, mert az elavult, de ettől a változtatáskényszertől maga a történelem sose jár le.

A kritikusnőnek és másoknak is Illyés Gyula gondolatait ajánlom eligazításul. Ezt írja Illyés: „A múltat is teremteni kell… egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét.”

A Fények a ködben című kötet ennek a múltat teremtő föladatnak egyik illusztrációja. Más szóval: megtestesülése.

A könyv a hazaelhagyás kényszerű drámájával és életveszélyes kalandjával kezdődik, 1948. november 5-én.

Ez az az időszak, amikor a jaltai egyezményben biztosított szabadságjogok s demokráciaremények utolsó morzsáit is megették már a hangyák Magyarországon. S a szabad választások is inkább a horror-kabarék jeleneteit utánozták. Ez az az időszak, amikor a szovjet segítséggel megerősödött hazai kommunisták véglegesen meg akarták törni az ezer évet megélt keresztény Magyarországot. A háború és a rohamozó diktatúrák ütközeteiben megedződött materiális erők látványosan feszültek neki az ország spirituális erőinek.

A Terror Háza emlékeztető dokumentumai jó kalauzaink lehetnek ebben a korban.

Akadnak persze fő-fő politikusok, köztük egy miniszterelnök is akad, aki ma, 2002 júliusában egy elromlott gramofonlemez buzgalmával azt ismételgeti: fátyolt reá, fátyolt reá, az embereket nem érdekli a múlt.

A gramofonlemez kezelőinek azt üzenem: gyorsan állítsák le a készüléket, mert az a mondat, hogy az embereket nem érdekli a múlt, magyarul azt is jelenti, hogy nem érdekli őket az igazság, az ország sorsa, nem érdekli őket a becsület.

Miért is érdekelne némelyeket, hiszen ügynöknek beállni jó pénzért valamivel nyugalmasabb küldetés, mint a becsülethez ragaszkodva elhagyni a hazát. Elhagyni és elhagyatottan is ragaszkodni hozzá.

Márai Sándor, egyik legnagyobb és legszigorúbb száműzöttünk meghökkentő vallomást rögzít 1951-es naplójegyzetében: „Nagyon nehéz emigránsnak lenni, ha a számkivetettet nem fűti az elhagyott haza ellen füstölgő harag… A harag az emigráns életének oxigénje…”

Megkeseredett, már-már törvényerejű mondatok. De úgy látszik, nem érvényesek minden emigránsra. Például Varga Lászlóra sem. Varga László száműzöttnek is rendhagyó volt: a harag oxigénje nélkül is tudott élni. Sértődés? Gyűlölet? Modern, rodostói elégiák? Ő egyikbe se bábozódott bele. Talán ki se pihente még a lezárt határon való átjutás izgalmait, 1949 januárjában már körlevélben tudósítja a nyugati magyar világ újságjait az idehaza elhatalmasodó kommunista diktatúráról. Furcsa mozzanat, s épp ezért érdemes megemlíteni: hazulról, a titkosrendőrség bozótosaiból az a vád kígyózik utána nyugatra, hogy a ÁVO-t megbocsáthatatlan eretnekségként a nácik Gestapójával hasonlította össze. Tegyük hozzá, hogy jó ösztönnel.

Éppen ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Kommunizmus fekete könyve nyomán európai történészek is megállapítsák a kommunizmus és a fasizmus mélyben gyökerező azonosságát.

Ha csak efféle, korát előző fölismerések tapadnának a nevéhez, akkor is baráti főhajtással kellene üdvözölnünk Varga Lászlót. De ő jóval többre és nagyobbra vállalkozott ennél. Műhelyt, politikai laboratóriumot „csinált” a száműzetésből. Mint aki nagyon rácsodálkozott a magasba nyúló ENSZ-palotára, képzeletében fölépített egy kicsinyített palotát, amely „bolygója” lett ama nagynak. Ebben az Amerikában tető alá hozott szellemépületben a magyar ügyek sokaságát intézte évtizedeken át. Egyik termében a Közép-európai Keresztény Uniónak nyitott irodát, mert tájékoztatni akarta Csehszlovákia, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Horvátország, Szlovénia keresztény pártjait a némaságra ítélt magyarországi keresztény pártokról. A másik teremben a recski munkatáborról készít beszámolót, amikor az ávósokon és az elítélteken kívül a világ nemigen tud arról, hogy Magyarországon is létezik egy szovjet mintájú gulágtelep. A harmadik szobában ő rendez be magának ügyvédi irodát, mert úgy érzi, nem elég csak öklöt rázni hazafelé s elátkozni a rendszert, amely például Mindszentyt koholt vádakkal életfogytiglani börtönre ítéli, de szét is kell szedni ízeire az ítélkezők züllött logikáját. Varga László, Mindszenty fölkéretlen, eszményi ügyvédeként megcáfolja a Rákosi-rendszer minden hazug állítását. Beszédét nem egy valóságos tárgyalóteremben mondhatta el, hanem egy jól körülhatárolható morális térben. L’art pour l’art tette ezt meg magyarul és angolul? Szó sincs róla. Az igazság sose magánügy, magánszám, rögtön sokak ügye lesz, ha megfogalmazzák és kimondják. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1992-ben egy nemzetközi konferencián tizenkét ügyvéd olyan ügyekben mondja el védőbeszédét, amelyekben a vádlottak koholt perek áldozatai voltak, és a per idején nem állt módjukban védőügyvédet választani. A tizenkettő közül az egyik Varga László volt, aki a magyar bíboros ügyét utólag is a huszadik századi emberiség emlékezetes ügyévé avatta.

Az 1956-os forradalom eszméiért Washingtonban és New Yorkban ugyanolyan elszántan küzd a Biztonsági Tanács elfoglalható állásaiban, mint ahogy a Korvin köziek küzdenek idehaza. Mondhatjuk, szemtanúként nézi végig, hogy az Egyesült Államok kormánya hogyan hagyta cserben a magyar forradalmat, Eisenhower elnökkel és Dulles külügyminiszterrel az élen.

Amikor leverték a forradalmat, a száműzöttnek egy újabb hazáról kellett volna lemondania: a reményről. De Varga László nem ismerte a lemondás technikáit sem akkor, sem később.

A könyv egymásra halmozódó tényeiről, eseményeiről nem beszélhetek tovább, mert ismertetésükhöz holnap estig itt kéne maradnunk, és a végén Varga László rólunk is elmondhatná, amit egykori párttársáról, Füzessy Tiborról mondott: „…Füzessy véleménye száraz okoskodás, hosszú és gyakran unalmas. Azt azonban el kell ismernem, hogy Füzessy tárgyilagos is: hiszen többször saját beszéde közben is elalszik…”

Összefoglalásként tehát csak annyit mondhatok, hogy a könyv egy magyar keresztény demokrata férfi életének a próbáit, vesszőfutásait és szolgálatát tárja elénk. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1945 februárjában a Budapesti Nemzeti Bizottmánytól ő szerzi meg a Demokrata Néppárt engedélyét, egészen mostanáig, amikor is a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség és a Fidesz Magyar Polgári Párt jelöltjeként autonóm képviselői munkáját végzi. Abban pedig, hogy hosszú ideje ő a Magyar Országgyűlés korelnöke is, én a biológia és a szellem, a biológia és az erkölcs konzerváló, közös sikerét látom. Az élet igazolta az eszmét, az eszme igazolta az életet.

A könyvbemutatónak itt kéne véget érnie. Az utóbbi idők politikai földrengései azonban felszínre hoztak egy olyan időszerű igazságot, amely hozzátartozik a könyv legmélyebb lényegéhez, és nem hallgathatunk róla. A történelmi tétel így hangzik: vajon a Magyar Szocialista Párt és szövetségese győzhetett volna-e egyszer is, ha 1945-től a nyolcvanas évekig nem iktatnak ki a közéletből, nem hallgattatnak el, nem semmisítenek meg, vagy nem kergetnek száműzetésbe annyi kitűnő embert, mint amennyit megöltek vagy elkergettek. Köztük olyanokat, mint Kovács Imre, Nagy Ferenc, Eckhardt Tibor, Barankovics István, Donáth György, Kiss Sándor, Arany Bálint és még százak és százak, akik, az említett párttal és szövetségesével ellentétben a nemzetet képviselték. Újra beigazolódott Vörösmarty Szózatának fölismerése:

 

Elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt.

 

És ahogy az anyag se vész el a világban, csak átalakul, láthatjuk, hogy a hóhérok és az egykor hatalmon lévő párt örökségével is ez történik. Nem veszett el ez sem, csak átalakult. És a végén még nemzeti politikát fabrikálnak belőle.

Hogyan is állunk hát a múlttal, barátaim?

A választ közösen kell megkeresnünk.

Segít ebben Varga László könyve is.